Utazások száz dollárral

„Meddig fog még utazgatni oda? Mindig?!” Miért kell nekem erre a kérdésre válaszolnom. Adja ide a jegyet, és kész. Van az emberben valami automata, ami válaszol. A válaszológép. „Mindig.” Nevetett, sőt kinevetett. Mi van ebben nevetséges? Olyan ellenállhatatlanul mulatságos lenne, hogy ennyire jóízűen kacarászik? „Mindig? Nem úgy értem, hanem hogy meddig bírja még?!” Szóval ez érdekli őt, hogy meddig bírom. Ne érdekelje, bírom még, nyugi. Ennyit kellett volna mondanom, hidegen és lazán, mert – mint hallottam – „Pest hideg város, nincs szíve”, és ahol állítólag így kell válaszolni. De hát ő a kedvenc pénztárosnőm a jegyelővételi irodán, aki mindig mosolyog, ha meglát, és soha nem kéri el az útlevelem, noha ez a szabály. Nyilván még a komcsik találták ki ezt a remek szabályt, hogy útlevél nélkül nincs vonatjegy, és ez bevált, mivel az emberek nem is utazgattak ész nélkül külföldre. Ennek már semmi értelme, mégsem vonták vissza, biztos, ami biztos. Itt viszont, egyedül a városban, nagyvonalúan eltekintenek ettől, és engem a nagyvonalúság megindít. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért az útlevelem mindig a táskámban lapul, mert ilyennek nevelt ez az ország, engedelmes baromnak, aki néha ugyan lázadozik, de a játékszabályokat, bármilyen abszurdak és megalázóak is, alapvetően betartja. Vagy nagyvonalúságnak nevezem azt, ami máshol normális. És egy pénztárosnő semmire nem kötelező udvariasságát sem tartom normálisnak, hanem rögtön túlértékelem, és efféle lelki konverzációkba bocsátkozom vele. „Ó, a férfiak túl könnyen mondják ki ezt a mindiget… Mind egyformák. Tehát meddig?” Most ismételjem meg? Neki? Álljon meg a menet, kicsoda ő, hogy engem faggat, talán eskető pap? Vagy csupán tetszik neki, hogy ilyen hűségesen utazom? Mindegy, kora délelőtt nem fontos a lélek mélyére látni. Jó válasz lett volna, mégsem mondtam. Azt hiszem, kicsit el is pirultam, bár már ritkán szoktam elpirulni. Úgy látszik, nem csak engedelmes, hanem érzelmes barom is vagyok, aki meghatódik saját válaszaitól. Menthetetlenül öregszem, gondoltam már az Andrássy úton.

Csütörtök reggel, remegés, távollét. – „(Hogyan, hát a vágy nem mindig ugyanaz, akár jelenlevő a tárgya, akár távollevő? Nem mindig távollevő a tárgy? – Nem, ez nem ugyanaz a sóvárgás: külön szó is van rá: Photos, amely a távollevőre irányuló vágyat, és az égetőbb Himéros, amely a jelenlevőre irányuló vágyat jelöli.)” [Luigi: „Állt a farkam, mint a csendőrszurony.”]

A remegés túlzás. Nem az, csupán valami enyhe bizsergés vagy szorongás a gyomortájon. Valójában csak egyszer jött rám a remegés, abban az irdatlan hosszú pályaudvari várakozásban. Másfél óra, de ahányszor elmesélem, rendre többet mondok – most kb. két és fél óránál tartok. Nem is értem, miért nem mentem el. Amikor arra gondoltam, hogy elmegyek, akkor jutott eszembe először az a szó, hogy ez talán az. Mert hogy’ nem szűnik ki belőlem ez a nevetséges remegés vagy mi a szösz. Lófasz, hessegettem el költőien az érzést, és megpróbáltam nyugodtan tovább olvasni az újságot. [„Ha megtalálsz egy szót, még nem biztos, hogy rátaláltál már ugyanarra az érzésre, de a megnevezéssel már a szó uralkodni fog a homályos, nevesincs érzelmen.”] És még ő volt felháborodva, hogy ennyit késett. Fölvetette a fejét, dúl-fúlt, nem állt le, és fél méterrel előtte járt a büszkesége. Majd azt kérdezte, hogy rólam nevezték-e el a liverpooli repülőteret. Ez volt az első nyugodt mondata, amit ő viccnek szánt. Jó vicc, bár némileg megsértődtem ettől vagy a vidéki primadonnás tempótól, már nem emlékszem. Az biztos, hogy ekkor mertem először rendesen végignézni rajta. Azért öltözhetne kicsit csinosabban is, gondoltam hidegen és tárgyilagosan, akár egy számító, negyvenes, alkalmi bonviván, aki sajnos hanyagul borotválkozik. A cipőm rendben – ez mentett meg? Mennyire elnagyolt, klisészerű és nevetséges minden kezdet, ha mesélni kezdünk róla, jutott eszembe tegnap a Rákóczi úton. Az előtt az étterem előtt, ahol észrevettem, hogy nincs már bennem az a hülye remegés.

„Hátha én csak egy nagy marha vagyok csakugyan? – villant az eszembe.” És miért kell Füsttől idéznem, amikor magamtól is kitalálhattam volna ezt, „villant az eszembe”. És miért röhögök rajta, akárhányszor eszembe jut az a nagy marha? Róla pedig azonnal ő, bejáratott asszociáció. Kész szerencse, hogy a mestert nem ismerhettem, mert így gátlástalanul rajonghatok érte, nem feszélyeznek a pózai, sőt időnkénti pojácasága. Úgy látszik, van olyan nagyság, aki elől ki kell térni. Legalábbis jobb átmenni az utca túloldalára, onnan szabadabban látható.

Kicsit kevesebbet járkáljak. Tiszta, poétikus gondolat, nem véletlen, hogy Bruce Willisnek, a költőnek jutott eszébe. Szóval, vegyek vissza magamból egy kicsit, ne túl sokat, de mindenképp hagyjak ki egy-két alkalmat. Szeszélyesen, mintegy véletlenszerűen. Már csak azért is, hogy megtörjem a ritmus. [„Én nem találtam ki semmit sem egészen, és azok se engem.”] Azt mondja, hogy a nőket nem szabad túlzottan elkényeztetni, sem egészen komolyan venni, mert rögtön ráállnak erre a ritmusra, a kényeztetősre. Nekik ugyanis ez a normális, belülről erre vannak ráhangolva, és túl hamar megszokják a jót. Ez pedig fárasztó, a csupa-jó fárasztó. „Megölöm! Ezért még kinyírom Bruce Willist”, vonta le az egyetlen és helyes következtetést a szenvedélyes, bácskai gyilkos. Mert hogy ő az is, egy gyilkos, a bácskai nők mind ilyenek, csak ezt eddig nem tudtam róluk. Ez az intim titkuk. Ha nem tudtam, akkor most legalább ezt is tudom. A forróvérű gyilkos. És ez nem vicc, mondjam meg Bruce-nak is, hogy a bácskai nők nem viccelnek. [„Mert az ilyenfajta költői sajnálkozás éppolyan jól áll a nőknek, mint a habkönnyűre fésült frizura a holdfényben.”] S egyúttal kérdezzem meg azt is, mi van Demi Moore-ral? Fáj-e még az ő szívecskéje érte, vagy már netán kiheverte?! Nem, dehogy kérdezem, mi vagyok én, postás? Országos szívküldi?! Érzékeny lelkek istápolója? Még az apám verziója a legjobb, mi vagy te, fiam, lókórházi kedves nővér? Ja, csak nem szorult belém ennyi kedvesség.

Legyek kedves. De csak és kizárólag vele... Egyedül csak vele, mindig és minden körülmények között, ha ez lehetséges. Mert csak úgy van értelme. Mással nem? Mással egyáltalán nem. Azt hiszi, nem. – Most, hogy ezt írom, a szemközti ház ablaka mögött egy nő ledobta a fürdőköpenyét, és szemérmetlen lassúsággal bekente a testét. Micsoda vétlen egybeesés! És micsoda árulás! S mivel nem fordítottam el a fejem, hanem férfi módon végignéztem, ami már-már árulás. Kimeríti az árulás fogalmát. Legalábbis szerinte. Hiába, a férfiak disznók, nem tudnak nem odanézni, a tekintetük egyszerűen elárulja őket. Ez már majdnem olyan, mintha megkúrtam volna őt, sőt… Na, azért van némi különbség, ez igaz, de a részletekre nem kíváncsi! Vagy kíváncsi, de nem most! Ami baj, és ez igazán nagy baj, hogy kiderült, én sem vagyok kivétel.

Legyél cool! Kanizsa nagy és persze hű fia egész este ezt magyarázta Gy.-nek, életünk szigorú tanújának, akinek fogalma sem volt arról, hogy akkor most mit csináljon. Konkrétan ebben a drámai szituban. Végül feladta, noha nem olyan lélek, aki könnyen feladja. „Jó, az leszek! De hogyan legyek cool, ha egyszer más vagyok? Hogyan fogjak neki!? Mit csináljak?” Ez igazán egyszerű, mondta a nagyhírű kanizsai, coolnak lenni egyszerű, és hallgatott tovább. [„Hiába ajánlgatja, én nem szeretem a szerelmet, Gyuri bácsi, és főként nem a szerelmi nyivákolást. Nem szeretem azt, ha egy férfiember odáig van a szerelemtől, ha könnyei folydogálnak, és oly puha lesz tőle, mint a dunnatészta.”] Hosszú ideig azt hittem, hogy csak blöffölt Kanizsa nagy és hű fia, ami már önmagában sértő feltételezés róla, ám később beláttam tévedésem, hiszen legalább egyszer az életben ő is majdnem cool volt, vagy minek nevezzem azt, amikor a Mercedes-Benz igazgatójának lányát utasította vissza egy másik nőért, pedig a papa egy autócsodával, mondhatni: hajóval jött érte Kanizsára. És a lánya is gyönyörű volt, ebben meg ez a poén, de valami eszméletlenül szép lány. Így képzeljem el. [„A legunalmasabb szerelmi vallomás is mulatságos lehet, ha ismered a szereplőket.”] Ám Kanizsán ennél nagyobb csodákat is láttak, ez csak természetes, vonogattam a vállam, mint egy angol, aki már járt Kanizsán. Úgy értve, Magyarkanizsán, és nyilvánvalóan nem Törökkanizsán, mert az egy másik ország. Oda be nem tenném a lábam, ezt újra meg újra megfogadom neki.

A taxis nem visz át Pestre. Először azt hittem, nem jól hallok. De készséggel megismétli, hogy ő budai, és ez kérem Buda taxi. Na és? Ami jelenti, hogy ő ugyan nem fog oda átmenni. Soha. Abba a dzsuvába, a prolik és cigányok közé. Könnyebb volna elviselni és úgy leírni, mint egy izomagyú, felnyírt tarkójú, polgárkörös tekintetű, enyhe ifjúgárdista beütéssel rendelkező csávót. Ehelyett inkább megnyerő arcú, jólöltözött és amúgy rokonszenves srác, aki tulajdonképpen még a hangját sem emeli föl. Igaz, pecsétgyűrűt visel – ettől pedig ő, a bácskai nyomozó folyton óvott, hogy vigyázzak a pecsétgyűrűsökkel. Amin persze én könnyelműen nevettem. Akkor tehát ez lenne a jel? A jelük. De minek a jele? Egyáltalán van-e annak valamiféle jele, hogy mikor állíttasd meg a taxit azonnal, és egyedül sétálj át a hídon Pestre? Vagy ez viszonylag könnyű eset, afféle pc-gyakorlat kezdőknek, mégis úgy éreztem, hogy még ő alázott meg azzal, hogy nem fogadta el a pénzt. Bruce Willis, az akcióhős lecsapta volna, mint a taxiórát! Bár ez apámnak volt a kedvenc fordulata: csapd le, fiam, mint a taxiórát! Meg az a másik, hogy baszd le, mint olasz a fügét. Az utóbbit szerettem jobban.

Azt mondja, hogy amikor kiér a Duna-partra, akkor szinte mindig az jut az eszébe, akár egy hülye turistának: milyen szép ez város! Így, ezzel a csodálkozós és ostoba elragadtatással, holott máshol egyáltalán nem gondol erre. Sőt, inkább bosszúság, tompaság, közöny és kétségbeesés van benne a város iránt, mint bárkiben, aki Budapest mindennapi káoszában és lepusztultságában él. De bármelyik irányból is jöjjön a Duna felé, ott a parton vagy a hidakon, ha fölnéz, akkor azonnal elönti ez a képeslap-lelkesültség, hiába is védekezne ellene. Nem védekezik, néz. Majd ugyanilyen gyorsan eltűnik belőle ez az érzés, bár egy darabig még őrizgetné, legalább egy-két megállóig.

Büszkeség. „Európa egyik legzajosabb és legszennyezettebb levegőjű utcájában lakom.”      

Marginália. Napok óta azon nevet, hogy B. regényében – amit alapvetően igen nagyra tart – a nők kivétel nélkül és azonnal és csodálatos módon elélveznek, alighogy az elbeszélő beteszi a farkát. „Ez azért egy kicsit bonyolultabb, nem? A női lélek…” „A lélek igen, de itt mintha másról lenne szó… Különben sem szabad semmit referenciálisan olvasni, ez már végleg passzé!” „Jó, ez csak egy vidéki háziasszony észrevétele. Nem irigykedem, szó sincs róla, de azért kíváncsi lennék arra a varázsceruzára, amelyik ilyen hibátlanul működik.”

„A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni se tudunk.” Mindig híve voltam K. ezen mondatának, mivel nemigen találkoztam ennek élő cáfolatával, amíg  Karácsonyi Petrával nem ebédeltem együtt. Ostobaság volna tagadni, hogy azért őt is fölizgatta a kiadójával való tárgyalása, de az étvágyára nem lehetett semmi panasz. Mi több, kevés embert láttam ennyire jókedvűen főzni és enni, mint őt, noha mi is a szerződése részleteit vitattuk a konyhában, amíg melegedett a leves. Az ilyesmiben, ahogy az ő házi szentje mondja, „forgok, mint kulcs a zárban”, bár ez így kissé szerénytelenül hangzik. Mindegy, ebből most nem veszek vissza, minek olyan hevesen szerénykedni, amikor éppen arra bíztattam, hogy ne adja alább, de ne is legyen piti, mint a nagy többség, akik két forintért eltolják a kutyát Debrecenig. Még a teáját sem fizeti ki, pusmogták tegnap egy nagy íróról a háta mögött – de most elejtem ezt a szálat, mert éppen Karácsonyi Petra figyelmeztet – miközben ecetet kért a frankfurti leveshez, ami engem amúgy meglepett, hogy így is lehet enni –, szóval arra, hogy ezek a feljegyzések kissé belterjesek lesznek, nem gondolom-e. Igen, ebben feltehetően igaza van, és nem is akarok előre kivédeni semmit, ezért csupán elvileg jegyzem meg: minden írásnak van valamilyen korlátja, ennek például ez. Az ebédet viszont jókedvűen végigettük úgy, hogy a főfogásnál e kis provinciális dicsőség volt a mártás. Másnap írta e-mailen: „a kiadóval teszek még egy kört, megpróbálom feljebb nyomni a honort, mert csak-csak kibújt belőlem a sunyi bácskai paraszt”. Ez hónapokig tetszett és nevettem rajta, ha eszembe jutott: milyen szabad lélek, hogy minden további nélkül lesunyiparasztozza magát. Erre én nem volnék képes, gondoltam tárgyilagosan és némi irigységgel.

NG. „A szerzőnek, tudod, dicséretből soha, semmi nem sok. Talán ha megkap egyszerre két Nobel-csontot – nos, akkor pillanatnyilag elég!”

Via Kelebia. Egy héttel elhalasztottam az utazást, mert mégsem lehet tudni, mit jelent pontosan, hogy kihirdették a rendkívüli állapotot. [„Ez hamisítás. Miért találsz ki ilyeneket, amikor te egyáltalán nem vagy gyáva, apa! Ehhez az egyhez ragaszkodom, hogy javítsd át!”] Talán csak annyit, hogy most ne vigyem magammal azt a történelmi atlaszt, amit T.-nek vettem az antikváriumban, hátha jobban fognak ellenőrizni a határon? De eddig sem néztek bele a táskámba soha, ezután sem fognak. Vagy azért nem ennyire bagatell az ügy?! Miért bagatellizálom a dolgokat? Miért nem ijedek meg jobban? Mi ez a rám erőltetett nyugalom, hogy a telefonban egyből azt mondom, hogy nyugi, ne ijedj meg, nem lesz semmi baj?! Honnan tudom én ezt olyan biztosan? Miért nem gondolok mindjárt a legrosszabbra? Vagy egyszerűen unom a helyi katasztrofizmust? Azt nem hiszem el, hogy rosszra jöhet még rosszabb? Ez számomra valahogy fölfoghatatlan? Miért ne lehetne így? Csak azért, mert másfélék a tapasztalataim és ezáltal a reflexeim? Még mindig ennyire nem értem azt, hova járok? Nem ezt bizonyítja mindaz, ami történt? Vagy ennek már nincs jelentősége, a dolgok nem ismétlődnek? Ez tuti, vegyem fix egyesre? S miért hozakodom elő ezzel az atlasz-üggyel, mint rám oly’ jellemző aprósággal? Csak azért, mert mégsem vittem magammal? Vagy elfelejtettem, az indulás előtti nagy sietségben? Nem baj, majd leviszem legközelebb?

Hajnalban megérkezni a legjobb. Kinn még sötét van, kissé álmosan bámulok ki a vonatablakból, de már nem alszom vissza, nemsokára jön a kalauz, majd a vámosok, aztán a policija, és akkor egyből leszállhatok. A friss levegőtől úgyis teljesen felébredek. Azon gondolkodom, hogy az állomás előtti trafikban vegyek-e még egy doboz cigit, vagy menjek rögtön taxival. George Karelias and Sons, már a dobozát is öröm kézbe venni, majd erre fogok végleg áttérni: ő fedezte fel nekem. Lehet, hogy nincs nyitva a trafik, nem számít, akkor majd gyalog sétálok haza, hátha találok útközben egy másikat – ennél úgysincs jobb, ballagni hazafelé, még egyszer rágyújtani, mielőtt kinyitod a kaput. Vagy inkább mégis beszállok egy taxiba, ha nagyon elhúzódik az útlevél-ellenőrzés?          

Ne guggoljak le. Azt mondja a barátom, hogy ebben a városban soha ne guggoljak le, mert akkor idegennek néznek. Tudja, hogy ez önkéntelen és némileg ártatlan mozdulat, várakozás közben néha még ő is szívesen megtenné. Itt csak a boszanácok guggolnak le, de ők mindjárt ide is szarnak. Sétálgattunk, mint két szabadnapos miépes. Persze, tudja jól, hogy nem szabad ilyesmit mondani, nem is mondaná másnak, csak nekem, ám – köztünk szólva – szarik a politikai korrektségre, amikor tönkretették a várost. Ezt a bűzt és mocskot nem szabad és nem is lehet megbocsátani! Annak a tíz évnek ez a legsúlyosabb következménye, mert már szinte észre sem veszik, annyira hozzászoktak ehhez az emberek. Nem a boszanácok tették tönkre, tudja jól, hanem mindenki, aki eltűrte és eltűri, hogy az utcán köpködjenek. [„Legyünk pontosak! A szerbek köpködnek, a boszanácok szarnak, amúgy pedig rendkívül tiszták.” „És a magyarok?!” „Azokat most nem definiálom, bár ők is megérik a pénzüket, ne félj! A romlás soha nincs kívül…”] Hogy csupán egyetlen példát mondjon, még talán nem is a legundorítóbbat. Bár aligha lehet ezt fokozni. Ha erre gondol, azonnal öklendezni kezd, a legszívesebben bekötött szemmel járkálna a városban. Még ez lenne a legjobb megoldás, úgyis ismeri a járást.

Europeana – a huszadik század rövid története: „Az angolok gyakorlatiasak voltak, s az angol nőknek nagy volt a lábuk, és az olasz nőknek dús keblük volt, az olaszok pedig gondtalanok voltak, és a németek ügyeltek a higiéniára, de nem volt humorérzékük. És az írek örökké részegek voltak, a skótok pedig rátermett gyaloglók, és a franciák arrogánsak voltak, a görögök pedig gátlásosak, a csehek gyávák, a lengyelek örökké részegek, az olaszok zajosak, a bolgárok elmaradottak, a spanyolok komorak, a magyarok pedig beképzeltek.” Azt mondja, hogy ez úgy hülyeség, ahogy van, mert hát minden nép paródia, ám sajnos a magyarok tényleg beképzeltek, de erről hallgassunk, mint a sír! Nem mintha ez valami megoldás lenne, vetettem ellene. Nincs megoldás, bár ettől nem kellene kétségbeesni. Ugyanakkor mi marad belőlünk itt, ha már a hülye büszkeségünkhöz sem ragaszkodunk, ezeken szokott gondolkodni. Vagy nem is gondolkodik, csak úgy néha eszébe jut.

Kisebbségi para. Na, ebbe az utcába nem mennék be! Azt képzelik, hogy üldözik őket, miközben tényleg üldözik. Görcsösség, nehézkesség, földolgozatlan traumák stb. Bármennyire is fárasztó ez az örökös sérelmi nyelv és önigazoló retorika, a szolidaritás hiányára mégsem keressek mentségeket. Pedig nekem is milyen pompás alibim van! S mint a legtöbb mulasztás, ez is jól megokolható. Innen már csak egy lépés, hogy átfordítsam valamiféle számonkérősdibe. Ami nemcsak fölösleges, de hamis is. Mindazonáltal erre sem árt emlékezni, ha szigorúbb lesz az arcom. Azt mondja, hogy az azért elég félelmetes, ahogy ilyenkor az államat előrenyomom. Ekkor annyira, de annyira ellenszenves vagyok, mint az állat! Akár egy hideg szívű eszdéeszes, aki csak látogatóba jár ide. [„Ne becézz, csak az ágyban!”] Vagy olyan, akinek már a szar is keserű, ahogy anyám mondaná, amikor haragszik rám. De nem mondja, mert még mindig nem mondja ki a város nevét, bár kétségtelen, hogy már némileg megenyhült, mert néha viszont megkérdezi: na, mi van ott?! Bár szerinte meg Pokornira hasonlítok, tisztára olyan értelmes fejem van, mint neki. „Vagy azért, mert nekem is van az alsó két fogam közt öt perc szünet?” Nem, az aranyos, sőt direkt elment a nyáron Váraljára, hogy meghallgassa őt, hát ugyanúgy beszél ez a csodálatos ember, mint én! És meg is simogatta a vállát, amikor végre a közelébe jutott.

Szegénység – Andric: „Nem az a vidám, festői, életteli és eleven, a sátoros cigányok szegénysége vagy a fiatal embereké, akik ínségüket énekszóval és virtussal szépítik meg, hanem a súlyos szegénység, mely tartós nyomort szül, és egész népcsoportok, települések és országok fertőző betegségévé válik. Amikor egy vidék lakói vagy egy osztály belesüpped ebbe a nyomorba, az életnedvek nem táplálják többé az emberek testét, és akkor maradék erejük, elevenségük elkezd apadni és elszáradni egy érzékelhetetlen és lassú processzus során, melybe mégsem lehet belehalni, hanem nemzedékről nemzedékre öröklődik e létezés, mely az élet visszája. Amikor a nyomor belehatol a gondolatokba, a beszédbe, az észjárásokba és a szokásokba, és mindenki megbékél vele, mint a létezés állandó és igaz formájával, és megszereti, ahogy egyébként az életet szeretjük, amikor szokássá válik, büszkeséggé és valamiféle szánalmas és kifordult vallássá, amikor az utolsó sejtjéig áthatja és szétmarja az embert, akkor nem csak őt ejti rabul, hanem azokat is, akik meg sem születtek. Az ilyen vidékről nincs menekvés, nem lehet megszökni előle. És ha valakinek sikerül megszöknie a világ másik végébe, olyan életbe, mely nem ismeri a nyomort, ez nem sokat segít rajta, mert kicsiben magában hordozza a nyomor birodalmát.” Innen nézve: mennyivel egyszerűbbnek látszik a háború, hiszen az valahogy mégiscsak véget ért vagy úgy-ahogy befejeződött, holott ebből a távlatból kiderül, hogy ez már inkább következmény volt, s mennyire befejezetlen és befejezhetetlen történet.

A Balkán kapuja, avagy utazás az éjszaka mélyére. „A szegénység iszonyatától menekülendő, valljuk be, kötelességünk minden lehetőséget megragadni, leinni magunkat, de csak olcsó borral, maszturbálni, moziba járni. Az ember ne legyen igényes, vagy ahogy Amerikában mondják, ne legyen 'finnyás'. A szegények aranybányájába a két comb között van a bejárat.”

Egy bankszámlát is megnyitni micsoda kaland! Lelki ügy. Másfél éve nem sikerül, mindig közbejön valami, pedig csak úgy ömlene rá a zseton, de hát bankszámla nélkül nem utalnak. Ezek a gazok! Ebben – is! – legyen példa Kanizsa nagy és hű fia, aki cirka másfél nap alatt elintézte a számla-ügyet. Vagy ahogy alig leplezett diadallal emlegette: a mai nappal megnyitottam a zsiro racsunt. És még arra is maradt ideje, hogy megtartsa nagy ívű előadását a csókról. „Egy csók és más semmi…”?  Pontosabb lenne a 18 éven felüli változat, de ezt sajnos nem idézhetem, mert akkor az előadás opponensét óhatatlanul kedvezőtlen színben tüntetném fel – nos, ő viszont a kanizsai cukrászdában nyíltan megfenyegetett, hogy ezentúl csak és kizárólag jót írjak róla. Vagyis a színtiszta valóságot. Talán nem járok messze az igazságtól, hogy erősen megoszlott az előadó és az opponens véleménye, hogy (…) közben lehet-e csókolózni. A baszást kihagytam, részben szeméremből, másrészt a délutáni cukrászdai uralkodó vélemény szerint eleve jobb kihagyni, úgysem lehet jól, azaz hitelesen írni róla, inkább csak durván vagy fennkölten maszatolni. Viszont a számla-dolgot hagyjam, mert arról sem nekem, sem Kanizsa nagy fiának fogalma sincs, aki akkor már elment innen; tehát semmit sem tudhat arról, mit jelentett abban a két évben, a hiperinflációs időkben bankba járni. Élj meg havi tíz márkából – ez azért elég érdekes tapasztalat, nem? Erről nem mond semmit, de még mindig görcsbe rándul a gyomra, ha elmegy egy-egy bank előtt. „Beszéljünk inkább másról. Például a gázszámláról. A házasságban úgyis az a legszebb, ha a gáz- és villanyszámláról beszélgetnek.”

A rombolást abbahagyták. Nem fejezték be, csak valamiért abbahagyták. Talán elfáradtak. Ez látszik most a városon. Azt mondja, hogy Beográd annyira megviselte, hogy ha rajta múlik, ki sem mozdult volna a szállodai szobából. [„A szálloda, ha már szóba került, nyugtalanabb hely, viszont kevésbé hivalkodó, mint egy lakás: ha szállodában laksz, kevesebb benned a bűntudat. Az emberi faj sose tud nyugodni, és ha eljön az utolsó ítélet napja, amely természetesen az utcán fog zajlani, a szállodából hamarabb leérünk. Jöhetnek már a trombitás angyalok, mi leszünk az elsők a szállodából.”] Soha nem szerette igazán Beográdot, mindig így mondja, még véletlenül sem Belgrádnak, de két napig sétálgatva benne szinte fölfoghatatlannak tűnt, hogy volt egyszer egy ország, ahol jó volt élni. Mindvégig ezen gondolkodott, hogyan volt ez lehetséges, de nem tudott rá válaszolni. Lehet, hogy nekem majd nem tűnik föl mindez, mert nem ismertem a régi Beográdot, ám semmiképpen ne utazzam oda, ha már eddig kibírtam. Vagy csak azért látta így, mert nem mentem el vele, ennyit tényleg megtehettem volna érte.

Rendkívüli állapot. Az utcákon és az útkereszteződésekben több rendőr álldogál; ennyi. Az állomás melletti parkolónál egy nyugdíjas korú férfi, kezében az elmaradhatatlan nejlonszatyorral, előbb szerbül szólított meg, majd váratlanul magyarul kért tüzet. Vagy nem annyira váratlanul, mivel én magyarul válaszoltam neki, hiszen ebben városban számomra ez lenne a természetes. Persze ez nem így van, hanem bonyolultabban és kiismerhetetlenül, összevissza és szét, de tüzet kérni és adni végül is egyszerű. „Milyen ország az, uram, ahol a miniszterelnököt úgy lövik le, mint egy veszett kutyát?!” Ez volt a harmadik mondata. „Most mondja meg, milyen ország ez?!” Nem tudom, mondtam neki egyszerre logikusan és kitérően. „Akkor megmondom magának… Bitang ország ez, uram. Bitang! Tűnjön el innen, maga még fiatal…” S tett néhány furcsa mozdulatot a kezével, mintha hessegetne, akár a tyúkokat a baromfiudvaron. Ettől vagy mástól végre megijedtem. Sőt, féltem is, azt hiszem.

Először dühített a nosztalgiája a város iránt. Igaz, minden nosztalgiában van valami dühítő vagy inkább csak bosszantó elem: az a tehetetlen sóvárgás a visszahozhatatlanul elmúlt világ iránti és az az édes-zselés íz, ami csak a szaloncukornál és az első szerelem utáni merengésnél megbocsátható. Feltéve, ha az a szaloncukor nem avas, de hát a gyermekkor nem annyira finnyás, bár a karácsonyfáról még ő is elfogultan válogat. Kicsit eltévedtem ezzel a hasonlattal, valahogy vissza kellene kanyarodnom a városhoz. Ja, hogy a zselés-ügy, az tényleg bosszantó! Nyálas, de ezt a szót ne használjam, mivel a nyálat fizikailag nem bírja, még csókolózás közben is letörli. És ez a város minden, de nem nyálas! Ha megállok a főtéren vagy az uljica Leninov sarkán – ahol nyilván nem állok meg, mert mit nézzek, a börtönt?! –, akkor bennem sincs más, mint üres nosztalgia. Hiszen a régi és a mai város látványa, épületei között olyan nagy a különbség, hogy egy hollywoodi álomgyáros bizonyára csettintene a nyelvével. Igaz, én nem engedem elhatalmasodni magamban ezt az érzést, sőt simán letagadom. Leleményesen úgy kezdem a mondatot, mint legutóbb Pécsett, Laczfi nádornak panaszkodva: „Nincs bennem különösebb nosztalgia a Monarchia iránt, de egy szempontból mégis kár, hogy szétdrimbolták. Akkor ugyanis nem kellett volna majdnem egy teljes napot vonaton utaznom, hogy megtegyem onnan ide ezt a kétszáz kilométert!” Laczfi nádor előbb megforgatta rettentő nagy elméjében e mondatokat, majd kimérten válaszolt: „Talán nemcsak ezért kár, hogy szétkúrták a Monarchiát… De, hogy nyolcvan év alatt, a tragédia után és ellenére, nem jutott eszünkbe semmi konstruktív, hogy például lehetne utat vagy vasutat építeni, az azért elég érdekes, nem?!” „De, elvileg igen.”

Mintha; váratlan üresség. „Mintha kiszivattyúzták volna innen a jelent…” Megpróbálok vitatkozni vele, logikus ellenérveket találni hasonlatával szemben, hogy lássa be, mennyire sántít ez, de aztán föladom: végül is egy hasonlatnak az a dolga, hogy sántítson…

Megmutatja azt a helyet, ahol először csókolták meg. Szép, árnyas hely, keresve sem találni jobbat. Majd valami emléktáblát eszkábálunk ide, életünk alkonyán, ha kellően híres leszel. Jaj, ne legyek ennyire undok, amikor ő mindent, de mindent megoszt velem! Különben sincs sok titkolnivalója, úgy is mondhatná, hogy az élete nyitott könyv előttem, ha ez nem hangzana kissé fellengzősen. Pedig sajnos, úgy hangzik. Mindegy, nem érdekli, mivel úgysem vagyok képes fölfogni, ezt az egyet egyáltalán nem értem benne, hogy az ő történetei hol szomorúak, hol meg vidámak, de soha nem derűsek. „Bassza meg a szekeres azt a híres derűt benned!” [„Talán hagyjuk ezt. Ki ne ült volna már szilvakékre fagyott lábbal valamilyen ágy szélén, hálóingje combjaihoz szorítva (ilyenkor minden megtörténhet, csak az nem), a nő szomorúságában egy kicsit mindig benne van a szűzlány dühös kiszolgáltatottsága, a megszabadulni vágyás és a tehetetlenség, hogy ehhez védtelen helyzetbe kell kerülnie. Vagyis még az is megtörténhet. A test elégedettsége méz a lélek szomorúságára, sárgán csorgó, ragadós érzés. De ugyan ki ér hozzá egy szigorúan feszülő női háthoz, ki tépi el a combhoz szorított hálóinget?”]

A leskovaci büfé. Akárhányszor elmegyünk mellette, folyton beavat nagyszabású városrendezési terveibe. Pontosabban: bizonyos részleteibe, mert az egész még – egyelőre! – homályos előttem. Ennek egyik sarkalatos pontja, úgy is mondhatnám, kulcskérdése, hogy ezt a leskovaci büfét most, de azonnal tüntessék el. Nem érdekli, hogyan és milyen úton-módon, de ezt az elviselhetetlen szagot és rondaságot szüntessék meg. Rögtön! Hiába próbálok logikusan, ám sajnos sunyin amellett érvelni, hogy azért van elég csúnya és romos épület a városban, ezért talán mégsem ezzel kellene kezdeni, a szegény leskovaciakkal. Hamar kiderül persze, hogy én meghatódom attól, hogy itt a legfinomabb a csevapcsicsa, és csak a hasamat féltem, a szépséget pedig alárendelem a haszonelvűség alantas szempontjainak. Arról nem is beszélve, hogy lényegében a bűnt pártolom, mert nekem nem mondja el azt, hogy ezek hol és hogyan kaphattak építési engedélyt. Erre a füstölgő kalyibára. Így nem marad más hátra, mint kénytelen-kelletlen csatlakozom a közös nyilatkozathoz, ami nyíltan és egyértelműen kimondja, hogy ez a büfé Európa szégyene, és hamarosan aláírjuk a bontási engedélyt. „A bombázás azért túlzás volna, nem!?” „Van, amivel nem lehet viccelődni!” Nem szívesen vallom be, mert ezen már az őszinteség és a töredelmes bűnbánat sem segít, hogy néha a vonat indulása előtt, titokban be-belopakodom a leskováciakhoz, de csak azért, hogy ellenőrizzem a csevap minőségét, ami picit romlik. Mohón és gyorsan falok, az ajvár majdnem lecsöppen a nadrágomra, csillog az államon a zsír, undorító vagyok, Jellasics és Ocskay keveréke. Az árulás hagymaszagú – erről lehet felismerni? Jó, ne játsszam az eszem ott, ahol annyi áruló van, mint a pelyva, de árulás és árulás között azért van különbség; az útra pedig veszek még egy liter colát és egy csomag rágót.      

A cirill betűs város. Silabizálom a szavakat, néha eltalálom, néha nem. Hiába, a sok elmulasztott és végigunatkozott oroszóra! Az én apám inzsenyér volt, i mojá mámá ucsitelnyica. A Krím pedig csodálatos nyáron, varázslatos színekben pompázik, és minden gyerek vágya, hogy egyszer eljusson az Artyekbe. Az igéket időnként megértem, a főnevek kihullanak, ragozás nuku. [„Az ellenállás nehéz, hősies évei, ugye…”] Köszönni viszont tudok, a címet hibátlanul megtanultam. A taxis kicsit beszél magyarul, málo, málo, ingatja a fejét, és nevet hozzá. Kilenc éve él itt, mutatja a számot, egy pillanatra mindkét kezével elengedi a kormányt. Aztán nem értem, mit akart kérdezni. Ja, biztos azt kérdezte, hogy én mennyi ideje élek itt. Vagy azt, honnan jöttem. Budapest szép város. És te honnan jöttél, kérdezném, de nem akarom letegezni. Hallgat, először azt hittem, hogy nem érti a kérdést. Szarajevó is szép város. Szép? Szép volt... Miért kell ilyen hülyeséget mondanom?! Dobro, dobro, mondja elcsukló hangon. Nem merek ránézni, de a szemem sarkából látom, hogy a szemét törölgeti. Itt kell balra fordulni, ezt remélhetőleg nem tévesztem el, és az utat is jól ismerem. Még mindig nem válaszol, alig várom, hogy fizessek. Szép a házad, mondja hibátlanul, amikor végre kiszállok a taxiból. Addig nem indul el, amíg kinyitom a kaput. Az ajtó előtt is azt figyeltem, hogy visszanéz-e. Nem, de a sarkon megint megállt.

Zlatara. Miért van ennyi aranyműves a városban!? Rossz, sőt idétlenül ideillő viccel: Dunát lehetne rekeszteni velük. S mindegyik üzlet előtt ott parkol egy-egy fekete Mercedes vagy ezüst- és metálszínű BMW. Esetleg, legrosszabb esetben: tűzpiros Audi. Más autó nincs is, csak öreg, köhögő Zastavák és leharcolt kis Fityók. Közte semmi. Vagy alig valami – ebbe kapaszkodjunk?! Mi ez a hirtelen többes szám? [„A hősköltészet nagy hatással van azokra, akik nem vesznek részt a háborúban, és még nagyobb hatással, akik a háborúból eszeveszetten meggazdagodtak. Ez az általános szabály.”] Bár van, amit nem tudok elképzelni! Hogy mondjuk az egyik este jönne az unokabátyám vagy az öcsém egy ponyvás teherautóval, hogy akkor na, ugorjunk le Kninbe vagy Boszniába, és egy kicsit rámoljunk. Támad egy ötlet, ami magamtól is eszembe juthat, miért kenném szegény öcsémre!? Másnap késő éjjel érkeznénk vissza, fáradtan és felpakolva, a jól végzett munka örömével, és remegne a hangom az izgalomtól. Vagy talán másképp történik az ilyesmi? Némileg egyszerűbben és durvábban, fölösleges mindig a humanista kódot nyomatni! Úgyis csak kiégett házak voltak ott.

Kishegyes, Pöndöl (ami mellesleg – egyesek szerint – a világ közepe), még egy kör. – „Mi az én májam? Háborús bűnös?!”

Saulus. „Muszáj a részletekre odafigyelni. Naponta többször is elmondom magamnak: nézz nagyon közelről, nézz nagyon közelről. Vajon ettől lesz olyan a gyűlölet, mint a hiába kifent kés? Csak a részletek képesek rá, hogy kétségbe vonják az előítéletet?”

Kiscservenka, Nagycservenka. Nem állunk meg, csak keresztül utazunk rajtuk. Vajon melyik lehetett a mi házunk? Igazán megkérdezhettem volna anyámat, pontosan hol is laktak. Persze, akkor se mennék be, ha tudnám, hiszen mit is mondjak nekik? Hogy jöttem megnézni a házunkat, amit még az előző háborúban, Bácska visszacsatolásakor foglaltunk el maguktól, egyébként tök igazságtalanul, majd önök, kedves házigazdák, partizánok képében visszafoglalták, ha nem is teljesen igazságtalanul, bár meglehetősen durván. [„Hajnalban a géppisztolyával megkocogtotta az ablakot, hogy engedjem bé, aztán mondta, hogy addig menjünk el innen, amíg lehet.”] S mi lett volna, ha nagyapám nem ijed meg és nem menekül el, hiszen tetszett neki a bácskai föld, majdnem olyan jó volt, mint a bukovinai; és valahogy megússza a háború utáni vérengzéseket is, mondjuk feledékenységből és kis szerencsével nem végzik ki a falu határában, akkor tehát itt növök föl, Kulára járok gimnáziumba, ha egyáltalán van ott gimnázium. Mindegy, valahol biztosan van a közelben, azután már csak pár év, és az egyetemen biztosan összetalálkozom vele, a menzán vagy a klubban, ahol éppen biliárdozni tanul, bár a mozdulatai kissé szögletesek. Nem mintha az enyémek különbek lennének, a biliárdot is csak azért említem, mert ez az egyetlen kép, amit el tudok gondolni az akkori történeteiből.

Az utolsó vonat. Ezt a történetet soha nem mondja végig, pedig már nyolcszor-tízszer nekifutott, hogy elmesélje, de valami folyton eltérítette. Talán az, hogy filmnézés közben szokott eszébe jutni, ilyenkor elmond belőle néhány összefüggéstelen részletet, miközben végig azt a hülye képernyőt bámulja. Így aztán én is leginkább filmként tudom elképzelni, szovjet-jugoszláv koprodukcióban készült háborús giccsként – feltéve és megengedve, hogy nincs az a kis történelmi malőr, ami miatt a szovjet filmesek nem működtek együtt a jugókkal. Vagy fordítva. De legyen az a változat, hogy a Moszfilm nagy nehézségek árán mégiscsak engedélyezi a forgatást, a főszerepet pedig Marina Vlady játssza, ehhez ragaszkodom. Maga a film elég szövevényes és unalmas, nagy szívlapáttal adagolják benne az érzelmeket, és jórészt akörül forog, hogy a hős-anya eléri-e az utolsó vonatot. Bármily meglepő, végül is eléri, hatalmas vívódások és lelkiélet közepette (zene: Sosztakovics). Ám mire fellélegeznénk, hogy megmenekült ez a drága, sivatagiszőke Marina, mégis visszatér, kézen fogva a gyermekével. Itt a film alig motivált, mondhatni szlávosan hanyag, így egyáltalán nem világos, hogy miért is jött vissza ide, ha szabad eztet a kifejezést használni, a háborús pokolba. Nem pokol, legfeljebb a tornáca: ehhez viszont ő ragaszkodik. A határőrök sem értik, a fejüket csóválják és rémülten csodálkoznak, hogy miért jött vissza, és mit keres itt ez a bolond nő. Mutatják is a háta mögött, egyezményes szovjet-jugoszláv jelekkel, hogy nincs ki a négy kereke a csajnak. Azt mondja, hogy ilyen kifejezés nincs a szerbben, keressek valami jobbat. A csaj szót pedig sértőnek találja, a bolond jelzőt meg azonnal húzzam ki.  

Miért ne legyek szerb is. Miféle ötlet ez megint? Teljesen meg vagyok őrülve?! Most, amikor a világon – rajtuk kívül – senkinek nem jutna eszébe, akkor állnék be közéjük? Ha nem születtem volna szerbnek, akkor is e néphez állanék, ahogy a szlávok Petőfije mondja? Ugyan, ugyan. Nincsenek ilyen magasztos, tizenkilencedik századi gondolataim. [„Természetem komoly, / Mint hegedűink első hangjai”?] Akkor mi ez nálam, ellágyulás? Pillanatnyi elmezavar? Politikai hóbort? Ha egyik sem, akkor miért venném föl az állampolgárságot? Mi előnyöm származna ebből? Ha semmi, akkor csak egyetlen logikus érvet mondjak, ami emellett szól! Az nem érv, hogy itt élsz köztük, amikor csak részben élsz ebben a városban?! Nem éppen tegnap mondtam, hogy a másik város nélkül számomra ez kibírhatatlan lenne? Akkor most melyik az igaz? Vagy azt élvezem, hogy ellentmondhatok magamnak? Legalább öt percig tartsak ki a saját álláspontom mellett, ahogy Milán bácsi kérte Dezsőtől, kifelé menet a kórházból.

Arra ébredt, hogy angol. Tudom-e, hogy ő valójában angol. Ez volt az első mondata kora reggel. Nem, ezt eddig nem tudtam. Ne legyek ennyire blazírt, mert ez most fontos. Hajnalban vagy még az éjszaka rájött arra, hogy ő tulajdonképpen angol. Ezzel az arccal, és ilyen jó lábakkal?! A kis gyöngyház-fogaidról már nem is beszélve… Ez most mindegy, ne mustrálgassam, mint egy lovat! S főleg ne tapogassam, mert egy angolnak ilyenkor alszik még a micsodája. A lényeg az, hogy nem forradalmár többé, ahogyan elneveztem őt, bár ezzel semmit sem akar visszavonni vagy megbánni a múltból, egyébként sem bánt meg ő soha semmit, különben is az szép volt, a sétálós forradalom, de ő már akkor is angol volt, csak nem tudott róla. Vagy tudott, de nem így hívta magában, ám az éjjel végre eszébe jutott. Angol, angol!, így jutott eszébe. Angol kert, angol szövet, angol esszé, angol szenvedélyek és mániák, amiket én tévedésből heppnek hívok, csupa-csupa angol dolog. És megvan neki a Vidéki ház című könyv is, azt szokta lapozgatni. Viszont a teát nem bírja, ebben az egy dologban mégsem angol. De nem minden angol bírja a teát, mindig van kivétel, ugye? Legyen kivétel, ez a szabály.

Koncert után, enyhe féltékenység. „Láttam, hogy azt a derék, angol konzult megigézted…” „Még szép!!” „De az asszonynak járt a szeme, mint a reklám-macskának…” „Helyes. Egy feleségnek az a dolga, hogy figyeljen.”

Vett még két kockás plédet meg egy állólámpaburát, és ezzel kész. Befejezte. „Azt te csak hiszed, baby!” Végleg kész, de ezen, legyek szíves, ne nevessek! Egyenként is tökéletes, ám ez a lámpabúra egyszerűen remek. Nem remek, hanem tökéletes. Jó, akkor tökéletes. És azt hiszi, hogy ilyen jó ízlése senkinek nincs, mondjam ki bátran. Kimondom én bátran, nincs kecmec, tökéletes. Nem azt, hanem hogy a világon senkinek, de senkinek! S a plédek is milyen jó melegek és bolyhosak, tapintsam meg őket! Megtapintom a bolyhost. Na…! Ugye, milyen kiváló, és mindössze hatszáz dinár… Vagy ezerkétszáz volt, de neki hatszázért odaadták, külön és csak egyedül neki a városban – újabban ezt az igézős változatot kedveli. Majd ebbe fogunk takarózni, itt a jó kis melegben, amíg kint vidáman dúl a fasizmus! Jó, ez durva vicc volt, nincs is fasizmus, csak a választások utáni elkeseredés mondatja vele. Az ember egyébként is gyorsan mondja ki itt, hogy így a komcsik meg úgy a fasiszták, mint egy túlteljesítő jobbos vagy balos publicista. De nem, ezek nettó fasiszták, higgyem el, csupán én vagyok ehhez gyanútlan vagy túl jóindulatú, bár ez végül is érthető, mert félig kívülálló vagyok. Az az igazság, hogy már régen be kellett volna tiltani őket, közvetlenül a forradalom után. A fasisztákkal nem köll mérlegelni meg demokráciát játszani, lazán betiltják őket, és nyista. Ez az ő szerény véleménye, forradalom után és így, mindjárt vacsora előtt. Már azért is, mert egyszerűen nincs annyi ideje ebben az életben, hogy szépen kivárja, amíg lassan kihullanak ezek. Ehhez túl sok, ami történt. Vagy nem elég, azt gondolom? Elégnek – elég, de egy angol soha nem esik pánikba, és soha nem türelmetlen… Akkor az angolok is bekaphatják! Vagy hallgassák végig ők is a habzó szájú vajdát, nem tíz évig, csak legalább két napig, mindjárt odalesz a legendás higgadtságuk!

A nő kora: kétségbeesésre semmi ok! „Amikor tehát dr. C. megérkezett, az osztályfőnök bejelentette: fontos higiéniai előadást fogunk hallani, nyissuk ki a fülünket, ne röhécseljünk, viselkedjünk úgy, ahogyan nyolcadikosokhoz illik. Nem emlékszem, hogy miről beszélt, csak sovány, szép fekete fejére és bőrére, a dél-szerbiai férfiak szinte esztétikai irgalmatlansága volt benne, féltünk rettenetesen, így amikor felkapott egy ceruzát, majdnem elájultunk. Kiszúrja a szemünket, vagy mi lesz, nem tudtuk. Ujjai közt vízszintesen tartotta a ceruzát. Vidite, vidite svi? Kérdezte szinte dühösen. Bólogattunk riadtan. Nohát, lányok! Akkor, ha hazamentek, fogjatok mindannyian egy ilyen hosszúságú ceruzát, dugjátok a melletek alá. Ha nem esik ki a ceruza, kezdhettek melltartót hordani! De nagyon, ha nem akartok tehenek lenni. Da ne postajete krave neke! Azóta van nekem mindig egy hosszú sárga ceruzám a házban. Hogy tudjam, hányadán állok.” Azt mondja, hogy tévedtem. Ismerjem be, hogy tévedtem, erre jött rá a fürdőszobában. Mivelhogy ő nem szép, ebben nincs igazam, hanem különleges szépség. Jó, de hajnali fél háromkor talán… [„Már fél három! Milyen hamar elmúlt egy év.”] Mindegy, a tévedést bármikor be lehet ismerni! Ne legyek makacs és önfejű! És szerintem most ő hiú majom vagy egyszerűen boldog? Nos? Döntsem el! Kibúvó nincs, legyek őszinte, szigorú és igazságos, addig nem veszi fel a hálóingét.

Paloma papírzsebkendő. Ezt a csomagot elteszi, ebbe nem fogjuk könnyelműen beletörölni az orrunkat! Jó, rendben, majd hozok Pestről, ott annyi van, mint a szemét. Az a baj, hogy még mindig nem értek semmit. Lehet, de azért nem kell mindjárt sírni! Nem sír, csak potyognak a könnyei. De ez jó sírás, mindjárt befejezi. Nem fejezi be, potyognak a könnyei, nem tehet róla, ezt ismételgeti. Nagy, kövér könnycseppek, tisztára mázgás lesz tőle az arca, inkább nem nézem. [„A szentimentalizmus vize.”] Bekapcsolom a tévét, hátha nyomnak valahol focit. Azt mondja, hogy ezzel kezdődött minden, hogy eltűntek a szlovén áruk. Majdnem egyik hétről a másikra. Ebből lehetett tudni, hogy nagy baj van. Persze, én nem tudom, hogy milyenek a szlovén áruk. Hogy mit jelentett az, amikor egyszer csak eltűntek a boltokból. Mert szerinte minden nép valamiben tehetséges, a szlovénok például ebben felülmúlhatatlanok, az ambalázsban. Mi az az ambalázs? Az ambalázs – az ambalázs, ne akadékoskodjak, amikor a gyermekkoráról van szó?! Meg csupa olyan dologról, amit több mint tíz évig nem lehetett kapni. Tíz év, amit nem lehet kiszámolni, hogy az mennyi – egy másfajta időszámítás szerint. Vagy talán én tudom, csak nem árulom el neki. Akkor most számoljam ki, azzal a nagy eszemmel, hogy mennyivel kell szorozni vagy osztani, hogy megkapjuk a végeredményt. Na, mennyi?! De úgy osszak-szorozzak, hogy ez a kurva papírzsebkendő is benne legyen, mivel azért ez sem elhanyagolható tétel! Vagy igen, bizonyára igazam van, az ilyesmit nem kell figyelembe venni a számolásnál. Jobb eleve kihagyni, mert csak összezavar.

Jadran mozi. Induláskor, ha még van annyi időm, megállok előtte, hogy igyak a kútból. Vagyis nem azért megyek arra, hogy igyak, de ha már ott vagyok, akkor iszom egy-két kortyot. Inkább csak zavaromban vagy tehetetlenségből, mert hát nem olvasom végig a halottak nevét. Vagy néha végigolvasom, néha pedig elakadok és abbahagyom. Idegen nevek, nem ismertem közülük senkit. A dátumokat nézem, mi mást tegyek, húsz-huszonkét éves srácok, ezerkilencszázhetven körül születtek. Hatvankilenc, hetven, hetvenegy, de van néhány hetvenkettes is. Nem emlékszem, mennyi, a számokat és a dátumokat hamar elfelejtem, ahogy a neveket is. Még egy darabig ácsorgok, a kútból iszom egy-két korty vizet, majd rágyújtok egy cigarettára, éppen addigra szívom el, amikorra kiérek az állomásra. Vagy kicsit később, ha nagyon sietek.

„Nyomozó vagyok, nem társalgó.” Aha. Mit aházok folyton? Azt mondja, hogy tegnap este végre megtalálta ezt a mondatot, amit évek óta keresett, és ez már végleg az övé. Nem vehetem el tőle. Büszkén felveti a fejét, megindul előre, nem néz hátra, egy pillanatra sem, és egész úton nem is szól hozzám. Én pedig két-három lépéssel lemaradva követem, mint egy boszanác asszony, némán és engedelmesen. Legyen ez a kép az utolsó, amin – ahogy a mester mondja – „még a síromban is gondolkodni akarok”.

Jugoszlávia, work in progress. Mire befejezem, már nincs is ez az ország. Bejelentik, hogy nincs, kész, megszűnt. Egy keddi napon, amikor a nagy havazás kezdődött. Vagy szerdán – már nem emlékszem. Egy nem létező országról írni a legjobb, bármit kitalálhat róla az ember. Például a punok. Néha eszembe jut, milyen lehetett a punok országa. Punnia. Van ilyen név? Vagy csak én találom ki az egészet.