Kallirhoé

I. A nevem Kharitón, Aphrodisziasz szülötte vagyok, s e pillanatban Athénagorász rétor titkára. Elmesélek egy szerelmi históriát, mely réges-rég esett meg Szürakúzában. Akkoriban élt Hermokrátész, a szürakúzaiak hadvezére: egykor dicső győzelmet aratott Athén felett. Ennek a Hermokratésznek volt egy Kallirhoé nevű lánya, csodálta őt Szicília, s dísze volt a szigetnek. Oly gyönyörű volt, hogy nem emberhez, hanem istenhez hasonlították, nem is Néreisszel vagy valamely hegyi nimfával, hanem magával Aphroditéval vetették egybe. E páratlan szépség híre mindenfelé elterjedt. Özönlöttek is a kérők Szürakúzába, fejedelmek és türannoszok fiai Szicíliából, Itáliából, sőt még Épeiroszból és más szárazföldi országokból is. Akiket Erósz egybe akart fonni, különleges emberek voltak: Khaireasz, a szép alakú fiatalember, felülmúlt mindenkit, úgy ábrázolják a festők és a szobrászok, mint Akhilleuszt, Nireuszt, Hippolütoszt és Alkibiádészt. Az apját Arisztónnak hívták, Hermokratész után a második embernek számított Szürakúzában. A két család közt politikai versengés volt, mely miatt hamarabb léptek volna szövetségre bárki mással, mint egymással. Erósz győzelemkedvelő isten, szereti a váratlan sikereket, és csak a kedvező alkalomra várt, ami igen hamar el is érkezett. Egyszer, mikor Aphroditét ünnepelték, minden nő elment a templomba. Kallirhoé ekkor mutatkozott először nyilvánosan, anyja vezette, apja pedig megparancsolta, hogy arcra borulva tisztelje az istennőt. Khaireasz akkortájt indult a tornacsarnokból hazafelé: úgy tündökölt, mint egy csillag. Arcán ragyogott a testgyakorlás pírja, mint ezüstön az arany. Egy szűk útkanyarban véletlenül botlottak egymásba: az isten úgy intézte találkozásukat, hogy megpillantsák egymást. Első látásra fellobbant bennük a szerelmi szenvedély: a szépség nemes születéssel párosult. Az eset Khaireaszt szíven találta, alig bírt hazamenni, mintha csak háborúban halálosan megsebesült vitéz lenne, aki szégyell elesni, de nem tud már megállni a lábán. A lány térdre hullott Aphrodité előtt, gyengéden megcsókolta, s így fohászkodott az istennőhöz:

– Úrnőm, add nekem ezt a férfit férjemül, akit ma mutattál.

Mindketten őrlődtek, szenvedtek egész éjjel: perzselte őket a szerelem tüze. A lány keservesebben gyötrődött, mert hallgatnia kellett, nehogy rájöjjenek érzéseire. Khaireasz, a szép termetű és nemes lelkű ifjú már-már elsorvadt volna, amikor erőt vett magán, és elmondta szüleinek, szereti a lányt: nem tud nélküle élni, feleségül akarja venni Kallirhoét. Ennek hallatán apja sóhajtva így szólt:

– El vagy veszve, fiam! Hermokratész aligha adja hozzád a lányát, mikor oly sok vagyonos és királyi kérője van. Meg se próbáld! Nem alázhatjuk meg magunkat!

Hiába vigasztalta az apa a fiát, a baj csak nőttön-nőtt, végül már a mindennapi testgyakorlást is hanyagolta a fiú. Hiányolták is a társai, mert csakugyan kedvelték őt, s nélküle elhagyatott lett a tornacsarnok. Addig-addig kíváncsiskodtak, kérdezősködtek, míg kiderítették, mi a baj forrása. Mindannyian együtt éreztek a nemes ifjúval, akinek annyira emésztette lelkét a szerelem, hogy már alig élt. Akkoriban tartották a szokásos népgyűlést: az emberek elfoglalták helyüket, és egyszerre csak így kezdtek kiabálni:

– Ragyogó Hermokratész, kiváló hadvezér, mentsd meg Khaireaszt! Ez lesz a legnagyobb győzelmed. Szürakúza városa ma két fiatalt akar egybefonni, akik méltók egymáshoz.

De ki adhat hírt arról a népgyűlésről, melyet Erósz irányított? Hermokratész hazaszerető ember lévén nem tudta elutasítani a város kérését. Alighogy beleegyezését adta, a nép tódult ki a színházból: az ifjak siettek Khaireaszhoz, a tanács és az arkhónok pedig Hermokratészt követték. Még a szürakúzabeli asszonyok is Kallirhoé háza előtt gyülekeztek, hogy elkísérjék a menyasszonyt a vőlegényhez. A városban mindenütt menyegzői dalt énekeltek, az utcákat koszorúkkal és fáklyákkal díszítették, a kapukat borral és illatszerekkel hintették be. Aznap Szürakúzában nagyobb ünnepet ültek, mint a nevezetes diadal napján.[1] A lány azonban nem sejtette, mi történt a városban. Ágyára vetette magát és arcát eltakarva csendesen sírdogált. A dajkája ment oda hozzá és így biztatta:

– Kelj fel, gyermekem! Eljött a nap, melyért oly sokat könyörögtünk, a város ma férjhez ad.

Mire annak térde s a kedves szíve elernyedt.[2]

Nem tudta szegény, ki lesz a vőlegénye. Egy pillanatra a hangja is elakadt, sötétség borult szemére, és a lelkét is majdnem kilehelte. Akik látták, úgy vélekedtek: csak szégyelli magát. A szolgálók közben sebtében felöltöztették. Utat engedett az ajtók előtt összesereglett sokaság, s a szülők a vőlegényt a menyasszonyhoz vezették. Khaireasz szaladt előre, hogy gyengéden megcsókolja a lányt. Kallirhoé nyomban felismerte szerelmesét és úgy ragyogott fel, mint lámpásnak kialudt fénye, mikor olajat öntenek rá: erőre kapott és szebb lett, mint valaha. Így lépett az emberek elé, s máris ámulatba ejtett mindenkit, csakúgy mint Artemisz, midőn feltűnik a vadászok közt a pusztaságban. Az ott lévők közül sokan még térdre is borultak előtte. Csodálták Kallirhoét, és boldognak mondták Khaireaszt.  Menyegzőjük olyan volt, ahogy költők énekelnek Péleusz és Thetisz nászáról. Azt beszélik, ott megjelent Erisz istennő, nemkülönben Szürakúzában is felbukkant valamilyen irigy rossz szellem.

II. A kérők tehát kudarcot vallottak, s ettől fogva hol harag, hol bánat lett rajtuk úrrá. Addig egymás ellen harcoltak, a csalódás azonban összebékítette a sértett ifjakat, és már gyülekeztek is, hogy tanácskozzanak. Phthonosz, az Irigység toborozta őket egybe a Khaireasz elleni rohamra. Elsőként egy itáliai ifjú, Rhégium türannoszának fia szólalt fel:

– Ha közülünk vette volna el valaki, nem gyúlnék haragra, ahogy a sportversenyeken is egynek kell győzni. Ezt a sértést azonban nem bírom elviselni: hisz olyan ember szégyenített meg minket, aki semmit sem küzdött a nászért. Mi az udvari kapuknál virrasztottunk, folyton hízelegtünk a dajkáknak, a szolgálóknak, és ajándékokat küldtünk a nevelőinek. Mennyi ideig szolgáltunk! Másfelől azért is sínylődtünk, mert vetélytársak voltunk, s gyűlöltük egymást. Ez a hitvány semmirekellő pedig elnyerte a koszorút, anélkül, hogy tett volna érte valamit. Nem különb ő a versengő királyfiak közül senkinél! De legyen a jutalma átkozott! Tegyük pokollá a házasságot a vőlegény számára!

Szavaira helyeselt mindenki, egyedül az akragaszi türannosz tiltakozott:

– Nem vagyok jóindulattal Khaireasz iránt, de mégis ellenzem tervetek. Alaposabban meg kell fontolni, mit tegyünk. Ne felejtsétek el: Hermokratészt nem szabad lebecsülni. Ellene nem léphetünk fel nyíltan, csak ravasz cselekkel. A hatalmat nem erőszakkal szokták megszerezni, hanem fondorlatos cselszövésekkel. Válasszatok engem a Khaireasz elleni ütközet vezérének! S ígérem: a házasság felbomlik. A Féltékenységet fegyverezem fel ellene, akinek szövetségese Erósz, s ketten nagy kárt fognak tenni. Kallirhoé nyugodt természetű, nem ismeri a gonosz gyanakvást. Khaireasz azonban a gümnazionban nevelkedett és tudja, milyenek a fiatalos félrelépések. Ha felébresztjük benne a gyanút, egykettőre besétál a féltékenység csapdájába. Egyszerűbb is őt megközelíteni és beszélni vele.

Még be sem fejezte, máris mindenki helybenhagyta javaslatát: rátermett emberre bízták az ügyet, hisz mindenféle fortélyt ki tudott eszelni. S az akragaszi bele is vetette magát a terv megvalósításába.

III. Beesteledett. Valaki hírül hozta, hogy Khaireasz apja, Arisztón leesett a létráról, s oly súlyos állapotba került, hogy cseppnyi remény se volt már a gyógyulásra. Khaireasz őszintén szerette apját, és ennek hallatán igencsak elkeseredett. Amiatt is szomorkodott, hogy egyedül kell mennie: ez alkalommal még nem illett magával vinnie hitvesét. Azon az éjjelen senki nem mert vigadozni Kallirhoé háza előtt, ők titokban mégis eljöttek, hogy mulatozás nyomait hagyják hátra. Az ajtóra virágfüzéreket szórtak és illatszerrel hintették be, bort fröcsköltek szerteszéjjel az úton, félig elégett fáklyákat dobáltak el mindenütt. Másnap, ahogy megvirradt, minden arra járó megállt pusztán kíváncsiságból, vajon mi történt. Khaireasz az idő tájt indult vissza, ugyanis apja már jobban érezte magát. Látta a kapunál összecsődült tömeget, de nem tudta mire vélni a tolongást. Hamarosan kiderült, miért nézelődnek annyira az emberek, és mint egy őrült berontott a házba. Kallirhoé szobáját zárva találta, türelmetlenül kezdte döngetni az ajtót. Amint a szolgálóleány ajtót nyitott, Khaireasz nekiesett hitvesének. Haragja azon nyomban bánatra változott, s ruháját szaggatva sírt. A lány hiába kérdezte, mi történt, ő csak hallgatott. Nem tudott kételkedni abban, amit látott, és hitelt adni annak, aminek nem akart. Zavartan és remegve állt. Hites felesége semmit sem gyanított, csak kérlelte, mondja el, miért oly zaklatott. Khaireasz szeme vérben forgott, s érdes hangon így zsörtölődött:

– A sorsom miatt sírok, hogy ily hamar megfeledkeztél énrólam!

Azzal fölhánytorgatta a mulatságot. Csakhogy Kallirhoé hadvezér lánya volt: fenséges és büszke, kellőképpen felháborodott az igaztalan vád miatt, s így tiltakozott:

– Senki sem dorbézolt az én atyám háza előtt! Lehet, hogy a te kapud előtt szokás tivornyázni. Talán a kebelbarátaidat bosszantja, hogy megházasodtál.

Megbántódott a nemes nő, félrefordult, arcát elfedte és hagyta, hogy könnyei előtörjenek. De a szerelmesek hajlanak a békülésre, és örömüket lelik, ha kedvesük mentegetőzik. Khaireasz hangja is megváltozott, s kezdte már becézgetni aranyos feleségét, aki hamar szeretettel fogadta bűnbánatát. A szerelmük ettől még inkább fellobbant, s a boldog szülők örvendeztek látván gyermekeik egyetértését.

IV. Így hiúsult meg az akragaszi első kísérlete, de nem telt el sok idő, s rögvest hozzáfogott egy könyörtelenebb terv kidolgozásához. Volt egy élősdije, jóképű szoknyavadász. Megparancsolta neki, hogy játssza el az udvarló szerepét: tegyen úgy, mintha szeretné Kallirhoé legbizalmasabb és leghűségesebb szolgálóját. Nagy nehezen végül sikerült neki szép ajándékokkal megnyernie a lányt. Azzal zsarolta, hogy felakasztja magát, ha nem ér célba a vágya. A nőt pedig könnyen meg lehet hódítani, ha úgy érzi, szeretik. Ezt előkészítve a dráma szerzője talált egy másik színészt is, aki nem volt annyira vonzó, de fondorlatosan és hihetően tudott beszélni. Meghagyta neki, mit tegyen, s mit mondjon, aztán titkon elküldte Khaireaszhoz, aki nem tudott semmiről. Érkezésekor Khaireasz éppen a birkózóiskola körül bolyongott, a színész így szólította meg az ifjút:

– Ó Khaireasz, nekem volt egy veled egykorú fiam. Tisztelt és szeretett téged, amíg élt. Most, hogy meghalt, fiamnak tekintelek. Egész Szicíliának az az érdeke, hogy te boldogulj és szerencsés legyél. Szánj rám egy kevés időt, és hallgasd meg, amit mondok: az életedről van szó.

S miközben ez a csúf ember beszélt, megtöltötte az ifjú lelkét reménnyel, félelemmel és kíváncsisággal. Khaireasz kérte, beszéljen, de az hímezett-hámozott, mentegetőzött, hogy nem megfelelő a pillanat, találkozzanak máskor, mikor majd több idejük lesz. Khaireasz erre fölöttébb kérlelte, mert már valami nagy bajra kezdett gyanakodni. Az álnok végül megragadta a karját, és egy félreeső helyre vezette. Azután összehúzta szemöldökét, kicsit még könnyezett is, mintha bánkódna, és így áltatta:

– Ó Khaireasz, nem szívesen osztom meg veled e szomorú hírt. Régóta el akarom mondani neked, csak nem merészeltem. Ezúttal nem hallgathatok tovább, hisz nyíltan gyaláznak és mindenütt förtelmes dolgokat suttognak rólad. Én természettől fogva gyűlölöm a gonoszságot, és hozzád – mint tudod – különös jóindulat köt. Bizony, arról értesültem, hogy feleséged megcsal, és hogy erről meggyőződj, tetten érem s leleplezem előtted a házasságtörő férfit.

Így csalta lépre az ifjút, s szavaira:

… őt a sötét kín fellege elborította,

mindkét kézzel a kormos port markolta a földről,

szórta fejére vadul, szép arcát elcsúfította.[3]

Khaireasz sokáig dermedten állt, szólni sem tudott, szemét se tudta kinyitni. Aztán valamennyire összeszedte magát és fojtott hangon így könyörgött:

– Milyen nyomorult vagyok, hogy ily szívességet kérek tőled! Segíts rajtam és tárj fel előttem mindent! Hadd legyek önnön balsorsom tanúja, s legyen igazán okom a halálra! Kallirhoét nem bántom, akkor se, ha tényleg vétkezett.

Erre a csúf:

– Tegyél úgy, mintha vidékre mennél! Az éj sötétjében pedig figyeld a házat, és meglátod, hogy surran be a szeretője.

Ebben maradtak. Khaireasz haza se bírt menni, csak egy üzenetet küldött: „Vidékre megyek.” A gonosz eközben megszervezte a színjátékot. Ahogy leszállt az este, Khaireasz lesben állt a kijelölt helyen. Egyszer csak ott termett a csábító, aki Kallirhoé szolgálólányánák udvarolt: látszólag titokban fordult be a szűk utcába, de úgy viselkedett, hogy messziről felfigyeljenek rá. Fénylett a haja, illatszerrel hintette be fürtjeit, szeme ki volt festve, puha ruhát és finom sarut viselt, ujjain pedig súlyos gyűrűk ragyogtak. Alaposan körülnézett, aztán a kapuhoz ment, és halkan kopogva megadta a szokásos jelet. A szolgáló maga is félt, nagy csendben nyitott ajtót, éppen csak résnyire, aztán megragadta szerelmese kezét és berántotta. Khaireasz ahogy ezt meglátta, nem tudta magát türtőztetni: rohant, hogy rajtakapja és elpusztítsa a szeretőt, de a gazember már rég kereket oldott az udvari kapun át, s bottal üthették a nyomát.

Kallirhoé ezalatt csak Khaireasz után vágyakozott: még ahhoz se volt kedve, hogy lámpást gyújtson. Búsan üldögélt a sötét szobában, mikor hirtelen léptek zajára lett figyelmes. Azon nyomban felismerte urát lélegzetéről, és szinte repült hozzá örvendezve. Khaireasz közben hiába kereste a szavakat, hogy összeszidja „csapodár” hitesét: a harag annyira elhatalmasodott rajta, hogy torkán akadt a szó, és belerúgott a feléje futó Kallirhoéba. A lába rekeszizmon találta a lányt. Kallirhoénak elállt a légzése. Összeesett. A szolgálólányok siettek segítségére: felemelték, majd az ágyára fektették.

V. Kallirhoé csak feküdt némán, lélektelenül. Mindenki úgy vélte, kilehelte lelkét. Phémé, a Hír végigszáguldott a városon, s a tragédia hírmondójaként mindenütt jajveszékelést keltett, ahogy keskeny utcákon átsuhant egészen a tengerig. Hamarosan gyászdal hangjaival telt meg a város, s Szürakúza úgy festett, mintha ellenség dúlta volna fel. Khaireasz pedig egyre csak forrongott lelkében. Egész éjjel bezárkózott a házba, kegyetlenül vallatta a szolgálókat, először és utoljára a fiatal szolgálólányt. Tűzzel-vassal kínozta a szerencsétleneket, mire végül fény derült az igazságra. S abban a pillanatban mélységesen szánta holt hitvesét. Már véget akart vetni életének, mikor közbelépett kiváló barátja, Polükharmosz, olyan volt, mint amilyennek Homérosz ábrázolja Patrokloszt, Akhilleusz társát. Ahogy felkelt a nap, az arkhónok hamarjában kisorsolták, mely törvényszék mondjon ítéletet a gyilkosságról. Hermokratész iránti tiszteletből különösen sürgették az ítélethozatalt. Szürakúza népe az agorán tolongott, s zúgtak, zajongtak az emberek. A kosarat kapott kérők pedig aljas eszközökkel hajhászták a nép kegyeit, legeslegjobban a fékezhetetlen akragaszi, akiről senki nem feltételezte, mily rettentő tettet vitt véghez. Rövidesen a törvényszéken oly helyzet állt elő, mint még soha. Felolvasták a vádat, kimérték a vádlott idejét, s aztán a gyilkos nemhogy védekezett volna, magát kezdte keservesen vádolni, sőt elsőként szavazta meg halálos ítéletét. Semmit sem hozott fel védelmére, még azt sem, ami jogos lett volna: hamis vád, féltékenység, véletlen, hanem ezt kérte:

– Kövezzetek meg a nép előtt! Megfosztottam Szürakúzát legszebb díszétől. Az lenne a legigazságosabb, ha átadnátok a hóhérnak. Halált érdemelnék akkor is, ha Hermokratész egyik szolgálólányát öltem volna meg. Kíméletlenül büntessetek! A templomfosztogatóknál és apagyilkosoknál is bűnösebb vagyok. Ne temessetek el! Ne szennyezzétek be a földet, hanem kegyelet nélkül dobjátok testemet a tengerbe!

Miközben ezeket mondta, gyászdal tört fel. Elfelejtkeztek a halottról és siratták az élőt. Elsőként Hermokratész emelt szót Khaireasz mellett:

– Tudom, ami történt, nem volt szándékos, és látom azokat, akik ellenünk gonosz tervet forraltak. Nem fognak két holttestnek örülni. Nem fogom halott lányomat szomorítani. Gyakran hallottam, amikor mondogatta, a sajátjánál is kedvesebb neki Khaireasz élete. Hagyjunk fel a céltalan ítélkezéssel! E pillanatban a temetéssel kell törődnünk! Ne adjuk át az időnek a holttestet! Ne csúfítsuk el halogatással! Szépségében búcsúztassuk el drága lányomat!

VI. Ezután a bírák szabadon bocsátották Khaireaszt, de ő nem mentette fel magát. Vágyott a halálra, s állandóan ennek módjait fontolgatta magában. Polükharmosz látván barátja vergődését, így szólt:

– Elárulod a holtat? Nem várod meg Kallirhoé temetését sem? Idegen kezekre bízod hitvesed holttestét? Most a halotti szertartás pompájáról kell gondoskodnod és a temetést királyi módon felékesítened!  

Ez a beszéd végül meggyőzte. Felkeltette ugyanis benne a becsvágy és a törődés érzését.

Ki számolhat be méltóképp Kallirhoé temetéséről? Az örökszép s csodálatos Kallirhoé menyasszonyi ruhába öltöztetve feküdt az aranymívű ágyon. Aki csak látta, az alvó Ariadnéhoz hasonlította. Előtte szürakúzai lovasok haladtak feldíszített lovakon, utánuk hopliták vitték Hermokratész győzelmi jelvényeit, aztán a tanács, s a nép között valamennyi arkhón Hermokratészt kísérte. Arisztónt hordágyon szállították, mert még gyöngélkedett. Lányának s úrnőjének nevezte Kallirhoét. A szürakúzai polgárok asszonyai is a menetben lépkedtek fekete ruhában, utánuk a királyokhoz illő, káprázatos halotti adomány. Először a hozományból az arany és ezüst, pompás, díszes ruhák (Hermokratész sok mindent adott a hadizsákmányból), majd a rokonok, barátok ajándékai. Legutoljára Khaireasz páratlan ajándéka következett. Az volt tudniillik a kívánsága, hogy felesége holttestével minden vagyonát égessék el. A temérdek kincs után szürakúzai ifjak hordozták a halotti ágyat, a sokaság pedig szorosan ment utánuk. A gyászoló nép sírt-rítt, de közülük leghangosabban Khaireasz jajgatott. Lassan a tengerhez értek, ott állt Hermokratész fejedelmi sírhelye, amit távolról is láthattak a tengeren hajózók. A sírt mint egy kincsesházat töltötték meg a pompás halotti ajándékok. Ami színleg az elhunyt tiszteletére volt, azzal valójában egy kalandos történet vette kezdetét.

VII. Volt egy bizonyos Thérón nevű ember, minden hájjal megkent alak, aki a tengeren kalózkodott. Volt néhány cimborája, akiknek a hajói kikötőkben horgonyoztak komphajózás címén, belőlük szervezett rablóbandát. Történetesen a közelben volt a temetéskor és sóvárogva figyelte az aranyat. Azon az éjjelen hiába tért nyugovóra, nem jött álom a szemére. Ezt latolgatta magában:

– Tegyem kockára az életemet? Harcoljak a tengerrel, s közben potom haszonért gyilkoljak, mikor dúsgazdag lehetnék egyetlen holttestből? Azt már nem! A kocka el van vetve! Nem hagyom ki ezt a lehetőséget! Csak kiket toborozzak a művelethez? Thérón, jól gondold végig, ki lenne alkalmas erre a feladatra? A thouriabeli Zénophanész? Éles eszű, de gyáva. A messzinai Menón talán? Elég vakmerő, csak áruló.

S így tovább gondolatban külön-külön mindenkit számba vett, mint egy ezüstvizsgáló. Sokat közülük alkalmatlannak ítélt, azonban néhányuk megfelelőnek tűnt. S hajnalban sietett le a kikötőbe, hogy felkeresse őket. Volt, akit a bordélyházban talált, másokat a kocsmában: épp a vezérhez illő sereg. Azzal, hogy halaszthatatlan közlendője van, a kikötő mögé vezette őket és így szólt:

– Kincset találtam és titeket választottalak társaimnak. Egy embernek túl nagy falat, de együtt nem kell túlságosan megerőltetni magunkat, s egyetlen éjszaka gazdaggá tehet mindnyájunkat. Pontosan ismerjük az ehhez hasonló ügyeket, melyektől csak az ostoba idegenkedik, az eszesnek hasznot hajt.

Mindenki tudta, hogy kalózkodás, sírrablás vagy templomfosztogatás az, amiről beszél és így feleltek:

– Nem kell minket győzködnöd, már meg vagyunk győzve. Mondd hamar, mit tegyünk, nehogy elszalasszuk a kedvező alkalmat.

S Thérón folytatta:

– Láttátok a halott lány aranyát, ezüstjét. Igazságosabb volna, ha a miénk lenne, élő embereké. Az a tervem, hogy éjjel felnyitjuk a sírt, az árut kis gyorshajókba rakjuk, és aztán oda hajózunk, ahová a szél repít, a rakományt pedig idegen földön értékesítjük.

Bele is egyeztek tüstént, s Thérón így intézkedett:

– Most mindenki a menjen dolgára! Ahogy besötétedik, gyertek a hajóhoz szerszámmal a kezetekben!

VIII. Eközben csodás esemény történt: Kallirhoé másodszor is újjászületett. Nem evett s nem ivott, így elakadt légzése feloldódott. Fokozatosan újra lélegzett. Lassan megmozdult, szemét is kinyitotta, úgy érezte, álomból ébred, s hívta Khaireaszt, mintha mellette aludna. De sem a férje, sem a szolgálók nem hallották hangját. Minden kietlen volt és sötét: félt,  remegett. Nem tudta még felfogni, mi történt. Nagy nehezen magához tért. Hozzáért a fején lévő koszorúhoz, s a homlokát övező szalaghoz, amitől hirtelen megcsörrent az arany és az ezüst. Körülötte fűszernövények erős illata érződött. Egyszer csak eszébe jutott a rúgás és az is, hogy utána elesett. Amikor megvilágosodott előtte, hogy elvesztette eszméletét, s ezért temették el, akkorát sikoltott, amekkorát csak tudott:  

– Élek! Segítség!

Sokáig jajveszékelt így, de hiába, semmi sem történt, nem is remélte már, hogy megmenekül. Fejét térdére hajtva sírt és így panaszkodott:

– Ó, jaj, micsoda csapás! Élve temettek el. Senki ellen nem vétettem, és hosszú halállal kell meghalnom. Életben vagyok, mégis gyászolnak. Ki fog utánam érdeklődni? Utálatos Khaireasz, joggal teszek szemrehányást neked! Nem azért, mert megrúgtál, hanem hogy oly sietve dobtál ki a házból. Nem kellett volna Kallirhoét egy röpke pillanat alatt eltemetned, ráadásul még nem is halt meg. Bizonyára máris új menyegző jár a fejedben.

IX. Így sopánkodott a sorsüldözött lány. Thérón közben megvárta az éjfélt, s szótlanul útra kelt. Csendesen siklott hajójuk a tengeren, evezőikkel épp csak súrolták a víz felszínét. Ahogy megérkeztek, a kalózvezér elsőként ugrott a partra, és már osztotta is legénységének az utasításokat: négy embernek meghagyta, hogy figyeljenek, s ha idegen közeledne, üssék agyon, ha tudják, ha nem, lopva jelezzék jöttét. Ő pedig ötödmagával elindult a sírhoz. A maradék hétnek (összesen tizenhatan voltak) megparancsolta, hogy várjanak a gyorshajónál, készenlétben tartva az evezőket: ha váratlanul indulniuk kellene, a partról csak felkapják, és már messze siklanak a tengeren. Thérón odaért cinkostársaival a sírhoz, elővették a szerszámokat, és egy erőteljes ütéssel hozzáláttak a sír felnyitásához. A zaj hallatán Kallirhoét sokféle érzelem kerítette hatalmába: egyszerre félt és örült, elszomorodott és megriadt, felvillant benne a remény, s közben kételyek gyötörték.

– Honnan jön ez a zaj? Csak nem egy szellem látogat meg engem, boldogtalant, ahogy a holtakat szokták? Vagy talán nem is zajt hallok, hanem a földalattiak hangja szólít? Alighanem sírrablók. Még ez is tetézi balsorsomat. A gazdagság bizony nincs hasznára a holtnak.

Így tépelődött magában, mikor az egyik zsivány bekukucskált, és fél lábbal be is lépett. Kallirhoé térdre esett előtte, és már kész volt könyörögni, ha ijedtében az nem hátrált volna meg. Reszkető hangon így szólt társaihoz:

– Tűnjünk el innen! Gonosz szellem őrködik a kincs felett, és nem engedi, hogy bemenjünk a sírba.

Thérón csak nevetett, mondván, gyáva társánál még egy halott is életrevalóbb. Egy másik emberének parancsolta meg, hogy kukkantson be, azonban senki nem merte betenni a lábát, így kardját kivonva ő maga lépett be. Megcsillant fegyvere a sötétben, s Kallirhoé lelkét félelem szállta meg. „Itt a vég”, gondolta, s a legtávolabbi sarokba húzódva, alig hallhatóan így esedezett:

– Ments meg, bárki vagy! Szánd meg azt, akin nem könyörült sem a férje, sem a szülei. Ne ölj meg, ha élve megtaláltál.

Thérón erre nekibátorodott. Eszes ember lévén egy pillanat alatt rájött, mi is történt a lánnyal. Megállt és töprengett. Első gondolata az volt, hogy végez a nővel, úgy látta, csak akadályozni fogja ügyüket. Ám hamar más véleményre jutott, mert hát iszonyatosan csábította a haszon, s végül így döntött:

– Legyen a lány is a zsákmány része! Körös-körül tengernyi az ezüst s az arany, de ez a gyönyörű nő minden kincsnél többet ér.

Azzal kézenfogva napvilágra vezette a szépséges Kallirhoét, és így szólította bátor cimboráját:

– Íme a szellem, aki elől megfutamodtál. Szép kis zsivány vagy! Még egy nőtől is megijedsz! Vissza fogom szolgáltatni a szüleinek, de míg kihordjuk a sírban heverő kincseket, te vigyázol rá. A holtat szerencsére nem keresi többé senki.

X. A kalózok pedig egy szempillantás alatt megtöltötték hajójukat a busás rakománnyal, s azután Thérón meghagyta az őrnek, hogy álljon egy kicsit félre a lánnyal, míg sorsáról határoznak. Többféle vélemény is elhangzott… Thérón egyiket sem tudta elfogadni:

– Egyikőtök veszélybe akar sodródni, a másik pedig veszni hagyja munkánk gyümölcsét. Én inkább eladom a nőt, minthogy kioltsam az életét. Mikor az üzletet kötjük, félelmében hallgatni fog. Szolgasorban meg hiába vádol minket, akkor már távol vitorlázunk a tengeren… De most induljunk, mindenki hajóra! Közeledik már a hajnal…

Jegyzetek

[1] Szürakúza Hermokratész vezetésével győzelmet aratott Athén felett Kr. e. 413-ban.

[2]Odüsszeia 4, 703, Devecseri Gábor fordítása.

[3]Iliász 18, 22–24, Devecseri Gábor fordítása.