Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. szeptember / Szerzőképek és kaland

Szerzőképek és kaland

Halász Katalin: Egy műfaj születése – A középkori francia regény. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1998

   

„Merlin egy par excellence szerzőfigura, események, egy egész történet létrehozója, sőt Arthurnak is ő a »szerzője«, hiszen nélküle, a varázsló közbeavatkozása nélkül Arthur meg sem születhetett volna. Merlin ismeri a múltat és előre látja a jövőt, képes alakot váltani és másokét megváltoztatni, mindent tud és mindenre képes...” (159. old.)

       

     

Halász Katalin 1998-ban megjelent könyvében főként korábbi, francia nyelvű tanulmányai eredményét[1] adta közre magyarul, kutatása tárgya a középkori francia regény az ún. antik regénytől kezdve a verses regényeken keresztül az ún. prózaregényekig. A nemrég elhunyt tudóst különösen a szerzőképek érdekelték, a 12–13. század általában klerikus íróinak saját szerepükhöz, az elbeszélt történethez, a megrendelőhöz, a közönséghez való viszonya.

A tárgyalt regények nincsenek igazán a mai művelt olvasó látókörében, pedig az európai kultúra egyik legfényesebb korszakában születtek, azokban a századokban, amelyeket francia földön Clairvaux-i Szent Bernát, Hugo de Saint-Victor, Abélard, Suger apát és Alanus de Insulis neve fémjelez, de ekkor virágzik a provanszál trubadúrlíra, a galego-portugál költészet, a Minnesang, II. Frigyes udvarának irodalmi köre, ekkor él Maimonidész, ekkor épülnek a legszebb gótikus templomok, ekkor alapítják a később oly nagy szerepet játszó ferences és domonkos rendet, ekkor születik a magyar Halotti beszéd, és alkot Anonymus. A vernakuláris, tehát nem latin nyelvű szépirodalom azon udvari kultúra hozadéka, amely a mai Franciaország területén létező, akkor egyenrangú két nyelven, a déli provanszálon és az északi ófrancián szólal meg először, mindkettő olyan, szélesebb körben ismert irodalmi nyelvvé válik, amelyen nem csupán az anyanyelvű alkotók írnak.

Az ófrancia nyelvű regény első korszakába tartozó ún. antik regények (úgymint a Sándor-regény, a Théba-regény, az Aeneas-regény , Benoit de Saint-Maure Trója-regénye és Wace Brutus-regénye) és a második korszakba tartozó Chrétien de Troyes-művek (Érec és Enide, Cligès, az e-n fordított ékezet van Az oroszlános lovag – vagyis Yvain, Lancelot, a kordé lovagja és a befejezetlen Grál meséje), valamint Robert de Boron-alkotások (A Grál históriájának regénye, a Merlin és a Perceval) verses elbeszélések, ezt követően azonban már megjelennek az ún. prózaregények, amelyek hatalmas ciklusokat alkotnak, és a teljesség igényével lépnek fel (ide tartozik a Perlesvaus, a Trisztán-ciklus, és a Lancelot–Grál-ciklus, utóbbi egyes részei önálló művekként is szerepelnek, ilyen A Szent Grál keresése, az Artúr király halála, a Merlin, a Lancelot és a Guiron)[2]. Alapvető a különbség a verses és a prózai megfogalmazás között, hogy a verses regény kénytelen állandóan az újdonságnak számító anyanyelvi irodalommal szemben felhozott vádak ellen védekezni. A latintól való elszakadást az antik regény esetében a görög-római mitológia és történelem témáihoz való ragaszkodás, valamint az állítólagos latin nyelvű eredeti (amelynek mindig csupán fordításaként lép elénk a francia mű) ellensúlyozza, Chrétien, a legegyénibb szerző saját regényeiben azonban már kifejezetten a helyi, kelta-breton mondavilág anyagával dolgozik, akárcsak az Angliában alkotó Marie de France a lai-jaiban: talán ezekben az elbeszélésekben nyilvánul meg leginkább az a keresztény doktrínától meglepő módon független és a pogány hitvilágból táplálkozó középkori világ, amely számunkra a legizgalmasabb lehet. A korpuszban szereplő művek közül magyarul Chrétien két írása hozzáférhető (Az oroszlános lovag, Yvain[3] és a Lancelot, a kordé lovagja[4], amely nem regény, de szintén az elbeszélő próza műfajába tartozik, a korpusz része Marie de France lai-gyűjteménye is: Tizenkét szerelmes rege[5], érdemes még a Trisztán és Izolda című, Béroul, Marie de France és Thomas egy-egy Trisztán-témához kapcsolódó szövegét tartalmazó kötetet is kézbe venni[6]), a műfajról nagyobb vonalakban pedig Michel Zink–Michel Stanesco könyvében, A középkori regény története az európai irodalomban[7] című kiadványban lehet olvasni.

Halász Katalin műve nem könnyen emészthető tanulmánykötet, a szerző majdhogynem egyfajta „tökéletes” olvasót feltételez, olyan olvasót, akit lenyűgöz kedvenc alkotója, az általa legtöbbet dicsért és leginkább csodált Chrétien de Troyes (aki soha nem a kályhánál kezdi történeteit), de nem csupán az arthúri, hanem a Trisztán-ciklus ismeretét is feltételezi. A „félig tündér, félig tudósnő” szerző (aki a Lancelot–Gral-ciklus Tó Hölgyét jellemzi így a 222. oldalon) hatalmas alapanyaggal és irodalomelméleti felkészültséggel dolgozik, a narratológia módszereit használva ad olyan finom és a komparatisztika csodálatos példáit nyújtó szövegelemzéseket, amelyek mély betekintést engednek a középkori francia regény szerzőinek narratív stratégiájába. A szerző ugyanakkor rendkívül előzékeny módon a francia nyelvben kevésbé járatosakra is gondol, és mind a primér, mind a szekundér irodalomból vett idézeteket lelkiismeretesen, elsősorban a tartalmi pontosságot szem előtt tartva lefordítja (így a versrészletek akkor is prózában szerepelnek, ha magyarul formahű fordításuk is létezik). A függelékben ráadásul tizenhárom regény cselekményét is összefoglalja számunkra: talán nem botorság a kötet olvasását itt kezdeni, noha számomra kissé érthetetlen szempontok alapján választott az általa tárgyalt regények közül, az itt szereplő Chrétien-műveken kívül a többiről alig esik szó a kötetben, más regényekről azonban, amelyek tartalma nem szerepel, hosszas értekezéseket találunk.

A kötet három nagy részből áll, ezek azonban nem azonos méretűek: a Szerzőképek című rész a könyv terjedelmének mintegy kétharmadát teszi ki, sokkal kisebb teret kap A kaland és a Modellek keveredése és ciklusformálódás – e két utóbbi inkább egy-egy önálló tanulmánynak tekinthető, noha több szállal is fűződnek az első részhez.

A Szerzőképekben Halász Katalin külön tárgyalja a verses és a prózaregényt, hitelesítő és értelmezési stratégiákat vizsgál, nagy figyelmet fordít a szerzőképmodellekre és az intertextusok kérdésére. Említettük már az anyanyelvi irodalom keltette gyanakvást, hiszen az Egyház és Isten nyelve a középkorban az ellenőrizhető és szabályok közé fogott latin, amelyet csupán a kiválasztottak értenek: a népnyelv, amely a 11–12. században meghódítja az írott formát, gyanús, mert gesztusokhoz (vagyis ellenőrizhetetlen és a testhez köthető, esetleg szexuális tartalmú üzenettartalmakhoz) van köze. Még gyanúsabbá teszi a történetmesélést annak tartalma és célja: a középkori felfogás szerint az egyetlen igazság, egyetlen történet elbeszélése az igazán kegyes feladat, a francia regény kezdeteinél azonban szó sincs ilyesmiről, a késői prózaregények vállalkoznak majd a breton mondavilág keresztény átértelmezésére, a Grál-történetnek az üdvtörténettel való összeolvasztására. Marie de France, Chrétien, a Théba-regény, a Partonopeu, a Claris, a Florimont stb. ismeretlen szerzői ellenben azt a hitelesítő stratégiát alkalmazzák, miszerint a tudás isteni eredetű, a tudás birtokosa azt tehát köteles terjeszteni, Chrétien a befejezetlen Conte du Graalban merészen a bibliai magvetőhasonlatot használja ebben az összefüggésben. A hitelesítő stratégiák közé tartozik ugyanakkor az előkelő és befolyásos megrendelő emlegetése (Marie de France-nál II. Henrik angol király, Chrétiennél Marie de Champagne szerepel ilyen minőségben), a forrás (eredeti mese, történet) dicsérete, a „régi szép idők”-toposz, az elmesélt történet igazságának hangsúlyozása.

Halász Katalin bizonyítja, hogy a középkori szerző korántsem olyan magát háttérbe állító személyiség, mint ahogy a köztudatban él, noha személyes, műve kiválóságába vetett hite kétségkívül más természetű, mint a 20–21. századi íróé: „Szövegeink döntő többségéből valamiféle büszkeség, bizonyos fajta költői öntudat árad, ami érdekes kontrasztot alkot azzal a már elemzett magatartással, mely a szubjektivitást valamely tekintély mögé rejtette” (60. old.). Ha nem főnemesekről vagy fontos történelmi személyekről van szó (ilyenek inkább a költészetben bukkannak fel, gondoljunk csak Aquitániai Vilmosra vagy Bölcs Alfonzra), szerzőinkről nincsenek a műveiken kívüli információink, még akkor sem, ha a nevüket ismerjük, sőt, még ha a stílus és bizonyos belső érvek alapján bizonyítható is, hogy valóban ők írták a nevük alatt szereplő műveket. Chrétien de Troyes neve talán csupán enigma, amelyben a kereszténység (Chrétien = Keresztély) és a pogány, görög-római kultúra (Troyes = Trója) egyesül, de elképzelhető, hogy a Troyes városába való sok Keresztély egyike, életéről mindkét esetben csupán annyit tudunk, amennyit műveiben elárul. A Lancelot–Gral-ciklus szerzője (amennyiben egyetlen személyről beszélhetünk), Robert de Boronnak nevezi magát, csupán azért, mert Boron nagy tekintélyre tett szert A Grál históriájának regényével (Roman de l’Estoire dou Gral) – bár ezen háromrészes nagy mű utolsó darabja, a Perceval már valószínűleg nem is az ő tollából született. A középkori szerző tehát előszeretettel tulajdonítja művét megkérdőjelezhetetlen auktoritásoknak, és nem áll meg olyan földi embereknél, mint a fent említett Boron, sokkal magasabbra szárnyal a becsvágya. A legmerészebb hitelesítő stratégia fikcióba való foglalása a Szt. Grál történetében (Histoire del Saint Graal) valósul meg, ennek szerzője a könyv eredetijét (latin változatát) magának Jézusnak tulajdonítja (az így létrejött eredeti könyvet az Eucharisztiával is azonosítja). Ugyancsak transzcendens erők játszanak szerepet a „könyv” létrehozásában Boron saját művében: „a Merlinben a regényírói tevékenység különböző aspektusai regényszereplőkben öltenek testet, a regényalkotás folyamata megjelenítődik, és azzal, hogy szövegébe belesző egy elbeszélést az elbeszélésről, Robert a szemünk előtt rak össze öröklött elemekből, vonásokból egy új szerzőképet” (163. old.). Merlin, a félig ördögi, félig isteni származású varázsló ugyanis ismeri a múltat és a jövőt, az egész Arthúr-ciklusnak ő a demiurgosza és Próteusza egyszerre, a fikción belüli könyvet azonban Blaise, az írnok jegyzi le Merlin diktálása alapján: a varázsló egyfajta túlvilági inspiráció tehát, a remete pedig a középkori szerző megjelenítője.

A 12–13. századi író/költő több szerzőképmodellt választhat, esetleg keverheti ezeket: Halász Katalin az írástudó, a trubadúr, az énekmondó és az „önéletrajzíró” attitűdöt különbözteti meg. Az írástudó-attitűd (a klerikus tudás hangsúlyozása) az önigazolási kényszerből fakadhat, a trubadúrmintát a szerelmi regények elbeszélői választják (pl. Chrétien, Marie de Champagne viszonylatában), történetük folytatását vagy megszakítását a hölgy kegyétől teszik függővé. Az elbeszélő azonban soha nem egy hangon beszél, nem csak a képzeletbeli felolvasó deák szerepe, hangja van a műbe előre belekalkulálva, hanem az eredeti forrásmese, illetve a szerző által elbeszélt írott mese is külön-külön instancia, és egyáltalán nem könnyű rájönni, hogy éppen ki az, aki én-t vagyis je-t mond, ki felelős tulajdonképpen az elbeszélésért (a szerző és a narrátor, vagyis az implicit szerző sem azonosítható egymással). Az implicit szerző esetenként a forrásmesére hárítja az állítás felelősségét, máskor összekeveri saját művét az eredetivel, vagy a felolvasó deák szerepébe bújva saját magát is félig a közönség „mi”-jébe (nous) sorolva arra hívja fel a figyelmet, amit a mese (mint instancia) és az implicit szerző (narrátor – egyes szám harmadik személyben) fog elbeszélni neki, a felolvasónak és a közönségnek, a hallgatóknak. Hozzá kell tennünk, hogy minden egyes kódexmásoló is még egy társszerzőt jelent, a modern értelmezés számára elérhető implicit szerző képe tehát korántsem egyértelmű. A késői arthúri prózaregény hitelesítő stratégiaként egyrészt magukat a kalandokban résztvevő lovagokat teszi meg az eredeti „mese” szerzőinek, a Lancelotban pedig krónikásokról esik szó, akiknek kifejezetten ezen kalandok lejegyzése lett volna a feladata, a kalandok különböző, a hősök (Lancelot, Gauvain) neveihez kötődő könyvek alapanyagául szolgálnak, de mindegyik integrálódik a főműbe, a Graal könyvébe, amelyet Arthúr könyvesszekrényében (l’aumaire de roi Artu) vélnek megtalálni a király halála után.

A Halász-kötet Kaland című része az aventure fogalmának vizsgálatát célozza meg: ahogy a szerző bizonyítja, a kaland mint többjelentésű szó, fogalom és jelkép strukturáló funkcióval bír. A korpuszban szereplő regények közül csak az arthúriakat tartja valóságos kalandregényeknek (Abenteuerroman, roman d’aventure) – e meghatározást sajátosan használja: eszerint az aventure-nek, illetve a par aventure kifejezésnek az egész műfaj értelmezését befolyásoló jelentése van, elsősorban megoldandó konfliktust és párviadalt jelent, ilyen szempontból a lovagsággal, vitézséggel (chevalerie) azonosítható, ennek legfontosabb jellemzője, hogy csodálatos, csodás (merveilleuse). Implicite (Chrétien) vagy explicite (a 13. századi prózaregény) azt is sejteti, hogy egy-egy kaland testre szabottan egy bizonyos lovag kedvéért létezik, sőt, mielőtt megismernénk a hős nevét (a kordé lovagja), tanúi vagyunk számos csodálatos eredménnyel véghezvitt kalandjának. Az aventure-hoz ráadásul terek és időszakok is tartoznak, a kalandok jellemző színhelyei a gázlók, források, elhagyatott kápolnák, erdők, a Lancelot szerzője szerint maga az arthúri város, Camelaot (Camelot). Még érdekesebb a kaland ideje, ez kizárólag Arthúr király uralkodásának ideje lehet, amely azonban nem befejezett vagy jól meghatározható időtartam, a kalandkereső és arra méltó lovagok kedvéért az aventure-ök körhintája bármikor újraindulhat. A kalandhoz még egy harmadik fogalom is szorosan hozzátartozik, a szokás (coutume), amely egyfelől a kalandkeresés hagyományát, másfelől a kalandot létrehozó helyi szokást jelenti (pl. egy bizonyos gázlón vagy hídon csak az kelhet át, aki kiállja az ott szokásos próbát). A többi regényben az aventure csupán szórványosan fordul elő, és jelentése nem válik dominánssá. Míg a par aventure kifejezés az arthúri világban épp a véletlen ellentétét, gyakorlatilag a predesztinációs történést jelöli, addig a nem arthúriban mai értelemben szerepel, az Athisban pl. a kalandhoz a szerelem és annak tünetei, maga a történet, a véletlen, a talán, a szerencse és a sors fogalma kapcsolódik, az Amadasban pedig visszájára fordul a predesztináció, hiszen a furfangos asszony a sors, Fortuna kifigurázásával, műpárkák bevetésével éri el, hogy férje elváljon tőle.

A kötet utolsó részében, mely a Hét római bölcs-ciklussal foglalkozik (Modellek keveredése és ciklusformálódás), a szerző olyan műveket vizsgál, amelyekről korábban nem ejtett szót, ennek a ciklusnak részei a Marques, a Laurin és a Cassiodorus (és Helcanus) című, genealogikus alapokon álló regények, amelyek igen gyakorlatias módon tükrözik a középkor nemzetségépítési (vagyis múltköltési) tradícióját. Noha látszólag Robert de Boron már említett trilógiája is hasonló, abban az eszkatologikus perspektíva sokkal fontosabb helyet foglal el, mint a nemzetségi logika, Gautier de Map Lancelot–Grál-ciklusa pedig üdvtörténeti jelentősége mellett elsősorban Lancelot történetének, egyéni sorsának elbeszélésére vállalkozik: „új szemlélet hírnöke ... még akkor is, ha későbbi folytatói-kiegészítői részben visszatérnek az archaikusabb, genealogikus elvhez” (283. old.).  Lancelot alakja azért különleges, mert valódi individuumként ábrázolják, aki nemzetségi és hitbéli logikák ellenében cselekszik, mégis nemzetségek csodálatát vívja ki, és megadatik neki, hogy fia valódi Grál-lovaggá válhasson.

A Hét római bölcs-ciklus alapmodellje Halász Katalin szerint a „nőktől és ellenállhatatlan vonzásuktól való rögeszmés félelem ...” (289. old.), a történetekben „a félelem gyakran az apaságra vonatkozó kétségekkel együtt jelentkezik” (287. old.). A szerző eszmefuttatása szerint a genealogikus regények férfi hősei gyakorlatilag kicserélhetőek egymással, nem egyéniségek, viselkedésüket alapvetően aktuálisan elfoglalt társadalmi szerepük, még inkább családi állapotuk határozza meg, a szűz, vagyis nőtlen ifjak tökéletesen tisztán gondolkoznak és minden erkölcsi erénnyel bírnak mindaddig, amíg a nemzetségi érdek rá nem kényszeríti őket a házasodásra. Amint a női elem belép a történetekbe, a hősök teljesen ki vannak szolgáltatva feleségüknek, aki az eredendő bűnért felelős Éva leszármazottjaként örök nyugtalanságot és bizonytalanságot kelt maga körül, a korábban gáncstalan hősök kifordulnak önmagukból, hibát hibára halmoznak: ezen minta alóli egyetlen kivétel Marques, aki klerikus tanulmányainak köszönhetően képes uralkodni saját szexualitásán és feleségén is. A könyvben több helyen találunk a nőképpel kapcsolatos mikroelemzéseket. Az egyik legérdekesebb az arthúri regény intertextusként való működését illeti: a Laurinban szereplő arthúri rész – mely „regényes álom a regényben”, a kelta világ titokzatos és szabad nőfiguráival „az erotikus vágyak költői beteljesedésének földje” (276. old.) –  jól érzékelteti a modellek és a regényfajták egymásra gyakorolt hatását, és talán azt is, hogy még a félpogány világot hivatalosan elutasító implicit szerző is nosztalgiával idézi fel annak atmoszféráját, akárcsak a mai olvasó.

Ahogy Skutta Franciska is utal rá a könyv francia nyelvű ismertetésében[8], Halász Katalin műve nagy felkészültségről tesz tanúbizonyságot, és interpretációi segítségével képes elérni azt a csodálatos hatást, melynek köszönhetően a régi szövegeket nagyon is moderneknek, időszerűeknek érezzük. A szerző halála hatalmas veszteség a magyarországi irodalomtudomány és minden, a középkor iránt lelkesedő ember számára, írásait olvasva azonban legalább részben érzékelhetjük, mi mindent oszthatott volna meg még velünk egy életen keresztül felhalmozott kincseiből.

   

   

 

Jegyzetek

[1]Images d’auteur dans le roman médiéval. Debrecen, 1992.

[2] A felsorolás a legkevésbé sem teljes, inkább jelzésszerű.

[3] Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, 1998, Vajda András ford.

[4] Budapest, Palimpszeszt, 1999, Vaskó Péter ford.

[5] Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, 2001, Képes Júlia ford.

[6] Budapest, Akkord kiadó, 2001, Képes Júlia ford.

[7] Budapest, Palimpszeszt, 2000.

[8] Bulletin Bibliographique de la Société Internationale Arthurienne (BBSIA). 1999, LI