Polgár Istók

1

adjunk polgárnak hősi veretet?

klasszikus költőink után megint

kimondhatom: hogy akit idetett

a sors magyarnak, abból rendszerint

ép ember nem lesz. megereszkedett

arccal az idő rajtunk túltekint…

művünk, mint arcunk, lucskosra megy szét –

fújjon a bolond lukból a bolond szél!

2

jöjjön hát Istók! értelemszerűen

bolond, mert itt él, sőt értelmiségi

foglalkozást űz, kergetné a szégyen

ki a világból – de nekem a régi

dicsőség is jó: óvilágát művem

mellékleteként a kornak felidézi…

neki nem újság, mellőztetve volt már,

most is mellőzik, pedig mintapolgár.

3

bolond az, aki a nemzeti széllel

szemben versel – hősöm per se bolond.

istók, mit képzelsz, verseddel mit érsz el?

mondhatsz akármit, ha senki se mond

semmit arra, amit versben beszélsz el,

amire nem vevő a honi hon…

hontalanságod: ezt kell elbeszélni –

a mellékletbe lírával beférni.

4

istók tehát a periférián,

félreeső kastély-sarokszobában

ül most és körmöl, borban nincs hiány,

más dolga sincs, mint hogy ázott agyában

keresgéljen: hogy találjon irányt,

amerre elbódoroghat magában…

alszik a táj kint hóba temetetten –

vén fejjel várja itt, hogy megszülessen.

5

már amennyiben valaha megírom.

még egy bolond istók – minek nekem?

írtam magamról, ott van a papíron,

emlékeimről… elfelejthetem.

de, hogy a világról, amíg kibírom,

mit gondolok: nem hallja senki sem?

harmincegy éve erről hallgatok?

két évet erre még rászánhatok.

6

istók tehát: szemöldöke bozontos,

fölötte mélyen árkolt homloka

felfut fejközépig – de mennyi fontos

gondolat fészke ez a koponya!

repülne mind, ha célnak lelne pontot,

ha volna közege… nem volt soha.

légüres térben így maradna észnél –

lehet, hogy többet élt a kelleténél.