Széljegyzet Borbély Szilárd verseihez

Szépnek találom ezeket a verseket, noha a szépségük legalábbis zavarba ejtő. Valamiféle sötét, olajos csillogás, a halott vizek szépsége árad belőlük. Nincs megváltás, semmi nem lebeg a vizek felett. Az olajos felszín vibrál csupán, fenyegető szivárványszínben, s ha valaki inna e vizekből, vagy megmártózna bennük, az beláthatatlan következményekkel járna.

*

Képes beszéd, nyilván, szép hazugságok ruhájába öltöztettem a benyomásaimat.

Mindössze versekről van szó, elolvashatja bárki őket.

*

Abba még senki sem halt bele.

*

„…mert Jézus és Szibilla téved.” Az apokaliptikus látomás, mely egyszerre hordoz fenyegető és beteljesítő ígéretet, érvényét veszíti. Nem adja lángnak a világot, mert nem jön el a Nap: a látomás ezekben a versekben az ürességgel, a pusztulás időtlen, monoton történetével fenyeget. A megváltatlan halál szekvenciáival.

*

Borbély Szilárdnak az utóbbi időben publikált költeményei két, azonos műfajt megjelölő cikluscím alatt szerepelnek: Ámor & Psziché-szekvenciák, illetve Nagyheti szekvenciák. „Véletlenül találtam rá a szekvenciákra mint a magam számára használható formára – mondja a szerző a www.litera.hu-n olvasható beszélgetés során. – (…) Ez egy középkori eredetű, az egyházi, kolostori használatban kifejlődött forma, amely igazából személytelen, nagyobbrészt anonim, az állandó ismétlésekben csiszolódott szöveghagyomány. Zsolozsmák, himnuszok, imák ezek, amelyek segítségével évszázadokon keresztül görgették magukkal az őket ismétlők érzéseit, örömét, fájdalmát, hitük és kétségeik megélésének drámáját. Vannak köztük erős, tragikus erejűek, vannak klapanciák. Általában a tehetség és a dilettantizmus nyomait gyakran egyszerre viselik magukon.”

A dilettantizmus itt megidézett nyomainak azonban semmi közük a rontott beszéd komikumához: Borbély szekvenciái egészen eltérő utat képviselnek a dilettáns versbeszéd legnagyobb hatású, mintaadó kortárs felhasználójának, Parti Nagy Lajosnak a költészetéhez képest. Míg Parti Nagy a nyelvi csetlés-botlásokból adódó feszültségeket az irónia és a travesztia segítségével aknázza ki, Borbély Szilárd szekvencia-ciklusai többnyire nem ironikusak, nem idézőjelesek, nyelvi esendőségükhöz nem kapcsolódik humoros mozzanat. Ha humorról egyáltalán beszélhetünk velük kapcsolatban, hát fekete, blaszfém humor jellemzi őket, a visszavonhatatlan pusztulásban rejlő, illetve a megváltástörténet visszavonásából fakadó morbiditás: „betlehemi éjszakában / Pilátus sír egymagában // (…) // jászol alján iszamós vér / kicsi kicsi Jézus testvér // játszik a csöpp kis kezével / tenyerében a sebével // forgatja és átnéz rajta / mosolyog a halott arca.” (Karácsonyi szekvenciák, 1)

Irányát tekintve jóval több köze van ennek a nyelvhasználatnak Pilinszky János sokat emlegetett nyelvi szegénységéhez, bár itt is jelentős különbség figyelhető meg. Pilinszky a sűrítés és a redukció eszközével hihetetlenül magas nyomást teremt, voltaképpen kihasználva a nyelvi szegénységben rejlő energiákat. Szikár, aforisztikus képekkel dolgozik, kilépve a dilettantizmus imitációjának a területéről. Borbély Szilárdnál ezzel szemben gyakoriak a hosszúmondatos, strófákon átívelő hasonlatok, mint például a Nagyheti szekvenciák [X.], amely szándékoltan egyszerű, esendő szentenciával zárul: „mert nem tudja, hogy ő volt aznap este / a szívzabáló véres ördög teste”. A mondatvezetés jellege, a kijelentések tartalmának a szegénysége, a rímelés klapanciaszerűsége imitálja az anonim közköltészeti műfaj sajátosságait: „A földben hullák fekszenek, / a mosolyuk nem lesz kerek. // A foguk között giliszta jár, / míg a világ gyászban áll.” (Rosarium a Végsőről)

*

A nyelvi szegénység ténye és a nyelvi szegénység által megfogalmazott tragikum különös kölcsönhatásba lép egymással. Nemcsak arról van szó, hogy ha a szövegeket sorozatban (szekvenciaként) olvassuk, felerősödik a hatásuk, a versek együttese más minőséget nyer, mint az egyes darabok külön-külön (egyébként Oravecz Imre Szajláját illetően hangzottak el hasonló megállapítások). A költői fogalmazásmód sajátos feszültsége nem kis részben a (formailag többnyire egyszerű) közlések mögött húzódó súlyos belátásból fakad.

Ez a belátás pedig nem más, mint hogy a versekből kirajzolódó világban bűn és bűnhődés között nincs ok-okozati viszony, sőt, nincs semmilyen összefüggés: „A bűn olyan, mint bármi más a tévén // (…) // amelyben a nézőt megalázzák azzal, / hogy fejét nem tudja elfordítani, / miközben látja önmagát // a szégyen díszletei közt nevetve…” (Nagyheti szekvenciák [X.]) A bűn következménynélkülisége nem pusztán a világrend felbomlását jelenti, nem az apokalipszis előtti utolsó pillanatot, a folyamatos botrány állapotát, hanem a katarzis, a megtisztulás – tehát a megváltás lehetőségének az elvesztését: „Mert nincsen vége semminek, / elmúlt a nap, és véle az Ítélet. // A fákra alkonyat borult, / és tél lesz, és újra félnek.” (Rosarium a Végsőről)

*

Borbély Szilárd mondja a szekvencia műfajáról a fent említett beszélgetésben: „Elejük és végük véletlenszerű, nem a poétika, hanem az Evangélium jelöli ezeket ki, valamelyest henyén szervezi a dolgot a versforma, a mondattörés logikája, de egyébként a szokásos, ismert evangéliumi jeleneteket, történeteket mondják el (…). Ezek ismertek az ikonokról, táblaképekről, oltárképekről. De ahogy kezdetben ezek a képek is inkább a meditációt, az önvizsgálatot, az imitációt, mármint a szenvedés és a hit imitációját hivatottak szolgálni, úgy ezek a szekvenciákat sem a gyönyörködtetésért írták, hanem praktikus okokból.”

E versek világában, ahol a testi halállal a lélek halála is együtt jár, s a bűn nem von maga után sem büntetést, sem megváltást, a szentenciák meditációs célzata is furcsa átalakuláson megy keresztül. A Végső Dolgok: a Pokol című vers a következőképpen zárul: „…nincs semmi, ami megérné felkelnie / annak, aki elesett. »Talán egy másik élet…«, / mondta néha. Hiába. »Mert elárulom Őt / azzal, hogy még a gyilkosok közt élek.«” Ebben a szövegben ha van bármilyen értelme az ’árulás’ szónak, úgy valamiféle negatív teológia vagy legalábbis valamiféle immanens erkölcsi imperatívusz sejlik fel a háttérben. Nem vigaszként, nem a humanista mégis-morál nyomaként. Borbély Szilárd szekvenciáiban ez a rejtett erkölcsi imperatívusz az akkumulátor, amely működésben tartja a megvilágítást a tragédia elhagyott színpadán. Az előfeltétele annak, hogy egyáltalán tragédiaként élhessük meg a magára hagyott, pusztulékony és megváltatlan világ halotti pompáját.