Kołakowski kertje

A Varsói Egyetem tanszékvezetője volt már Leszek Kołakowski, amikor egyik tanítványa – egyben szorgos fordítója – négyszemközt megkérdezte tőle, marxistának vallja-e magát. A lengyel filozófus nem volt hajlandó se határozott igennel, se határozott nemmel válaszolni. Arra hivatkozott, hogy nem kedveli az -ista végződésű szavakat. Több mint negyed évszázaddal később, 1988-ban egy újságíró óvatosan a hitéről kezdett érdeklődni, s Kołakowski megint csak különös feleletet adott: „Nem fogok válaszolni a kérdésére, hogy hiszek-e Istenben – mondta –, mert azt az Úristen úgyis tudja.”

A két megnyilatkozás között van egy szembeötlő hasonlóság, ami Kołakowski gondolkodási stílusát kezdettől fogva jellemzi: tudálékos elmék társaságában célravezető lenne a Lucretius-féle clinamen (kitérés) fogalmára utalni, kocsmaasztalnál viszont jobb megoldás az ökölvívásból ismert ügyes elhajló mozdulattal példálózni. Ráadásul az utóbbi megfogalmazás mellett szól a körülmény, hogy amikor Kołakowski az első válaszát megfogalmazta, tényleg ringben érezhette magát: miközben filozófiai esszéi a marxizmus nyugati antológiáiban Lenin, Sztálin, Mao és Lukács György írásműveinek társaságában jelentek meg, hazájában sorozatosan érték övön aluli ütések. A sajtó váltakozva bélyegezte őt antimarxistának, antikommunistának, totális revizionistának, idealistának, agnosztikusnak és misztikusnak. Az egyik fő ok az volt, hogy lényegi hasonlóságot merészelt találni a keresztény teológia és a marxista dogmatika között. Újabb félrelépésnek számított, hogy döntő különbséget látott egyrészről a korai Marx, másrészről Engels és Lenin szcientista gondolkodásmódja között. Mi több, a sztálinista államot egyik betiltott esszéjében olyan helyként jellemezte, ahol több a besúgó, mint az ápolónő, ahol több ember található a börtönökben, mint a kórházakban, s ahol a filozófusok ugyanazt mondják, amit a tábornokok és a miniszterek, de mindig csak később.

Ilyen gondolatokkal az akkori Lengyelországban nem sokáig lehetett ringben maradni: Kołakowskit előbb a pártból zárták ki, utána elveszítette a munkahelyét, majd 1968-ban egy antiszemitizmussal fűszerezett értelmiségellenes kampány emigrációba kényszerítette. Először Montrealban tanított, utána egy kaliforniai egyetemre került, végül pedig Oxfordban telepedett le, ahol jelenleg is él és dolgozik. A sors iróniája, hogy emigrációjának első állomásait nem véletlenül és nem önszántából váltogatta ilyen sebesen. Az történt, hogy a legendás hírű lengyel ellenzékit, akinek a szocialista rezsim a puszta fizikai jelenlétét sem tudta elviselni, a tengerentúlon sem fogadták kitörő lelkesedéssel. Első előadásain nemegyszer előfordult, hogy tanítványai kifütyülték, ám ezúttal nem „szélsőséges radikalizmusa” miatt: a forrófejű ’68-as diákok azt kifogásolták, hogy Kołakowski öreguras, langyos mondókájában nincs semmi forradalmi.

Ekkor már javában dolgozott A marxizmus fő irányai című művén, amit még lengyelországi munkanélküliként kezdett el írni, s Oxfordban fejezett be a hetvenes évek közepén. A marxista tanok és irányzatok enciklopédikus összefoglalásának szánta, ám végül a marxizmus egyik legalaposabb bírálata lett belőle. Amikor elkezdte írni, még bízott az úgynevezett „emberarcú szocializmus” megvalósításának lehetőségében, ám amikor befejezte, az egész abszurdumnak bizonyult számára. Figyelme ettől kezdve mindenekelőtt vallási és mitológiai kérdések felé fordult, pontosabban fogalmazva: mindenekelőtt a hit logikája és a modern filozófia vallási meghatározottsága, hitbéli háttere érdekelte.

Amióta Kołakowski végképp leszámolt a marxizmussal, kritikusai fáradhatatlanul találgatják, hogy milyen is jelenlegi filozófiai álláspontja. Noha ő továbbra is tiltakozik minden besorolási kísérlet ellen, értelmezői általában „vallásos humanistának” tartják. Az elnevezés hátránya, hogy ez már megint -ista végződésű, de van előnye is: rokonságba hozza őt Rotterdami Erazmusszal, aki iránt kezdettől fogva feltűnő rokonszenvet érez, s akinek magatartását tényleg sok tekintetben követendő példának tartja. Benne látja a vallási élet legnagyobb reformátorát annak ellenére, hogy a reformációhoz soha nem tartozott. Osztja Erazmus meggyőződését, hogy az Istennel való kapcsolathoz semmi szükség se szertartásokra, se dogmákra, se papokra, se szólamokra. Akárcsak Erazmus, a lengyel filozófus sem hagyta magát az árral – kora divatos ideológiáival – sodortatni, ugyanakkor a kritizőri teljes kívülállást is olcsó megoldásnak érezte. Saját gondolkodási stílusát a prédikátoréval szemben már huszonévesen az udvari bolondéval rokonította, a balgaság erazmusi dicséretére válaszolva pedig megírta a következetlenség dicséretét. S mindezzel kiérdemelte, hogy egyik értelmezője – nagyon találóan – „a marxista egyház Erazmusának” nevezze őt.

Az erazmusi szellemiség vallásfilozófiai elgondolásaiból sem hiányzik. Ennek igazolásaképpen elég, ha belekukkantunk a Religion című könyve bevezetőjébe, amely a következő, filozófustól igazán szokatlan beismeréssel kezdődik: „Könyvem tárgyát vallásfilozófiának szokás nevezni. Abban, hogy a vallás micsoda, sohasem voltam egészen biztos, de hogy a filozófia mi, arról már végképp nem vagyok meggyőződve.” Persze nem kell megijedni: Kołakowski azért végül csak kitornázza magát ebből a látszólag totális tudatlanságból, s szép lassan bebizonyítja, hogy a vallástörténeti problematika egyik legalaposabb ma élő ismerője.

Ebben a művében Kołakowski arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a vallás nem más, mint az örök valóság társadalmilag meghatározott tisztelete, miközben örök valóság alatt a személyes Istent érti, de nem feltétlenül, hiszen máskülönben kizárna vizsgálódásaiból egy olyan rendkívül fontos jelenséget, mint a buddhizmus. A vallás funkcionális megközelítése – irányuljon akár társadalmi, akár megismerő vagy érzelmi szerepekre – Kołakowski szerint egyazon vitatható ismeretelméleti alapvetésből indul ki. Kimondva vagy kimondatlanul azt feltételezi, hogy a mítosz nyelvét is le lehet fordítani valamiféle „rendes”, azaz olyan nyelvre, mely érthető a kutató által használt szemantikai szabályok keretei között. Ebből a megfontolásból érvel a szakrális nyelv autonómiája mellett, hangsúlyozva, hogy a rítusokat, ha komolyan veszik őket a hívők, mindig az eredeti esemény valóságos újrateremtésének tekintik, nem pedig csupán az arra való emlékezésnek. Mivel a szakrális nyelv az istentisztelet nyelve, elemei csak olyan események során válnak értelmessé, mint a rítus, az imádság és a misztikus találkozás. Míg tehát a mindennapi és a tudományos nyelv elég egyértelműen megkülönbözteti egymástól a megértést és a hitet, a szent birodalmában ez értelmezhetetlen: ott összeolvad a szavak értése és az érzés, hogy részt veszünk az általuk leírt valóságban. Kołakowski az eucharisztiát hozza fel példának, amit nem lehet semmiféle nyelvi leleménnyel úgy megfogalmazni, hogy a profán értelem a legcsekélyebb mértékben is befogadja. Ám ez távolról sem jelenti azt, hogy ami a szertartásban történik, az értelmetlen vagy irracionális. A racionális és az irracionális szó jelentése ugyanis Kołakowski szerint attól és csak attól függ, hogy milyen tartalommal ruházzuk fel a ráció eszméjét. Ez pedig filozófiai választás dolga.

Jellemző módon Kołakowski ugyanazt a kérdést teszi fel, amit Erazmus és követői minduntalan feltettek: miért van az, hogy az Evangélium olyan világos mindazok előtt, akiket nem rontott meg a teológiai spekuláció? A kérdést a szerző minden írott vagy íratlan szent szövegre vonatkozóan érvényesnek találja, s a belőle adódó következtetést így fogalmazza meg: „A vallás nem feltételezések sora, hanem az istenség tiszteletének birodalma, ahol a végső valóságban való részvétel megértése, tudása és érzése, illetve az erkölcsi kötelezettség egyetlen cselekményben együtt válik valóra, és ennek utólagos szétdarabolása metafizikai, erkölcsi és egyéb állítások csoportjaira lehet hasznos, de biztosan eltorzítja az istenség tiszteletének eredeti értelmét.”

A nyelv vallásos megközelítésében Kołakowski ugyanazt az ihletést találja, mint minden istentiszteleti formában: a vágyat, hogy megszabaduljunk az esetlegesség nyomorúságától, és befogadást nyerjünk egy olyan országba, mely ellenáll a rontó erőnek. Erre a következtetésre jut akkor is, amikor a teodiceát vizsgálja, akkor is, amikor a racionális istenbizonyítékokat veszi sorra, és akkor is, amikor a misztikus élmény és a filozófiai szkepticizmus összefüggéseit kutatja. De bárhonnan közelítse is meg a vallás jelenségét, ifjúkori filozófiai programját sohasem adja fel: még alapvető vallási és metafizikai kérdésekben sem hajlandó felvenni a prédikátor szerepét. Csak annyit mond, hogy választanunk kell a kettő, a prométheuszi ateizmus és az istenség tisztelete között.

A prométheuszi ateizmus örök üzenetét így foglalja össze: „Az ember önteremtésének nincsenek határai, a gonosz és a szenvedés esetleges csupán, az élet mindig megújul, pusztán attól semmi nem érvényes, hogy a történelemben mindig érvényesnek tartották, a hagyománynak nincsen tekintélye, az emberi gondolkodásnak nincsen szüksége kinyilatkoztatásra vagy bármely külső tanításra, az Isten maga az ember, aki elnyomja önmagát és elfojtja önnön értelmét.” Ezzel szemben az istenség örök üzenete Kołakowski tolmácsolásában így szól: „A távolság a véges és a végtelen között mindig végtelen; bármit alkotunk, előbb vagy utóbb pusztulásra ítéltetik, az élet kudarcra van ítélve, a halál legyőzhetetlen, hacsak nem vagyunk részei az örök valóságnak, amelyet nem mi teremtettünk, és amelyre rá vagyunk utalva; akármilyen homályosan és elégtelenül, de tudjuk észlelni ezt a valóságot; belőle ered tudásunk jóról és rosszról; máskülönben magunkra maradunk szenvedélyeinkkel, hogy megismerjük a jó és a rossz szabályait, márpedig szenvedélyeink gonoszak, és egymás ellenségeivé tesznek bennünket, és semmi nem tudja megfékezni őket, csak a bizalom Isten kinyilatkoztatásának igazában.”

Így tehát két egymással ellentétes módon foghatjuk fel a világot és benne önmagunkat. Választanunk kell a kettő között, ám tudnunk kell, hogy ebben nem észérvek döntenek. Legalábbis Kołakowski vizsgálódásainak végkicsengése szerint egyik felfogás sem dicsekedhet azzal, hogy racionálisabb, mint a másik. Éppen ezért a választást nem a filozófusokra, nem is a teológusokra vagy a papokra bízza, hanem – akárcsak Erazmus – mindannyiunkra külön-külön.

Ám miközben ilyen és hasonló nagy kérdéseken tűnődünk, természetesen élnünk kell a magunk mindennapi életét. De hogyan tegyük ezt? Voltaire-nek, a „prométheuszi ateizmus” pápájának van egy híres javaslata, amely olyan hangos, hogy máig elhallatszik, és egyre többen tekintik mintaadónak önmagukra nézve. A Candide, avagy az optimizmus című regényről van szó, melynek hőse minden sorscsapásra, minden véletlen vagy rossz élményre a törhetetlen életkedv, a világhódító értelem és a segítő szeretet felejthetetlen mosolyával felel, a regény legvégén pedig a mindennapi élet vonatkozásában is épületesnek tetsző javaslattal áll elő: minden mindegy, dolgozzunk csak tovább, s ha már messzebbre nem juthatunk, műveljük legalább a kertünket.

Rendben, mondhatja és talán mondja is az ember, ám azokban, akiket már kellőképpen megfertőzött a voltaire-i felvilágosult szkepticizmus szelleme, bizony fölmerülhet a súlyos kérdés, hogy vajon miért is kell megművelnünk a kertünket. Mi van akkor, ha egyszerűen nincs kedvünk kertet művelni, mert, teszem azt, lusták vagyunk?

Megítélésem szerint itt szól közbe Leszek Kołakowski A kert meg nem művelésének általános elmélete című rövidke esszéjével, amelyben nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy általános elméleti keretet adjon a kert megművelésének elmulasztásához. Nyilván mondanom sem kell, ez az 1986-ból származó rövidke írásmű is ugyanazokkal az eszközökkel él, amelyekkel Erazmus lépett fel kora ostoba külsőségeivel szemben: a humor, a gúny és a szatíra fegyverével. Kołakowski esszéjének horderejét mindenekelőtt az adja, hogy ezek az ostoba külsőségek nem mások, mint a modern kor legjelentősebb szellemi áramlatai: a marxizmus, a freudizmus, az egzisztencializmus, a strukturalizmus és az analitikus filozófia. Vagyis egytől egyig arra a prométheuszi szellemiségre épülő teóriákról van szó, amelyek alapjait az újkorban Voltaire és felvilágosult társai rakták le. Műveljük meg kertünket, harsogta az alapozó, a rá épülő építményt pedig arra használja Kołakowski, hogy a segítségével győzzön meg bennünket az alap elhibázott voltáról, kertünk megművelésének tarthatatlanságáról.        

De félreértés ne essék, mielőtt véglegesen kidobnánk az ásót és a kapát, egy dolgot szem előtt kell tartanunk: Kołakowskiból itt sem a prédikátor, hanem az udvari bolond szólal meg. Annak eldöntését tehát, hogy megműveljük a kertünket vagy sem, természetesen megint csak miránk bízza, mindannyiunkra külön-külön.