Nyári éjszaka; A kert vége; Kötél; Az ezüstkocsi elmélete; A tenger

Nyári éjszaka

Közeledtem a Szent Vitus-székesegyházhoz a régi várlépcsők felől; már besötétedett, a derült égbolton felragyogtak az első csillagok. Felbukkant előttem a székesegyház presbitériuma, az egymásba csavarodott pillérek sötét sziluettjével, támpillérjeivel és fiatornyaival együtt. A bal oldalról nyíló várudvar üres volt, a csendben egy vízsugár csörgedezése hallatszott, mely a díszkút szélén található szörny kőpofájából folydogált alá a sekély medencébe.

A Vikárius utca sötét torkolata felé vettem az irányt, mely a katedrálistól jobbra húzódott. Ahogy beléptem az árnyékába, a sarokból, a pillér mögötti áthatolhatatlan sötétből valami nekem ugrott: masszív, de nem túlságosan magas testet pillantottam meg, ütés zaját hallottam, mintha egy kemény, élettelen dolog zuhant volna a kövezetre, és ezzel egy időben álkapcsok éles kattanása hallatszott, amire végigfutott a hátamon a hideg, s önkéntelenül is felkiáltottam. A nadrágom szövete valahol térdmagasságban egy szörnyűséges pofában kötött ki. Ösztönösen kiszakítottam magam és oldalra ugrottam. Tekintetemmel megpróbáltam áthatolni az utcácska sötétjén, hogy megállapítsam, milyen állat ugrál már megint utánam.

A kövezeten egy két és fél méter hosszú tengeri kagyló feküdt, és az esés után finoman ringott alsó héján. Most újra óvatosan kinyílik – azt hiszem, a kagylóknak nincs semmilyen szeme, de úgy tűnik, mintha mogorván vizslatna mégis a szűk résen át. Azután könnyedén átvetette kocsonyás lábát az alsó héj peremén, padlót ért, egy kicsit közelebb húzódott hozzám, újra behúzta a lábát, és tátott héjjal várakozott. Felmerült bennem, hogy ha nem volna ilyen vad, elcsábíthatnám a lakásomra, belehelyeznék egy biliárdgolyót, aztán már csak etetni kellene és várni, hogy igazgyönggyé változzék. Együtt lakni egy garzonban egy tőlem nagyobb kagylóval persze nem volna valami szórakoztató, de a világ legnagyobb gyöngye igazán megér egy hónap kényelmetlenséget. Talán tényleg meg lehetne szelídíteni. Előhúztam a táskámból egy kiflit, leguggoltam, és óvatosan feléje nyújtottam. Olyan vadul csapódtak össze a héjak, hogy inkább hátraléptem néhány métert. Azt vártam, hogy a pofájából vészjósló morgás hangzik majd fel, a kagyló azonban hallgatott. Hoztam egy hosszú lecet, mely egy távolabbi állványzaton hevert, és a sötét hasadék felé irányítva, finoman megböktem vele kagylót – a fa rögtön összeroppant a villámgyorsan összecsapódó éles álkapcsok szorítása alatt, melyekért egy krokodilnak sem kellett volna szégyenkeznie. A kagyló utána újra kinyílt, dühödten köpte ki a lécdarabot, a láb ismét előkúszott, és közelebb jött hozzám. A héjak széle izgatottan remegett, úgy tűnt, mintha valami sötét düh remegtetné őket, mely hosszú időkön át érett a tengerek mélyén. Már nem járt az eszem a strucctojás nagyságú igazgyöngyön.

A kagyló a Vikárius utcán feküdt keresztben, majdnem teljesen eltorlaszolva azt. Tisztában voltam vele, hogy ha megpróbálnék mellette elslisszolni, újra felém kapna, és ez esetben sokkal rosszabbul is végződhetne a dolog. Ha a kezem vagy a lábam ott maradna héjának éles peremén, valószínűleg ugyanúgy végezné, mint a léc. Hátat fordítottam a kagylónak, és folytattam az utamat a várudvaron át.

Néhány lépés után szabályosan ismétlődő surranó zajokra lettem figyelmes. Körbepillantottam: a kagyló a maga tengeri lépteivel követett engem, az előkúszó lábával megtámasztotta magát, és előrecsusszant egy darabon. Nem kellett azonban tartanom semmitől, mert így csak nagyon lassan tudott mozogni, még ha úgy is tűnt, hogy a mászásba beleadja minden erejét. Fesztelenül szeltem át az elhagyatott várudvart, jobbra a katedrális meredek fala emelkedett, hátam mögött a kagyló monoton, kitartó csoszogása hallatszott. Mielőtt befordultam volna az átjáróba, körülnéztem: az üres várudvar közepén, melynek sima gránitján, mint egy tó hideg felszínén, a palota kerítését szegélyező lámpák visszfénye ragyogott, halkan feküdt egy sötét, ovális sziluett; a kagyló pihent a kimerítő munka után, a lába, akár egy fáradt kutya nyelve, ernyedten lógott alá az alsó héj széléről. Megsajnáltam. Nem tudom, mi a bajod velem, talán tényleg megérdemlem, hogy ennyire gyűlölsz engem; ha majd a tenger fenekén találkozunk, teljesen ki leszek neked szolgáltatva, de itt, a városban hiábavaló kimerítő igyekvésed, és csak felesleges fájdalmat okoz neked – nem válunk el akkor inkább békében? De a kagyló a lábával újra a hideg gránitra lépett, és folytatta lassú, gyűlöletteljes útját. Olyan kitartóan csoszogott utánam, mintha csak értem tette volna meg ezt a hosszú utat az óceán mélyéről, azért, hogy elkapjon, jól megrágjon és lenyeljen.

Kimentem a Hradzsin térre, és leballagtam a kőből készült korláthoz, alatta a város szétfolyó fényei, azt mondtam magamnak, várok itt, míg a kagyló meg nem jelenik. És valóban, rövid időn belül egy éles, fekete ék tűnt fel a várkapuban, az egymással birkózó óriások szobra alatt: a kagyló araszolt kifelé a Várból, az utca szűkebbik végén át. Megállt és a lába segítségével forgott körbe-körbe. Biztos, hogy engem keres, gondoltam magamban, nincsenek mégis szemei valahol? De lehet, hogy szimatol utánam, mint egy kutya. A kagyló tényleg abban a pillanatban állt meg, amikor a kinyitott héjak éppen felém fordultak; nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy bentről figyel engem kis gonosz szemeivel. A maga makacsságával újra elindult felém. Most gyorsabban haladt, mert a tér lejtett, így minden lépésnél csusszanhatott egyet lefelé. De így sem volt semmi esélye, hogy utolérjen engem. Már nem érdekelt, intettem egyet felé, és elindultam a Neruda utcán a Malá Strana irányába. Más dolgok foglalkoztattak, és a kagylóról teljesen elfeledkeztem.

Amikor már a Smiřicky palota árkádsorain vágtam át, különös lármára lettem figyelmes: a hátam mögött zörgés, csikorgás és tompa ütések zaja hallatszott. Körbepillantottam és megmerevedtem. A kagyló zúdult lefelé a szűk utcán, meg-megugrott a kövezeten, a hasáról a hátára fordult, majd vissza, mígnem a járdaszegélynek ütközött, amitől újra átrepült az utca másik oldalára és teljes erejéből nekiütközött a Thun-Hohenstein palota zárt kapujának, tompán döngött egyet, miközben a héjából letörött egy darabka, s az utcai lámpák fényében megvillant a gyöngyház. Mozdulni sem tudtam, álltam meredten, mint a barokk szobrok a házak homlokzatán. A Kandúrból épp turisták rajzottak kifelé – japánok voltak, a kagyló elsüvített közöttük, mint egy ágyúgolyó, elgáncsolta azt a ballonkabátost, aki háttal állt neki és nem sejtette, mi száguld feléje, a japán elvesztette az egyensúlyát és átvetődve a kagylón a hátára esett, de még a földön kivette a tokból a kameráját, és elkezdte filmezni a távolodó kagylót, miközben lelkesen kiáltozott valamit japánul – bizonyára azt hitte, hogy az óriáskagyló a Gólemmel és az Óváros téri kivégzésekkel együtt azok közé az attrakciók közé tartozik, melyeket a mágikus Prága a turistáknak tartogat.

Csak akkor tértem magamhoz, amikor a kagyló már csupán néhány méterre volt tőlem; menekülőre fogtam a dolgot, futva vágtam át a téren, leparkolt autók között próbáltam átverekedni magam, és közben rémülten tekingettem az őrült állat felé. A kávéházak utolsó vendégei kíváncsian figyeltek a kivilágított ablakokból.

Klárov felől épp a kivilágított tizenkettes közeledett; felszálltam a hátsó kocsiba. Fellélegeztem, amikor az összes ajtó becsukódott, és a villamos egy rántás után megindult. Ott álltam a fényárban úszó üres kocsi hátsó ablakánál, és láttam, amint a kagyló átrepült a téren, s a Malá Strana-i városháza árkádjainak csapódott olyan erővel, hogy átfordult a hátára, és úgy is maradt; panaszosan nyitogatta a két héját, mintha levegő után kapkodott volna. A villamos befordult a Karmeliták utcájába.

Leültem a hátsó ülésre; rögtön kellemes fáradtság vett rajtam erőt. Pillanatokon belül otthon fekszem majd a paplanos ágyban, gondoltam magamban, és az esti város utcáin csúszó-mászó mindenféle kísértet távolivá és közömbössé válik a számomra. A villamos zötykölődése lágyan elringatott, éreztem, ahogy a pilláim elnehezülnek. A villamos egyszer csak nagyot fékezett és megállt. Rögtön nyugtalankodni kezdtem. Elmentem megnézni, mi történt, megtudtam, hogy a villamos előtt munkások javítják a síneket. Türelmetlenül vártam, hogy induljunk már, és szorongva lestem azt a kanyart, ahol a Karmeliták utcája a Malá Stranába torkollik. A kagyló hamarább felbukkant, mint vártam.

Szabályosan ismétlődő mozdulatokkal lökte magát előre a fénylő síneken. Elhatalmasodott rajtam a pánik, keresztül-kasul futkostam a kocsiban, és rángattam a bezárt ajtókat; azok viszont nem engedtek. A kagyló nekifeszült, s a záró mutatványhoz, a szörnyű finishez készülődött, a sima síneken könnyebben ment neki a mozgás, gépies mechanikussággal rakta a lábát, és lendítette előre testét. Már a villamos hátuljánál van, lábával meg is kapaszkodott az ajtóban, és nyomakszik is befelé. Most megállt az útra merőlegesen, hátával felfelé, és kagylótestének éles csúcsát a zárt ajtók közti résbe vágta. Ülök az ajtó melletti ülésen, és elborzadva figyelem, hogy a rendszeres és kitartó csapásoknak köszönhetően hogyan nyomul egyre beljebb és beljebb a sötét, ovális csúcs. Úgy tűnik, a kagyló fáradt fújtatását hallom, de alighanem csak az ajtó gumis pereme ad ki ilyen hangokat. Felugrom, mindkét kezemmel a kagylónak támaszkodom, és teljes erőmből tolom őt kifelé a villamosból. De erőm oly jelentéktelen az egyre erősebb ütésekkel támadó kagyló nyomásával szemben. A kagyló mintha egy hatalmas kalapáccsá változott volna, amit nem lehet megállítani, érzem, hogy sötét extázisba esett, az ütések egyre erőteljesebbek és diadalmasabbak, az állat ujjongva reszket az ajtóban. Tudom, hogy pillanatokon belül az ajtó enged, és a kagyló teljes súlyával bezuhan. Világos előttem, hogy ha a kocsiban egyedül találom magam szemben a kagylóval, végem van. Sok mindennel számoltam, szörnyű vereséggel és fényes győzelemmel egyaránt, de sohase jutott volna eszembe, hogy egy kagyló fal majd fel egy éjszakai villamoson. Különös gondolatok kergették egymást az agyamban, elképzeltem, amint bezárul felettem a kagyló két héja, s aztán fekszem a nyálkás dunsztban, és hallom a kagyló mély hangját: „Egy garzonban akartál élni velem, ezután sokat leszünk együtt, hosszú beszélgetéseket folytathatunk a filozófiáról, puhább fekhelyed lesz, mint a hercegeknek, gyöngyökkel játszadozhatsz, én pedig mesélni fogok neked azokról az országokról, amelyeket meglátogatunk, a jótékony sötétben még szebbnek is képzelheted őket, mint amilyenek a valóságban, nem fog zavarni sem a hó, sem az eső, sem az undorító szél...” „Nem, nem, nagyon kedves vagy, drága kagyló, hálás vagyok az ajánlatodért, de a szél és a hó nem zavar engem, megszoktam már, vannak még elintézendő dolgaim, azt hiszem, inkább idekint maradok.” „Milyen hálátlan és szemtelen vagy! Ha így állunk, inkább leharapom a fejed, és megtartom magamnak, kívülről beborítom ragyogó gyöngyházzal, és megalkotom belőle mesteri művemet, a legnagyobb, legcsodálatosabb igazgyöngyöt a világon...”

A kagyló már testének egyharmadát betuszkolta az ajtón, már feladtam a hiábavaló erőlködést, hogy kitaszítsam őt innen, és rezignáltan üldögéltem az ajtónál, amikor a villamos rándult egyet, és mozgásba lendült. A kagyló óriás irányjelzőként meredt kifelé, egy ideig magatehetetlenül himbálózott, s végül kipottyant az útra, épp abban a pillanatban, amikor egy taxi előzte meg a villamost. A taxi nekiütközött a kagylónak, és kiperdítette a járdára, ahol az ledöntött néhány kukát, melyek nagy zörgéssel repültek végig a kövezeten: üres üvegek, gyűrött papírdobozok és rohadt almák gurultak belőlük szerteszét.

Hazaérve rögtön lefeküdtem, és már aludtam is. Kis idő múlva még egyszer találkoztam a kagylóval: épp az autópályán autóztam a barátaimmal, és megpillantottam a kagylót, amint fáradtan vonszolja magát a szélső sávban. Távolodott Prágától – az óceán felé tartott a sikertelen misszió után? Felmerült bennem, hogy ezek után valaki mást küldenek utánam, s az éjszakai utcákon mondjuk egy kalmár vesz majd üldözőbe.  

A kert vége

Egy földszinti ablakból, ami előtt épp elhaladok, valaki segítségért könyörög. Felkapaszkodom az ablakpárkányra, és beugrom a helyiségbe; egy súlyos sötét bútorokkal, rojtos szélű takarókkal, tarka vánkoshalmokkal berendezett szobában találom magam, a falon a Nápolyi-öböl sötétes képe látható. A masszív franciaágy mögött a földön dulakodás, fújtatás, nyögés és ütések hangja hallatszik. Közelebb megyek és látom: egy fiatal nő vékony pántos fekete estélyiben, hátán mély kivágással, egy hüllővel küzd! Valószínűleg egy óriásvaránuszról van szó (varanus komodoensis), mely az indonéziai Komodo szigetén él, és hossza a három métert is eléri. A zoológusok úgy gondolják, hogy Komodón azért nőttek ilyen szokatlanul nagyra a varánuszok, mert a szigeten semmilyen természetes ellenségük nem volt. Szent Györgyként vetem rá magam a varánuszra, elkapom a rücskös nyakánál fogva és megrázom. Miközben hempergek vele, a segélykiáltás továbbra is hallatszik. Egyszer csak megértem: nem a nő kiáltozik segítségért, hanem a varánusz! Elengedem az állatot, leülök a összegyűrt szőnyegre, és tanácstalanul nézem a küzdelmet. Tényleg úgy néz ki, hogy a nő a támadó és az áldozat a varánusz. Ha Komodón nem is volt semmilyen ellensége, mondom magamnak, itt ez láthatóan egész másképp fest. A varánusz számára alighanem az lett volna a legjobb, ha otthon marad Indonéziában. Megtakaríthatta volna ezt a szörnyű helyzetet nemcsak önmagának, nekem is: nem tudtam ugyanis eldönteni, hogyan viselkedjem; egyrészt a varánusz nyilvánvalóan egy támadás áldozata volt, másrészt azonban erkölcsi szempontból elfogadhatatlannak tűnt a számomra, hogy egy ember és egy hüllő küzdelmében a hüllő oldalára álljak. Hegel szemére veti Kantnak, hogy kategorikus imperatívusza csupán formális és absztrakt jellegű, tehát a konkrét helyzetekben nem képes bennünket igazán eligazítani. „Cselekedj úgy, hogy viselkedésed alapelve általános maximává válhasson”: talán annak kell általános maximává válnia, hogy „segíts a megtámadottnak” vagy inkább „segíts a nőknek, ha varánuszokkal küzdenek” ? Kant azt mondja: „Tetteidben az ember legyen mindig cél, ne pedig eszköz.” És mi van  a varánusszal, az eszközzé válhat? Erről A gyakorlati ész kritikája semmit sem mond; úgy emlékszem, hogy ebben a terjedelmes műben nincs egy fia megjegyzés sem a varánuszokról. Kantot ugyan némileg menti az a köztudott tény, hogy sohasem hagyta el Königsberget (jóllehet arról spekulált, hogy halálunk után más égitesteken folytatjuk majd az életünket), tehát bizonyosra vehető, hogy komodói varánusszal sohasem találkozott; másrészről viszont egy ilyen figyelemre méltó állatról, mint a három méteres varánusz, legalább néhány sor erejéig megemlékezhetett volna. Lehet, hogy most egy varánusz üldözi őt valamilyen csillag végtelen pusztáin át.

(Ebben van a filozófia szerencsétlensége: utunkon mindig találkozunk valamilyen kivételes szörnnyel, amelyre nem alkalmazhatók a filozófia szabályai. Kinek van igaza: a szörnyeknek vagy a filozófiai alapelveknek? Erről a problémáról egyszer tartottam egy előadást egy borostyánnal kirakott liftben. Egyrészt nehezen intézhető el mindez azzal, hogy mondjuk „annál rosszabb a szörnyeknek”, másrészt viszont vonakodunk elismerni, hogy egész szépen felépített gondolati rendszerünk valamilyen undorító szörnyetegtől függ. Közben elkerüli a figyelmünket egyrészt a „szörny” kifejezés relativitása – ha nem létezne ember a maga értékkritériumaival, nem volnának szörnyek sem –, másrészt nem tudatosítjuk érvelésünk körjellegét: a szörnyszerű számunkra az, ami saját rendünkkel összeegyeztethetetlen, egyúttal azonban kijelentjük, hogy rendünknek ez a kudarca tulajdonképpen nem cáfolja igaz mivoltát, mivel itt végül is csupán egy szörnyről van szó.)

Zavart és bizonytalan érzésekkel néztem tehát a küzdelmet, mígnem végül megérintettem a siránkozó varánuszt fojtogató nő vállát, és bizonytalan hangon ezt mondtam: „Kérem, hagyja békén a varánuszt” – és amikor semmi sem történt, még hozzátettem: „Ez egy értékes állat, Indonéziából származik, a varánuszok mindenhol máshol csupán kicsire nőnek.” A nő végre elengedte a varánuszt, az pedig lógó fejjel eloldalgott a helyiség legtávolabbi zugába, az üvegezett vitrinnél húzta meg magát, amelynek polcain porcelánkutyák és kagylók feküdtek, és elkezdett hangosan zokogni. A nő lassan felkelt a földről, megigazította a ruháját, és szigorú tekintettel végigmért. Hullámos, hosszú fekete haja, szokatlanul szép, éles metszésű arca és sasorra volt, szemhéja a türkiz, lila és zöld különböző árnyalataiban pompázott, oly feltűnően, hogy úgy nézett ki, mintha az orrnyergén egy egzotikus lepke ülne kitárt szárnyakkal.

Odalépett az üveges könyvespolchoz, ahol gondos rendben pihentek az idősebb Alexander Dumas és Paul Féval kalandregényei, melyeket valamikor a századfordulón adtak ki. Megfordította a kulcsot a zárban, az ajtócska halk nyikorgással kinyílt. Biztos kézzel nyúlt be, és egy aranyszegélyű, porral borított régi vaskos könyvet húzott ki onnan, majd átnyújtotta nekem. Csodálkozva pillantottam meg a borítón a saját nevemet, telt, szecessziós betűkkel nyomtatták, növényi ornamensek indázták körül, melyek átláthatatlan girlandjai körbefonták az egész borítót; alul volt a cím: A kert végében. Soha életemben nem írtam egyetlen könyvet sem, noha mindig is író szerettem volna lenni, mert kedvem volna délig egy könyvön dolgozni – úgy képzeltem el, hogy ez A szellem fenomenológiája, A három testőr és a Maldoror énekei közötti valami volna (nincs ezen semmi nevetnivaló!) –, délután pedig ülni a kávéházban, és egy édes kávé mellett figyelni a járókelők arcát az ablak mögött, akik olyanok, mint halak az akváriumban. Most csodálkozva néztem a könyvet, melynek borítóján az én nevem szerepelt. A démonok írják meg helyettünk azokat a könyveket, amelyekről csak ábrándoztunk, de nem alkottuk meg őket? Idegen könyvespolcok sötét mélyéről lesik rejtegetett írói szándékainkat? A könyvek, melyeket saját alkotásainknak tartunk, csupán üveglapokra rótt szövegek másolatai, elrejtve a város alatti malachit folyosók labirintusainak könyvtáraiban? Mindenestre úgy tűnik, hogy valaki helyettünk intézkedik, elvégzi befejezetlenül maradt feladatainkat. Eszembe jutott, hogy egy zenész barátom egyszer egy kocsmában suttogva arról beszélt nekem, hogyan is hallotta meg egy éjszaka a tó felszíne alól, egy elhagyatott vidéken, azt a szimfóniát, amit még a konzervatóriumi évei alatt akart megkomponálni, de amiből csupán néhány taktus készült el.

Kinyitottam a könyvet, a démon művét, és lapozgatni kezdtem. Bárhol is nyitottam ki azonban, igaz, hogy nyomtatott oldalakat találtam, de a betűk rögtön elkezdtek halványodni és eltünedezni, mint a katakombák freskói, melyeket átjárt a friss lég, minden oldalon csupán néhány szót sikerült elkapnom; titokzatos, értelmetlenségükben is csodálatos mondatok kerekedtek ki ebből. Pályaudvarok hatalmas csarnokairól, márványpartokról és erdei házikók beüvegezett verandáiról esett szó bennük. Az olvadozó szöveg alatt csupán a szomorúan illatozó sárga papír volt látható, néhány barnás folt, s csak ritkán sikerült az oldalon megmaradnia egy-egy magányos betűnek vagy szótöredéknek.

Az illusztrációk azonban nem tűntek el a könyvből. Miután az egész szöveg elpárolgott, ezeket kezdtem el nézegetni. Tetszettek, mert a Karl May könyveiben szereplő lavírozott naiv képekre emlékeztettek engem, melyeket még gyerekkoromban olvastam, amikor beteg voltam, és egyedül feküdtem otthon a lakásban. Minden kép egy varánuszt ábrázolt valamilyen helyzetben, a hosszú testű állatot egy szemernyi becsület nélkül való, teljesen elvetemült lényként jelenítette meg. Itt épp egy ártatlan lányhoz közelít buja mancsaival, aki átlátszó hálóingben alváshoz készülődik éppen szűzi fekhelyén, ezen a képen a Kheopsz-piramis tetején látjuk, amint – beduinnak álcázva magát – puskatussal egy világos gyarmati egyenruhát viselő gentlemant taszít le a mélybe, az elveszíti az egyensúlyát és zuhan lefelé, a trópusi fejfedő leesett a fejéről – a képen mereven lóg a levegőben, mintegy fél méterre a piramis csúcsától. A következő kép különösen szép: egy sötét, földalatti üreget látunk rajta, melyet elöntött a víz, ami egy falból kiálló csőből ömlik ide hatalmas sugárban. A boltozatot tartó oszlophoz egy elegáns bajuszos fiatalember és egy fiatal lány van odakötözve vastag kötelekkel (ez utóbbi talán ugyanaz, mint aki a hálószobás képen is szerepel); a víz már egészen a derekukig ér. A varánusz ott áll felettük a lépcső tetején, nyitja az ajtót, melyen nappali fénysugár árad be, és a szerencsétlenek felé fordítja a fejét. Ez alatt a kép alatt valamivel tovább megmaradt a szöveg, ezért el tudtam olvasni az egészet. Ez állt ott: „Nagyon sajnálom, kedves grófom, hogy már nem lesz alkalmunk befejezni azt a Kant filozófiájáról folytatott érdekes eszmecserénket, amelyet ama felejthetetlen napokban kezdtünk el az el-amarnai kertekben” – mondta a varánusz ördögi mosollyal azon az undorító ábrázatán; 427. o.

Miután megnéztem a képet, meglepődve pillantottam a sarokban görnyedő varánusz felé. Az eltakarta az arcát a mancsával, mintha nagyon szégyellené magát, és megpróbálta a testét teljesen bepréselni az üveges szekrény és a fal közötti résbe. Most bizonyára azon sajnálkozott, hogy komodói elődei olyan hosszúra nőttek. A nő kivette a könyvet a kezemből, és egy horgolt terítővel borított kerek asztalkára helyezte. Felhúzott szemöldökkel nézett rám, és rosszallóan ingatta a fejét. Noha fiatalabb volt nálam, most mégis úgy nézett ki, mint egy tanító néni. Én is szégyellni kezdtem magam, legszívesebben én is bemásztam volna a varánuszhoz a vitrin mögé. A tanító néni beárul a szüleimnek, hogy varánuszokkal barátkozom, hogy nem tudom a gyakorlatban alkalmazni a kategorikus imperatívuszt, jóllehet a Malá Strana-i vendéglőkben Kantról hablatyolok, hogy nem írtam meg a könyvet, amit házi feladatul kaptam, hogy ahelyett, hogy a művemen dolgoztam volna, az időt kertfalak menti céltalan bolyongással töltöttem, hogy semmi sem fogant meg az agyamban a teljesen ki nem kristályosodott gondolatokon kívül, melyek megmaradtak a helyi illatok és tárgyatlan ritmusok szintjén.  

Ekkor a varánusz felkelt, és továbbra is rémült tekintettel figyelve a fekete ruhás nőt, kinyitotta a tokot, ami a vitrinen hevert. Kivette belőle a viol d’amourt, és miután félrehajtotta az útban levő bőrlebernyegét, az alsó álkapcsa alá illesztette. A másik mancsával megragadta a vonót és belefogott egy keringőbe. A megrezdülő húrok zengésébe belevegyültek siránkozásának hangjai, ami időnként a kutyavonításra emlékeztetett. Odaléptem a nőhöz, könnyedén és ünnepélyesen meghajtottam magam, és megragadtam őt a derekánál fogva. Táncolni kezdtünk, mereven keringtünk a bőrfotelek és a magas állólámpák között. A helyiséget betöltötték a hegedű melankólikus hangjai meg a hüllő siránkozása és vonítása.

De a varánusz valószínűleg megfeledkezett a fájdalmáról, a játék egyre jobban magával ragadta, lassacskán alábbhagyott a siránkozása, és a hegedű tónusai egyre hangosabban, erőteljesebben és zengőbben szóltak, a melódia egyre szilajabbá és agresszívebbé vált. Felkelt a sarokból, és álla alatt a hegedűvel megindult felénk, úgy játszott, mint egy prímás a cigánybálon éjfél után, kurjongatott és a farkával verte hozzá a taktust. Vidám mosolya fokozatosan ördögi vigyorba ment át. A nő is megváltozott. Arca már nem egy tanító nénire emlékeztetett, hanem inkább egy rémült kislányra, iszonyodva figyelte a vigyorgó szörnyet, és reszketve bújt oda hozzám. Babusgatva simogattam a fejét. Ne félj, itt vagyok veled, nem engedem, hogy a varánusz felfaljon. Odasúgta nekem: „Nagyon szeretlek, és ha sikerül kiszabadulnunk e szörnyű állat karmai közül, elmegyünk együtt valahová, ahol nem él semmiféle undorító varánusz, kell lennie valahol olyan helynek, valamikor még csak Komodón éltek háromméteres varánuszok, és most minden tele van velük; ha utazom a metrón, ott ülnek velem szemben és bóbiskolnak, egész úton azt a tompa ábrázatukat kell néznem, a munkahelyemen egy varánusz lett az új főnököm, mindig a vállamra teszi a mancsát, ha gépelek, és szemérmetlen ajánlatokat tesz nekem...” A varánusz ott állt szorosan mellettünk, tátott pofájában csak úgy villogtak szörnyű fogai, vad magyar melódiát játszott, dobbantott a lábaival, hogy a falak is beleremegtek, és a széthasított gyökerekhez hasonló repedések jelentek meg rajtuk, közben hangosan kurjongatott. De eddigre már megszűnt a szorongásom, nem rettegtem a varánusz fogaitól, nem éreztem szükségét annak, hogy bárkinek is lerójam a tartozásomat, hogy bocsánatért esedezzem, amiért nem végeztem el a feladatomat, tudtam már, hogy semmiféle feladat nem létezik, hogy nincs más, csak a lét halkan iramló folyója, áramlataival és illataival együtt, és a folyamban érlelődő ismeretlen és kiszámíthatatlan.  

A varánusz a taktus közepén megszakította a melódiát, úgy meglökött, hogy majd a sarokba repültem, és utánam hajította a viola d’amourt – ez azt akarta jelenteni, hogy most nekem kell játszanom. Majd megölelte a nőt, és elkezdett vele táncolni egy furcsa varánuszkeringőt. Felmérgedtem, de az eséstől kiment belőlem a szusz, ezért nem tudtam rögtön felállni és ráugrani a varánuszra. A nő félholt volt a rémülettől, a varánusz vonszolta magával végig a helyiségen, mint egy rongybabát, miközben káráló hangon egy szöveg nélküli melódiát énekelt, és excentrikus pózokban hajlongott az erőtlen test fölött. Egy ilyen figura közben a szőnyegre zuhantak, a varánusz kéjes lihegéssel vetette rá magát a nőre, és mancsával a dekoltázsában nyúlkált. Magamhoz tértem, két ugrással mellettük termettem, és teljes erőmből fejbe vágtam a varánuszt a hegedűvel.

Amint a hangszer széttörött a hüllő koponyáján, hatalmas robbanás hallatszott, és leomlottak körülöttünk a falak. Miután elült a por, láttam, hogy egy sárgás fűvel és elszáradt bokrokkal borított hatalmas síkságon találtuk magunkat. A síkság a távoli horizont egyik oldala felől egy kikötőváros felé lejtett, melynek házai ebből a távolságból olyannak tűntek, mint szétszórt kavicsok egy tengeri öböl partján. A pusztaság egyedüli épülete a Nemzeti Múzeum volt. Kicsit odébb emelkedett, hasonlóan nagy volt, mint Prágában, csak üvegből készült az egész; az üvegfalakon keresztül látni lehetett, hogy az üres folyosókon egy kondorkeselyű repked, szabadon mozgatva hatalmas szárnyait. A varánusz imbolyogva feltápászkodott, mindkét mancsát a fejéhez szorította. Megint félni kezdett és a hátam mögé bújt, hogy a nő észre ne vegye. Engem is elhagyott a bátorságom. A nő felállt, reszketett a dühtől és magából kikelve ránk förmedt: „Ezért még később számolunk!” Inkább hátrálni kezdtem, miközben toltam magam mögött a varánuszt, ami az ingembe kapaszkodott, és a fejét a hátamba fúrva bőgött. A nő azonban már békén hagyott bennünket, és elindult az üvegépület felé; hallottuk, amint magának morog az orra alatt: „Ezt még nagyon megkeserülitek, kretének!”, és „A francot érdekel, hogy védett állat vagy, és annak a másik kis hülyének is van miért örülnie!” Az üvegsorompón át, elhaladva az üvegszobrok mellett, odaért a főbejárathoz és belépett. Látni lehetett, ahogy lépdel felfelé az üveglépcsőkön, ahogy szabadon végigmegy a folyosókon, a keselyű ott körözött felette, szárnyai olykor súrolták a haját. Menjek utána? Vonzottak a hideg üveglapok és a kondorkeselyű éles csőre. A varánusz akkor már valamiféle kötelet szorított a fogai közt, amely az ágy végéhez volt erősítve. Felém fordította a fejét és kutyatekintettel pillantott rám. Szomorkásan elmosolyodtam és a dohos párnák közé vetettem magam. A varánusz, pofájában a kötéllel, lassacskán elindult, a kötél megfeszült, az ágy mozgásba lendült, és elkezdett döcögve araszolni előre a síkságon. Háton feküdtem és néztem a derült égboltot, néha egy-egy elszáradt cserje recsegése hallatszott. A varánusz kis idő után elkezdett dúdolgatni valami dalocskát. Nem nagyon értettem, csak az első szavait sikerült elkapnom:

A kert végében,

a bozótos tájon

arab kincsek rejlenek

a sivatagvilágból.

Ezüst fényük láthatod,

ha reggel a kerítéshez

odakúszol

végre.

Estére a kikötőváros szélén találtuk magunkat. A varánusz még mindig teljes erejéből húzta az ágyat. Először egy luxusnegyed villái közt haladtunk át, melyek fehér falai átvilágítottak a sötétedő kertek levélzetén. Ezután az ágy széles és szinte néptelen utcákra fordult rá, ahol a lemenő nap vörös fénysugarai, melyek a házak közti réseken át törtek utat maguknak, megvilágították a vakolatlan téglaházak homlokzatán lévő hatalmas betűket, és vakítva verődtek vissza a mellettünk időről időre elhaladó autók krómozott részeiről. Végül teljesen elnyeltek bennünket a régi kikötőnegyed kacskaringós utcái, amelyek olykor annyira szűkek voltak, hogy az ágy beszorult a falak közé; a varánusz ezután elkezdett hátra tekingetni, türelmesen visszatolta az ágyat, és más irányba fordult. Kis kocsmák előtt üldögélő nők és férfiak közvetlen közelében vitt az utunk; kezet fogtak velem anélkül, hogy fel kellett volna kelniük a székről, és ismeretlen nyelven kiáltoztak felém valamit. Egy kis fekete kutya felugrott az ágyra, egy ideig vitette magát, majd elillant. Az emberek felálltak, paskolgatni kezdték a varánusz hátát, mint egy lovat, valaki hozott egy kancsót, és igyekezett belenyomni a varánusz fejét, ezzel próbálva meg őt rábírni arra, hogy igyék egy kis bort. A varánusz mindegyiküket barátságosan félretolta mancsával, és húzta a rakományát békésen tovább. Nemsokára egy utca végén elénk tárult a kikötő. A vörös nap már a tenger felszínén lebegett, a kikötő üres volt, csak néhány gyerek rúgta a bőrt a hatalmas térség aszfaltján, árnyékaik egészen a távoli magas irodaépületek homlokzatáig elnyúltak, melyeket vörösre festett a lemenő nap. A kikötő másik végén egy daru árut pakolt ki egy nagy fehér hajóból.

A varánusz egészen a mólóig ment, ott megállt. A tenger felől hideg levegő áradt. A jachtok halkan nyikorogva ringtak a hullámokon, a víz meg-megcsobbant, s a rothadás bűze terjengett a levegőben. A varánusz összegömbölyödött a földön és elszunnyadt. Magam is elálmosodtam, még szerencse, hogy nem kell barátságtalan hotelekben éjszakai szállás után futkosnom ebben az idegen városban. Befúrtam magam a párnák közé. Amikor lecsuktam a szemem, hallottam az elhagyott hajók csendes neszezését, a hullámok csobbanását, a gyerekek távoli kiáltozását.

(Tenger, a kikötő mólói, nagy betűk a homlokzatokon, a szállodák megkopott plüsstámlái, az italok fénye, márványok, a folyosók szaga, a kéz gesztusait idézve megéledő ismeretlen élőlény, a megismételhetetlen és felesleges találkozásokból, melyeket elfeledünk, de amelyek mérgei mégis ott érnek bennünk, lehet, hogy ezekből sarjadnak majd ki következő otthonaink, váratlan menedékeink.)

A varánusz reggel felmászott az ágyra. Megragadtam a kötelet és elkezdtem lassacskán húzni az ágyat Prága felé. Azt hiszem, hogy út közben még más élőlények is felugráltak rá, mert hova tovább, egyre nehezebb lett, s ezenkívül a hátam mögül nyivákolás, rikoltozás és vad viadalok hangjai hallatszottak. Nem néztem azonban hátra, húztam az ágyat tovább az üres utakon át, melyek felett gomolygott a köd.  

Kötél

Egy magas és meredek sziklán kapaszkodom felfelé egy kötélen, amely a csúcsáról lóg alá; alattam a szakadékban köd gomolyog. Hideg szél fúj és sötétedik: 1988 novemberében, késő délután.

Útközben számos különös dologgal találkozom; kár, hogy nincs időm alaposabban is megvizsgálni őket. Sziklafalba illesztett ablakok vannak itt: ahogy elhagyom őket, bepillantok, szobákat látok, melyeket a televízió kékes, vibráló fénye világít be, és amelyek a prágai lakótelepek lakásaira emlékeztetnek. Van itt egy sziklához erősített telefonautomata, leakasztott kagylója a zsinóron himbálózik; ahogy a fülemhez illesztem, sipító női hangot hallok: „...én már nem bírom tovább vele, állandóan a könyveit bújja, a padlót sem mossa fel, és olyan hülyeségeket olvas...” A sziklák éles végei gúnyosan vigyorgó arcokat formáznak, tágra nyitott szájuk odújában fehér madarak fészkelnek, melyek időnként éleset rikoltanak; úgy tűnik, mintha a kőarcok rám kiáltanának. Vannak itt néma jelek az ametiszt és az achát törésvonalán, kacskaringós vonalak és foltok, melyek vészjóslóan azzal fenyegetnek, hogy érthetőkké válnak (akkor már véglegesen el kell menni Ázsiába), mohával benőtt nyirkos hasadékokban türkiz mérgek forrásai lappanganak. Valaki mászik lefelé a kötélen, utat kell engednünk egymásnak valahogy; egy nő az bundában, esetlenül mászunk át egymáson, a tűsarok belenyomódik a fejem búbjába, attól félek, hogy áttöri a koponyacsontomat és beleszúródik az agyamba. Mihez kezdenénk akkor? Másznánk tovább, egyikünk mezítláb, másikunk meg egy cipellővel a koponyájában, melybe befészkelné magát egy álnok szirti madár. A nő rajtam keresztül mászik lefelé, ingerülten lökdös, mert úgy látja, hogy ügyetlen vagyok, valamit mérgesen sziszeg maga elé, majd eltűnik alant a ködben. A sziklába nőtt kristályok mélyén hideg fény világít. Egy alagút szája van itt, amelyből egy mozdony meredezik a szakadék fölé, itt van Prága térképe, kőbe vésve, fel van rajta tüntetve az összes hely, ahol valaha laktam, valamit melléjük jegyeztek egyiptomi hieroglifákkal. Van itt egy vaskos könyv, láncon lóg, elfajzott közmondásokkal van teli; remélem sikerül elfelejtenem. Aki a gyökereknél, a borostyán és a giliszták mérges fogai közt bolyong, már nem akaszthatja fel magát a koronára. A szikla peremén egy elefántcsontból és ébenből készült billentyűzet található, a billentyűkre jeges vízcseppek potyognak lassan-lassan, szomorkás melódia hangzik fel, a téboly finom előszele. Egy arany álarcos sötét nyest szalad el mellettem.

Végre-valahára közeledem a csúcshoz. Már teljesen besötétedett, és elkezdett szemerkélni, fenn fényeket látok, lárma hallatszik. A szikla kőfalba megy át, a végén egy vaskorlát található, ahhoz van hozzáerősítve a kötél; átmászom a korláton és a Nemzeti Színház kereszteződésénél találom magam. Rájövök, hogy a fény, amelyet alulról láttam, nem más, mint a Slavia kávéház ablakai, mely e kései órán tele van vendégekkel. A fagyos szemerkélést kellemetlen csípős havazás váltja fel, a hó szaggatottan örvénylik a gyalogos átjáró előtt álló autók reflektorainak fénycsóváiban. Ez az első hó ebben az évben.

Menj és telepedj le a kávéház melegében, kortyolgass forró grogot, és bámulj ki az ablakon a sötétbe, figyeld az autók fényeiben táncoló fantasztikus hólényeket. A város terében számos rejtett szakadék, hegy található, melyek csak éjszaka tűnnek elő, külvárosi házak málló homlokzata mögött megbúvó ismeretlen kultuszok szentélyei, pályaudvarok, ahová fehér márványból készült mozdonyok futnak be: a szerelvényekben a fáradt éjszakai gyalogosok számára a felejtés langyos vízzel töltött medencéi találhatók. Útjaid egyre gyakrabban vezetnek fehér állatokkal övezett meredélyek mellett, noha csak bevásárolni indulsz vagy a zálogházba. Ne kerüld ezeket a helyeket, ne gondolkodj azon, vajon dolgaink, szavaink és gesztusaink mátrixai-e vagy a megsemmisülésük helyei, világunk romjai. E helyek mindegyikét laknod kell, csak így érted meg saját utad titkos irányát, e helyek eggyé olvadnak össze, éjjel a régi épületek lépcsőházaiban felragyognak a megdermedt hegyi vízesések, a kezeddel megérinted azok csodás hűvösét, s a sötét előszobákból felhangzik a vadállatok éneke.

Az ezüstkocsi elmélete

Több év után újra látogatni kezdtem a filozófia-előadásokat: hallgatom a magyarázatokat és az eszmecserét, s minden közül az lep meg a legjobban, hogy talán már nincs egy híve sem az ezüstkocsi elméletének; ráadásul, ha megemlítem, azt sem tudják, miről van szó. Valaki úgy gondolja, hogy ez valamilyen régi kínai tanítás, mások meg azt, hogy őrült vagyok. Mégis, az ezüstkocsi elmélete az én időmben az óvárosi lakások kiterjedt territóriumában volt uralkodó, a csendes szobákban, veszélyes bőrfotel-szörnyekkel és hideg, hipnotikus fényben derengő könyvtárszobákkal, a határterületek ideológiája volt, ahol a város – nem a peremén, hanem a közepén – felderítetlen tájba megy át, melynek bozótja befurakszik a sötét előszobákba. Ezen a vidéken egyszer egy különös kirándulást teszünk, este a fal mögül meghalljátok majd vadászkürtjeink hangját. Már senki sem tudja pontosan, hol is született meg az ezüstkocsi elmélete, egyesek szerint első mondatait abban a pillanatban suttogták el egy sötét parkoló autóban, amikor az ablakban megjelent egy hivatalból permanensen gyengeelméjű óriási kandúr mozdulatlan, rémisztő arca, egy dog nagyságú gonosz állaté, amely éjszaka az utcákon kóbor kutyákra és kisgyerekekre vadászik, mások úgy vélekednek, hogy ez az elmélet tüzes gejzírként lövellt ki A kígyóhoz címzett borozóban, abban a kínos csöndben, ami Ilona Grünbacherová bábszínházi növendék ironikus megjegyzése nyomán támadt, aki később démonná változott és árnyas szobákban bolyongott, megint mások azt állítják, hogy az egész tanítást az alapján a néhány mondat alapján rekonstruálták, amit egy ismeretlen lila tintával feljegyzett a Královéhradeci sörfözés története 1848–1900 című könyv borítójára, ezt a Károly utcai antikvárium alsó polcán, az ablaknál fedezték fel, nem messze az elhíresült húsevő szótár „csodájának” a helyétől. Az éjszakai hidakon keresztül átjutott a Malá Stranára, ahol folytatva útját beszivárgott a helyi hiedelmekbe és kultuszokba, fogalmakká változtatta a lárok vijjogását, részben integrálta a Malá Strana-i kávéházak beteges pantheonját és a gepárdnők erotikus megjelenését az éjszakai villamosok üres, kivilágított kocsijaiban, bizonyosan magába fogadta az U hradeb büféje köré szövődött legendák undorítóan negédes akcentusát, dogmáit átjárta és átformálta a nyitva hagyott ruhásszekrények mérges lehelete, az Ázsiáról szőtt kegyetlen álmokkal együtt, dikciójában ott hangzott a rendesen el nem zárt vízcsap hörgésének hangja az alvó ház folyosóján; végül a Pohořelec téren bukkant fel áttetsző és fájdalmas gnoszticizmus formájában, melyben a Petřín-dombi házak kristályszobáiba való hosszú visszatérés tana összekapcsolódott a fagyos tükrök gyengéd orgiáival, melyek a sötét szobákban egy szélben himbálózó vidéki villanykörte tengermélyi sugárzását verik vissza.

Csakhogy abban az időben, amikor megismerkedtünk az ezüstkocsi elméletével, azt gondoltuk, hogy általa egy végső kinyilatkoztatás birtokába jutottunk, ami végérvényesen megoldja majd minden problémánkat, úgy tűnik, manapság az elmélet teljesen feledésbe merült, a fiatalok nem is hallottak róla, és közülünk, akik a hívei voltunk, egyikünk sem tud visszaemlékezni arra, mik is voltak tulajdonképpen az alapelvei. Valószínűleg semmilyen írásos nyoma nem maradt fenn: az elmélet túlságosan is kötődött az egyedi szituációkhoz és terekhez, és ellenállt a szavak általi fixációnak, amely a múló idő és a helyek lehelete fölé helyezhette volna. Csak néhány nyom maradt utána, talán hamis és zavaró nyomok: egy rosszul olvasható ebédjegyen egy városi szálloda félig üres termében, ahol csak átutazóban vagyunk, az eladónő hangjának mély tónusaiban egy Cseh–Morva-fennsíkon fekvő falu sötét vegyesboltjának pultja mögött, foltok alakjában az öreg falakon. Az ezüstkocsi elmélete bizonytalan gesztusok hullámaiból született, a helyek titokzatos szellemével való érintkezésből, a megválaszolatlan kérdésekre adandó feleletek csendes éréséből az utcákon és a folyópartokon: újra visszatért kezdeteihez. Minden rendben van, nincs értelme újra összerakosgatni és élesztgetni a halott fragmentumokat. Elmerülünk a terek életében, és várjuk, amíg a zugokban be nem érik egy új rendszer.

A tenger

Sítalpakon siklottam lefelé, mély előrehajlásban, a meredek síugrópályán, már hosszú órák óta haladtam előre a sűrű ködben, melyben csak pár méterre láttam magam elé, és nem tudtam, mikor következik az ugrató. Körbepillantottam, mögülem egy kenguru alakja bontakozott ki a ködből, sítalpakon, testhezálló rózsaszín szerelésben. A köztünk lévő távolság egyre csökkent, s fennállt a veszélye, hogy összeütközünk, amit ilyen sebesség mellett aligha élnénk túl. Milyen értelmetlen halál, egy kenguruval való ütközés következtében halni meg a síugrópályán! Az állat vészesen közeledik – majd, amikor már hallom hátul a sítalpaink koccanását, hirtelen véget ér a pálya, automatikusan elrugaszkodom, villámgyorsan megfeszítem a testem, és már repülök is, szabályos ívet írva le, bele a ködbe.

A kenguru közvetlenül utánam rugaszkodott el. Egy szintre került velem, így közvetlenül egymás mellett repültünk. A klasszikus pozíció kis nehézségeket okozott neki, mivel mellső lábait nem tudta a testéhez szorítani, és a farkával sem tudott igazán mit kezdeni (csak most, hogy a sítalpak közt lengedezett, vettem észre, hogy a végét egy norvég mintás gombócos sapka fedi), de el kell ismerni, hogy kenguru volta ellenére egész jól boldogult. Ahogy így repült mellettem, felém fordította a fejét, egy ideig nézett engem a síszemüvegén keresztül, majd egyszer csak azt mondja: Hogy is képzelte azt azzal a tengerrel?

– Hogy, micsoda kenderrel? – mondom meglepetten; a szél süvített a fejem körül, ezért a „tenger” helyett „kendert” értettem.

– Tengerrel – kiáltotta bele a szélbe a kenguru. – Észrevettem, hogy sok szövege azzal végződik, hogy a hős ül a tengerparton, és hallgatja a hullámok zúgását. Örülnék neki, ha megmagyarázná, mi volt a szándéka ezzel.

– Én soha semmivel nem szándékozok semmit – fortyantam fel. – Nem írok semmiféle allegóriákat. De miért is érdekli ez magát tulajdonképpen?

– Az ön prózájáról írom a szakdolgozatomat, ezért néhány dolgot szerettem volna megkérdezni öntől, ha már így összetalálkoztunk.

Be kell vallanom, hízelgett nekem, amit mondott. Írásaim népszerűsége tehát egészen Ausztráliáig terjed! Szegény kenguru, nem habozott felcsatolni a síleceket és lesiklani ezen a meredek ugratópályán csak azért, hogy elbeszélgethessen kedvenc szerzőjével. – Annyira tetszik önnek, amit írok, hogy ezt választotta szakdolgozata témájául? – kérdeztem a kengurut megenyhülve.

– Nem is – mondta a kenguru lezseren, – azért választottam önt, mert az írásai a strukturális elemzés szempontjából egyszerű esetnek számítanak (a melbourne-i strukturalista iskola eljárásaiból indulok ki, melynek világhírű képviselői közé tartozik néhány kenguru is, bizonyára hallott már valamelyikükről); a prózái ugyanis mind egy kaptafára készültek: a történet elején az elbeszélő találkozik valamilyen különös állattal, majd általában küzdelemre kerül sor közöttük, és a végén megjelenik valami alaktalan és bizonytalan dolog, amiben minden feloldódik, köd vagy tenger, a hős azt bámulja, és közben valamilyen extázist él át, vagy mit. Dögunalom.

– Hát persze, ehhez maguk kenguruk értenek a legjobban – szakítottam félbe.

– Az ad hominum argumentumok alkalmazása annak a jele, hogy sarokba szorítottak bennünket – állapította meg nyugalommal a kenguru.

Nevethetnékem támadt. – Miféle ’ad hominem’, haha! Talán ’ad kengurum’!

– Ilyen argumentumokat a logika nem ismer, találgat itt hülyeségeket. De azt hiszem, nincs értelme, hogy ezen a szinten folytassuk tovább a társalgást erről a témáról. Felolvasom önnek, mit írtam a tenger motívumáról az ön művészetében, és aztán majd elmondja róla a véleményét.

Kezeslábasának felső részén lehúzta a cipzárt, és összehajtogatott papírokat kezdett előhúzogatni onnan. Erősen kellett őket szorítania, mert sebesen csapkodtak a szélben. A ködből egy iszonyatos sziklafal bukkant elő, már-már úgy tűnt, hogy azon zúzzuk össze magunkat, de még éppen hogy elkerültük, a vállam súrolta a sziklát. A kenguru a papírjait lapozgatta, és valószínű, hogy mindebből semmit sem vett észre. Végre sorrendbe rakta a lapokat, a mancsával letörölte a deret a síszemüvegéről, köhintett egyet, és elkezdett olvasni. – Végezetül tehát megjegyezhetjük, hogy a tenger motívuma itt ama schellingi megbonthatatlan abszolútumot képviseli, amelyet Hegel A szellem fenomenológiájában az éjszakához hasonlít, melyben minden tehén fekete (die Nacht, worin, wie man zu sagen pflegt, alle Kühe schwarze sind). Épp a tenger motívumán figyelhető meg a legszemléletesebben a szerző esztétikai hajótörése, mely azonban végső instanciájában (és mindenekelőtt) etikai hajótörés: a szerző nem képes a bonyodalom belső kibontására és arra, hogy egy belső fejlődést követően kifuttassa azt a szerves betetőzésig; a téma belső alakításában mutatkozó hiányt épp ama megbonthatatlan egységgel helyettesíti, melynek elérése nem követel semmilyen teljesítményt, egy olyan egységgel, mely mindenre ráillik, és mindig kéznél van.

Ebben a pillanatban egy erszényes egér repült el mellettünk. – Szevasz! – pistyogott oda buzgón a kengurunak. – Szevasz! – mondta a kenguru egy takarítónőt megszólító vállalatigazgató leereszkedő tónusában, majd folytatta az olvasást: – Ahogy már mondtuk, ez az esztétikai hajótörés lényegét tekintve etikai hajótörés. Épp a humanitásnak és a szeretetnek a hiánya akadályozza meg a szerzőt abban, hogy úgy közelítsen szereplőihez, mint élő, önálló individuumokhoz, és rákérdezzen fejlődésük belső lehetőségeire. A mindent felölelő megbonthatatlan abszolútumban az értékek nivellálódására kerül sor – minden tehén fekete –, és jóllehet ez egy mindent megértő és mindent szerető álláspontnak adja ki magát, látni kell, hogy ez a mindent felölelés csupán a cinizmus másik oldala, amivel belsőleg egyezik, sőt, még megvetendőbb, mint a cinizmus tiszta formája, mert az legalább nem tetteti, hogy más, mint ami valójában, és nem okoz így keveredést az értékek birodalmában...

Egy ideig csak fújtattam dühömben – főleg a miatt a „sőt” miatt –, végül rászántam magam, hogy mondjak valamit. Adok én neked „sőt”-öt, te ausztrál szörnyeteg: – Azt mondani, hogy éjszaka minden fekete, talán olcsó dolog, és nem egy nagy teljesítmény, eljutni abba a helyes éjszakába – az a teljesítmény, te kis ostoba, az nem jön el csak úgy magától és mindenkihez, és ezenkívül az abszolútum éjszakája, ha már így fogalmaztál, nem valami statikus önmagában nyugvás, mely nem lép túl saját határain, ez beavatás, amely lehetővé teszi számunkra, hogy megérintsük az egészet, mely értelmet ad minden résznek, és amelyről a mindennapok szétforgácsolt különbözőségében az emberek és kenguruk általában elfeledkeznek, ez a beavatás nem ér véget reggel, az éjszaka határain túl beragyogja a nappalokat is, és a különbözőségek egyesítő horizontjává válik, nélküle a különböző értelmét veszítené, és feloldódna a tompa mechanikus partikularitásban.

A kenguru továbbra is nyugodt maradt, és láthatóan felindultságomon szórakozott. Amikor befejeztem, fennhéjázva azt mondta: – Hát igen, te egy olyan költőnek tartod magad, aki földet szel át a hosszú szent éjszakán, és megnevezi az érkező isteneket, hehe. Mit gondolsz, hol élsz? Azt hiszed, ez itt a tübingeni szeminárium? Nézz szét egy kicsit magad körül, barátocskám: ebben az éjszakában nincs semmi szent. A sötétben hallható zörejeket egy születőben lévő új univerzális szimfónia hangjainak képzeled, de ez valójában csak a káosz fortyogása. Sok dologgal kellene még tisztába jönnöd. Ha akarod, egyszer mindent megmagyarázok neked.

– Az új egység mindig a káoszból születik, és ennek tónusait kezdetben nem lehet megkülönböztetni a széthullás és a zűrzavar hangjaitól. Ebben az értelemben tehát a káosz is szent, hogy már ezt a te patetikus terminológiádat használjam. Ilyen finomságokhoz azonban  a kenguruknak nincs érzéke.

– Akkor akaszd fel magad, barátom – nevetett a kenguru. – Ha szerinted minden szent, akkor ugye mindegy, hogy mit teszel, egy kis öngyilkosság szintén egy szent húzás.

– Azt hiszem, még szentebb cselekedet lesz, ha szétverem a pofádat. És figyelj, mit akart jelenteni az a szöveg a humanitásról és a szeretetről? Ezt add elő valahol Ausztráliában. Tudod is te, milyen a viszonyom a szeretethez.

– Csodálkoznál. Most épp egy lánnyal járok, aki azelőtt, a körülmények véletlen összjátéka folytán, egy ideig veled járt. Mesélt ám olyanokat rólad, amennyit mi nevettünk! Ha találkozók alkalmával Sydneyben elmesélem, mindenki jókat derül rajta. Szegénykém, még most is össze van törve miattad, nagy munkámba került, míg egy kicsit talpra állítottam. És azt is mondja mindig, hogy olyan boldog, hogy megismert engem, hogy teljesen más vagyok, mint te, hogy csak velem kezdett el igazán élni. Azt mondja, gyengédebb és tapintatosabb vagyok, és nem vagyok olyan undorító, mint te. Szexuális szempontból is megfelelőbbnek talál. Nagyon szeret engem. Ő kötötte nekem ezt a kis faroksipkát – örömmel és győzelemittasan lengette meg a farkát, ettől megingott, és mellső lábainak gyors kapálózásával kellett visszaállítania testének egyensúlyát. – Fogadok, hogy neked semmi hasonlót nem kötött! – kiáltozott derülten. Egyszerre csak e ruhadarab lett a nyugalma.

– Hogy is köthetett volna nekem faroksipkát, te ostoba hülye, ha nem vagyok kenguru! – ordítottam.

A kenguru azonban euforikus állapotba került, lóbálta a farkát és visítozott: – Nem kenguru, és nincs sipkája! Bolyong a hosszú szent éjszakában, és nincs sipkája! Minden kenguru fekete, hurrá! Minden kenguru halandó, Schelling kenguru, tehát Schelling halandó! Hip, hip, ki ér le előbb! – És elkezdett böködni a mancsával, miközben vihogott, mint egy tébolyodott, már csak szavakat kiáltozott: – Abszolútum! ... Tehenek! ... Schelling! – és minden szónál hátba vágott a sipkás farkával. Meglöktem a könyökömmel, a kenguru megtántorodott, egy ideig kapálódzott, hogy visszanyerje az egyensúlyát, közben továbbra is gurgulázva nevetett, majd bevitt egy ütést a mancsával, amitől minden elsötétült előttem – és most nekem kellett kapálódznom a kezemmel, nehogy elvesszem az egyensúlyomat, belerúgtam, ő pedig ezzel egy időben farkával a lábamat, mancsával pedig a fejemet püfölte. Egy kivi szállt el mellettünk, csíkos sísapkával a fején, vékony hangján lelkesen kiáltozta: – Mindent bele, kenguru, adjál neki! – Majd eltűnt a ködben. Remélem, nem száll el még néhány strucc is mellettünk, gondoltam magamban.

Így lökdöstük és böködtük egymást egy ideig, amíg el nem fáradtunk és abba nem hagytuk, szálltunk egymás mellett, nagyokat pihegtünk, a kenguru még mindig halkan vihorászott magában. Már neki magának is kínos volt, megpróbált komoly képet vágni, de sokáig nem bírta ki, és kirobbant belőle a nevetés. Egy idő után elkezdett ereszkedni lefelé, mert nehezebb volt, és végül eltűnt a ködben a szemem elől, egyedül szálltam tovább, nem tudtam, hol érek majd földet, reméltem, hogy a fagyos tenger egy elhagyatott partján, a tengernél, amiért a kenguru úgy kinevetett engem. Bal felől azonban egy épület sima üvegfala bukkant elő a ködből, kinyújtottam a kezem, és az ujjbegyeimmel végigsimítottam a hideg üveget. Az ablakok mögött megvilágított irodák voltak, észrevettem egy nőt, amint az írógép fölé hajol. Felmerült bennem, hogy ez az olšani Gépimport épülete lehet Prágában. És tényleg, ahogy még lejjebb ereszkedtem, látom, hogy a behavazott Vinohradská út felett repülök. Röppályám íve azonos volt az utca hajlásával, így elég hosszú ideig repültem nagyjából egy méter magasan a járda felett. Az emberek aktatáskákkal és bevásárlószatyrokkal a kezükben hazafelé tartottak a munkából, közömbösen tértek ki előlem, mintha az, hogy valaki egy méterrel a föld felett közlekedik, teljesen megszokott dolog volna itt a Vinohradskán; csak egy idősebb bundás hölgy, akit egy kicsit meglöktem hátulról, kiáltott utánam: – Nem tud vigyázni, huligán! – Útközben a kirakatokat nézegettem, és megnéztem, mit vetítenek a mozikban. Az antikvárium kirakata mögött egyetemi csoporttársamat vettem észre, aki ott volt alkalmazásban, elgondolkodva ült a pénztár mögött – megkocogtattam az üveget, de még mielőtt észrevehetett volna, már nem voltam sehol. A rádió épülete előtt huppantam bele a koszos hóba, az utazásomat egy krisztiánkafordulattal fejeztem be a sarki zöldséges előtt. Előttem a ködben, mint egy szomorú elátkozott várkastély, a Nemzeti Múzeum épülete magasodott.

A vállamra kaptam a síleceket, és átvágtam az utcán a Severka bisztró irányába, amit nemrég nyitottak meg. Bent a leceket a falhoz támasztottam, és felmentem az emeletre: kávé és sültkrumpli illatával teli meleg levegő csapott meg, s rögtön kellemes fáradtság és bágyadtság vett rajtam erőt, de előbb azért mégis inkább megkérdeztem a pincért, nem jelent-e meg kenguru, erszényes egér, kivi vagy valamilyen más ausztráliai vagy új-zélandi állat a bisztrójukban. Csak miután a pincér biztosított, hogy oda ilyen állat nem lépett be, és hogy be sem engednék, rendeltem egy grogot, és letelepedtem az ablak mellé. Kortyolgattam a forró grogot, és jól éreztem magam, ráadásul már a kengurura sem haragudtam – ha most itt megjelenne, megráznám a mancsát, és meghívnám egy italra, akár be is rúghatnánk együtt, figyeltem az ablakon át a főpályaudvar fagyos pókhálókkal behavazott vágányait, a mellékvágányra állított titokzatos üres vonatokat, már előre örültem a következő kirándulásnak, és megpróbáltam kitalálni, hogy ezúttal milyen érdekes állattal is találkozom majd.