Felolvasás

A Toldi moziban, igen, a Toldi moziban!

Micsoda karácsony volt az idei, úristen, micsoda vásárlási orgia a Skála Metró körül, vibráló fények, apró színes lámpafüzérek, alkalmi bódék mindenütt, bizsu ékkövek, bizsu állatkák, bizsu cukorkák, bizsu élet, a világot átölelő szeretet elszabadult tébolya! Már csak az hiányzott, hogy hatalmas, csillag alakú hópelyhek szálljanak alá az égből, mint gyerekkoromban, akkor tudott ilyen mesés, puha hó hullani… Egyszer csak megszólalt a mobilom, ott, az ünnepi tumultus kellős közepén, alig tudtam előhalászni a pakkok alól.

– Zsóka? – A szerkesztő hangja, úristen! – Felolvasnál valami jó, húsba vágó szöveget a Toldi moziban, az idei előszilveszteren?

– Én? – Nem hittem a fülemnek. – Talán Zénó? Tavaly is Zénó olvasott fel.

– Nem, most rád gondoltunk. Arra lenne szükség, amit te tudsz.

Amit én? Két és fél éve házasodtunk össze Zénóval, azóta írófeleség lettem, egyszerűen letudtak, mintha az anyakönyvezető előtt elrebegett igennel az ember el is felejtene írni! Az ember? No nem, az asszony! Ráadásul van egy tizenhét éves fiam az előző házasságomból, Marci. Belevaló gyerek, a környék réme, igazi deszkás csávó.

Caplattunk Zénóval a Bajcsy-Zsilinszky úton, mindkét irányban állt a forgalom. Az autók a lámpáikkal, akár az üzekedő kutyák, kizárólag egymás hátsóját szimatolták, a kéjesen fölgomolygó kipufogógázt a fagyban, miközben hosszú sorokban, lassan, szertartásosan araszoltak előre. Végeláthatatlan perverz nászmenet. Átható benzinbűz, kis fenyőillat, mézeskalácsszag.

Zénó megállt a Báthori utca sarkán, felnézett a komor épületre.

– Ide jártam a Demszkyhez szamizdatért – mondta.

Megint Demszky meg a szamizdat, úristen! Mintha a Demszky szarta volna a világot! De nem mondtam ki. Mást mondtam.

– Már nem szeretsz, Zénó, nem szeretsz, nem nézel a szemembe.

Zénó ravaszkás-csábos mosollyal előhúzta a cigarettáját, megkínált. De most se nézett a szemembe. Jó, jó, nevettem, persze erőltettem, tudod, hogy nem dohányzom, télen, utcán, brrr, végképp nem, legfeljebb presszóban, a friss, gőzölgő kávé mellett. Ő viszont rágyújtott, és elrejtette az arcát a cigarettafüst mögé.

*

Ez lenne a Toldi, ez a hatalmas kirakatüveg? Ott állok előtte, ott állsz te is, kinn az utcán, onnan nézünk be, odabent tart az előadás. Marci is velünk van, már hogyne lenne, zsebébe süllyeszti a kezét, unatkozik. Az anyám is, francia rúzs az ajkán, amióta nyugdíjas, oly nagy gonddal készíti ki magát, mintha legalábbis ő lenne a Britney Spears, huszonnégy évet lenyomott egy jó nevű pesti színház titkárságán, de művészeti főtitkár sosem lett belőle. Eljöttek, naná, hogy eljöttek, családi esemény ez a mai felolvasás. Ott az ismert írónő a mikrofonnál, papír a kezében, mégis kívülről mondja a szöveget. Teljes átéléssel, az anyja istenit. Ki ez? Hát ismerem, nagyon jól ismerem, mégsem ugrik be a neve. Meg-megrebbenő szempilla, okos, megértően szétáradó mosoly, némi finom intelligencia, nem tagadom, érzékenység a világ rejtett összefüggései iránt, amire a férfiak immúnisak. Egy nő, aki úgy negyvenévesen megengedi magának, hogy kiáll a közönség elé, és nem borotválja le a hónaljszőrét. Jól látni, felemeli a karját, kicsi ökle indulattal összeszorul. Most váltja meg a világot a drágám. De nem! Nem! Nevetséges vagyok az iróniámmal. Egyszerűen lenyűgöz ez az eksztatikus előadásmód, fény az arca, tűz a teste, parázs a szeme, egész valómat leköti, tapadok rá, zsibbadok, látom, ahogy lüktetnek az erek a homlokán, ez már a tetőpont, iszonyat, mély, megrázó önfeltárás, dráma, katarzis. És ebben a pillanatban lehull róla a ruha. Ott áll meztelenül az elhűlt, elképedt publikum előtt, ahogy a természet megteremtette, gondosan karbantartott női test, egy szál apró bugyiban, még a diszkrét fehérnemű alól előkandikáló szőrszálait se szégyelli, és egyetlen lélegzetvételnyi időt se hagy a közönségnek, hogy felszisszenjen, hördüljön vagy köhögjön, egyfolytában mondja a szövegét, most ejti ki az utolsó szavakat, figyelem az arcokon a döbbenetet és a hatást, frenetikus, súlyos csönd, hosszú másodpercekig senki se csapja össze a tenyerét.

– Miért állunk itt kint? Menjünk be! Nem hallok semmit – fordulok oda hozzád.

De nem látlak sehol.

Hova tűntél?! Zénó, hova tűntél?

Most veszem észre, hogy te már ott vagy benn a teremben, odalépsz a népszerű írónőhöz, ő lesüti a szemét, eddigi feszes, kacér tartásából elengedi magát, kissé meggörnyed, odabújik hozzád, kitör belőle a zokogás. Micsoda halálos szerelem, úristen! És ezt nekem látnom kell, végig kell néznem. Könny és csók patakzik az arcotokon, összefolyik, cuppog, ragad, ajkad az ajkán, Zénó, te lázas nőimádó, még térdre is hullsz előtte, ajkad a szemérmén, a szemérmén, mi az isten ez, nem értem, nem értem, ennek a nőnek micsodája van, az van, az, férfiúi micsodája, fasza van, megőrülök! Hát szerepet cseréltetek? De nem. Mi történt? Mi ez, valami képtelen perverz álom? Botrány, igenis botrány! Az anyám ágaskodik, nyújtja a nyakát, mintha nem látna jól, holott az utcán alig akad bámészkodó. Marci meg ott téblábol mellettem.

– Látod? – kérdem a fiamat.

– Hogyne.

– És?

– Mit és?

– Mi történik itt?

Nevet.

Fél szemmel a dermedt anyámat lesem. Zöld, fehér az arca. El ne ájuljon.

– Most mit vagy úgy oda? – mondja kioktatóan Marci. – Leragadtál a hagyományos nemi szerepeknél, s ha végre történik valami, nem tudsz mást, csak megbotránkozni. Hát nem tökmindegy, hogy kinek van fasza és kinek pinája?

– Tökmindegy?

Mindent azért az én gyomrom se vesz be. Vagy ha tényleg mindegy, akkor minek kellett összeházasodnunk? Egyáltalán ágyba bújni, szeretkezni! Minek? Hallod, Zénó?! Mit akarsz tőlem, mit művelsz, miért produkálod magad a zsúfolt terem előtt?

Egy közönséges nő a közönség soraiban: ennyi vagyok, nem több. Egy nő, akinek előbb azt hazudták, hogy fenséges szerető, aztán feleségül vették, végül pellengérre állították. A fiam meg az anyám szégyenszemre végignézi az egész komédiát. Marci még hagyján, ő elfogad annak, aki vagyok, bár tagadhatatlanul lekezel. Az anyám viszont, ő sosem fogadott el! Mindig is értetlenül, csúfolódva nyálazta az írásaimat, modernkedőnek nevezett és biggyesztett hozzá. Ráadásul tudom, hogy te kimondottan neki produkálod magadat. Az anyósnak, aki folyton ott áll a hátam mögött, akár egy őrzőangyal. A konyhában is, a Toldi moziban is. Hadd szarja össze magát a szégyentől. Lám, már le is szálltál az ismert írónőről, s öntelt, gúnyos pofával odalépsz hozzám. Nagyon élvezed a helyzetet. De én nem bírom tovább, én üvöltök, ahogy a torkomon kifér, az istenit a szemét fejednek, te állat, te férfi! Ököllel ütlek, csapkodlak, a gyöngyház lakkos körmöm beleváj a húsodba, kiserken a véred. Megérdemled, te rohadék.

*

Mondanom se kell, hogy este nyugtalanul alszom. Hiába veszek be másfél Seduxent, alig jön álom a szememre, egész éjszaka hánykolódom. Fülledt, levegőtlen nyári éjeken szoktam így forgolódni, káromkodni magamban, néha még a Balatonnál is. Pláne, ha egész nap nyírom a füvet a kertben, görnyedek a gép fölött, teljesen lemerevedik tőle a derekam, aztán napokig mindenféle szadista álmok gyötörnek. Megkergetnek, megkéselnek, megégetnek…

Habár az idei nyár pompázatos volt, tíz napig Marcival kettesben nyaraltunk Bogláron, az anyám házában, nem messze a szabad strandtól. Esténként a fiú elcsavargott, hajnalig nem is láttam, délben mégis szívesen bejött velem úszni. Ez most egy ilyen dél. Minden csupa verőfény, a tó tele fürdőzőkkel, legfeljebb egy kis enyhe szellő fújdogál, fodrozódik a víz, mi meg megyünk be a Balatonba, megkívántuk az úszást. Amióta leapadt a vízszint, kell egy jó adagot gyalogolni, hogy végre derékig érjen, ott már bele lehet merülni. Most persze feltűnhetne, hogy gyorsabban, mondhatnám, normálisan mélyül a víz. De erre a körülményre csak utólag figyelek fel, ahogy visszaperegnek bennem az események. Marci a gyorsabb léptű kettőnk közül, előttem halad, körben gyerekek fickándoznak, szörfözők szelik a vizet, ráadásul engem valami furcsa súly visszahúz, mintha ólomból lenne a lábam, vagy nem is vissza, hanem oldalt, elég különös, elveszítem Marcit a szemem elől, utána kiáltok, nem reagál, nagy a zsivaj, nem is hallja, keresem a tekintetemmel, de egyre kevésbé tudok odafigyelni, egyre jobban lefoglal a magam baja, az a valami, ami eltérít, másfelé húz, mint amerre menni akarok, ráadásul nem is valami, inkább valaki, egy láthatatlan lény, aki szuggerál, már meg is pillantom a fodrozódó vízben, tudniillik épp odanézek, egy ijesztő, démoni női fej, ez is milyen ismerős, kibontakozik a habokból, akár egy sellő, csakhogy a halarcú kifejezéstől, ami a maszk rajta, vagy legalábbis annak tűnik, nem ismerek rá, mindenesetre tény, hogy hatalmas akaratereje van, kozmikus mágneses erőtér vagy mi, egyre nyilvánvalóbb hát számomra, hogy nincs menekvésem, nincs kiút, mégsem adom fel, nem, nem, szembeszállok, megverekszem vele, tusakodunk, emberfeletti küzdelmet vívok, lehet, hogy csak magammal, ez nem világos, le kell gyűrnöm ezt az egész zsibbadt tehetetlenséget, ráüvöltök, „menj innen!”, csakhogy nem jön ki hang a torkomon. Csapdába estem, úristen, valami nem sejtett, szörnyű csapdába, a Balaton tele van ilyen Bermuda-háromszögekkel, ezért nem merészkedtem be soha éjszaka a vízbe, most azonban fényes nappal van, és minden a fürdőzők szeme láttára történik, legfeljebb én vakultam bele a hadakozásba, én nem tudok másra gondolni, győzni akarok, magamba szívni a világ minden energiáját, beszippantani minden erőt, de a hang még mindig nem jön, csak valami nyögés, artikulálatlan hörgés a torkomban, amitől átmelegszik a szám, ez fantasztikus érzés, egyre melegebb, egyre forróbb, őrület, lángol a torkom, kicsap a lángnyelv a szájamból, „menj innen!”, „menj innen!”, sistergek, és újra kicsap a lángnyelv, újra, a démon végre visszahúzódik, egy pillanatra még a maszk is lehull róla, ó igen, igen, látom, de máris szétfoszlik a habokban.

Görcsös sírásra ébredek, alig kapok levegőt, mégis átjár valami megfoghatatlan jó érzés. Utóvégre sikerült elbánnom a víziszörnnyel. Nehezen térek magamhoz. Késő délelőtt lehet már. Fűtött, téli lakás. Karácsony. Alighanem az ünnep másnapja. A másik szobában ott a fa, majmok, kutyák, kisangyalok csillognak rajta a színes gyertyaégők fényében. A fotelben Zénó, szemben a fával, Cinzanót kortyolgat. Ez meg mit jelentsen? Ja igen, emlékszem, anyám vett kettőnknek karácsonyra egy üveg Cinzanót. A fa alatt Marci vadonatúj gördeszkája, kibontatlanul, eredeti Birdhouse; persze New Dealt szeretett volna ő is magának, mint a menő deszkások, de mire odajutottam, hogy megvegyem neki, kiderült, hogy leálltak a New Deal gyártásával.

– Szép jó reggelt, Zsóka – mondja a férjem, némi csípős éllel.

Nem áll fel, én lépek oda hozzá, én csókolom meg.

– Álmodtam – mondom.

– Az jó. Neked mindig rohadt jó álmaid vannak.

Odapillantok a naptáros órára. Tényleg karácsony másnapja van, úristen! Hát akkor még le se zajlott a felolvasásom! Elképesztő. Még jól is jön ez a víziszörnyeset. Leírom. Ezt olvasom fel.