A pásztorsíp

Arthur Schnitzler

I

Egy gazdag családból való férfi, aki ifjúkorában sokat forgott városi és vidéki társaságban egyaránt, és kedvtelésből különféle tudományokkal és művészetekkel foglalkozott, érettebb éveiben nagy utazásokat tett messzi országokba, ahonnét csak évek múlva, őszülő halántékkal tért vissza hazájába. Egy csendes vidéken, az erdő szélén házat építtetett magának, amelyből csodálatos kilátás nyílt a tágas síkságra, és egy gazdaember épp akkor árvaságra jutott, bájos leányát vette nőül. A férfi szülei és rokonai már rég meghaltak, korábbi barátainak társaságára nem vágyott, újakra szert tenni nem volt célja, így ezen az úgyszólván mindig ragyogó kék égbolt födte helyen egy számára fölöttébb kedves tudománynak, a csillagok járása tanulmányozásának szentelte magát.

Egy fülledt éjszakán, amikor Erasmus szokás szerint e kedves tevékenységének hódolt a toronyban, pára szállt föl a nedves mezőkről, s lassanként teljesen elzárta a kilátást, lehetetlenné téve az ég mélységeinek fürkészését. Erasmus lement hát a lépcsőn, és a megszokottnál korábban lépett be a hitvesi hálószobába, ahol feleségét már alva találta. Nem ébresztette föl, ám hosszan nyugtatta rajta pillantását, s bár az asszony szeme csukva volt s arca mozdulatlan maradt, Erasmus feszült és egyre fürkészőbb figyelemmel szemlélte, akárha épp most, ebben az órában kellene tetten érnie a békésen sima homlok mögött az egymást váltó gondolatokat, amelyek mindeddig rejtve voltak előtte. Végül eloltotta a fényt, egy, az ágy lábánál álló hintaszékbe telepedett, s az éjszaka csendjében számára teljességgel szokatlan tűnődésnek engedte át magát arról a lényről, akivel három éve élt felhőtlenül nyugodt házasságban, és akiben ma először látta meg a számára ismeretlent. Csak amikor a lassan világosodó hajnali derengés a magas ablakon át a szobába hatolt, emelkedett fel ültéből, és türelmesen várt, míg Dionysia, talán megérezve férje rajta nyugvó tekintetét, mélyet lélegzett, jóleső nyújtózkodás után fölvetette szemét, s derűs reggeli mosollyal köszöntötte őt. Ám amint látta, milyen szótlan komolysággal ül a férfi az ágy lábánál, csodálkozva s először még évődő hangon megkérdezte: – Történt valami, kedves Erasmusom? Nem igazodtál el ma éjjel az égbolton? Vagy a végtelenbe szökött előled valamilyen csillag, amelyet aztán még a nagyszerű új távcsöveddel sem tudtál visszacsalogatni? – Erasmus néma maradt.

Dionysia kissé fölemelkedett fektében, kutató pillantással nézte férjét, és tovább kérdezte: – Miért nem felelsz? Valami rossz ért? Betegnek érzed magad? Vagy, tudtomon kívül, én bántottalak meg netán? Még a leginkább erre kell gyanakodnom. Hisz bármely egyéb sérelmet enyhíteni és vigasztalni a férjemet itt volnék én, és biztosan nem váratnál meg ennyire a válasszal.

Erasmus ekkor végre rászánta magát, hogy megszólaljon. – Nos, ezúttal – kezdte – sem megnyugvást, sem vigaszt nem tudhatsz nyújtani, Dionysia, mert e mostani kétségekkel terhes elkomorodásom oka éppen az, hogy hosszú órákon át töprengtem rajtad és rajtunk, s ekkor tudatosult bennem, hogy ezt egészen mostanáig sohasem tettem.

Dionysia, hátát a párnájának támasztva, mosolygott. − No, és most jobban tudod, mint eddig, hogy egy gyöngéd, hűséges és boldog feleséget mondhatsz a magadénak?

− Meglehet − válaszolta Erasmus borúsan −, hogy valóban az vagy; a baj csak az, hogy nem tudhatom, valóban így van-e, s hogy te magad ugyanolyan kevéssé tudhatod, mint én.

− Miket beszélsz?! Honnan támadtak most egyszeribe ilyen kétségeid?

− Megmondom neked, Dionysia. Soha nem volt módom rá, hogy megismerjelek, és neked magadnak, aki korábban az atyai ház békéjében, most pedig az én oldalamon töltöd csendes nyugalomban napjaid, neked szintén nem volt alkalmad megismerned magadat. Mi jogosít hát fel akár téged, akár engem magamat a meggyőződésre, hogy gyöngédségedet szerelemnek, magabiztosságodat hűségnek, lelked rendületlen nyugalmát boldogságnak lássuk, melyet nem ingathatnának meg egy mozgalmasabb élet örvényei és viharai sem?

Dionysia megnyugodva bólintott. − Tényleg azt hiszed − kérdezte −, hogy mostanáig soha nem volt dolgom kísértésekkel? Eltitkoltam tán előtted, hogy mielőtt megkérted volna a kezem, más férfiak vágytak az asszonyukká tenni; nálad fiatalabbak, sőt bölcsebbek is? És lásd, drága Erasmusom, anélkül, hogy sejthettem volna a jöttödet, habozás nélkül utasítottam el mindegyiket. És ma is, ha vándorok haladnak el kertünk kerítése mellett, ifjú tekintetükben gyakran látok veszélyes kérdéseket és sóvárgást izzani. Soha egyiküknek sem felelt a pillantásom. De még az idegen tudósok is, akik a jövendő századok kométáiról értekeznek veled, ritkán mulasztják el az alkalmat, szemük villanásával és mosolyukkal tudtomra adni, hogy kegyeimet többre tartanák, mint a Napról, Holdról és a csillagokról szóló minden tudományt. Volt-e része tőlem bármelyiküknek valaha is másban, mint abban az udvariasságban, amely az asztalunknál étkező vendégeket megilleti?

− Nyilván nem képzeled, Dionysia − válaszolta gúnnyal Erasmus −, hogy mindezzel számomra, tapasztalt emberismerő számára, valami újat mondtál. Ám hogyha viselkedésed mindig kifogástalan volt is, tudhatom én attól, s te magad tudhatod-e, hogy megközelíthetetlenségedben valódi lényed tükröződik-e − vagy csupán azért álltál ellen minden udvarlásnak, s azért véled úgy, hogy a jövőben is mindenkor ellen fogsz állni, mert még csak eszedbe sem jutott, hogy másképp is lehetne, vagy mert titokban attól félsz, hogy örökre elveszíthetnéd életednek e megszokott kényelmét és biztonságát, ha valaha is megpróbálnál véteni a házastársi hűség parancsa ellen?

− Nem értem − kiáltotta megütközve Dionysia −, mit akarsz mindezzel mondani! Semmi kedvem bármi ilyesmit megpróbálni, és biztosítalak, hogy a mostani helyzetemben tökéletesen elégedettnek és boldognak érzem magam.

− Nem kétlem, hogy így van, Dionysiám. De még mindig nem érted, hogy ez nem jelent és nem jelenthet számomra semmit, mert az imént az éji óra megajándékozott a felismeréssel, hogy lelked legmélyebb titka talán még rejtve és nem is sejtve szunnyad benned? Hogy ismét megleljem a nyugalmamat, melyet másként örökre elveszítenék, elengedhetetlen tehát, hogy e titok napfényre kerüljön; ezért hát, Dionysia kedves, elhatároztam, hogy felszabadítalak.

− Felszabadítasz? − ismételte Dionysia elkerekedett szemmel, értetlenül.

Erasmus rezzenéstelen arccal folytatta: – Jól figyelj a szavamra, Dionysia, és próbálj megérteni. E pillanattól fogva lemondok minden hozzád fűződő s mostanáig érvényes jogomról, a jogról, hogy bármitől intselek, hogy bármitől visszatartsalak vagy hogy büntesselek. Sőt egyenesen követelem, hogy habozás nélkül engedj mindennemű kíváncsiságnak, amelynek mozdulását, és minden vágynak, amelynek hívását megérzed magadban, bárhová csalogassanak is. S egyszersmind esküszöm neked, Dionysia: azzal mész el innen, akivel akarsz, s akkor indulsz, amikor csak akarsz; visszajöhetsz ma vagy tíz év múlva, jöhetsz érintetlenül vagy szajhaként – szobád, ágyad és ruhád úgy fog várni mindig ebben a házban, ahogyan hagytad, és biztos lehetsz benne, hogy én, aki itt maradok, de nem fogok várni reád, soha, de soha nem foglak sem szemrehányással, sem kérdésekkel zaklatni.

Dionysia kezét a feje tetején összekulcsolva kényelmesen kinyújtózott az ágyban, és azt kérdezte: – Komolyan beszélsz, vagy tréfa, amit mondtál?

– Annyira komolyan, Dionysia, hogy semmi a világon, sem kérés, sem könyörgés nem bírhatna rá, hogy valaha is visszavonjam az iménti szavaimat. Jól érts meg hát, Dionysia, a szó legfélelmetesebb értelmében: szabad vagy. - Azzal mintha búcsúzna, úgy fordult el az asszonytól.

Ugyanebben a pillanatban Dionysia ledobta magáról a takarót, pár lépéssel az ablaknál termett, és feltépte az ablakszárnyakat; ha Erasmus nem siet utána, a következő pillanatban összezúzódva feküdt volna az ablak alatt, a mélyben.

– Boldogtalan! – kiáltotta Erasmus átölelve a reszkető asszonyt –, mit akartál?

– Véget vetni egy életnek, amely úgysem ér a világon semmit, hiszen a férjem nem bízik többé bennem.

Erasmus megérintette ajkával hitvese homlokát, aki ernyedten csüggött a karjában, mintha eszméletét veszítette volna. A férfi mélyet sóhajtott.

Ebben a pillanatban a reggeli szürkületben addig némán pihenő völgy csöndjéből kedves hangok csendültek fel. Dionysia felfigyelt a hangokra, kinyitotta a szemét, s vonásaiba, melyeken az imént még a kétségbeesés és a fáradtság ernyedtsége ült, új élet költözött. Erasmus észrevette ezt, és azonnal elbocsátotta öleléséből az asszonyt. - Hallod, milyen hangokat küld hozzánk a völgy? - kérdezte. - Pásztorsípon játszik valaki. És lásd, ha nem akarod is bevallani magadnak, mit több: ha tudatában sem vagy igazán, akkor is mozdul benned, aki az imént még halni vágytál, a kíváncsiság, megtudni, kinek az ajkán szól így a furulya. Ezért hát itt az idő, Dionysia, hogy egészen fölfogd, amit eddig talán nem tudtál vagy nem akartál megérteni: hogy szabad vagy. Menj, kövesd ezt az első hívást, amely csalogat - majd sorban a többit, amelyekkel még, akárcsak ezzel, az utadon találkozni fogsz. Indulj, Dionysia, töltsd be a sorsod, légy egészen önmagad.

Dionysia fájdalmas csodálkozással emelte a férjére tekintetét.

- Indulj! - ismételte Erasmus, parancsolóbban, mint az előbb. - Ez az utolsó parancsom számodra. Ez a furulyaszó talán csak az első csábítás, amelynek engedned kell, talán csak az első a néhány vagy éppen a sok csábítás sorában. Talán egy másik hívás már a következő órában hazaszólít, talán csak évek múlva térsz vissza, talán soha többé. Egyet azonban ne feledj sosem: bármikor térsz is vissza, s bármily súlyos emlékekkel a közben eltelt időről - ágyad, ruhád és hajlékod mindig készen fog várni itt, és soha semmilyen szemrehányástól, sem kérdésektől nem kell tartanod, én pedig ugyanúgy fogadlak majd, mint azon az estén, amikor ifjú hitvesemként először lépted át ezt a küszöböt. Most pedig, Dionysia, isten veled! - E szavakkal és egy utolsó pillantással elfordult asszonyától, elhagyta a szobát, becsukta maga mögött az ajtót, s lassan föllépdelt a lépcsőn a toronyszobájába. Csak kevés ideje állt még fönt a kicsi és keskeny ablaknál, a völgyet pásztázva tekintetével, amikor megpillantotta hitvesét, aki könnyű, valósággal lebegő léptekkel (ahogyan Erasmus korábban sosem látta járni) átsietett a mezőn, a közeli erdő felé, ahonnan a pásztorsípot hallotta. Dionysia kisvártatva eltűnt a fák közt, s Erasmus hallotta, amint a következő percben elhallgat a furulyaszó.

II

A fiatal pásztor, aki egy fa alatt fekve hunyorgott föl az égnek a levelek közül elő-elővillanó kékjére, meghallván a közelből a ruhasuhogást, elvette ajkáról és leeresztette a furulyáját. Igencsak elcsodálkozott, amikor a hang irányába pillantva egy szellőtől dagadozó fehér hálóinget viselő, mezítlábas fiatal nőt látott maga előtt a mohaszőnyegen. – Mit akarsz? – kérdezte a jövevényt. – Miért nézel ilyen dühösen rám? Tilos talán itt ilyen korán furulyázni? Fölébresztettelek tán reggeli szendergésedből? Akkor tudd meg, hogy én ahhoz vagyok szokva, hogy a kelő nappal keljek, s akkor játsszam a furulyámon, amikor kedvem tartja. – Miközben ezt mondta, a pásztor megrázta a fejét; csak úgy röpködtek feje körül a fürtjei, majd ismét végignyúlt a földön, hunyorogva a magasba nézett, és a szájához illesztette a furulyát.

– Ki vagy te? – kérdezte  hirtelen támadt élénk érdeklődéssel Dionysia.

Az ifjú dühösen félretette a furulyát és visszakérdezett: – Tényleg olyan nehéz fölismerni, hogy pásztor vagyok? – És tovább fújta a furulyát.

– Hol a nyájad? – kérdezte Dionysia.

– Nem látod ott a fatörzsek közt azt a fehér derengést? Azon a tisztáson legelnek a juhaim. De nem ajánlom, hogy közel menj hozzájuk, mert ijedősek, és ha idegent éreznek a közelükben, szétszaladnak, amerre látnak. – S azzal ismét a szájához akarta emelni a furulyát.

– Hogy kerülsz erre a környékre? – kérdezte Dionysia. – Még sohase láttalak.

Az ifjú erre fölpattant és dühösen vetette oda neki: – Keresztül-kasul járom az országot a juhaimmal. Egyik nap itt vagyok, a másik nap ott, harmadnap megint máshol, így aztán megéltem már egy s mást. Hanem az még soha nem fordult velem elő, hogy hajnalok hajnalán hálóinget viselő hölgyek toppanjanak elém, és olyasmiket kérdezzenek, amik nem tartoznak rájuk, s mindezt csak azért, mert úgy tartja kedvem, hogy furulyázzam és nézzem a felkelő napot. – Megvetően mérte végig Dionysiát tetőtől talpig, majd ajkához illesztette a hangszerét és furulyázva tovalépdelt a távolabb derengő tisztás felé. Dionysiát ekkor elfogta a szégyen mezítelen lába és könnyű hálóinge miatt, s megfordult, hogy visszamenjen a házba. Ám amint távolodni hallotta a furulya hangját, hirtelen arra gondolt: a pimasz kölyök! De most eltöröm a furulyáját! S eszébe jutott, hogy nincs joga hazatérni, amíg e kívánságát ki nem elégítette, és gyors léptekkel a hangok után indult az erdőbe. A sűrű ágak összecsapódtak a feje fölött, kibontott hajába levelek gabalyodtak, bokáját gyökerek akarták foglyul ejteni. Ő azonban mit sem törődött ezzel, finom ujjaival letördöste az útját álló ágakat, kisiklott az álnok gyökérszövevény elől, s kirázta a hajából a leveleket. Az erdőből kilépve szeme elé tárult a szelíd lejtésű, zöld rét, kék, piros és fehér virágaival, és a rét túlfelén, ahol újra kezdődött az erdő, ott állt a pásztor, körötte fényes szőrű nyája, s fürtjei ragyogtak a napfényben. Látta a közeledő Dionysiát, összevonta a szemöldökét, és parancsoló gesztusa meg akarta tiltani az asszonynak, hogy közelebb jöjjön. Dionysia azonban nem zavartatta magát, egyenesen feléje lépdelt, kiragadta a csodálkozó ifjú kezéből a furulyát, kettétörte s darabjait a lába elé hajította. Az ifjú pásztor csak most ocsúdott fel, keményen csuklón ragadta Dionysiát és le akarta teperni. Dionysia védekezett, teste az ifjúénak feszült, az ifjú izzó pillantása az övébe fúródott, ziháló lélegzete szinte perzselte a homlokát. Az ifjú szorosan összezárta az ajkát, Dionysia nevetett: a fiatal pásztor hirtelen elengedte a fiatalasszony csuklóját s mindkét karját köréje fonta. Dionysiában szabadulásvágy ágaskodott föl, és ki akarta tépni magát a reáfonódó karokból, mivel azonban a pásztor egyre nagyobb erővel szorította magához, a szintén teljes erejéből nekifeszülő Dionysia végül ernyedten hanyatlott a fűre, s számára addig ismeretlen gyönyörrel adta át magát az ifjú dühödt csókjainak. –

A rákövetkező napokban Dionysia a pásztorral és nyájával együtt járta a vidéket. A dél forró óráiban a fák árnyékában pihentek, éjjelente tágas és kies réteken aludtak. A nyáj, mely ahhoz volt szokva, hogy a furulya szavát kövesse, most, hogy az végleg elnémulni látszott, lassanként szétszóródott, mígnem már csak egyetlen kis bárány szökdelt a pár nyomában.

Egy napon – száz hő nyári nap és csillagcsodás éj után – goromba szél süvített végig a réten, ahol a szeretők szunnyadtak, és Dionysia borzongva ébredt. – Ébredj! – kiáltotta oda a pásztornak –, szedelőzködj, mert lásd: fázom. A reggeli ködben ott messze házakat látok; erre megy az út; indulj szaporán, vegyél nekem cipőt, ruhát és meleg kabátot.

A pásztor fölkelt, és útnak indult, maga előtt terelve az utolsó bárányt, amelyet azután eladott a városban, s az árából megvette és elhozta Dionysiának, amit kívánt. Miután Dionysia magára öltötte új ruháit, ismét kinyújtózott a földön, s karját a feje alatt összefonva így szólt: – Most pedig furulyaszót támadt kedvem hallgatni; játssz nekem valamit!

– Nincsen már furulyám – felelte a pásztor –, hiszen eltörted.

– Nem szabadott volna hagynod – pirított rá Dionysia. Majd körülnézett és azt kérdezte: – És hol vannak a mi ezüstgyapjas kísérőink?

– Szertekóboroltak, mert nem hallották a furulyám szavát.

– Miért nem vigyáztál rájuk jobban? – kérdezte Dionysia.

– Csak te jártál az eszemben; semmi egyébbel nem törődtem – felelte az ifjú.

– Ma reggel még velünk volt egy bárány; láttam.

– Eladtam, hogy megvegyem neked a cipőt, a ruhát és a kabátot.

– Ej, hát miért voltál ilyen engedelmes!? – mondta mérgesen Dionysia és elfordult tőle.

– S most hová akarsz menni? – kérdezte a fájdalmasan meglepett pásztor.

– Haza – válaszolta Dionysia, s csendes vágyódással gondolt Erasmusra.

– Hosszú út az – mondta a pásztor –, egyedül nem találsz vissza; elkísérlek.

– Már csak az hiányozna, hogy gyalog tegyem meg azt a hosszú utat!

Ebben a pillanatban egy kocsi hajtott el előttük az országúton. Dionysia odakiáltott és integetett. A kocsis azonban rá se hederített, sőt ostorával megcsapva sebesebb nyargalásra nógatta a lovakat. Dionysia még hangosabban kiáltott. Ekkor valaki kihajolt a kocsi ablakán, és arrafelé fordult, ahonnét a hangot hallotta. Amint a szép fiatalasszonyt megpillantotta, megálljt parancsolt a kocsisnak, kiszállt a hintóból és elébement a réten át az út felé siető Dionysiának.

– Mit kívánsz? – kérdezte a hintóból kiszállt férfi. – Miért integettél és kiabáltál?

– Kérlek – mondta erre Dionysia –, végy föl a hintódba, és vigyél haza. – S megmondta azt is, hol van a férje háza.

– Örömmel teljesítem a kívánságod, gyönyörű hölgy – válaszolta az idegen –; hanem igencsak messze van az otthonod, s minthogy én magam is éppen most tartok hazafelé egy utazásból, el nem mulaszthatom, hogy legalább egy napra haza ne térjek a legsürgetőbb teendőimet ellátni. De szívesen látlak a házamban, és hazaindulásodig bizonyára fel fog üdíteni a pihenésnek szentelt nap és éjszaka.

Ez kedvére volt Dionysiának; a gáláns úr kinyitotta előtte a hintó ajtaját, s ő a beszállás után – anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna hátra, amerről jött – hátradőlt a kocsi sarkában. A férfi helyet foglalt mellette; a hintó folytatta útját. Az országút előbb zöldellő tájat szelt át, majd gondozott apró házak között futott tovább.

– Hol vagyunk? – kérdezte Dionysia.

– Amit itt körös-körül látsz – válaszolta az idegen –, az mind az enyém. Az egész országot ellátom a magam építette gépekkel, a falvakban pedig, amelyeken keresztülhaladunk, a munkásaim laknak. – Míg útitársa beszélt, Dionysia alaposabban megnézte magának, és látta, hogy a férfi keskeny ajkának íve visszafogott erőt sejtet, világos szemének pillantása pedig büszke és kérlelhetetlenül szigorú.

Az éj leszálltakor a hintó egy kastélyszerű épület előtt állott meg. A feltáruló kapu mögött egy számos gyertya fényétől ragyogó csarnok fogadta az érkezőket. Urának szólítására megjelent a szolgálóleány, és egy kényelmesen berendezett szobába kalauzolta Dionysiát, majd segítségére volt a vetkőzésnél, utána pedig egy kristálykék színben pompázó szomszédos helyiségbe vezette, ahol Dionysia kéjjel merült a reá váró fürdő langyos habjaiba. A fürdés után ismét megjelenő szolgáló arról érdeklődött, hogy a vendég egyedül vagy az úr társaságában óhajt-e étkezni. Dionysia azt mondta, ma egyedül kíván maradni, hiszen tudta már, hogy elég soká fog e házban időzni ahhoz, hogy olyan közelről ismerje meg vendéglátóját, amilyen közelről csak kedve tartja. –

III

Ősz volt, amikor Dionysia a kastélyba érkezett; immár a tavasz közeledett, és ő még mindig itt volt, csakhogy már rég nem mint vendég, hanem mint a kastély urának kedvese: mint a ház úrnője. Balkonjáról szélesen elterülő dombos vidékre lehetett látni. Messzi völgykatlanokból gyárkémények meredtek az égnek, a szél kerekek surrogásának, nehéz kalapácsütéseknek a zaját hozta, és sötét estéken kavargó szikrák raja izzott el a levegőben a füstfogók fölött. A szorosan egymás mellett álló, szegényes kertecskékkel körülvett házak hosszú sora csaknem a kastélyig ért, ám még a legközelebbieket is sűrű erdő választotta el tőle. Az utolsó gépházakon túl szántóföldek húzódtak föl a dombra, majd lejtettek ismét a kastély felől láthatatlan lapályok felé, ám távoli füstoszlopok jelezték, hogy a dombon túl is a munka birodalma húzódik. Maga a kastély egy parkban állt, amely olyan hatalmas volt, hogy Dionysia, aki pedig naponta sétált ott, a tél utolsó napjaiban is el tudott vetődni benne korábban soha nem látott helyekre. Délben vagy esténként olykor elkísérte őt sétáin mindezek birtokosa is, és Dionysia megtudta tőle, hogy alig két évtizede a park inkább még valamiféle őserdő volt, a kastély helyén egy kis ház állott, s ott lent, ahol ma száz kémény ontja a füstöt, egyetlen szegényes kovácsműhely működött. Hanem ami körös-körül eddig létrejött, nem volt egyéb egy nagyobb szabású mű puszta kezdeténél. A dombvidék határán már élénk munka folyt, mocsarakat csapoltak le, a patakok erejét gátakkal regulázták és duzzasztókkal fokozták, erdőket vágtak ki, és a jövő nyáron el kell készülnie egy óriási csarnoknak, amelyben a valaha itt gyártott és a világ minden tájára szállított, valamint a még ezután gyártandó és szállítandó gépeknek egy-egy modellje kell hogy elhelyeztessék.

A kastélyban gyakran fordultak meg vendégek: feltalálók, építőmesterek, a herceg megbízottai és idegen államok meghatalmazott képviselői. Némelyek elégedetten és derűsen távoztak, mások rosszkedvűen vagy egyenesen lesújtva. A ház urának szava mindig egyforma komolysággal csengett és mindig azonos súlya volt, és Dionysia mindig érezte, hogy soha semelyik vendég nem tudott semmiféle előnyt kihízelegni nála a maga számára, mert e birodalom feje okosabb és hatalmasabb volt mindőjüknél.

Dionysia a férfi oldalán olykor sétát tett az izzó kalapácsok, a surrogó kerekek, a súrlódó sodronykötelek és a zúgó csövek között. Bebocsátást nyert a hivatali szobákba is, amelyeknek asztalain és szekrényeiben rajzok és tervek hevertek, ahol fogadták s ahonnan küldték a leveleket, no meg ahol a ház könyveit vezették. Úgy tűnt, az úr minden írnokkal és minden munkással külön tanácskozik, mindenütt egyszerre volt tanító és tanuló, de bármely ajtón lépett is ki, mindig pontosabban tudta, mit gondolnak és mit alkotnak éppen a helyiség mögötte becsukódó ajtaja mögött, mint maguk a naphosszat ott-tartózkodók. Némelyik estén az ének és a különböző hangszerek művészei gyönyörködtették őket, más alkalmakkor egy kitűnő színtársulat szerepelt a kastélyban, s ezek az előadások a környékről, sőt messzibb vidékekről is vonzottak nézőket. Ilyképpen biztosítva volt, hogy Dionysiát soha, egyetlen órában se lephesse meg az üresség érzése, miközben folyamatosan érezhette, hogy a magányhoz való jogát is tiszteletben tartják. Maga a kastély ura soha sem mulasztotta el megkérdezni, hogy kedves-e számára éppen a társasága, s ha Dionysiának egyedül támadt kedve sétálni, egyetlen intésével minden kíséretet elbocsáthatott maga mellől.

Egyszer, kora nyáron, amint sétája során épp egy falun haladt át, amely annak ellenére a kastély urának birtokához tartozott, hogy háromórányi járásra esett a kastélytól, egy sápadt kislány szaladt elébe, és kinyújtott kézzel egy darab kenyérért rimánkodott. Dionysia viszolyogva nézett rá, s fejét csóválva hajlott arra, hogy afféle erőszakosan kolduló teremtésnek tartsa a gyermeket, amilyenekből nyilván errefelé is épp elég akad, ám a gyermek félelemmel teli pillantása megingatta e benyomását, s elhatározta, hogy körülnéz a házban, amelyben a kislány lakik. Az első helyiségben, karján gyermekkel, egy már nem fiatal asszony állt, két másik gyerek fadarabokkal és gyümölcsmagokkal játszott a földön. Dionysia kérdésére az asszony elmondta, hogy a kéregető kislánynak aznap egy fél pohár tejen kívül még semmi nem jutott, s további kérdéseket nem is várva szabad folyást engedett panaszainak; Dionysia így megtudta, hogy a faluban, legalábbis a gyermekekkel megáldott családokban, szükséget szenvedve és állandó gondok szorításában élnek. Dionysiát mélyen fölkavarta, amit hallott, és miután minden pénzét az asszonynak adta, hazasietett, hogy tájékoztassa kedvesét ezekről az állapotokról, melyeknek okául csakis valamely alárendelt hivatalnokok gonoszságát és hűtlen kezelését tudta elképzelni. Az uraság elmagyarázta neki, hogy még a legegyszerűbb, látszólag leghasonlóbb körülmények között élő emberek sorsa is nagyon különbözőképpen tud és szokott is alakulni, az egyéni tulajdonságoktól s még ezer más véletlentől függően, és azt tanácsolta, hogy a jövőben ne törődjék efféle dolgokkal. Dionysia kijelentette, hogy képtelen követni e tanácsot, sőt egyben engedélyt kért, hogy a maga módján és erejéhez mérten felszámolhassa vagy legalább enyhíthesse ama rendkívül áldatlan állapotokat, melyektől nem csupán az előidézésükben vétkesek szenvednek. A kastély urának nem volt kifogása az ellen, hogy Dionysia a bőséggel rendelkezésére álló összegeket legjobb belátása szerint használja fel, s nem emelt szót azok ellen az állapotokat földerítő kirándulások ellen sem, amelyek közül az elsőre az asszony már másnap, azután pedig rendszeresen fölkerekedett. Dionysiának hamarosan föl kellett ismernie, hogy sokkal több helyütt és sokkal több segítségre van szükség, mint ahogyan valaha is képzelte, s még ahol pillanatnyilag nem mutatkoztak gondok-bajok, ott is sötét és bizonytalan jövendő fenyegetett. Ahol pedig az emberek meglehetős bőségben éltek, ott létük maguk által sem fölismert reménytelensége döbbentette meg és gyötörte aggodalmakkal Dionysiát. Végtére oda jutott, hogy saját pazar jómódját a szűkölködőkön elkövetett igazságtalanságnak érezte; jogtalannak azokkal szemben, akik a legszükségesebbet is nélkülözni kénytelenek, és ha itt-ott ideig-óráig néhány sorsot kedvezőbbre tudott is fordítani, hamarosan belátta, hogy az állam egész rendjét, sőt a világ törvényeit kellene megváltoztatnia ahhoz, hogy tartós és hathatós módon segíthessen. Tehetetlenségének érzetétől emésztve fölhagyott körútjaival, a társasági örömök (melyekkel minden korábbinál jobban igyekeztek elhalmozni őt) ugyanúgy nem tudták elűzni mélabúját, ahogyan kedvesének gyöngédségei sem.

Ez idő tájt a munkások növekvő elégedetlenségéről szóló hírek járták be a vidéket, és a kastély ura, noha egyetlen szóval sem tett neki szemrehányást, nem titkolta Dionysia előtt, hogy az errefelé mindeddig példátlan zúgolódás és mozgolódás egyik kiváltója minden bizonnyal éppen ő volt; korábbi jótékonykodásával éppúgy, mint annak hirtelen beszüntetésével. Küldöttek jelentek meg a kastélyban, akik a bérek emelését és a munkaidő csökkentését követelték; e követelések egyikét-másikát az uraságnak, saját vagyoni gyarapodásának mértékében, módjában állott teljesíteni. Ennek köszönhetően helyre is állt a nyugalom, amely azonban nem tartott sokáig. Az elégedetlenek a népből újabb és egyre hangosabb követelésekkel álltak elő, amelyeknek immár nem lehetett eleget tenni. A nyugtalanság egyre nőtt, elkeseredésbe csapott át, egyes vidékeken beszüntették a munkát, amit a felkelők hamarosan ott is kikényszerítettek, ahol a helybéliek még tovább dolgoztak volna; összetűzésekre került sor, az uraság kénytelen volt a kormányhoz fordulni segítségért, katonaságot vezényeltek ki, a követelők haragja és elszántsága fokozódott és összecsapásokba torkollt, melyek mindkét oldalon áldozatokat követeltek. Nemsokára azonban kihirdethették az államhatalom teljes győzelmét, a mozgalom néhány vezetőjét börtönbe vetették, másokat elbocsátottak, a mindenfelől odaáramló munkaerőből újakat vettek föl a helyükre, és nem telt bele sok idő, s szerte a vidéken újra olyan szaporán forogtak a kerekek, füstöltek a kémények, ziháltak a gépek, mint annak előtte. E nehéz időkben Dionysia tartózkodott az eseményekbe való mindennemű beavatkozástól. Féltette a kastély urát, aki mindegyre ott tűnt fel, ahol a legnagyobb volt a veszély, másfelől azonban heves részvétre indította a gyengék sorsa, akiknek felkelése iránt, úgy vélte, bárki másnál több megértést képes tanúsítani. Bármi légyen is a harc kimenetele, Dionysia tudta előre, hogy az számára nem hozhat megnyugvást; s a döntő napon, amikor a kedves győztesként térhetett vissza kastélyába, Dionysiát már nem találta ott. Az asszony - szabadon és szegényen, ahogyan annak idején ide érkezett - nekivágott a hazaútnak, szilárdan hívén, hogy ezen az úton nem vár reá már több kísértés.

IV

A népmozgalom, amelyet ott, ahonnan a hazafelé tartó Dionysia jött, úgy látszott, levertek, annál nagyobb erővel ütötte föl a fejét egyebütt, közelebbi és távolabbi helységekben, újabb és újabb népcsoportokat ragadott magával, majd végezetül az egész országra kiterjedt, s ekképp hamarosan nem csupán a munkások lázadtak és fenekedtek a gyártulajdonosok, hanem a szegények is a jómódúak, a szabadságuk-fosztottak a szabadok és a polgárok a nemesség ellen. Így történt, hogy Dionysia már vándorlásának harmadik napján egy haditáborfélében találta magát, férfiak, nők, félig serdültek és gyerekek összevissza csapatában, melynek tagjai közül sokan különösnél különösebb gyilokszerszámokkal voltak fölfegyverezve. Feltartóztatták a finom öltözetű utast, Dionysia pedig elmondta, hogy hazafelé tart, és, amint azt könnyűszerrel be is tudja bizonyítani, nincs nála több pénz, mint amennyi útközben a legszükségesebbre éppen elegendő. Egy idősebb férfi, aki igen hamar védelmébe vette a fiatalabbak durva tréfáival szemben, azt mondta, fontolja meg, hogy mindenképp folytatni akarja-e útját, hiszen az utak mostanában nem biztonságosak, s Dionysia még örülhet, hogy épp itt tartóztatták fel, ahol a bosszúvágy az elszenvedett súlyos sérelmek dacára sem csapott még át féktelen pusztítási és öldöklési vágyba. Azt tanácsolta Dionysiának, hogy egyelőre tartson náluk pihenőt s élvezze az ő teljes védelmüket, és tegyen le arról, hogy most folytassa útját, amelyen, egyedül vándorló szép és fiatal nő lévén, nem csupán az élete forogna veszélyben. Dionysia annál is könnyebben hallgatott e tanácsra, mivel nem volt nehéz megjósolni, milyen rosszul fogadnák esetleges makacsságát, s hamarosan láthatta, hogy elszánt, de nem elvakult emberekkel van dolga. Bányászok között volt, akik pár nappal ezelőttig még roppant tárnák sötétjében és halálos legében élték mindennapjaikat, s ez az egész, éjszakához szokott sereg, mintha csak az égből rájuk zuhogó fény fölforralta volna vérüket és megmámorosította volna érzékeiket, a legmerészebb reményekkel volt telve. Mindnyájan bíztak a hatalmasok vereségében, akiknek szolgálatában eddig robotolniuk kellett, hittek az értelmes emberek belátásának diadalmaskodásában és testvéri szövetségükben, nemkülönben az egyenlőség és igazságosság birodalmának létrejöttében. Dionysia pedig, mint aki úgy érzi, magasabb rendelés jelölte ki számára legsajátabb sajátjaként ezt a helyet és ezeket a társakat, velük rokon léleknek vallotta magát, kijelentvén, hogy kész osztozni új társainak sorsában, légyen az bár győzelem vagy pusztulás.

Első éjszaka háborítatlanul aludt a nők és gyermekek félreeső, külön táborában. Másnap a férfiak tanácskozásra ültek össze; s hamarosan heves vita és összecsapó ellenvélemények forrósították föl a levegőt. Némelyek úgy vélekedtek, hogy bocsátkozzanak tárgyalásokba az elbizonytalanodott hatóságokkal, mások türelmetlenül azt sürgették, hogy törjenek be minden késlekedés nélkül, ellenség módjára a legközelebbi városba. Végül úgy határoztak, hogy embereket küldenek a környékbeli felkelőcsoportokhoz, megtudakolandó, hogyan állnak itt és amott a dolgok. A követek elmentek, de egy sem tért vissza közülük estére, s másnap reggelre sem. A táborban maradottak rosszat sejtettek. Délben a sokaság egy emberként fölkerekedett; a férfiak a nőkkel és a gyerekekkel együtt. A láthatár peremén füstoszlopok és tüzek vörös fénye látszott. A vándorló csapat átszelt egy sem vizet, sem élelmet nem kínáló kopár és hatalmas síkságot. Szegényes, csaknem teljesen néptelen falvakon haladtak át, pincékbe és tanyákra törtek be, ahol bort és ennivalót zsákmányoltak, persze kevesebbet annál, amennyire szükségük lett volna. A szomjazók nekitámadtak a bortól mámorosaknak, az éhesek a jóllakottaknak. Felbomlott minden rend; nők és férfiak éjjelente összevissza háltak. Egy szikár fiatal férfi, aki már a vándorlás során csatlakozott Dionysiához, most határozottan közeledett hozzá, magával vonta a bokrok közé, és mohón fonta köréje karjait. Dionysia az övé volt erre az egyetlen éjszakára, ám ahogy megvirradt, a férfi már nem is akarta ismerni őt, és Dionysia számára is teljességgel közömbös volt a tömegben elvegyülő egyéjszakai szeretője. S a vándorlás folytatódott, füstölgő tanyák és leégett falvak között, kihalt és letarolt vidékeken át. A sokaság végül egy város sötét és hallgatag falai és bezárt kapui előtt állapodott meg. Senki nem tudta, mit hoz a holnap; ég és föld sötétbe és hallgatásba burkolta titkát; fáklyát nem gyújtottak, az emberek sötét tömegére súlyos csend borult. Hirtelen éles nevetés harsant a sötétben, mintegy megtörni a félelmetes csöndet, amely nem volt már tovább elviselhető. A nevetést dühös kiáltás követte, a kiáltást elfúló nyögés, fájdalmas üvöltés, majd megint nevetés, több helyről is. Férfiak és nők teljes kuszaságban, lázasan estek egymásnak, ki-ki magáévá tette a hozzá épp legközelebbi nőt, akik közt egy sem volt, aki ellenállást tanúsított volna; mert egyszeriben mindnyájan bizonyosan tudták, hogy holnap mindennek vége. Dionysiát határtalan félelem kerítette hatalmába. Ám sikerült a követelően utána nyúló karok erdején s a mindenfelől feléje csapó forró ziháláson meg-megtorpanva, irányt változtatva átcikáznia, s végül kimenekülnie az embergomolyagból. Egész éjjel egy falkiszögellés árnyékában kuporgott, széttépett köpenyébe burkolózva, s csak tompán és rekedten hatolt el hozzá a nyögés, a sikongatás és a nevetés. Még alig kezdett szürkülni a hajnal, amikor fölpattantak a város kapui; fegyveresek özönlöttek ki rajtuk, rátámadtak a vad bacchanáliában kimerült és elgyötört, álomittas férfiakra és nőkre, sokukat lekaszabolták, akiket pedig gyilkos acéljuk szeszélye megkímélt, behajtották a városba. Ezek között volt Dionysia is, és mire fölkelt a nap, más asszonyok százaival együtt ő is egy magas és erős kőfalaktól közrezárt udvaron feküdt, a gondosan bezárt kapu mögött. Testét rázta a láz, vad és zavaros álmok gyötörték, amíg csak el nem veszítette eszméletét.

V

Fehér és tágas szobában ébredt. Ágya fejénél egy ápolónő ült, akitől megtudta, hogy a börtönből hozták ide, ahol napokon át öntudatlanul feküdt. Az asszony azt is elmondta neki, hogy a lázadást az egész országban leverték, a hangadók közül sokan börtönben sínylődnek immár, néhányukat pedig kivégezték. Végezetül pedig azt is megtudhatta, hogy érte, Dionysiáért egy tiszt, egy fiatal gróf vállalt kezességet, minthogy számára Dionysia egész megjelenése kétségbevonhatatlan bizonyíték volt arra, hogy a fiatalasszony csakis ártatlanul, valamely különös és titokzatos sorsfordulat révén kerülhetett a felkelők és az elfogottak közé; majd az ápolónő, jelentőségteljes mosollyal, hozzátette még, hogy a gróf naponta eljön Dionysia hogyléte felől érdeklődni, gyakran hosszan időz az ágya mellett és szenvedélyes részvéttel figyeli a beteget. Egy öreg orvos lépett a betegszobába, aki nem látszott különösebben meglepettnek attól, hogy Dionysia eszméletén van, minthogy egyébként is a mai napra várta ezt a fordulatot, megvizsgálta a beteget, jól érzékelhető szándékkal került minden olyan kérdést, amely Dionysia származására és sorsára vonatkozott volna, s a közeli jövőre teljes gyógyulást jósolt. Majd fölállván feltűnő udvariassággal ajánlotta magát, s kifelé menet az ajtóban egy ragyogó uniformist viselő fiatalemberrel találkozott, akinek, úgy tűnt, barátságosan, ám határozottan megtiltja a belépést, majd becsukódott az ajtó kettejük mögött. Dionysiának azonban így is volt ideje rá, hogy pillantása egy világos férfiszempár eleven pillantásával találkozzék, s mintha álomban, felmerült benne az emlék, hogy ugyanez a tekintet nyugodott rajta, mikor láztól gyötörten s félig eszméletlenül börtönébe kísérték a fenyegetően meredő lándzsák erdejében a visszhangos utcákon át.

A beteg napról napra erősebbnek érezte magát; lassanként gondolkodása is letisztult ismét, mindazonáltal továbbra sem adatott senki mást látnia, mint az ápolónőt és az öreg orvost, aki sajátosan bizalmas módon holmi titkos barátokra célozgatott, akik a legélénkebb részvéttel kísérik a beteg gyógyulását, akiket azonban a lábadozásnak éppen ezen előrehaladott szakaszában szükséges szigorúan távoltartani a betegszobától. Dionysia közönyösen hallgatta mindezt. Szilárd elhatározása volt, hogy mihelyt teljesen egészségesnek érzi magát, folytatja e módfelett szerencsétlen módon megszakított útját hazafelé, majd odaáll férje elé, elmeséli, miket élt át a házukból való távozása óta, és megkérdi a férfit, hogy állja-e a szavát, vagyis visszafogadja-e őt a házába mindannak ellenére, amin keresztülment. E szándékának mélyén azonban, úgy érezte, több kíváncsiság rejlett, mint vágyakozás, és Erasmus viszontlátása sokkal inkább új kalandként csábította őt, semmint hányatott vándoréletének lezárása gyanánt.

Ama reggelen, amikor először kelt föl betegágyából, s a szoba erkélyéről előbb egy apró kertre pillantott alá, majd végigjártatta tekintetét a feldúlt és letarolt földeken, belépett hozzá az ifjú gróf, s mindenekelőtt ama rendelkezésekért kérte a bocsánatát, melyeket ugyan a legjobb szándékkal, de mindennémű felhatalmazás nélkül bátorkodott foganatosítani. Dionysia nagy átéléssel, ám minden csodálkozás nélkül mondott köszönetet mindenért, annyit jegyezvén meg csupán, hogy e sok kedvesség, úgy érzi, arra kötelezi, hogy elmondja, ki az, aki részesült benne. Ámde valamely szeszélyes sugallatnak engedelmeskedve, olyan nevet mondott, amelyet sohasem viselt, lakhelyéül egy olyan várost nevezett meg, ahol sohasem járt, s férjét is olyan foglalkozás művelőjének mondta, amelyhez annak sosem volt köze. Majd, miután saját szavai hallatán elragadta a hazugság saját maga számára is új és meglepő öröme, egyre teljesebb átéléssel mesélte el, miként rángatta ki kocsijából és rabolta ki ismerőseinek birtokáról, vendégségből hazafelé utaztában egy lázadó banda, s hogy életét is csak akképp sikerült megmentenie, hogy a felkelők titkos hívének vallotta magát, miként tévelygett naphosszat azokkal a félelmetes emberekkel holmi idegen tájakon, s miként volt kénytelen végül ártatlanul osztozni a sorsukban. Most azonban ideje hazatérnie, köszönetének szavai tehát egyben a búcsú szavai is. Az ifjú gróf homloka elborult, ám annyira azonosult tartózkodó szerepével, avagy természettől fogva volt oly félszeg, hogy nem tett semmilyen ellenvetést, csupán arra kért engedélyt, hogy utolsó szolgálat gyanánt hadd gondoskodjék egy jó kocsiról Dionysia számára a hazaútra. Az asszony, ha mégoly hevesen vágyott volna is a gróf sötét és remegő hangján gyengédebb szavakat hallani annak ajkáról, akkora örömét lelte saját, önmaga számára is új alakoskodóművészetében, hogy, akárha a hála rátörő hulláma indítaná erre, megragadta a gróf kezét, és ráfüggesztette a tekintetét, amelyet - amint azt megelégedéssel észlelte - tetszése szerint volt képes nedves ragyogással felizzítani vagy szomorú-fénytelenné tompítani. Alighogy távozott a gróf, Dionysia megkezdte az úti előkészületeket. Megjelent az orvos, és helytelenítvén az elutazást illető elhatározását kijelentette, hogy a legkevésbé sem tudja garantálni, hogy nem lesz-e kénytelen mihamar ismét megszakítani az útját és napokig feküdni betegen valami hitvány fogadóban. Dionysia, aki észrevette, hogy az orvos az ifjú gróf tudtával és beleegyezésével adja elő intelmeit, először megjátszotta az önfejű-vonakodót, majd a tanácstalant, hogy végül sóhaj kíséretében kijelentse: aláveti magát ama rendelkezéseknek, melyeknek ésszerűségét és indokoltságát lehetetlen be nem látnia. Este ismét megjelent az ifjú gróf, s azt indítványozta, hogy Dionysia, ha - amint hallja - mégis hajlandó elutazását elhalasztani, teljes felépüléséig költözzék be az ő egyik szerény, ám lakóját a friss erdei levegő áldásában részeltető vadászházába. Társalkodónőül egy feddhetetlen hírű hölgyet adna mellé, elejét veendő mindennémű rosszindulatú pletykának. Ő maga tökéletesen elegendő biztonság és biztosíték a saját maga számára, válaszolta Dionysia, ugyanakkor kijelentette, hogy csak akkor fogadhatja el a gróf meghívását, ha az megígéri, hogy amíg ő ott tartózkodik, egyszer sem lépi át a vadászház küszöbét. A gróf, mintegy teljes alázatának jeléül, mélyen lehajtotta a fejét, Dionysia pedig e pillanatban alig tudta megállni, hogy ki ne tárja feléje a karját és a keblére ne vonja.

Másnap reggel beköltözött az egyszerű, ám csinos és jól karban tartott faházba, mely erdőmélyi magányban állott, a várostól kétórányira. Az érkező Dionysiát egy csinos parasztlány fogadta, aki, csendesen és készségesen, a továbbiakban is a szolgálatára állt. Az ételek remekül voltak elkészítve és ízletesek voltak, az ágy pompásan puha. Dionysia olyan zavartalanul sétált a magas, hűs lombkoronák alatt kanyargó gondozott utakon, akár egy zárt parkban. Gyakran órák hosszat feküdt hanyatt egy-egy szabad réten, feje alatt keresztezett karokkal, félig lehunyt szemének tekintetét az ég határtalan kékjébe vesztve. Tovacsapongó pillangók súrolták a homlokát, szemhéján és haján végigsimított az erdő hűs lehelete, s a világ mindahány lármája elhalt, távolba veszőn.

Amint egy reggelen Dionysia el akarta hagyni a házat, nehéz felhők gyülekeztek az égen, és sötéten, hallgatagon tornyosultak a fák csúcsa fölött. Dionysia fel-alá járkált az alacsony szobákban, majd a ház előtt, és szívét lassanként fájdalmas szorongás kerítette hatalmába. Délben nem nyúlt az ételhez, a leány könnyek között találta őt a megterített asztalnál, s hiába kérdezgette tőle, mi baja, ezért azután rémült aggodalmában a grófért küldetett a városba, aki a szép asszonyt a gondjaira bízta. Késő este, amikor a vihar, melynek kitörését hosszan elhúzódó fülledtség előzte meg, jégeső, villámlás és mennydörgés közepette végre kitombolta magát, éppolyan váratlanul, mint amennyire vágyva vágyottan a szobába lépett az ifjú gróf, akinek öröme - minthogy attól tartott, nem igazán tiszta elmével és betegen kell viszontlátnia Dionysiát - nem ismert határt, amikor az asszony boldogságtól csillogó szemmel és ujjongó üdvözléssel vetette a keblére magát.

Ám még ugyanazon éjszaka derengésében, amely éjen odaadta magát neki, jelentette ki Dionysia a grófnak, hogy ez az első alkalom egyben az utolsó is volt. A fiatal gróf, a friss birtoklással együtt támadt féltékeny kíváncsiságtól hajtva, magyarázatot követelt. Erre Dionysia valamely leküzdhetetlen kényszer hatására, mely kínozni parancsolta szerelmesét, azt állította, hogy egyszeriben az az érzése támadt, hogy azon a szörnyűséges éjszakán, a fallal körülvett város kapui előtt, a felkelők csapatából nemcsak egy vad és durva fickó ostromának engedett, hanem (már legyűretvén amaz érzéktompító láz által, velejéig borzadva, ám tehetetlenül) többnek is. Ugyanakkor azonban nem zárta ki azt a lehetőséget sem, hogy mindez csupán iszonyú álom, amely azonban így, az emlékezetébe tolakodva elviselhetetlen valóságként nyomasztja a lelkét. Az ifjú grófon kétségbeesés lett úrrá, melyet azután elnyelt a gyönyör újabb hulláma, hogy majd a féktelen gyönyörből vad őrjöngésbe zuhanjon; megesküdött, hogy ott helyben végez kedvesével, majd kevéssel utóbb könyörgött neki, hogy el ne hagyja, mert nélküle reménytelenül nyomorúságos és értelmetlen lenne számára a lét.

Dionysia maradt. S lelke hamarosan olyan odaadással csüggött a grófon, hogy szégyenkezni, sőt szenvedni kezdett mindahány hazugsága miatt, s mind erősebb vágy kélt benne, hogy feltárja kedvesének élete valódi történetét, amit azonban, abbéli félelmében, hogy e kései vallomás újból bizalmatlanságot támasztana a szeretett férfiban, napról napra halogatott.

Ekkortájt történt, hogy egy esővel fenyegető őszi napon lovas követ érkezett hozzájuk a hírrel, hogy a szomszédos ország hadseregének régóta várható csapatmozgásai a határon egyre fenyegetőbbek immár, és felmutatott egy parancsot, amelynek értelmében a gróf huszonnégy órán belül köteles ezrede élére állni. Mihelyt a küldönc elvágtatott, Dionysia kijelentette, hogy semmi körülmények között nem hajlandó elválni kedvesétől, sőt megingathatatlan elhatározása, hogy férfinak öltözve hadba vonul vele együtt. Az ifjú gróf, akit meghatottak és fölöttébb boldoggá is tettek kedvesének szavai, először egy ilyen vállalkozás lehetetlenségét igyekezett bizonygatni Dionysiának, ám amikor az megesküdött rá, hogy ha kell, akarata ellenére, akár a sereg málhacsapatához csatlakozva is követi szerelmét és osztozik a sorsában, a gróf engedett, s még aznap elhagyták a vadászházat és a városba mentek, ahol a gróf audienciát kért a hercegtől, aki régtől fogva jóindulattal viseltetett iránta mint alattvalója iránt, és alázattal feltárva néki az esetet, a döntését kérte. A herceg (maga is egy fiatal és nemes jellemű asszony férje), nem hazudtolva meg egyszerre hirtelen haragú és könnyen lelkesedő s a különösségek iránt kiváltképp fogékony természetét, tekintettel az idők mostani zaklatott folyására, nem emelt kifogást egy ilyen kalandos, ám kétségkívül hősies vállalkozás ellen, s így esett, hogy Dionysia másnap reggel hadiöltözetben - nem inkognitóban, hanem ellenkezőleg: bámulattól és rokonszenvtől övezve - vonult ki kedvese oldalán a városból a háború előszelétől felbolydult vidéken át az országhatár felé, majd hirtelen, a vártnál jóval korábban, egy csata sűrejében találta magát, amely számára föl sem fogható viharos lendülettel, akár egy tépett vörös felhő örvénylett fehér homloka és villogó szablyája körül.

A véres háború váltakozó szerencsével folyt. Dionysia kedvesének oldalán ellenséges területeken lovagolt át, a letarolt és fölperzselt földön aludt, trombitaszó szólította csatába, látott sebet kapni és a földre hanyatlani maga mellett katonákat, és maga is megsebesülvén a halántékán, néhány napot és éjszakát egy roskatag barakkban fekve töltött, nyögdécselők és haldoklók között. Felépült; kedvesét (akiről közben semmi híre nem volt) hozzá, magához hasonlóan alig begyógyult sebbel, ám új, merész haditettekre készen, veszteségektől megtizedelt csapatának élén találta meg egy döntő ütközet napjának előestéjén, pirkadatkor ismét egymás oldalán lovagoltak a csatába, osztoztak veszedelemben és dicsőségben, végül pedig egy, az ellenségtől közösen zsákmányolt zászlóval tértek vissza győztes táborukba. E nap éjszakáján, mely fülledt és kétszeresen sötét volt a csillagtalan égbolt és a nehézredőjű sátorlap alatt, Dionysia a háború kezdete óta először feküdt az ifjú gróf oldalán asszonya gyanánt; reggel azonban ismét fegyvertársakként léptek ki a szabadba, győzelemittas bajtársaik üdvrivalgásának közepette. Békés napfény ömlött el a síkon, s kijjebb, a mezőn, szélfútta sisak-tollforgók és villogó szablyahegyek hullámzó tengerében a fejedelem sugárzó közelsége járta át a levegőt. Ám ekkor a várt békeüzenet hangjai helyett a közelgő támadás jól ismert jele harsant fel hirtelen. Egy alacsony domb mögül porfelhők szálltak föl, egyre közeledtek, kürtök és sípok hangja hasított a levegőbe, s egyszerre vad és elszánt harcosok vágtattak szembe fekete paripákon Dionysiáék seregével. A támadástól meglepett katonák gyorsan rendezték soraikat és heves küzdelembe bocsátkoztak a támadókkal, ám, mint hamarosan kiderült, csupán egy kis csapat vakmerő ifjúval álltak szemben, akik úgy döntöttek, hogy valamely szégyenletes béke elfogadása helyett inkább egy utolsó rohamban kockára teszik életüket a már alig remélhető győzelemért. Mivel azonban társaik haboztak követni őket, az ifjakat egykettőre bekerítették, és mind egy szálig lekaszabolták. Nem adták azonban olcsón az életüket; az áldozatok közt, akiket kétségbeesett támadásuk leterített, ott volt az ifjú gróf is. Dionysia puhán az ölébe fektette sebesült kedvesének fejét, s míg a haldokló vére elpatakzott kedvesének mozdulatlanná dermedt ujjai között, körben a magaslatokon mindenütt fehér zászlók és trombiták hangja hirdette a hadakozás végét, amidőn pedig az élettől búcsúzó hős tekintete megtört, Dionysia füléhez a végre kivívott békét köszöntő éljenzés hatolt. Ám a harc gyászoló hősnője közelében fojtottá tompult a diadal és az öröm leghangosabb ujjongása is. A boldog ünneplők tisztelettel és tapintattal húzódtak mind messzebb a közeléből. Még maga a déltájban arra lovagló fejedelem is tisztes távolból köszöntötte csupán a mozdulatlanul, teljes fegyverzetben, de már sisak nélkül ott ülő Dionysiát, akinek kibontott haja akár egy kékes-ében szemfedő takarta be halott kedvesének arcát. Csak az est leszálltával állt fel a halott fölé hajló élő, s megragadván emberfeletti erővel, amint volt, teljes fegyverzetben lovának nyergéhez kötözte a drága testet. Majd saját lovának nyergébe szállt és megsarkantyúzta hátasát; a másik ló, nyergében halott gazdájával, a megszokástól hajtva ezúttal is mellette maradt - s így haladt, némán s a többiek közé nem vegyülve, a furcsa pár hazafelé a legyőzött ellenség földjein át, az ugyancsak hazafelé vonuló csapatok áhítattal elegy borzongást tükröző tekintetétől kísérve. Ám amikor Dionysia megpillantotta a győzteseket hazaváró város tornyait, nem arra tartott, hanem a jól ismert mellékútra tért, amely a kis vadászházhoz vezetett, amely tárt ajtóval, de egészen elhagyatva mintha csak őket várta volna; ott leszállt a nyeregből, leoldozta a másikról halott társát, sírt ásott neki, szelíden belefektette szablyástul, vértestül, sisakostul, majd visszalapátolta a holttestre a földet. Csak miután mindezzel megvolt, csatolta le saját páncélját és fegyvereit, s zuhant három napon és három éjen át tartó hosszú, mély álomba. Amikor felébredt, ágya fejénél az ifjú gróf édesanyját pillantotta meg, aki száraz szemekkel megragadta és megcsókolta a kezet, amely fia sírját megásta.

VI

Eljött viharaival az ősz, majd lassacskán elmúlt a tél. Dionysia tudta, hogy amaz utolsó csata előtti éjszaka óta méhében új élet csírázik; általa újult erővel s reményekkel érezte kötődni magát az elhunyt kedveshez, miképpen magához az élethez is.

Tavasszal fiúgyermeknek adott életet, s amikor először emelte keblére, hogy megszoptassa, akkor suhant át Dionysia arcán az első mosoly. A gróf édesanyja és más rokonok gazdag ajándékokkal halmozták el a halott hős kisfiát. Amikor Dionysia fölkelt a gyermekágyból, úgy érezte, most, kedvesének elveszítése óta először, ismét fehérbe kell öltöznie, s amilyen lágy, könnyű és világos hullámokat az illatos ruha vetett a teste körül, úgy érezte szomjas bőre a langy, virágillattól terhes nap simogatását. Fiatal feje fölött, mely máris oly sok emlék és oly sok elfojtott emlék súlyát hordozta, ismeretlen jövendővel terhes, ám új és csábítóan kék tavasz tündökölt. Még nem vetette bele magát az élet áramába, de hagyta, hogy az mintegy a lábát nyaldossa. Egy ünnep, amelyen a vidék népe vigadt, magához vonzotta kíváncsiságát, s élénk érdeklődéssel figyelt egy körtáncot, amelyet egy erdei tisztáson jártak a táncosok. Kezdetben mindenki tiszteletteljes távolságot tartott a hős özvegyétől, aki maga is hős volt. Kevéssel utóbb azonban már fogadta a vidék lelkes ifjúságának hódolatát, s még titokzatos, homály fedte származása is aranyló dicsfény gyanánt övezte magasztalt homlokát.

A tél beköszöntével beköltözött az elhunyt gróf kastélyába, amelyet mindenki természetes tulajdonának tekintett. Itt élt és irányította a kastély életét, eleinte csendes visszavonultságban, csak anyai kötelességeinek szentelve magát, ám végül megnyíltak a kastély kapui; először csak a grófi rokonság számára, kevéssel utóbb a család hívei és a távolabbi barátok előtt, s hamarosan nem volt már senki a magas születésüknél fogva vagy az érdemeik révén nemesek között, aki elmulasztotta volna csodálatát és szeretetét kifejezni a titokzatos és magasztos jelenség iránt. Senki nem talált semmi rendkívülit abban sem, hogy a házban személyesen megjelent maga a herceg is. Majd, Dionysia titokzatos bájának hatása alá kerülve, eljött másodszor, majd harmadszor is - hatalmának ifjú tekintetéből sütő varázsát szomjasan itták Dionysia tetszhalálukból feléledt érzékei, a herceg vérébe pedig egy hallatlan sors büszke öntudata áradt Dionysia lényéből. S kettejük vágyának nem állta útját semmi olyan megfontolás, amely másokat, kevésbé kiváltságosakat, talán visszatartott volna, s ekképpen a herceg, törvényes hitvesét feledve, szerelmének izzó ajándékával borította el Dionysiát. -

Kezdetben mind a szerelemre gyulladt szívek szűk környezetében, mind szerte az országban megértően és mindenféle gonosz pletykától tartózkodva vették tudomásul ezt a fordulatot is, sőt egyesek - s nem is csak holmi hízelgők vagy udvaroncok - természetesnek és elfogadhatónak tartották. Az első, aki, megbántva, ám némán, elfordult Dionysiától, a gróf édesanyja volt. Példáját néhány más rokon is követte, attól fogva kerülvén Dionysia társaságát. Csak ezután kezdte kimutatni sértettségét a hercegné legszűkebb köre, amikor tőle magától távol állt még, hogy hitvesének az idegen asszonnyal való kapcsolatát másnak vélje, mint baráti viszonynak. Amikor a hercegnének tudomására jutott az igazság, lelke legmélyén súlyosan megsebezve, ám a számonkérés vagy a vád egyetlen szava nélkül bezárta szívét a férje előtt, aki viszont ettől fogva büszkén és mintegy tüntetőleg vállalta ország-világ előtt Dionysia iránti szerelmét. Nem engedte immár Dionysiát a gróftól örökölt kastélyában lakni, hanem egy hercegi birtokot rendezett be számára a város közelében. Nemcsak a pihenés önfeledt óráit szentelte kedvesének; Dionysia szobáiban fogadta a minisztereket és a küldötteket; az asszony jelenlétében tartotta meg az állam és a nép ügyeit érintő tanácskozásokat, s hamarosan nem születhetett úgy döntés az ilyen alkalmakkor, hogy Dionysia ne hallatta volna a hangját. Minthogy a trónhoz közelállók mind hódoltak néki s minden további nélkül elfogadták a herceg által ráruházott befolyást, minden bizonnyal az ország valódi hercegnőjének tekinthette volna magát, ha nem kellett volna olykor kikocsizván, majd napról-napra gyakrabban észrevennie, hogy akikkel találkozik, nem méltatják figyelemre, sőt mintha szándékosan elfordulnának, amint megpillantják. Eleinte nem törődött vele; úgy mosolygott rajta, mint a törpe lelkek irigységének és ostobaságának tanújelén, utóbb azonban mind jobban bosszantotta és ingerelte a dolog, mígnem egy napon egy ifjú nemesnek (köztudomásúlag az elhagyott hercegné hívének), aki, amidőn Dionysia ellovagolt előtte, gúnyos ajkbiggyesztéssel nézett föl rá, a herceg metreszére, lovaglókorbáccsal vágott végig az arcán. S amikor az feldühödvén egy hallatlan szitokszót üvöltött az arcába, Dionysia megparancsolta, hogy tartóztassák le, s utóbb csak az ő személyes békítő közbenjárása térítette el a magából kikelt herceget, hogy kivégeztesse a meggondolatlanul sértegetőt. E közjáték nyomán azonban nyílt és ádáz ellenségességbe csapott át a két párt addig csupán csöndben parázsló gyűlölete. Dionysiának a fülébe jutott, amit a nép, a nemesek és mindenekelőtt a hercegné legbensőbb köreiben beszéltek róla. Az idegen asszony, akiben nemrég még valamely titokzatos, sőt tán egyenesen isteni küldetés letéteményesét látták, ma sokak szemében nem volt több kalandornőnél és szajhánál. Ez azonban egyelőre semmilyen veszéllyel nem járt számára, a herceg ugyanis minden módon és minden korábbinál látványosabban kifejezésre juttatta, hogy Dionysia a támogatását és a védelmét élvezi. Mi több: mintegy dacolva a növekvő elégedetlenséggel, több tekintetben is kéretlenül kiterjesztette Dionysia hatalmi jogait, soha nem látott pompával vette körül, ötéves fiának hercegi címet adományozott, s egy olyan rendjelet tűzött a gyermek mellére, amely mindaddig kizárólag az uralkodói dinasztia tagjai számára volt fönntartva. Bármely óvatlan szó, bármely kétértelmű gesztus, amelyről azt lehetett hinni, hogy Dionysia ellen irányul, a legkönyörtelenebb megtorlást vonta maga után. Maga Dionysia már rég nem hajlott rá, hogy kegyelemért folyamodjon a hercegnél a rangja és méltósága, valamint a kötelező alázat ellen vétő nemesek és egyszerű emberek számára. Amikor hat fekete paripától vont aranyhintójában, melyet elöl-hátul lovasok fogtak közre, végighajtott az utcákon, hallotta az őt köszöntő üdvrivalgásból kicsendülő hamis és kényszeredett hangokat, és érezte, hogy immár nem tisztelet, hanem a megfélemlítettek némasága, dac és gyűlölet veszi körül. Álmában összeesküvések réme kísértett, még ha a herceg oldalán aludt is, aki pedig minden jel szerint el volt szánva rá, hogy akár saját testével is megvédelmezze. A kastélyban olyan szóbeszéd kapott lábra, mely szerint az eltaszított hercegné legközvetlenebb környezetében valami fenyegető készül Dionysia ellen. Senki nem tudta, kik kezdték e híreket terjeszteni, ám Dionysia elérkezettnek látta az időt, hogy a helyzet végleges megoldását követelje kedvesétől, és választás elé állította a habozó férfit: vagy eltávolítja az udvarból és száműzi az országból törvényes hitvesét, vagy hagyja, hogy Dionysia fordítson hátat az udvarnak; akkor és oda költözzék, amikor és ahová kedve tartja. Mivel az összeesküvés tényét nem támasztották alá kétségbevonhatatlan bizonyítékok, az udvaroncok kötelességüknek érezték, hogy hamisítsanak ilyeneket. Látszólag szabályos tárgyalást rendeztek, a gyanúba fogott hercegnét távollétében bűnösnek ítélték, és levelezésének, valamint ékszereinek hátrahagyása mellett az udvar és az ország elhagyására kötelezték. Mintha csak régóta számított volna erre, a hercegné néhány hűséges emberének kíséretében már másnap reggel útra kelt királyi szüleinek távoli birodalma felé. Másokat, akik gyanúsnak találtattak, szintén száműztek az országból, néhány különösen veszélyesnek vélt személyt pedig az ország telhetetlennek tűnő börtönei nyeltek el. Minthogy az elégedetlenség leghalványabb jeleit is kérlelhetetlen szigorral büntették, az országba nyugalom köszöntött be, s Dionysia végül olyan teljhatalmú úrnő lett, hogy koronát viselve sem lehetett volna hatalmasabb. Ám minél inkább nőtt a hatalma, annál kevésbé volt boldog a sorsával. A tiszteletére rendezett ünnepségek egyre harsányabbak és csillogóbbak lettek, ám a derűnek nyoma sem volt bennük. Ízetlennek és vigasztalannak érezte még a herceg karjai közt élvezett gyönyöröket is, és nemsokára arra eszmélt, hogy lelke mélyén azt kívánja, bárcsak szegült volna szembe hiú kívánságaival a herceg, és hogy gyűlölni kezdte a férfit, amiért az mindig és mindenben a kedvében járt. Hogy – legalábbis így érezte – érdemei szerint megalázza, a hercegi ágyban az udvarnál szolgáló mindenféle ifjaknak adta oda magát, akikben akkor éppen kedve telt. A herceg, szeméremtől és bűntudattól vezetve, először némán a szívébe zárta sértettségét és dühét, nemsoká azonban, felbolydult és felkorbácsolt érzékeitől űzve, más asszonyok könnyen elnyert kegyével kezdett vigasztalódni, akik előtt, ahogyan egykor Dionysia számára, lassacskán mindinkább nyitva álltak a kastély kapui. Válaszul viszont azok az ifjak emelkedtek a legmagasabbra az udvari ranglétrán, akik leginkább kedvére tudtak tenni a kéjsóvár Dionysiának. Mindinkább gátlás és szemérem nélkül tobzódó, kicsapongó élet folyt az udvarnál, s a nép hamarosan azt beszélte, hogy némelyik éjjelen kialudtak a dísztermek hatalmas fáklyái; mintegy elborzadva ama féktelen és szégyenletes bacchanáliáktól, melyeknek mámorába a herceg, a herceg szeretője és ágyasaik vetették magukat.

Egy szürke reggelen lazán mezítlen vállára vetett köpenyben, arcát eltakarva, Dionysia megszökött a vad mámorban fetrengők közül a teremből – ahol a herceg, mint akit hirtelen őrjöngés kerített hatalmába, meztelen pengével hadonászva rohangált föl-alá –, lesietett a lépcsőn, és akárha valamely hívást követne (amelyet életében az utolsónak gondolt) egy zavaros tükrű tó felé vette az útját, amely bükkfáktól környezve a parknak egy távoli szögletében feküdt, hogy ott mámorával, szégyenével, undorával és értelmetlen nyűgnek érzett életével együtt örökre elmerüljön. Amikor azonban a villódzó víztükörben megpillantotta eltorzult arcának képét, eszébe jutott, amire már két éve alig-alig gondolt: hogy gyermeke van. Gyorsan megfordult s a lecsüggő ágak függönye alatt visszasietett a kastélyba, ahol újult ifjúságtól ruganyos léptei a hétéves herceg hálószobájába vezettek. Szándéka, amellyel fia ágyához lépett, nem más volt, mint hogy karjába veszi és őt is magával viszi a halálba. Ám látva, milyen békésen szunnyad az ifjú herceg, olybá tűnt számára, hogy valamely csodálatos, még soha nem látott fenség vonja ragyogásba az édes gyermekhomlokot; ekkor villámcsapásszerűen egy új gondolat kerítette hatalmába, mely már rögtön a felvillanásakor olyan ellenállhatatlan erejű volt, hogy karjába vette alvó fiát, s ahogyan volt, mezítláb, visszasietett vele a díszterembe, ahol immár fegyvertelenül és egészen egyedül találta a herceget, amint ziláltan a homlokába lógó hajjal, fenyegető komolysággal ült a feldúlt, félig elhervadt virágoktól borított asztal mellett. Dionysia tudta, hogy a herceget e pillanatban ugyanaz a halálvágy tölti el, mint őt magát. Amint megpillantotta maga előtt Dionysiát az álomittas ifjú herceggel, a férfi azt kérdezte, mi légyen e különös betoppanás oka. Dionysia akár egy drága ajándékot tartotta elébe a gyermeket, s azt követelte, hogy még aznap tegye meg nyilvánosan trónjának örökösévé. S amikor a férfi elutasítóan hallgatott, Dionysia az éppen felkelő nap első éltető ragyogásában megesküdött, hogy ezzel vége az utóbbi idők visszataszító, bűnös kicsapongásának, és hogy mostantól a jótékonykodásnak és az igazságos törvénykezésnek kívánja szentelni magát, a szeretett herceg oldalán hű társként igazgatva az udvar és az ország ügyeit. Erőt érez magában, mondta, hogy az utóbbi évek szégyenét az eljövendők dicsősége által törölje el, s kezeskedik azért, hogy a nép emlékezetében az elmúlt esztendők csupán valami gonosz betegségként kísértsenek, mind halványabban, míg végül úgy merülnek feledésbe, mint holmi régi-régi rege. Fiának trónörökösként való beiktatása lesz az utolsó önkényes uralkodónői cselekedete, amely egyébként is éppoly bocsánatos, amilyen üdvös, hiszen minden tekintetben csak az ország javát szolgálja. A herceg, felragyogó szemmel, beleegyezett kedvese kívánságába. Késlekedés nélkül összehívták a nemesek tanácsát. A herceg lelkesedéstől izzó komolysággal terjesztette elő akaratát, mely nem talált ellenzőkre. Az újságot kihirdették a népnek, és gondoskodtak róla, hogy ujjongás fogadja. Este örömfények lobbantak fel mindahány ablakban, s az utcákat látszólag a boldog izgatottság hajtotta emberek tolongása töltötte meg; amit egymás közti beszédükből el lehetett csípni, az is úgy csengett, mint ha egy szeretett herceg nemes hitvese a mai napon életet adott volna az oly régen várt trónörökösnek. Dionysia hosszú idő után először ismét boldogan hagyta becsapni magát, a lelke mélyén jóindulatú és ragaszkodó, uraitól soha igazán el nem fordult, s ekképpen mihamar újra megnyert bizalmú nép újjáéledt reménye kifejezésének hívén a lármázó tömeg fizetett vagy félelem kikényszerítette ujjongását. Öröm- és diadalittas szívvel lépett ki a herceg oldalán a balkonra, amely alatt megtorlódott a tömeg. Az emberek egyre hangosabban követelték az ifjú herceget, mintha legtermészetesebb jussuk volna e nagy napon, amikor sorsa ilyen döntő fordulatot vett, szemtől szembe látni az ifjút. Dionysiát az öröm újabb hulláma öntötte el, és elsietett fia szobái felé. Szinte föl sem tűnt neki, hogy hiányzik a máskülönben mindig az ajtónál posztoló őrség. Szapora léptekkel sietett tovább. Ekkor meglátta a herceg nevelőnőjét, aki mintha részeg volna, úgy feküdt a bejáratnál. E pillanatban már rátört a balsejtelem, és fia ágyához rontott; véráztatta dunnák és párnák között, homlokán mély sebbel és eltorzult arccal, holtan találta ott a megtört tekintetű fiút. Dionysia csupán egyetlen pillanatig állt dermedten az ágynál, azután fölnyalábolta gyermeke holttestét, szobáról szobára viharzott vele, folyosókon, lépcsőkön át, végig az egész kihaltnak tetsző kastélyon, mindvégig az ifjú herceg véres holttestével a karján, míglen ismét a balkonon nem találta magát, ahol magában állt a herceg; Dionysia előbb neki, majd a balkon alatti tömegnek mutatta föl a meggyilkolt gyermeket, s szenvedélyes szavakkal véres és könyörtelen bosszúra szólította őket. A herceg azonban, mint aki kísértetet lát, egy szempillantás alatt eltűnt a balkonról, egyedül hagyván Dionysiát - lent a kastély előtt pedig egy csapásra elnémult minden hang. Semmi jajveszékelés nem felelt az anya panaszára, nem harsant fel a düh egyetlen kiáltása sem; mintha mindenki meg lett volna győződve róla, hogy a fiú életét nem emberi gaztett oltotta ki, hanem isteni ítélet teljesedett be rajta, amellyel szembeszegülni hiábavaló, sőt egyenesen bűnös dolog volna. Némán, lehajtott fejjel, akárha egy régtől várható igazságtételnek lettek volna tanúi, somfordáltak el a kastély előtti téren összegyűlt ezrek, és elnyelte őket az éjszaka sötétje. Dionysia megújuló éles fájdalomkiáltásai elhaltak a semmiben, s ő maga végül, gyermeke véres tetemével a karjában, a balkon kőpadlójára rogyott.

Amikor magához tért, nagy csend vette körül. Egyedül volt, a gyermek holtteste eltűnt. Egy pillanatig igyekezett elhitetni magával, hogy valamely iszonyatos álomból ébredt, ám véres kezeire eső pillantása visszatérítette a valóságba. Fölemelkedett, előbb maga köré nézett, majd a balusztrád fölött le, a palota előtti térre. Borongós hajnali szürkület áradt el a néptelen téren. Dionysia elhagyta az erkélyt és szobáról szobára sietett. Sehol egy lélek. Sem őrök a folyósokon, sehol egyetlen lakáj, az istállókban csak hűlt helye a lovaknak és a kocsiknak; Dionysia teljesen egyedül volt. Mintha elátkozott hely lenne, a kastélyt, úgy tűnt, minden eleven lélek elhagyta. Dionysiát még soha nem érzett félelem fogta el; nem mert kilépni a szabadba. Ekkor egyszerre eszébe jutott az a föld alatti járat, amely hálószobájától a hercegi rezidenciába vezetett. Egy csak általa ismert ajtón át az alagút sötétjébe lépett, és egyre csak előre rohant, ruhája újra meg újra súrolta az alagút falait. Egy idő után tompa világosság kezdett derengeni körülötte; végtelenül hosszúnak tűnt az alagút, úgy rohant tovább, mint akit üldöznek, míg újra egy ajtóhoz nem ért, s azt föltaszítván, mint akit a fal köpött ki magából, egyszeriben ott állt a herceg előtt, aki sötét ruhában egy gyertya világánál ült az íróasztalánál. Összerezzent, amint megpillantotta Dionysiát, tekintete nyugtalanul megrebbent, és megpróbálta elrejteni az asztalon előtte fekvő papirost. Dionysia gyorsan a papírért nyúlt, a herceg leejtette reszkető kezét - s Dionysia a saját halálos ítéletét olvasta a papiroson, amelyről már csupán a herceg kézjegye hiányzott. Szánalmasan, amilyennek még soha nem látta, minden méltóságából teljességgel kivetkezve állt előtte az egykor szeretett férfi; szája gyáva, ám nagyon is végzetes szavakat dadogott. Lebírhatatlan hatalmaknak kénytelen engedelmeskedni, fogoly a saját palotájában. Az eltaszított hercegné híveivel már úton van ide, s ő, a herceg egyedül e halálos ítélet aláírásával mentheti meg országát, hatalmát s talán az életét. Csodálkozik és fájlalja, hogy Dionysiát itt látja maga előtt. Titkon azt remélte, hogy már elmenekült és biztonságban van. Nem volt talán teljesen néptelen a kastély? Nem állt előtte nyitva bármely útja a menekülésnek? Hogy nem használta ki az éjszakai zűrzavart, az egyedül az asszony fölfoghatatlan, bűnös mulasztása, aki mintha szántszándékkal választotta volna a biztos pusztulást. Ám Dionysia most megláthatja - s a herceg hangja minden egyes kimondott szavával magabiztosabban és pimaszabbul csengett -, milyen kegyes és jóságos úr ő; nem fogja, amitől pedig Dionysia teljes joggal tarthatna, az őrséget szólítani, nem, ehelyett módot ad rá, hogy az asszony késlekedés nélkül távozzon ugyanazon az ajtón át, amelyen belépett, napközben maradjon a biztonságos alagútban, s a sötétség leszálltával hagyja el azt a túlsó végén. Nem fogja feladni az asszonyt, sőt gondoskodik róla, hogy egy napig senki más ne léphesse át a nyári kastély küszöbét, e határidő letelte után pedig meneküljön Dionysia, amerre és amilyen gyorsan csak a lába bírja. Végül hercegi becsületszavát adja, hogy addig semmilyen üldözéstől nem kell tartania.

Dionysia hagyta beszélni a férfit, és egész idő alatt mereven a szemébe nézett, míg a herceg csak pillanatokig állta az ő hűvös tekintetét. Majd anélkül, hogy egyetlen szóra méltatta volna, elment a hirtelen elsápadó férfi mellett, kitaszította az előcsarnokba vezető ajtót, kilépett a mozdulatlan őrök között, lement a márványlépcsőn, a palota magas kapuján át kilépett az utcára, s végigment a város utcáin, az emberek között, akik felismerték és félénken húzódtak félre az útjából, akár egy megbélyegzett elől - így lépdelt véres ruhájában, félig lehunyt szemmel, mereven maga elé szegezve tekintetét. A városkapuhoz vezető útján előbb csak néhányan, majd egyre többen szegődtek, tiszteletteljes és illő távolságot tartva, a nyomába. Ott azonban Dionysia megfordult, és véres kezének egyetlen parancsoló mozdulatával megtiltotta, hogy tovább is kövessék, és a langy tavaszi levegőben, a reggeli verőfényben ringatózó aranyló földek között, mélyen beszíva a tavasz és a föld illatát, hazafelé vette az útját.

VII

Éjjelente vándorolt, nappal mezőkön és erdőkben aludt, folyók és tavak vizében mosta testét és ruháját, és gyümölcsökön élt, amelyekre útját járva éppen ráakadt. Nem a rejtőzködés szándékával, számára immár közömbös életének meghosszabbítása céljával kerülte az utakat, hanem hogy ne kelljen emberi hangokat hallania és emberarcokat látnia. Átvándorolt napok sora után, amelyeket nem számolt, egy csendes, csillagfényes éjféli órán ott állt az oly régen elhagyott ház kapuja előtt, amelyet, mintha csak őt várná, nyitva talált. Nem lépett be a lakásba; egyenesen a toronyszobába vezető csigalépcsőhöz sietett, mert biztos volt benne, hogy ott találja a férjét. Egyenesen állva, az égboltra irányzott távcsövére illesztett szemmel pillantotta meg Erasmust. Férje, amikor meghallotta Dionysia lépéseit, hátrafordult, s asszonyát felismervén tekintete a legcsekélyebb csodálkozást sem árulta el, vonásait egyedül az a fajta szelíd és szíves mosoly rendezte át, amellyel kedves vendégeket köszönt az ember.

- Én vagyok - mondta Dionysia.

Férje bólintott. - Vártalak. Ma éjszaka kellett megjönnöd, sem előbb, sem később.

- Ismered hát a sorsomat?

- Ha idegen nevet viselve élted is meg, ismerem. Nem az a fajta sors a tiéd, amely titok maradhatna, és a Föld mindahány asszonya közül egyes-egyedül neked adathatott ez a sors. Isten hozott, Dionysia.

- Azt mondod, Isten hozott? Nem borzadsz tőlem?

- Az életedet élted, Dionysia. Tisztábban állsz előttem, mint mindazok, akik életükhosszat vágyaik zavaros párájában pácolódnak. Te tudod, ki vagy, Dionysia. Hogyan borzadhatnék tőled?

- Tudom, ki vagyok? Én?! Ugyanoly kevéssé tudom, mint amikor elbocsátottál. Abban a szűk világban, amelybe először beköltöztettél, és ahol semmi más nem várt rám, mint csupa kötelesség, nem találhattam meg magam. A határtalan világban, ahová azután kiküldtél, és amely csupa csábítás volt, el kellett veszítenem magamat. Nem, nem tudom, ki vagyok.

- Mi jut eszedbe, Dionysia? Vagy olyan hálátlan, hogy szemrehányást tégy nekem, amiért volt bátorságom megtenni, amit a szeretők közül soha egyetlen bölcs sem mert, és amihez soha egyetlen szeretőnek sem volt ereje a bölcsek közül?

- Te bölcs?! Aki azt sem tudtad, hogy minden emberi lét számára csupán egy szűk tér adatik, önnön lényegét megérteni és betölteni - ott, ahol lényének egyszeri, csakis ővele született és soha vissza nem térő rejtélye találkozik és közös mederben fut az isteni és az emberi rend fenséges törvényeivel? Szerető, te?! Aki még csak le sem mentél a völgybe, hogy összetörd a furulyát, amelynek hangja kísértésbe ejtette a kedvesed? Tunya és gyáva volt a szíved, Erasmus, ezért küldtél el, ahelyett, hogy fölvedd a harcot, amely pedig akkor még nem volt elveszve, és szellemedet fogva tartotta a szavak karmának hideg markolása, ezért képzelted, hogy az élet kimeríthetetlen gazdagságát, a millió erő és ellenerő játékát befoghatod holmi képlet torztükrébe.

S azzal megfordult, hogy otthagyja a férfit.

- Dionysia! - kiáltotta utána a férje. - Térj magadhoz! Kalandos sorsod megzavarta az ítélőképességedet. Itt megtalálod a nyugalmad és újra megtalálod a tisztánlátásodat. Elfelejtetted volna? Szobád, ágyad és ruhád mindig várnak rád, kérdés vagy szemrehányás nem fog gyötörni soha. Itt a biztonság, kint a világban veszélyek és halál leselkedik rád.

Dionysia, aki már az ajtónál járt, ekkor még egyszer visszafordult: - Mit bánom én, mi vár rám odakünn! Nem félek többé a külső világtól. Az egyetlen, ami riaszt, a te közeled.

- Az én közelem, Dionysia?! El tudod képzelni, hogy feledtem volna az adott szavamat? Légy egészen nyugodt, Dionysia! Itt béke vár, mert itt megértés fogad.

- S még te kérded, miért menekülök a közeledből?! - Ha elborzadtál volna a homlokomat körüllengő ezer sors dermesztő leheletétől, akkor maradhattam volna, és talán eggyé olvadtak volna lelkeink a névtelen fájdalom izzásában. Így azonban a világ mindahány maszkjánál és csodájánál jobban és feloldhatatlanabbul irtózom a te bölcsességed torz grimaszától.

S azzal lement a csigalépcsőn, még csak egy pillantást sem vetve hátra. Sietős léptekkel elhagyta a házat, és egykettőre elnyelte alakját a lapályra boruló sötétség.

Erasmus, aki először csak dermedten állt, kisvártatva utánasietett, s órákon át követte a nyomát. De nem érte utol Dionysiát, s végül nem volt más választása, mint hazatérni. Minden további nyomozás is eredménytelen maradt Dionysia után. Eltűnt, egyszer és mindenkorra, és senki emberfia nem tudta, vajon - esetleg idegen néven - sokáig élt-e még valahol a világban, avagy, anélkül, hogy bárki felismerte volna, hamarosan a sors végzéséből vagy éppen önként választott halálát lelte. -

Erasmus azonban kevéssel utóbb fölfedezett egy talányosan hunyorgó csillagot, amely új, egyelőre ismeretlen törvények szerint bolyongott a tágas űrben. Feljegyzései között utóbb egy beírásra akadtak, melynek tanúsága szerint e csillagot felesége emlékére (akinek nem rótta fel kemény búcsúszavait) Dionysiának kívánta elnevezni. Más kutatók is szerették volna azonosítani a csillagot, és minden irányban és mélységben, minden évszakban és minden órában keresztül-kasul pásztázták az égboltot, ám soha többé senkinek nem sikerült újra megtalálnia azt a bizonyos csillagot, melyet mintha mindörökre elnyelt volna a végtelen.