Zsebtükör

A testamentum önkéntelenül Villont juttatja eszünkbe. A kötött forma nem különben. Miért érdekes ma Villon? Hogyan csöppen Villon világába Sancho Panza?

Miért érdekesek ma a görög klasszikusok, az egzisztencialista Camus, esetleg Örkény, Dante vagy éppen Ady? Persze az efféle visszakérdezés pökhendiségnek tűnhet, tehát ildomos válaszolnom... Azért érdekes Villon, számomra legalábbis, mert nem volt öncélú, amit csinált. Az örökkévaló, a maradandó művészet lényege, hogy nem öncélú és nem unalmas. Villon pedig ugyanolyan alapon lehet Sancho Panza gazdája, mint ahogyan Sancho józan szolgálója volt a jóságos bolond Don Quijote-nak. Egy más olvasatban miért ne álmodhatnám magam az önkéntes, szeretetből eredő alávetettséget vállaló jelképes Sanchóként Villonnak, akit viszont szabadságjelképnek tartok.

A vers részlet egy nagyobb műből. Megtudhatnánk erről is valamit?

Meg kell vizsgálnom, hogyan éltem, nehogy megcsaljuk önmagunkat, parafrazálhatnám Villon pajtást... Rólam, rólunk, földi halandókról szólna a mű, ha érdemes. Ha kiderül, hogy nem érdemes, akkor az lesz a tanulsága.

A versben fel-felbukkanó trágár kifejezések végül is bizonyos „jelentés nélküli” nyelvi automatizmusokra is utalnak. Tévedek?

Nem hiszek a jelentés nélküli nyelvi automatizmusokban. Minden, a „maga helyén” használt kifejezés jelent valamit. Ha tudatosan, célzatosan nem a  „szokványos” helyen használunk egy kifejezést, akkor is jelent valamit. Nem beszélve egy adott szövegkörnyezet egészéről vagy a kontextus egy-egy szeletéről, amelyek ugyancsak módosítják, árnyalják a jelentéseket. Lásd pl.: „anyád!”...

Hiszel abban, amit korunk egyik legjobb brit költője, kortársad, James Fenton vall, hogy a költészet célja lényegében a lelkiismeret ébrentartása?

Hát persze, hogy hiszek ebben a célban. Egyébként nem „foglalkoznék” költészettel, nem írnék verset. Korábban utaltam rá, hogy nem szenvedhetem az öncélú, unalmas dolgokat. Az ilyesmit – mármint hogy a költészet a lelkiismeret jó értelemben vett drogja, gyorsítója, esetleg a mű maga a már-már megtestesülő lelkiismeret – nevezik itt mifelénk holmi pejoratív felhanggal „közéleti költészetnek”.  Ez a pejoratív billogosztogatás egyébként groteszk okostóniskodásból, szimpla butaságból vagy éppen kizárólagosságra törekvő, degenerált sznobizmusból ered...