Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. szeptember / „és nekem mi bajom van?”

„és nekem mi bajom van?”

Géher István: Polgári Istók című verséről

   

A szerepjátszó, szerepek álarcába bújó költő – Hamlet, Catullus és Anakreón alakja után – talán legkedvesebb költőjének, Arany Jánosnak bolondistókos álruháját ölti magára készülő versciklusában. Illetve nemcsak Aranyét, mert Bolond Istók végigvándorol az irodalmon: népmesehős, szerepel Petőfinél és Weöresnél is – „még egy bolond istók – minek nekem?” – kérdi Géher maga is az ötödik versszakban.

De hát először is kicsoda Bolond Istók? Petőfinél így mutatkozik be: „Ki vagyok? sehonnai, / Se országom, se hazám, / Valamely vándormadár / Lehetett az ősapám.” „Hogy hínak? biz én már jóformán / Elfeledtem igaz nevemet. / Azt tudom csak, hogy most a világ / Bolond Istóknak hí engemet.” Arany a hőse múltjára, a kezdetekre utal: „Bár hősi tette most nem jut eszembe, / S a monda sem fog rá semmit, egyen / Kivül: mikor bekukkant Debrecenbe.” Weöres Istókja „ügyetlenül” összefoglalja a vendégszövegeket prózában. „Igazi nevemet már rég elfeledtem, mindenki Bolond Istóknak hí időtlen idők óta. Csaknem a világ teremtésétől kezdve élek, sokat láttam, hallottam, tapasztaltam, el is fáradtam; nemrég még olykor bekukkantottam Debrecenbe, de ma már jóformán azt sem tudom, hol vagyok, és csak emlékeimen tűnődöm. Mert mióta világ a világ, nem lettem bölcsebb, ez az egyetlen bölcsességem.”

A bolond a három költőnél nem igazán bolond. Petőfi Istókja tanult, filozofikus hajlamú szegény vándordiák, aki az igazság és az emberi méltóság nevében szózatot intéz a kétségbeesés ellen („Míg az ember boldog nem volt, / Addig meg nem halhat”); a mű maga – mesei-romantikus módon – megdönti a szülői zsarnokságot, de igazi bolond bolondságnak nyomát sem leljük benne, talán csak egy kis társadalmon kívüli, fiatalos (bolondos?) lendületet, amely varázsánál fogva képes az örömszerzésre, és örömre jogosult. Arany Istókja (a második énekben, mert az első ének egészen máshogy felfogott, személytelen népi hőse épp csak megszületik, majd elcserélik, illetve eladják) álmodozó diák az unt iskolapadban, aki ifjonti rajongásból vándorszínésznek áll – hogy a kulisszák mögött mennydörgést imitáljon, székeket hordjon a színpadra, fejébe verjék a skandálást, majd némiképp csalódottan otthagyja a társulatot. A szeretetteli humorral, iróniával előadott történetben a bolond szó új jelentése: a felelőtlen, alkalmazkodni nem óhajtó személy (őt látjuk majd leginkább viszont Géhernél).

   

De ő a „lenni vagy nem lenni” célt

Nem így fogá föl: „enni vagy nem enni”;

„Kenyérrel” ő csak napról napra élt,

Tíz-húsz év múlva ma szüksége semmi;

Annak fejébe nem tűrt és remélt:

Hol fogja egykoron magát „letenni”

Mint doctor, prókátor, ludi-magister,

Vagy más ilyen tor-ter nevű philister.

Látszik, bolond volt...

   

Weöres Istókja nem társadalmi alak, hanem öröktől meglévő meselény, „a harmatoknak és zuzmaráknak, a záporoknak és viharoknak” parancsol, Paprikajancsi és Vitéz László barátja; éli vándoréletét, ám visszaretten a tündérrel kötendő házasságtól és kibújik a felelősség alól. Váratlanul sikerül beilleszkednie a világba, ahol új néven új szerepei támadnak: „Őrült Szvetozár, illemhelygyári duplanullafestő, hatóságilag engedélyezett okleveles úriember” lesz. (Weöres fintora „a létező” államszocialista rendszernek.) A mese végén visszatér eredeti világába, és a tündér beléköltözik. Weöres Bolond Istókja a világban lesz igazán bolond (illetve őrült), amúgy csak varázserejű teljes alak. Ahogy – sajnos – az Epilógusban olvasható: „Ki vagyok én? Mindenki. – Hol lakom én? Minden emberben, ezerféle alakban. Keresd meg önmagadban tulajdon jobbik énedet, Bolond Istókodat! És ha megtaláltad, el ne engedd többé! Meglátod, én leszek a legsegítőbb jóbarátod.”

Minek tehát Géher Istvánnak még egy Bolond Istók? Nyilván ugyanazért, amiért Petőfinek, Aranynak, Weöresnek kellett: lénye önarcképének megrajzolásához. A bolondistókos személyiség lényege: a szabad, a más, az önmagával azonos, a társadalmon legalább belülről kívüli, az alkalmazkodástól, a hatalomtól idegen alkat. „Se országom, se hazám” – mondja még Petőfi is ebben a mezben. Csakhogy Géher Istókja először is „polgári”, másodszor is kifejezetten politikai-történeti vizsgálódás tárgya. Éppen ezért a költő a bolondnak is más hangot választ: „fújjon a bolond lukból a bolond szél!” (1) – idézi Shakespeare bolondjait, akik (például a Lear királyban, a Vízkeresztben) egyszerre öltik magukra a gyermek szókimondását, a bölcs rezignált látásmódját, a cinikus és keserű kibic élceit és a hivatásos udvari bolond szemtelen, felelőtlen, társadalmon kívüli elméskedéseit, vagyis csupa olyan szerepet, amely élesen szemben áll a hatalommal és főleg az üres tekintéllyel. A bolond szót a versciklus még más értelemben is emlegeti: Csokonai-parafrázisként: „értelemszerűen / bolond, mert itt él, sőt értelmiségi / foglalkozást űz” (2); majd: „bolond az, aki a nemzeti széllel szemben versel” (3; az idióma – az udvari bolond vaskosságával – egyszerre ássa alá a lázadás és a verselés gesztusát is); később: a társadalom meg nem becsült alakjaként, aki „ha több fizetéssel / talán professzornak is megteszik”, „jó bolondként akármit átvészel...” (9); és végül: bolond, aki a múlt erkölcsi kérdéseivel bajlódik – „mai uraknak nincs itt semmi gond, / csak istók gondol rá – dehát bolond” (18).

A bolondszerep, a kívülről figyelt én lehetővé teszi a személyes emlékek-élmények és a teljes személytelenség váltakozását, egyidejűségét. A téli születésnap motívuma Géher korábbi köteteiben is megjelenik, itt az Arany János-ira hangolt narráció egyik állomása.

 

4

           istók tehát a periférián,

félreeső kastély-sarokszobában

ül most és körmöl, borban nincs hiány,

más dolga sincs, mint hogy ázott agyában

keresgéljen: hogy találjon irányt,

amerre elbódoroghat magában...

alszik a táj kint hóba temetetten –

vén fejjel várja itt, hogy megszülessen.

 

És újra feltehetjük a kérdést: kicsoda Istók? A szöveg alapján: magyar, értelmiségi, polgár, sőt mintapolgár, talán-majd-professzor, polgári származék kifogástalan pedigrével – az, akire a politikai színtér egyik fele minduntalan hivatkozik. Később Istók a szerepekkel, a kívülről figyelt, majd a gyermekkori énnel azonos (és persze kapóra jön a névazonosság). A költő – akárcsak Arany[1] – rá is játszik a harmadik és az első személy váltogatására:

 

           8

[...]

           feje hátulján megvan a haja,

vannak tisztelői: hát mi baja?

9

és nekem mi bajom van? [...]

 

Az „én” a legtöbb szerepében feszeng, és feltör belőle a vad humor:

 

és nekem mi bajom van? az a baj,

hogy most sem vagyok azonos magammal,

hiába tudom, hogy ami tavaly

voltam, jövőre is lehetek: azzal

kell beérnem, amit a köz-zsivaj

szerepként dicsőít vagy elmarasztal...

a közhely színpadán én helyet nem találok –

balról a veteránok, jobbról a polgárok.

 

A politikai színtér megoszlását másutt önmaga „meghasonlásával” egészíti ki: „ami rámtolul, / a polgárlélek terhét... azt hiszem, / elég, ha két ballábon elviszem” (20). Ugyanakkor nem olvastam groteszkségében is pontosabb, axiomatikusabb meghatározását a holokausztnak a többségi társadalom szemszögéből, mint a komolyra forduló 18. strófában:

 

úgy tűnik: a precízen tohonya

tömeggyilkosság osztály-öngyilkosság

volt, mert ha az úr nem tabu, ha a

gyárost, ügyvédet, orvost pofozhatják

a suttyók, később mind ugyanoda

juthat, akiről lefosztják a múltját...

 

Ez a belső igényből fakadó szembenézés olyan természetes a gondolkodó ember számára, és mégis olyan ritka. Géher István 1992-ben így kezdi Kölcsey Hymnusának elemzését[2]: „Akik múltunkat bűnhődéssel kötjük jövendőnkhöz” – majd megállapítja: „az elsőrendűen eltanulni való: egy magatartás, egy erkölcsi tartás, egy lelki tartás, ahogy az ember kiválik a többi közül, magába tekint, »szertenéz«, és az isten háta mögül egyenest az Isten színe elé lép. Csakis ez tarthatja a nemzetben a lelket, ha így vagyunk magyarok – nem más nemzetek előtt, nem más magyarok előtt, hanem Isten előtt.”[3]

Ez a ciklus azonban arról tanúskodik, hogy a huszadik századi költő (bár keresi) nem leli honját a hazában: nincs „közege” (7), a társadalmi osztálya ingerli, sőt megkérdőjelezi a múltját is: „ami máig ott áll / igézetesen, ami ott ragyog / emlékezetemben – már nincs sehol” (14). Az identitáskeresés a személy azonosságát „istók”-ra és „én”-re veti szét, a hovatartozása helyén hontalanságot, idegenséget, menekülésvágyat talál, cél helyett légüres teret, kijelentések helyén gyakran kérdéseket. A múlt pillanatai ragyognak az emlékezet jelenében, a jelen megkérdőjelezi a múltat, és a (pillanatnyilag) utolsó strófában, ahol azt olvassuk: „csikorgó télben sem reménytelen / a felparázsló, polgári jövő” – épp a múltban járunk; „ki tehet róla, hogy ahogy lett, úgy lett” (24).

A „Polgáristók” bonyolultabb szerkezetű mű, mint három elődje. A narráció és a gondolat, a személyes és a személytelen, a múlt és a jelen, a bizonyos és a bizonytalan, a tragikum és a humor egyszerre van jelen benne – ettől termékeny. Ahogy Géher írja Vörösmartyról: „Így működik a világpolgári elme, ha a Lear király fordításából lép át a hazai lírába, idehaza is ugyanoda fel: »a bolondok / E roppant színpadára«, mert ez az egyedüli hely, ahol értelmet nyerhet bármi tragédia. Ezen az ontológiai színtéren a magyarság lefoszlik az emberről, mint »toldalék«, illetőleg átlényegül benne, mint tragikum.”[4]

   

   

     

Jegyzetek

[1] „Istók barátunk is, jó huszonöt / Pengő forintját úgy se’ látta, mint én.” II. 92.

[2] Géher István: Rádiókollégium. Kalligram, 1996. 136. o.

[3] Uo. 140. o.

[4] Uo. 186. o.