■ Fukári Valéria (Esszé)

Rákos Péter idézése – leveleiből

„Mindegyiküké külön-külön vagy, mintha csak minden ismétlődőt, minden már-sokszor-látottat most látnál először, minden tanítványod az első, egyszeri, önmagáért fontos, ővégette, őérette van minden figyelmed és fegyelmed.”

Rákos Péter: Tanárnak lenni

Rákos Péterben ritka nagy, ritka lényeglátó veleszületett okosság s többféle tehetség lakozott. A rendkívüli elmésséget s az eredeti talentumokat méltányolni nem éppen tudó világban (Parva sapientia regitur mundus!)¹alakulhatott volna pályája akár életidegenül, elzárkózóan szobatudósivá.

De ő elhivatott nevelőnek, szenvedélyes pedagógusnak is született, okossága ezért nem a világtól váló elzárkózással, hanem meleg, állhatatos élet- és emberszeretettel párosult – pontosabban a szeretetnek azzal az önzetlen, tiszta fajtájával, amelyet lelki-szellemi nemességnek vagy hősiességnek is nevezhetünk, a szónak abban az értelmében, ahogy Romain Rolland jellemezte a hősiességet, amikor ezt írta: „Egy heroizmus van csak: ismerni a világot és az embereket valóságuk szerint, ismerni az Életet, és mégis szeretni.”

Rákos Péter ismerte a világot, az embereket a maguk valóságában. Ismerte az emberi élet legmélyebb bugyrait is: megjárta a vészkorszak haláltáborát, Auschwitzot, ahonnan – mindenkijét, egész családját ott vesztve – egyedül tért vissza.

Ennek ellenére megőrizte nemcsak élet- és emberszeretetét, hanem elfogulatlan gondolkodásmódját is. Ezer oka lehetett volna rá, mégsem adta föl soha azt az emelkedett álláspontot, hogy az általános, az egyetemes emberi állapot szemszögéből szemlélje a zsidóság (és a saját) sorsát is, ne tekintse misztikusabbnak más sorsoknál, hanem – ahogy egyik irodalmi recenziójában írja – emberinek, nagyon is emberinek, mint amilyen „minden embertelenség, amelyben egyik ember részesíti a másikat”.²

Ehhez, egy ilyen álláspont kialakításához nem elég az elme kiválósága, nem elég felismerni az egyetemes nagy igazságokat, törvényszerűségeket. Ehhez a személyiség nobilitása is szükségeltetik, amely a felismert igazságokat a magáévá fogadja, a saját lelkébe és létébe asszimilálja. Rákos Péter tartós szellemi közösségben élt az emberi lét egyetemes igazságaival. Az olyan fogalmak, mint ész és érzés, gondolat és tett, lelkiismeret és egyéni érdek – amelyek az emberek legtöbbjénél tartalmukkal együtt ellentétessé esnek szét – őbenne minden körülmények közt egymással összhangban, szerves egységükben voltak s maradtak mindvégig. Az ő ifjúkori filozófiai művelődésében fontos szerepet játszó Pfeiffer Miklós kanonok, a kassai káptalan egykori nagyprépostja már a fiatal Rákosban fölfigyelt személyiségének erre a nem mindennapi teljességére és méltóságára, s külön küldetést látott benne.³Nem meglepő tehát, hogy Rákos a maga tanári hivatását is nobilisan és szinte az evangéliumi szeretetgyarapítás példáinak a szellemében fogta föl. „…a tanár igaza azoké, akiket tanít. Az egyetlen cipó a világon, amely osztással szaporodik” – írta Tanárnak lenni című vallomásában.⁴S milyen boldogan és mennyire adni tudón osztogatta-szaporította „cipóját” ez a tudós tanáregyéniség! Sokak, sokunk emlékei összefoglalásának is tekinthetők egyik volt tanítványának szavai, aki „leírhatatlan szellemi kalandnak, élménynek, felüdülésnek” nevezi a Rákos Péterrel való minden találkozását és beszélgetését.⁵

*

Egy hajdan volt, a pozsonyi és a prágai egyetem magyar szakosai közötti csere keretében az 1957/58-as iskolai év téli szemeszterét a prágai Károly Egyetemen hallgathattam. Így lettem az ottani, egészében is kellemes atmoszférájú Magyar Szemináriumban Rákos Péter tanítványává. Formális időtartam szerint ugyan csak egyetlen szemeszterre, igazában azonban életre szólóan. Azt a tiszta, építő szellemiségű emberi légkört, azt a pedagógusi és szakmai minőséget, amit ott Rákos a tanítványainak teremtett-nyújtott, s nem utolsósorban azt az életbölcsességet és életkultúrát, ami érzékelhető volt minden megnyilatkozásából, az ember nem hagyhatta maga mögött. Annak élményét tovább hordozta, s ha tehette, újra és újra kereste a lehetőséget a megújítására. Akárcsak tanítványainak javarésze, én is tartottam tehát a későbbiekben a kapcsolatot Rákos Péter műveivel is, személyével is. S mint másokat volt tanítványai közül, engem is a barátságába fogadott. A Prágában maradtakkal ellentétben számomra a kapcsolattartás módját főleg a levelezés jelentette. Személyes találkozásra a mintegy negyvenöt éves kapcsolatunk során viszonylag ritkán – az én prágai utazásaim vagy Rákos pozsonyi útjai alkalmával – adódott csak lehetőség. De e hátrányból előny is származott. Mert az a száznál több hosszabb-rövidebb levél és lap, amit a négy és fél évtized alatt kaptam tőle, közvetlenül, elevenen, működésében őrzi a leírhatatlant: mind az ő pedagógusi, tanári, baráti erényeit mind személyisége jellegzetes vonásait, megnyilvánulásait. Mielőtt leveleiből megkísérlem felidézni vagy legalább fel-felvillantani Rákos Péter alakját, számot kell vetnem egy számomra kissé zavaró körülménnyel. Nevezetesen azzal, hogy őt megszólaltatva szükségszerűen magamnak is színre kell lépnem, amit nem szívesen teszek. Már azért sem, mert a képet, amelyben a levelei révén színre kerülök, a magam szemszögéből, önkritikával szemlélve, esetenként túlméretezettnek érzem. De ez a paradox körülmény természetes velejárója a tanár–tanítvány kapcsolatnak. Az igazi, vérbeli pedagógus – mint amilyen Rákos Péter volt – a tanítványához fűződő kapcsolatában mindig annak további épülését tartja szem előtt s ösztönösen minden gesztusával azt célozza meg. Úgy állít például tükröt eléje, hogy szellemi-etikai növekedésre s önmagával szembeni igényességre ösztönözze. (Mellesleg: az igényesség előhívására vagy megerősítésére aligha van ennél hatásosabb módszer!) A tanítvány tudja, hogy a tanára tükrében róla megjelenő kép érdemén felüli, s azt szolgálja, hogy erőt meríthessen belőle. Ugyanakkor azonban azt is tudnia kell, hogy ha emiatt restelkedne nyilvánosan megjelenni tanára tükrében, akkor nem léphet fel az ő pedagógusi virtusai tanúságtevőjeként. Hadd folyamodjam hát e látszólagos ellentmondás vállalásában és természetszerű feloldásában segítségért magához Rákos Péterhez. Ő, amikor hosszú vonakodás után elszánta magát, hogy közreadja a számára oly „felejthetetlen kanonok úrhoz”, dr. Pfeiffer Miklóshoz fűződő emlékeit, valamint Pfeiffer kanonok hozzá írt leveleit, így számolt el magával: „...feltett szándékom, hogy amit magamról írok, azt is róla írjam: ami kölcsönös kapcsolatunkban nem engem jellemez, hanem őt.”⁶Ezt az eljárást igyekszem én is követni.

*

Rákos Péter tulajdonképpen nem szeretett levelezni. Pedagógusi életeleme a személyes kontaktus, a beszélgetés volt. A közvetlen, bensőséges beszélgetések ünnepi örömöt szereztek neki, mindig szívesen emlékezett vissza rájuk.

„Hankával… szépen, nemesen és gazdagon eltársalogtunk…” – adja hírül egyik 1982-ből származó levelében volt tanítványával, prágai cseh barátnőmmel váló találkozását. Egy másik, csaknem húsz évvel korábbi, hasonló jellegű, de jóval hosszabb híradását az alábbiakban azért idézem, mert benne Rákos egyik jellegzetes, feszültségek közepette mindig jótékony hatású tulajdonsága elevenedik meg. Mi ketten Hankával akkoriban épp vitában álltunk egymással. Péter tudott erről, és a maga mindenkori feszültségoldó készségének és képességének utánozhatatlanul elegáns gesztusával reagált rá: miközben a maga részéről tiszta, elfogulatlan szellemi-emocionális atmoszférát teremtett a megközelítésére, velünk szemben (és bennünk) is igényt támasztott egy ehhez hasonló hozzáállásra, látásmódra:

„…ha jól értettem Hankát – írja 1964. november 12-én –, harcos levélre barátian harcos választ küldött, talán a sarkított feszültség lényegét is meg tudtam sejteni némiképpen. Mindenesetre szép – és ünnepi – beszélgetésünk volt Haničkával, nemcsak Rólad, de az általánosabb emberi perspektívák felé is Belőled kiindulva – ami egymagában is ékesszóló körülmény.

Lehet, hogy én is kapok majd Tőled leveleket, s ugyancsak harcosakat… Többet ígérek annál, hogy válaszolni fogok: úgy fogok válaszolni, hogy jottányit se alkalmazkodjam Hozzád, s ne olyan húrokat pengessek csupa szeretetből és megérteni-vágyásból, amelyekről könnyű kitalálnom, hogy szívesen hallgatod…” Noha mestere volt az írott szónak, s minden levelének egyedi arculata van, a személyes találkozással és közvetlen beszélgetéssel szemben a levelezést elégtelennek, mint gyakran panaszolta, pótlékjellegűnek érezte. Az alábbi levélrészletek ennek többféle pontos, árnyalt magyarázatát adják: „Én pedig nem azért nem írtam magamról, mert lusta vagyok, hanem mert mindig elcsüggeszt a levelezés reménytelen pótlék-jellege. Csak személyesen, Valika! Én akkor is magamról beszélek Neked, ha hallgatom, amit Magadról mondasz nekem. És viszont…” (1964. X. 18.); „Szeretettel és teli mondanivalóval és tépelődnivalóval – s épp ezért látszólag ilyen szűkszavúan.” (Újévi képeslap, 1970. I. 17.); „Kedvesek és felemelően kultiváltak játékos (!?) francia leveleid, de a magyar nyelvűeket azért szeretem jobban, mert stilometriai ösztönöm ott jobban pótolni tudja a pótolhatatlant: az egymással szembenülést, szemedből-mimikádból olvasást…” (1981. XI. 14.); „S hogy elszomorítottalak, visszaszorítottam Benned valamit? Óvatos ám az efféle őszülő pedagógus, védi a maga csigaházát. Ezt már magyaráztam Neked. Csodálkozik és mérhetetlenül örül, hogy bizalmat érez maga iránt; de le is sújtja, nyomasztja az az érzés, hogy könnyebb megszerezni, mint megtartani, fél, hogy egy levélben nem árnyalható és ki nem magyarázható tollfordulattal esetleg eljátssza…” (1964. XI. 6.)

Ekkor, 1964-ben még talán gondolatban sem foglalkoztatta őt, hogy megfogalmazza magának, mit is jelent számára tanárnak lenni. A saját jegyzete szerint⁷ ugyanis csak a hetvenes évek első felében kezdi papírra vetni s éveken át írni, módosítani a majd csak 1995-ben közreadott Tanárnak lenni című reflexióját. Az utóbbi, 1964 novemberéből származó levélrészletben azonban már megfogalmazódik az eszményi pedagógus képe és dilemmája, ami a Tanárnak lenniben majd így jut kifejezésre: „…minden tanítványod az első, egyszeri, önmagáért fontos, ő végette, ő érette van minden figyelmed és fegyelmed. S ha jól csináltad, egy lépéssel közelebb jutottál ahhoz, hogy munkád gyümölcsöző legyen, s egy még nagyobb lépéssel ahhoz, hogy csalódjanak benned. Mert várakozásokat ébresztettél, melyeknek nem tudhattál eleget tenni. »Ha adja, miért veszi el?« Mindenható szerettél volna lenni, a reád bízottakat mindentől megoltalmazó, segíteni, tanáccsal és reménnyel táplálni tudó és törekvő. Ha jól dolgoztál, megértették, hogy lehet ilyen eszmény. Ha jól dolgoztál, önmagad ellen dolgoztál: megértették, hogy nem tudod megvalósítani.”

Dilemmáival és dilemmái vállalásával együtt volt teljes és nagyszerűen életképes ez az eszményi tanári attitűd. Tanári? Mindig is többsíkú volt: amikor tanári volt, szülői és baráti is volt. S miután barátivá lett, megmaradt tanárinak és szülőinek is. A következő levélrészletek minden kommentárnál ékesebben dokumentálják és érzékeltetik e síkok meglétét, működését, egymásba érését. A kapcsolat értelmezésében és kultiválásában Rákos által érvényesített pontos, finom distinctiókról nem is szólva.

„Közelünkben érezni, mindig mozgósíthatónak és mindig érvényesnek tudni a baráti kapcsolatot, csodaváró bizalommal számolni vele érzelmi leltárunkban – ne is próbáld megcáfolni ezt, ilyen vagy, és talán ilyenek vagyunk mind a ketten. Amiben viszont diametrálisan különbözünk, az az, hogy én a barátságot potenciális valaminek érzem, az élet egy kicsit vasárnapi luxusának, ami a hét többi napján nem hal meg, csak alszik; nem szontyolodom el, …ha ebben az őrült kavarodásban a szürke és szórakozott és fáradt pillanatok eltakarják néha a lényeget. Én tudom, hogy mindig vissza tudok találni hozzá…” (1970. IV. 22.)

„…azt hiszem, igaza volt Horváth Jánosnak, aki ritmuselméletét a sorozatosság elvére építette: a levegőben úszó sast mozdulatlan nyugalmi állapotában a megelőző szárnycsapások tartják fenn – a következőkig. Ez érvényes az emberi kapcsolatokra is. S megosztok Veled még valamit: az utóbbi időben, egyéb ügyes-bajos dolgaimtól teljesen függetlenül ismét holmi kibernetikai és egyéb efféle szövegeket forgatok. Idézet Norbert Wienernek, a kibernetika megalapítójának szép könyvéből: »A híradástechnikai rendszerek tervezésének az esetében a statisztikai elem jelentősége közvetlenül is nyilvánvaló. Információt átvinni lehetetlen másképp, mint ha alternatívákat viszünk át. Ha csak egy lehetőséget kell átvinni, a legjobb hatásfokkal és legkevesebb bajjal az jár, ha egyáltalán nem küldünk üzenetet…«” (1974. VI. 25.)

„…leveled annyi örömet szerzett, amennyit csak egy deresedő pedagógusnak lehet. Nemcsak a kedves és figyelmes megemlékezés puszta ténye örvendeztetett meg – habár az önmagában sem megvetendő –, hanem inkább másvalami: a leveled stílusa. Azzal tiszteltél meg, hogy érdemesnek tartottad azt, amit közölni akartál velem, ilyen szépen megalkotni számomra és persze a Magad számára is; a műgond, amellyel Magadat keresve szavakba öntöd Magadat. Nem tudom, készakarva fogalmaztál-e így, én mindenesetre azt vonom le magamnak önző és önhitt tanulságul, hogy érdemesnek tartasz az efféle beszélgetésre – mint létfontosságú szellemi gondjaid letéteményesét. De ebből az is következik – hiszen leveledben is korábbi élő beszélgetésünkre utalsz –, hogy jó volna és jólesne újra elbeszélgetni… Azt ugyanis már észrevehetted, hogy mint minden igazán bőbeszédű ember rossz levélíró vagyok. Eleve lemondok a teljességről…” (1964. III. 5.) „… azt persze tudod, hogy némely kötelék nem az intervallumok hosszával mérendő” – írja egy 1968 októberéből származó levelében. Mégis, ha a szokásosnál hosszabb szünet állt be levelezésünkben, akkor nemcsak én menesztek „csipkelődő” levelet, olykor Péter is nyugtalankodik. Ő azonban – s ez is oly jellemző rá! – mindenekelőtt önvizsgálatba kezd: „… amennyiben valóban igényled gyér soraimat, nem is választhatnál okosabb módszert kicsiholásukra, minthogy magad nem adsz életjelt. Ha a szünet hosszúra nyúlik, természetemhez híven nyugtalankodni kezdek, felteszem magamnak a kérdést, nem vétettem-e valamit, nem csináltam-e hibát, nem mulasztottam-e valamit – s az ugyancsak velemszületett önkritikai hipertrófia válaszul hosszas hallgatásodra kezembe adja a tollat. S közben mintha nem is lehetne visszájára fordítani a dolgot – a mindenségit, más talán szorgalmasabb?…” (1971. VI. 30.)

Az alábbi levelet sürgősen akarta eredetileg megírni, hogy azonmód hangot adjon az én előző levelem fölötti „megbotránkozásának”. A játékos „Hercegnő” megszólítás és személyem „fenségesítése” emlékezetem szerint a bennem akkoriban különösen elúrhodott II. Rákóczi Ferenc-kultuszomnak szólhatott. E beállítás azonban az adott összefüggésekben azt a szerepet is betölti, hogy az én érzékenykedésem elegáns módon, minden bántó él nélkül, a helyére tevődjék.

De ezenkívül beszámol Péter a saját pillanatnyi állapotáról, sőt – velem vitázva – egy tollvonás erejéig érdekes önjellemzést is ad magáról. Utolsó, mellesleg tett megjegyzéseiben az egész gondolkodására (és mentalitására) jellemző emelkedett nézőpontja is érvényesül. Erre majd még visszatérek. Előbb azonban álljon itt a levél teljes szövege:

„Hercegnő, Prága, 1980. február 19-én

január 17-én kelt Leveled módfelett megbotránkoztatott, és kis híján postafordultával válaszoltam, de aztán közbejött egy és más, mint mindig, most például – megint a sár test! – második hete rostokolok idehaza egy influenza + három vesegörcs (roham) + alkalmasint némi vesegyulladás örömeit ürítve fenékig. De még van annyi erőm, hogy energikusan tiltakozzam szavaim félremagyarázása ellen. Nem tudom, mit írtam volt, mit nem, de bizonyára nem azt, hogy kedves és persze fenséges Személyedet elraktározom emlékeim közé. Ha csak egy kicsit is ismersz (s annyira tán mégis), tudhatod, hogy nekem a szép és kedves emlékek mindig jelen idejűek, praesens perfectum; talán ez is egyik oka annak, hogy ugyanakkor a közvetlen jelenvalóság valamilyen csöppet sem szórakoztató szórakozottság állapotába ringat, s a látszólagos Közöny Ködébe vész.

Mellesleg: nemrégen vettem észre, hogy az Általad idézett kínai rosszkívánságot (»élj történelmi időket«) Lénárd Sándor így ismeri: »élj érdekes időket«. De rossz kívánság mindezek ellenkezője is. Hát nincs kiút? Talán: élj az idő fölött.

Miből is láthatod, hogy továbbra is jó vagyok, semmi ok a dohogásra. Szeretettel, Péter”

Az idő fölött – e szóhasználat a Romain Rolland-i „au-dessus de la mêlée” (a kavarodás fölött) alakban hol mint nézőpont, hol mint óhaj gyakran fordul elő levelezésünkben, s nem csupán az idők valamilyen fordultakor. A „fölött” helyviszonyt kifejező szó különben is egyik sarkalatos szava Rákos szemléletének. Különböző irodalmi és társadalmi jelenségek vizsgálatában és megkülönböztetésében is előszeretettel él vele. Így irodalmi kritikájában például Németh László regényalakjainak értelmezésében („Ezek a hősök a történelem és a kisiklott ösztönök zűrzavara felett megálló értelemnek a harcosai.”⁸), s így társadalomkritikájában, ahol is Wilhelm Röpke nyomán a társadalmi berendezkedés értelmes útjának nem a zsákutcás bal- és jobboldali szélsőségek közötti valamiféle „középutat”, hanem a fölöttük álló „harmadik utat” tartja.⁹

*

Rákos Péter nemcsak tanítványait, hanem mindenkit folyamatosan számon tartott, akihez valamilyen közös munka, azonos vagy hasonló hivatás fűzte – függetlenül attól, hogy sűrűn vagy csak gyérebben találkozott velük. S mélyen érintette, ha valaki közülük hirtelen eltávozott az élők sorából. 1973. január 21-én, életének 73. évében váratlan hirtelenséggel elhunyt Krammer Jenő, a kiváló tanár, irodalomtörténész és pedagógiai író. Krammer, aki egy jó nevű pozsonyi pedagóguscsaládból származott, 1946 óta ugyan Budapesten élt és működött (utolsó évtizedeiben az Eötvös Lóránd Tudományegyetem német tanszékének docenseként), de előtte Szlovákiában tanított és fejtett ki úttörő kisebbségi pedagógiaelméleti és társadalomlélektani munkásságot. A magyar kisebbségi társadalomkutatás a szakterület egyik megalapozójának tekinti őt ma. Amikor Pozsonyban élő fivére értesített haláláról, telefonon felhívtam Rákos Pétert, hogy közöljem vele a szomorú hírt. Közvetlenül a hívás után ezt a levelet kaptam tőle:

„Kedves Valikám, Prága, 1973. február 1-jén

telefonbeszélgetésünk során a gyatra technika és a fájdalom közös erővel fátyolozták el a hangodat, alig értettem (s nem is volt nagyon kedvem érteni), miről adsz hírt. De megértettem, s megértettem azt is, hogy akárhogyan szólalok meg, nem tudok jól megszólalni. Azt hiszem, tudom, mit jelentett számodra Krammer Jenő mint eszme és személy, s Te tudod, hogy nekem is – ki pedig az emóció dolgaiban mindig utánad kullogok – nagyon sokat jelentett. Családját nem ismertem. Azt hiszem, bármily szokatlan, ez a sötét alkalom azt kívánja, hogy egymásnak fejezzük ki részvétünket. Szeretettel, Péter”

Aztán, amikor 1973 március elején egy hosszabb levél kíséretében megküldtem neki kéziratban a Krammer emlékezetére írt tanulmányomat,¹⁰ Péter mindkettőre (a levélre és a tanulmányra) azonnal reagált. Levele tele van a rá jellemző eredeti értelmezésekkel és – vallomásokkal. Külön érdekessége e levelének az a személyes lírai emlék és pedagógusi hitvallás, amely a Krammerral kapcsolatosan általam írottak és idézettek hatására fakadt föl belőle. Meglehet ez az első jele vagy közeli előzménye annak a folyamatnak, amely majd megíratja Rákossal a Tanárnak lenni című elmélkedését. Mindenesetre, a levél írásának ideje és a Tanárnak lenni első fogalmazásának ideje között nem volt nagyobb távolság. Megjegyzem: az sem lenne meglepő, ha Krammer alakja is ösztönzőleg hatott volna arra, hogy Rákos megfogalmazza magának tanári hivatása mibenlétét – hiszen egymáshoz hasonlóan elhivatott, a „lényeges dolgokkal” együtt élő, szelíd, bölcs, szuverén, ugyanakkor a másik emberhez meghitten közel álló pedagógus egyéniségek voltak mindketten. A levelet egész terjedelmében idézem:

„Kedves Valikám, Prága, 1973. március 13-án

köszönöm és megtartom magamnak.

Szép a tanulmányod, és nagy örömet szereztél vele Krammer Jenőnek, azért mondom ilyen furcsán-paradoxul, mert a megemlékezésedből – és még inkább a leveledből – megértettem, azt hiszem, kapcsolatotok lényegét, s azt is, hogy még sokkal többet jelentett Neked, mint eddig is tudtam, s végezetül azt is, hogy Krammer Jenő, aki sohasem mulasztott el Téged felsugárzó arccal megemlíteni, amikor találkoztam vele, abban a boldog tudatban kellett éljen, hogy van valaki, akiben így tükröződik, s aki, ha valaha e szomorú alkalomból vagy bármily alkalomból összegezné az ő életét és munkásságát, bizonyára így összegezné. Nem belemagyarázás: elolvasta Benned azt, amit ebbe a nekrológ-tanulmányba beleírtál.

Felujjongtam, ahol Romain Rolland leveléből idéztél: hiszen egyik lázas és zaklatott kamaszévemben ez a mondat jött segítségemre, nem ugyan levélből, hanem a Jean-Christophe-ciklus L’adolescent című kötetéből, mint Gottfried bácsi bölcs tanácsa. »Azt kell tennem, amit tudok. Als ich kann.« S úgy látszik, akarva-akaratlanul megfogalmaztad a pedagógus-élet – a termékeny pedagógus-élet – titkát: azt tenni, amit az ember tud; s ebben benne van ez is: nem sietni, várni tudni, komótosan haladni minden célok felé, és szinte gyermeki bájjal, öntudatlanul együtt élni »a lényeges dolgokkal«. Poslední věci člověka.¹¹ Ha lehetne (és lehetett volna) a drága Jenci bácsira irigykedni, most a Te meglátásaid nyomán irigykednék rá.

Én is egy szervusszal búcsúzom. Péter”

1980-ban ismét tőlem értesül Rákos Péter egy olyan valaki távoztáról, akihez mindkettőnket meleg rokonszenv és közös munka is kötött: 57 éves korában Budapesten hirtelen elhunyt a kassai származású Hosszú Ferenc, szerkesztő, műfordító, író és lektor, Péternek földije, a műfordításban és a magyar–cseh irodalmi kapcsolatok ápolásában kollégája, nekem partnerem a kiadói cseh és szlovák lektori munkában. Ugyanekkor Prágában meghalt Eva Pilařová, az Odeon Kiadó lektora, a magyar irodalom cseh fordításainak szerkesztője s e minőségeiben Rákos Péternek sok éven át munkatársa. Péter először a haláluk után néhány héttel jelzi, hogy szeretné, ha a sajtóban emléket állítanánk nekik. Hónapok múlva ezt ismét fölveti. Majd hosszú szünet után, amikor a budapesti Magvető kiadónál 1982-ben megjelent Hosszú Ferenc Hegytetőn három fenyő című vaskos, kétkötetes önéletrajzi regénye, valamint az azt követő évben többször is szorgalmazza, hogy írjunk most már Hosszú regényéről. Nem emlékszem már pontosan, miért nem valósultak meg Péter ösztönzései; meglehet, hogy az én valamilyen elakadásom következtében. Rákos Péter alábbi levele, valamint további leveleinek részletei azonban őrzik nemcsak a szándékot s az ő ösztönzéseit, hanem a főleg részéről megtett konkrét készülődések nyomait is.

„Valikám, Litoměřice, 1980. május 25

ez levél, de nem az a levél, csak egy rövid rekapituláció. Néhány héttel ezelőtt meghalt Eva Pilařová, az Odeon kiadó kb. velem egyidős lektora. Soká betegeskedett, de már igen jó állapotban volt, tele tervekkel. Mintegy harminc éve ismerem, az elmúlt évtizedben ő szerkesztette a magyar irodalmat, éppen a Nyugat-antológiát akarta végre tető alá hozni. Halála teljesen váratlanul ért. Temetése után eszembe jutott, hogy Ferivel ismerték egymást, amúgy is írni készültem, de csak egy lapra futotta, amelyen közöltem Hosszú Ferenccel, hogy Eva Pilařová nincs többé. Aznap vagy másnap már – híradásod szerint – ő sem volt. Annyi mindenről írnak a lapok. Gondolkozzál róla: nem kellene-e a Szemlének róluk vagy nekik szentelve, »szerkesztők távozása« szomorú örvén, esetleg általánosabb reflexióba ágyazva (mert hiszen nem mindenkinek volt ez a két ember annyira drága, mint nekünk) valami megemlékezést közölnie? Amit megírnál vagy megírnánk, nem tudom. Kettőnkön kívül még Anna Valentová¹² tudja, mi veszett el mindkettejükben. De ez nem gondolat, ötlet vagy javaslat – egy belső rezzenet, melyet megosztok Veled. Mert én sem bírom elhinni.

Még több szeretettel, Péter”

„…mögöttem már sok olyan dolog van, amire nem szokásom visszatérni, inkább cipelem magammal tovább. Cipelem, hurcolom, viselem, őrzöm. Ilyen bennem Feri. Nem is tudnám megmondani, mikor és hogyan vált ilyenné… De ha még éltethető valaki halála után, mi talán elképzelése szerint vagyunk rá képesek…” (1980. XII.)

„Írsz-e a Szemlébe Hosszú Feri könyvéről, a Hegytetőn három fenyő címűről? Ezt tartanám a leglogikusabbnak, legjobbnak. Esetleg, ha Te nem, ír-e más? Tervez-e a Szemle egyáltalán ismertetést róla? […] Jómagam feltétlenül szándékozom írni erről a könyvről, de hogy hová, az már másodrendű kérdés, s Tőled teszem függővé… Ha (amit nem tartanék sem valószínűnek, sem helyesnek) nem írsz, vagy nem Te írsz a Szemlébe, […] azt sem bánnám, ha felhívnád őket és bejelentenéd ezt az igényemet. Azt hiszem, nem szorul köztünk magyarázatra, miért akarunk erről a könyvről írni, miért kell írni róla mindkettőnknek…” (1983. IV. 15.)

„Derülten hallom, ugyancsak Gyuszitól,¹³ hogy »olvasgatod« Feri könyvét. Azért ehhez van megjegyeznivalóm. Amikor itt jártál, még csak az első kötetet olvastam volt. A második egészen elütő jellegű, ha tehetném – s bárcsak tehetném –, azt mondanám neki, amit ő mondott nekem Márai-cikkem megjelenése után: »Hát bizony egy kicsit rázós.« Persze, értem Feri gondolatát, de felvilágosult olvasók is szükségeltetnek ám ehhez… A Feri könyvéről még szeretnék levelezni Veled…” (1983. VI. 7.)

*

Ha valamely kéziratomat juttattam el hozzá – a bírálatát kérve –, Rákos Péter válasza sohasem késlekedett. A pedagógust és barátot egyaránt jellemzi, hogy munkámat és kérésemet ő, a nemzetközi hírű irodalomtudós olyan fogadtatásban részesíti, mintha valami nevezetes eseményről lenne szó – s teszi ezt egészen keresetlen, mintegy magától értetődő természetességgel.

„…hadd válaszoljak azonnal, örömmel és szeretettel. Írásodat elolvastam, és nagyon tetszik; ha nem tetszene, azt is megmondanám, de nem ilyen hamar, nem ilyen örömmel…” – kezdi például az 1964. november 6-án írt levelét, amelyben egy nemzedéktársam verseiről írt kritikai jegyzeteimnek elemzésével, méltatásával ajándékoz meg. Különösen élénken szemrevételezte egy sokkal későbbi, 1985-ből származó hosszabb dolgozatomat. Ennek témája Štefan Krčméry szlovák író 1941. augusztusi, Babits Mihály halálára írt ismeretlen verse volt, amelynek gondolati-eszmei és érzelmi háttere bő lehetőséget kínált többek közt annak bemutatására, hogyan élte meg e két alkotó a közép-európai nacionalizmusok zavarait.¹⁴ E tanulmányomat két, ugyanebben a témában írt levelem is kísérte. Rákos a tanulmány kézhez vétele és elolvasása után először telefonon próbált elérni. Miután ez nem sikerült, hosszú, ajánlottan küldött levele elején rögzíti, mit akart válasza elkészültéig is közölni velem:

„…csak annyit akartam mondani, hogy nagyon szépet írtál, Valika, helyenként lelkembő1 lelkedzettet, s persze, az én időszerű problémáimat is zaklatót, bolygatót, hogy is ne? És a másik, amit mondani akartam, s most íme írom, hogy kétrendbeli leveled már az enyém, a tanulmányt… szeretném magamnál tartani a megjelenésig…”

Levelének szakmai észrevételeit, mivel ezek csak a tanulmány ismeretében lennének követhetők, mellőzöm, s csupán szerteágazó, a téma különböző adataira és aspektusaira a maga nevében is reflektáló megállapításaiból, illetve az azok nyomán felmerülő emlékeiből idézek:

„A Krčméry–Babitsot rokonító princípium a legvelősebben a 18–19. lapok fordulóján mondódik ki, hogy ti. Krčméry »nem volt képes lemondani a… körülötte ellentétessé éleződő nemzeti és egyetemes érdek egységéről«. (Mint ahogy nem volt képes lemondani róla Babits sem, Fukári Vali sem, e sorok írója sem.)…

A tanulmányt persze nem választhatom el a leveleidtől, mert abban is a lírád lüktet, szerencsére, s ez lehetővé teszi számomra a kívánt őszinteséget, de semmiképpen sem a »kíméletlenséget«. Egyes mozzanatok azt a nagyon szép és bensőséges beszélgetést juttatják eszembe, amelyet Prágában folytattunk legutóbbi ittlétedkor, ha emlékezetem nem csal, Hankát és indiánokat hajkurászva. Ad vocem indiánok: úgy látszik, a sokasodó őrület közepette mi ketten, Valikám, a tolerancia utolsó és gyötrődő mohikánjai közé tartozunk, azokhoz, akik mindig két- vagy többfelől várják a csapásokat és kapják a sebeket. Hogy ebben az általánosan alkati beállítottságban olyan aránytalanul és értelmetlenül nagy szerep jut a nemzetiségi kérdésnek, származási esetlegességeknek, arról igazán nem mi tehetünk. »Történelmi időket élünk«, holott egy alkalommal, valami kínai bölcsességre utalva, éppen az ellenkezőjét kívántad nekem. Nem azért, mert vannak, hanem mert fogékonyak vagyunk rá. Egy Krčméry, aki lelkiismereti kérdést csinál belőle és zsákutcába jut, mert egy dr. Vážnýt (nem is magyart, hanem csehet!) kiebrudalnak a Maticából,¹⁵ bumm, és akkor mi van? Egy prágai kollégámnak, aki orosz barátjának Husz János mártíromságát ecsetelte, azt mondotta az illető csodálkozva: de hát miért hagyta magát elégetni? Teljesen fölösleges volt, csak hiába szomorította meg a mamácskáját.

Vážný professzor Iván nevű fia a latin szakon évfolyamtársam volt. Maga Václav Vážný akkoriban még állományban volt, s amikor az államnyelvből (nekem a szlovákból) kellett vizsgáznom, ő volt az examinátorom. Kérdezte az anyanyelvemet, s amikor megmondtam, arról beszélt, hogy sok jó magyar ismerőse volt, sorolta is a magyar szavakat. (Egyébiránt ugyanígy viselkedett Karel Svoboda professzor is, még a lakására is meghívott beszélgetni.)…”

Érdekes reflexiókkal, önvallomásokkal, emlékekkel glosszálja a tanulmányhoz mellékelt két levelemet is:

„Most pedig a mellékelt levél, azaz levelek. Semmivel sem kisebbítem tanulmányod értékét, jelentőségét, ha azt mondom, hogy a levelek azzal egyenértékű élmény volt nekem. Miként Neked is borzongató élmény volt az általam (is) olyannyira kedvelt »Koncsolúr« betoppanása.¹⁶ »Megszállottságod« engem nem nyugtalanít, valahogyan nem is emlékszem, mondtad-e valaha is, hogy pszichiáter akartál lenni... (Látod, én meg matematikus és filozófus akartam lenni, onnan terelt el – vesztemre? – a »másik énem«.) A kézműves ősök hagyománya Benned félig magyarázat, félig kegyelet: ilyen vagy és punktum. (Ld. Tóth Árpád verseiben a »kéz« domináns, kiváltságos szerepét.) Test és lélek, ész és értelem [nyilván elírás; helyesen: érzelem], ez alapkérdés és alapcsodálkozás: a ráció kristályos felismerései csodálatos érzelmi moccanatokkal járnak karöltve. Mellesleg, a nyáron... három hetet Karlovy Varyban töltöttem, s újra elzarándokoltam Baltazár püspök verséhez, a táblához, melyet 1933-ban állíttatott:

Hiába ellenség a lelki világunk,

Testünkre gyógyulást egymásnál találunk.

Ki merem mondani – ha halok, ha élek –

A test fellebb viszi olykor, mint a lélek.

Gőggel számít az ész, Isten ellen rég vét,

Hús szivek ösztöne hozza el a békét.

Szép Karlsbadba jöttem, bús halálra váltan,

Varázsos kútfőin gyógyulást találtam.

Nem nagy vers bizony, de 1933-ban? egy debreceni református püspöktől? Én ugyan másképpen látom ráció és emóció viszonyát, de ez egyszerűen elbűvölt…” (1985. IX. 23.)

Mintegy két év múlva, amikor valamely apropos (tán egy újabb e tárgyban írt levelem) folytán ismét visszatér tanulmányom témájához, teszi ezt – figyelemre méltó módon – azért, mert emberi oldalról nézve a témával való foglalkozást mint örömforrást észleli bennem, és ezt támogatni kívánja:

„...megint áhítattal olvastam olyan szépen elúrhodott Krčméry–Babits élményedet, szép és fontos felfedezésekről írsz és tudósítasz, mindez igen komoly és eredeti irodalomtörténeti adalék is, de elsősorban azt látom, hogy szinte (vagy nem is szinte?) boldoggá tesz Téged, ahogyan ez állandóan körülötted lebeg vagy csobog. S már ezért is érdemes, fogózzál jól bele. Megint csak értjük egymást, mintha a dolgok mélyén mindig analóg és párhuzamos dolgokkal foglalkoznánk-viaskodnánk…” (1987. V. 29.)

Idős korában, nem sokkal a halála előtt, a Pfeiffer kanonokról szóló visszaemlékezéseiben Rákos Péter – jellegzetes öniróniájával is élve – ilyen megállapítást tesz magatartásáról és gondolkodásáról: „… mindig egyformán viselkedtem és írtam. Talán bizony inkább konokság is, mint érdem, hogy gondolkodásom fiatal korom óta oly keveset változott vagy fejlődött.”¹⁷

A fentiekben érintett nemzeti, emberi, egyetemes témakörben a levelezésünkben is megtalálható gondolkodása korán kifejlettségének és változatlan szilárdságának emléke.

Ezt a legelső, általa keltezetlen, a prágai postai bélyegző szerint 1961. március 31-én címemre feladott, még magázó levele őrzi: benne egy Karinthy Frigyes-szemelvénnyel „szól hozzá” a témához ugyanabban a szellemben, mint amilyenben az imént bemutatott, 1985-ből származó levelében tette:

„Megmondatott a régieknek: művészetet a te fajtád és nemzeted érzéseiből csinálj – és az ifjú hazafiak az események hatása alatt mostanában teleszájjal kiáltják megint: minden igazi művészet nemzeti. Én pedig, aki nem azért jöttem, hogy a törvényt eltöröljem, hanem hogy azt betöltsem, azt mondom nektek: igaz, a művészethez való erőt abból a földből kaptad, amelyik kidobott magából – de a művészet nem az erő, hanem a mű, amit az erő létrehoz. A nemzeti elem eszköz lehet csak – a mű mindig abszolút valami, és aki igazibb, jobb erőkkel indul, legföljebb több esélye lehet, hogy megközelíti ezt az abszolútumot, mert nem azért adta neked a fekete föld a te szemed, hogy visszaforgatva lesüsd a földre, hanem hogy a kék és tiszta eget nézd vele, aminek nincs határa, mint az országoknak. Örülj az erőknek, amiket útravalóul adott fajtád – de ne felejtsd el, hogy mire adta; a nemzeti földből felszívott nedveket nem muszáj okvetlenül piros-fehér-zöld pántlika alakjában kihúzni a szájadon, két perc múlva, mint a csepűrágó teszi… Keresd emberben az embert, művészetben pedig a művészetet – s annak megállapítását, hogy magyarul, magyarán kerested, bízd te csak rám s az utókorra – te akár ne is tudj róla… Mert ha tudsz róla, s akarsz tudni róla: bizony mondom neked, elvész a gondolat s marad a puszta gesztus, üres hang, hazug frázis. Éppen ezért úgy tűnik nekem, az olyan művész, aki dicsekszik vele, hogy ő alkotás közben sohase felejti el magyar mivoltát – mint az együgyű és ostoba ember, aki tenyerén ülve akarja megmérni magát, súlyos-e… (Karinthy Frigyes: Krisztus vagy Barrabás. 1919, 32–33. l.)

Kedves Valika,

szívem szerint nagyon, nagyon sokáig lett volna kedvem beszélgetni Magával, s nem tehetek róla, hogy ilyen bolond hajszában élek. Bizonyára lesznek még nyugodtabb pillanataink. Ezt a kis szemelvényt hozzászólásképpen küldöm ahhoz, amiről utoljára társalogtunk. Karinthy Frigyes okos ember volt, noha nem tartom minden szavát szentírásnak. Ez a néhány mondata szerintem mindenképpen helytálló. Szeretettel, Rákos Péter”

*

Valamikor 1967-ben egy személyes beszélgetésünk alkalmával hallok Rákos Pétertől először arról, hogy foglalkoztatja őt egy új, egy Kölcsey utáni, mai, „modern” parainesis megírása, amelyben életfilozófiáját, a maga történelmi tapasztalatainak és etikai meggyőződésének a summáját fogalmazná meg a fiataloknak s tán a nem egészen fiataloknak is. Közlését egy nekem szóló kihívó megjegyzéssel is megtoldotta: az első fejezetével (Jellem, következetesség) te nem értenél egyet – mondta. Ez, persze, csak növelte kíváncsiságomat, s ettől kezdve aztán éveken, évtizedeken át újra és újra rákérdezek a parainesisére. S kapok is tőle mindig válaszokat – a parainesis érlelődéséről. (A tervezett írásművet kezdettől mindvégig görög műfaji nevén, „parainesisként” emlegetjük, úgy, ahogy Kölcsey nevezte az unokaöccséhez írt intelmeit, szellemi-erkölcsi tanítását.) A készültéről majd csak évtizedek múltán, utolsó, 2001. június 4-én, a Nemzeti jelleg című kötete pozsonyi bemutatása utáni beszélgetésünkkor értesülök, amikor kérdésemre, min dolgozik éppen, Rákos Péter azt válaszolta, hogy végre írja a parainesist, csehül fog megjelenni, egy cseh kiadó érdeklődik iránta. – De megírod magyarul is, ugye? – kérdezem, mire ő, elmosolyodva: – Hát persze. Az, hogy magyarul is megírhassa, már nem adatott meg neki. A cseh szöveg hónapokkal a halála után, 2002 novemberében látott napvilágot a prágai Karolinum kiadásában ezzel a címmel: Mravuprosté epištoly, ni kázání, ni kárání (Erkölcsmentes episztolák, sem prédikálás, sem korholás). Egy cseh méltatója „tán nem szándékolt kétértelműséget”, ellentmondást lát a könyv címe és mély humanista szellemiséggel áthatott mondanivalója között. Emiatt szükségesnek érzi annak hangsúlyozását, hogy a cím első szava, az „erkölcsmentes” jelző nem amoralitást, erkölcsnélküliséget, hanem a fölényes, kioktató prédikálástól való távolságot hivatott kifejezni.¹⁸Tény, hogy Rákos mindig is nagyon idegenkedett a mentorkodástól; egyébként a mű alcímében maga is megteszi a megkülönböztetést: „sem prédikálás, sem korholás”. Ha kétértelműség nem is, egyfajta kihívás vagy még inkább feszültség alapvetően jelen van ebben az Erkölcsmentes episztoláknak elnevezett parainesisben: a szerző tudja, olyan szellemi-lelki műveletekre – a lényeges emberi értékek megtárgyalására, magatartásformák végiggondolására – invitálja olvasóit, amelyekre a mai kor neveltjei meglehetősen érzéketlenek. Rákos műve bevezetőjében utal rá, hogy noha megírásának belső parancsát hosszú évtizedeken át hordozta magában, az erőteljes lökéseket a létrehozásához rendszerint azok a társadalmi-politikai válságok és fordulatok adták, amelyek különösen erőszakosan nyúltak bele az emberek életébe, és őt elfogta a félelem: vajon az emberek mit tesznek ezekkel, és mit tesznek ezek velük. Megnevezi a megrendülések idejét is: 1956, 1968, 1989, és kimondja: az utóbbi nyomán bekövetkezett általános emberi-társadalmi elbizonytalanodás és tanácstalanság sokszorosan felülmúlja a korábbiakat. Levelezésünk a parainesis, vagyis hát az Erkölcsmentes episztolák előéletének, érlelődésének középső, az 1968-as csehszlovák eseményekhez, valamint az azokat követő hosszú, ún. normalizációs időszakhoz fűződő nyomait és emlékeit őrzi. Ezek közt – mint majd látni fogjuk – akad olyan is, amely – ha összevetjük az Episztolákban ugyanazon témakörben megfogalmazottakkal – fényt vet bizonyos, az 1989-es fordulat utáni években tapasztaltak hatására létrejött szemléletbeli módosulásokra. De vegyük sorra a parainesis előéletének minden emlékét, mégpedig pontos és kiemelt időrendben:

1968. január 22.: „A Parainesisre visszatérek…” – a téma első megjelenése levelezésünkben, egyúttal annak jele, hogy az előző évben eshetett róla köztünk szó.

1968. április 8.: „…ebben a tavaszi zsongásban, ami most folyik, csakis a fiatalokról van szó, hozzájuk érdemes szólni és értük beszélni…”

A következő levélrészlet némi magyarázatot igényel. Megküldtem Rákosnak a Kultúrny život azon két számát, amelyekben két szlovák író (Michal Chorvát és Zora Jesenská) szót emel a Szlovákiában lábra kapott magyarellenes nacionalista hangulatkeltés ellen. A cseh nyelvű magyar irodalomtörténet tervéről Rákos egy közeli barátjától hallottam; Péter ez iránti érdeklődésemre is reagál:

1968. április 30.: „…hálás köszönet a Kultúrny Životokért, örülök, hogy birtokolhatom e fontos és szomorú dokumentumokat. A magam törpe keretei között kísérletet tettem, hogy bele is elegyedjek ezekbe a dolgokba, még nem tudom, minő eredménnyel… A cseh nyelvű irodalomtörténet még legenda, én a huszadik századot írom majd benne (és szerkesztem az egészet). Hol van az még? Neked különben is a Kölcsey-fejezetet ajánlom a Turczellal közösen írt jegyzetünkből, nem mert jó, hanem mert értjük egymást. Parainezis? Bár megírhatnám...”

Aztán felgyorsulnak Prágában az események, és Rákos ezek közepette szemléli a maga hivatását és a parainesis ügyét:

1968. augusztus 1.: „Fogjuk most marokra a megmaradt pedagógus-ösztönünket, mert akárhogyan is alakulnak a dolgok, oktatni és nevelni mindig kell, s jó volna hinnem, hogy lehet is majd…”

1968. augusztus 9.: „…én már éppen készültem írni, a… történtek előtt, válaszolni a Te jeladásodra, hogy itt jártál, nem messze tőlem. Azt hiszem, valóban nem voltam Prágában; az események sem itt értek, hanem megkésett, rövid és ezzel is rövidebb szabadságunkon... S most hát »adjak hírt«? Erős illyési reminiszcenciákat kelteget ez bennem, olvasd csak el a »Hősökről beszélek« utolsó versszakát. S azt is Illyés írta le egyszer, hogy »nem a történelem eseményei érdeklik, hanem a lélekéi«. Erről nekünk sok beszélgetnivalónk lesz, Valikám. Azzal a jó érzéssel tekintek egy ilyen beszélgetés elé, hogy nem gondolkodhatunk kétféleképpen. Persze, nem tudhatni, mi lesz, és mi lesz velünk. Én próbálgatok dolgozni; valamin, ami nincs messze – emlékszel? – a modern Parainesis eszményétől, s fiatalokhoz szólna, például Valikához. Benne volna, ha addig élek, a válasz arra is, prágainak érzem-e magam?¹⁹

A Práce idézte a minap egy bölcs író fohászát. Azt kérte, adassék neki:

NYUGALOM, hogy el tudja viselni azt, amin nem lehet változtatni;

BÁTORSÁG, hogy meg tudja változtatni azt, amin lehet változtatni; s végezetül

BÖLCSESSÉG, hogy e kettőt meg tudja különböztetni egymástól…”

A fenti augusztusi levél írásától két hét sem telik el, és a hónap huszonegyedik napján bekövetkezik az ország szovjet megszállása. Utána nagy messzeségbe kerül a „tavaszi zsongás”. Hát még az 1963-ban, a csehországi Liblicén megrendezett nemzetközi Kafka-konferencia, amelyet sokan nemcsak irodalmi eseményként, hanem az 1968-as „prágai tavasz” egyik szellemi előzményeként tartottak számon. A konferencián Rákos Péter is fellépett, s ha jól tudom, az előkészítésében is részt vett. Amikor nekem elküldi a konferencia megjelent anyagát, így emlékezik rá vissza:

1968. október 23.: „Emitt küldöm a Kafka-konferencia anyagát, ha már fecsegtem róla; megtalálod benne, fölöttem, Krammer Jenci bácsit is, és még másokat.

Játékos kedvünkben voltunk akkoriban…”

A következő levelek többé-kevésbé de profundis íródtak, de természetesen a parainesisről is szólnak:

1969. február 13.: „…már én is készültem írni, röviden, életjelt, de jobb is, hogy halogattam, mert az de profundis lett volna testileg-lelkileg: hisz tudod, olyan dolgok történültek mifelénk, hogy e szép pedagógus-pálya majdhogynem maga alá temetett, már képletesen szólva. De egyszerűbben is mondhatnám: rettenetesen megviselt a tehetetlenség a Palach-napokban.²⁰

S igazad van: a Parainesis-rögeszme egyre időszerűbbé válik, és minden ilyesfajta lelki megpróbáltatással gyűlik a hozzávaló, csakhogy fel is kellene nőni hozzá…”

(S ehhez egy toldalék: „de azért talán meg is lepődnél, milyen konkrét előkészületeket is tettem hozzá. Erről személyesen.”)

1969. szeptember 19.: „…nem lehet, úgy látszik, nem lehet arra várnom, míg a Neked-írás ünnepi pillanata magától kínálkozik: elébe kell menni egy kicsit. Kedvem volna (ha memóriám lehetővé tenné) rekapitulálni, amit az évek során írtam Neked; képtelen vagyok rá, de ha netalán jobban emlékezel nálam, kérlek, igazold: sohasem voltam csüggeteg, pesszimista, szégyelltem is volna előtted, de meg nem is természetem. Azaz nem is mesterségem. Mit írjak most, egyre gyakrabban de profundis?

Voltaképpen az az igazság, hogy olyan idők vannak és jönnek, amikor nagyobb szükség van a magunkfajtára, mint bármikor. Móricz Zsigmondot lehetne idézni, az Erdély Bethlen Gáborát: vége a farsangnak Erdélyben, a szomorú és fekete emberek jönnek most gyógyítani. Minden rendben van, ott vagyunk, ahol mindig is voltunk. Hol itt a baj?

A baj ott van, hogy míg az élet a pedagógusoknak mindig újra meg újra igazságot szolgáltat, közben telik is, és minden újabb elégtétel fáradtabban talál. Szóval hadd panaszoljam el afeletti bánatomat, hogy az ember nemcsak gondolatokból, hanem sejtekből is áll.

Elég gyalázat, hogy ilyeneket írok...

Már ki is írtam magamból. Bizonyára hamarosan találkozunk. Addigra már csak csupa napsugaras beszélgetnivalót tartogatok…”

(Majd egy lapalji „fordíts”-csal figyelmeztet, hogy levele a hátsó oldalon folytatódik. Ott pedig többek közt ez áll: „Ha véletlenül ezt az oldalt kezded olvasni, a túlsót már ne is olvasd. Bántja a hiúságomat, hogy ilyen ziláltan mutatkozom.”)

1970. április 22.: „Azt hiszem, azért szánom rá magam olyan lassan és nagy sokára levélírásra különösen ez utóbbi időben, mert – s ezt is a Te Rolland-idézeted tudatosította bennem – azonfelül, hogy rossz levélíró vagyok, tudván tudom, hogy számomra levelezésünk voltaképpeni tárgya 1’autre ami:²¹ így kell lennie, és így is van, s ezért restellem túl körülményesen és bonyodalmasan részletezni, ami itt történget, bennem és körülöttem. Hiszen jeleztem volt, hogy a Parainesisem érik, minél kevésbé kedveznek neki a külső körülmények, annál rohamosabban; de benne élünk egy nagymérvű bizonytalanságban; azt meséltem, hogy nem-keresett funkciómat hivatalosan letettem,²² de utódom még nem lévén kijelölve, az adminisztratív hajszától nem menekedtem meg, s egy eléggé nyomasztó napi robot űzi tőlem messze a »lélek csöndjét«, hogy számot vethessek végre a dolgokkal. Az átigazolások folynak, azazhogy nálunk megszakították, s nem láthatom előre, »kit hogyan talál meg« az elkövetkező időszak: így nehéz dolgozni, s mégis így kell dolgozni. S ezért odázódik el egyre a Parainesis, a correspondance, s voltaképpen minden, ami érezhetően, de ki nem fejezhetően az élet értelmét teszi.

Mindezekből láthatod, hogy levelemet várhatod: nem ezt a levelet, hiszen ezt már megkaptad, hanem egy további levelet s további leveleket. S Babits szavát véve kölcsön nem babitsi mérvű igéimhez, hadd jelentsék befejezésül e levél szavai is: »Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk«…”

Az alábbi, még a kemény „normalizáció” első évtizedéből származó három szemelvényben Péter a viszonyokról, életkörülményeiről, valamint a parainesis pillanatnyi virtuális állásáról szóló híradásai közepette a maga oly sajátosan játékos és önironikus hangját is meg-megszólaltatja már:

1970. szeptember 10.: „…püff neki, itt egy levél. Már most tudom, hogy nem sokat ér, hiába, nem tudsz megnevelni, holmi belső történésekről én nem tudok korrespondálni. (Azaz, hová süllyedtem: hiszen nevelni csak én nevelhetlek Téged, ugyebár?) A prózai külsőségeket hiszen hamar elintézhetjük: még mindig a várakozás stádiumában vagyok, nyilván majd behívnak… az igazolóbizottság elé, s ott majd elbírálják eddigi tevékenységemet… Kétségtelen, hogy ez látszik most valamennyiünk életében a leglényegesebb eseménynek, csak hát tudjuk, hogy mindig vannak más problémák is...

Te sem vagy ám nagyon közlékeny, Valéria (ezt büntetésből), az évek során néha többet tudtam meg felőled abból, amit pl. a Szemlével (vagy hát benne) közöltél, mint amit velem.

Nem baj, ne hidd, hogy valamilyen mélabú martalékául esem, ellenkezőleg: szép csöndesen dolgozgatok: a magyar írók cseh lexikona már nyomdában van, s nagyot nevetsz majd, ha csakugyan tető alá hozom az első cseh nyelvű (és eretnek) magyar irodalomtörténetet? Most ismét Adyval küszködök, őt nem lehet jól megírni.

És főművem, az Új Parainesis? Ne szomoríts. S azután, hátha akkor van hozzá az ember a legközelebb, amikor azt hiszi, hogy eltávolodott tőle.

No ugye, ilyen szeszélyesen még sohasem firkáltam Neked. De tudom, hogy kárörvendő (is) vagy, s voltaképpen nem bánod, hogy kihoztál a sodromból…”

1978. november 1.: „A Parainezist pedig ne féltsd, anyaga versenyt gyűlik az én hanyatlásommal. (Ezt szinte egzaktul mondtam.)…”

Rákost megszenvedtette az ezekben az időkben a lelki- és elmebetegségeknek a tágabb környezetében látott terjedése s az ezzel szembeni tehetetlenségérzete is. Erről tanúskodnak 1980 végén írt levelének alábbi részletei:

1980 december: „Bennem a Forman Száll a kakukk fészkérejének katartikus élménye. A Benedek István könyve. Körülöttem az élet. Régebben azt bizonygattam, inkább másoknak, mint magamnak, hogy ez az egyetlen porcikánk, amelynek urai vagyunk; testünk minden részét sodorhatja a víz, elménknek módjában áll, szuverénül, a partról néznie… Elgondolkodom… – ha tudnád, hányan vannak s hogyan szaporodnak! –, s nagyon, nagyon kell vigyáznom, hogy valahogyan el ne jussak az illyési sorokig:

»Valahol én is érzem,

valahol szörnyű mélyen:

igaza van.«

Nem, ne ijedj meg, Valika. »Nem, nem, amit mondtam, fájdalom volt.« Csak a tehetetlenség. S lehet, hogy ez az oka hosszú elhallgatásaimnak… Mert… nem vagyok (még) hajlandó a saját nyavalygásomat a műfaj rangjára emelni. Nem is volna (az sem) száz százalékosan igaz. Van Belmondónak egy oltárian hülye filmje, benne a banális helyzet: a teljességgel tapasztalatlan pilóta, aki másodpercenkint már-már olyan mélyre süllyed gépével, hogy óhatatlanul bele kell ütköznie Rió kéményeibe, házaiba. Így látjuk mind, s az utolsó percben (még) mindannyiszor újra, merő véletlenségből (?) meredeken felível a gép s elkerüli a katasztrófát. Íme, mégis kikerekedett e kusza sorokból valami: pillanatnyi önarcképem. Ne mondd, hogy nem írtam magamról. S a fenti idézetet felejtsd el, mással kínállak, Radnótival: »Ne menj tovább, barátom / kiálts rám, s felkelek.« Írj, Valikám. Semmi baj. De juttassuk egymás eszébe olykor a bennünk maradt üzemanyagot…”

Egy további jelentése parainesis-ügyben arról szól, hogy miközben az idő s a körülményei egyre szolgáltatják a témához a maguk hordalékait, a megírását viszont mindegyre akadályozzák:

1981. november 14.: „…tegnapelőtt az öreg (!) J. B. Čapek professzor úr előadásán voltam (személyesen szokott telefonon toborozni, hogy elegen legyünk a nyugdíjasok Irodalmi Társaságának rendezvényein), tisztelettel meghallgattam, volna is róla sok megbeszélnivalónk, de hic et nunc csak az elejét. Sántikál a professzor, mert isiásza van, s mikor székkel kínálták, azt mondta: köszöni, de orvosa azt tanácsolja, ne sokat üljön, betegségének jobbat tesz, ha áll vagy fekszik. Jelentem Neked, kedves Valikám, hogy életem pillanatnyi stádiumában, amikor sokat kellene ülnöm, hiszen voltaképpen egyre gazdagodom thèmes de quasi Parainesis-ekkel, de hát ülnöm nem lehet, nem hagynak – minden erőmet arra koncentrálom, hogy a rám zúduló kaotikus zűrzavart, ostobaságot és szennyáradatot ne fekve, hanem állva fogadjam. Ennyit magamról…”

Ugyanezen levelében – egy általam idézett 18. századi francia szerzőnek az igazságszeretetről szóló elmélkedésére reagálva – Rákos az alábbi szellemben foglal állást az igazság (s vele párhuzamosan: a tolerancia) kérdésében:

„…Az Igazságról… nem írni, hanem beszélgetni kellene, mint Kosztolányi […] Paulinájában a két bölcsek. Már gimnazista koromban tudtam, hogy igazság egyrészt nincs, másrészt a méltányosság, megértés, tolerancia egész életemben jobban fognak vonzani (az irónia és a részvét, mondta volt Anatole France, ismered, vagy kiírjam bővebben az Epikuros kertjéből?). De, drôle de chose, most öregkoromban egyre ingerültebben küzdök a racionális igazságért (mármint a magam kis szemétdombján), ahelyett, hogy lehiggadnék…”

Később, 1985. március 31-i levelében röviden ismét visszatér az igazság témájára, egy ilyen hivatkozással: „És nicsak, ma olvastam az ésben²³ egy Yourcenar-idézetet, miszerint az írónő óvakodott attól, hogy az igazságot tegye meg bálványává: beérte a pontossággal is.”

Leveleinek a parainesise előéletére vonatkozó emlékei közt ezek a sorok, ezek a megnyilatkozásai azok, amelyek bizonyos mértékben viszonyítási alapul szolgálhatnak az Episztolákban – az 1989 utáni tapasztalatok hatására – az igazság és főként a tolerancia témakörében rögzítettekhez. Rákos ugyanis az Erkölcsmentes episztolákban, miközben alapos, sokoldalú vizsgálódásnak veti alá az igazság bonyolult, az emberrel szemben komoly igényeket támasztó princípiumát, kimondja: ma, az 1989 utáni időkben az igazságra mindenkinek sokkal nagyobb szüksége lenne, mint a szabadságra. Ugyanakkor azt is megállapítja, hogy a korunkra jellemző elbizonytalanodásban és zavarodottságban vészjóslóan meggyengült az emberi társadalom önvédelmi ösztöne, s a tolerancia régi nemes eszményének a nevében a rosszal szembeni határtalan elnézés s a meghátrálás lett az új idők jelszavává. A parainesis megírásának belső parancsa természetesen szorosan összefügg Rákos Péter erős pedagógusi hivatástudatával. „…a javíthatatlan tanár, aki örökké bebeszéli magának, hogy van valami osztogatnivalója” – utal az Episztolák előszavában a maga szellemes, önironikus modorában a mű eltökélésének, hosszú évtizedeken át magában hordozásának és megírásának eredendő okára. De nem kevésbé szoros az összefüggés a parainesis és szerzője gondolkodói, írói, irodalmári habitusa és felelősségérzete között. „Ha jól, ha rosszul, de filozófiát és irodalmat tanítottam: aki ezt teszi, akarva-akaratlanul az életre ad tanácsokat” – jegyzi meg Rákos Emigrálni című, személyes hangvételű esszéjében.

Egyszer egy olvasmányáról, Spiró György Ikszek című regényéről küldött nekem híradást. Álljon itt még ez, amelyben – amellett, hogy egyfajta rögtönzött miniatűr irodalmi kritikájának is tekinthető – az emberi tapasztalatok és tudás továbbadásanak s a humánum terjesztésének jelentőségébe vetett mélységes hite is kifejezésre jut:

1982. május 27.: „Az Ikszek. Egyenlőtlen könyv, néhol nagyon jó, másutt jó, rossznak sehol sem mondanám. Kissé az a fajta könyv, amelyben a történelem önmagában adott pátosza félútig elébe megyen a megformálásnak. Megfogott például az a fiatal lengyel, aki döbbenten hallgatja Lengyelország felosztásának szatirikusan és véresen igaz történetét egy szemtanú és kortárs szájából (alig húsz évvel utána), s kérdi: hát miért nem mondták el nekünk soha mindezeket? Tisztítótűz ez egy ősz pedagógus számára. Külön kuriózum, hogy a regényt Spiró nyilvánvalóan jóval a mai lengyel bonyodalmak előtt írta, s egyes aspektusai elképesztően aktuálissá váltak.”

*

Az 1990-es években a korábbi évtizedekhez képest gyérebb a levélbeli kapcsolatunk. Rákos 1989. évi karácsonyi lapja arról tanúskodik, hogy a rendszerváltást rokonszenvvel fogadta, de mozgalmasságán szeretne már túl lenni: „…írom e szívből jövő karácsonyi lapot au centre de la mêlée, és bár már au-dessus de la mêlée írhatnám. Mit is szoktál mondani a történelmi időkről? Minden szépségük ellenére…”

1990. február 9-én, ugyancsak képeslapon, tőlem sürget híradást: „…nyomasztóan keveset tudok mostanában Rólad… Nem írnál mégis néhány sort »belső« és »külső« állapotodról e napokban? Úgy gondolom, a viharzó események kissé elragadtak Krčmérytől. Tudod, hogy »odalenti« tájékozódásom egyik támpontja vagy, de most személy szerint is érdekel, hogyan állnak dolgaid, és miket gondolsz és érzel…”

Én azonban ezúttal kevés tájékoztatást tudok Péternek „idelentről” nyújtani, magamról is csak azt közölhetem vele, hogy a „viharzó események” nem ragadtak el a munkámtól (sem a Krčméryre, sem a Schöpflin őseire és ifjúkorára irányuló kutatásaimtól). Tán azért sem, mert – azok után, hogy a „normalizáció” két évtizedében, valahányszor áthaladtam a pozsonyi Mihály-kapun, a magam erősítgetésére mindig feltekintettem az ott 1717 óta réztáblán függő bibliai mondásra: Omne regnum in se ipsum divisum desolabitur²⁴ – a hatalom bekövetkezett összeomlása után alig zajlott le néhány szép, felemelő közhangulatú esemény, már idegenkedve kezdtem észlelni, hogy az idézett mondás szavai ugyan beteljesültek, a régi rendszer megszűnt, de a desolatio marad, nem múlik, inkább növekedik. Péter csak hosszú hónapok múltán, 1990. november 11-én válaszolt erre a közlésemre, ismét képeslapon. Meleg szavakkal regisztrálta, hogy zavartalanul dolgozom tovább: „Micsoda áldás és boldogság (jelképesen) Krčméryben és Schöpflinben élni.”

Az ezután következő, saját magára vonatkozó mondata azonban kissé megijesztett. Ebben ugyanis ez állt: „Az én megfelelő jelképek (=jelképeim) távolodnak tőlem, egyéb dolgok közelsége s közeledése folytán.” Mi történhetett? Milyen dolgok közeledhettek feléje? Betegségek jelentkeztek? Nem tudom. A katedráról ugyan (még 1991-ben) nyugalomba vonult, de irodalmi tevékenységét nem hagyta abba. Összeállítja a pozsonyi Kalligram Kiadó kérésére a már említett jubileumi kötetét; tovább folytatja a rendszerváltás idején megkezdett érdekes (s nálunk alig ismert) közírói, publicisztikai munkásságát; megírja és kiadja Nemzeti jelleg – a miénk és a másoké címmel egy réges rég tervbe vett művelődés- és társadalomtudományi kismonográfiáját; egy cseh kiadó felkérésére összeállítja irodalmi munkásságának keresztmetszetét. S írja, egészen haláláig, a parainesisét, az Episztoláit, mert utolsó gondja és gondolata is az volt: mivel tartozik még embertársainak, főleg a fiataloknak.

Jegyzetek

1 Kevés bölcsesség kormányozza a világot. (III. Gyula pápa)

2 Rákos Péter: Egy imádság, melynek az első szava „Ámen”. In uő: Prágai őrjárat. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1995.

3 Dr. Pfeiffer Miklós kanonok 1947 májusában Kassáról ezeket írta Prágába az akkor 22 éves Rákosnak: „…újból visszatérek arra, amiről már beszéltünk: a zsidóság a bestiális üldözések és sok egyéb kavarodás kapcsán elvesztette lelki egyensúlyát. Az, hogy ezt újból megtalálja: zsidó életkérdés és egyben világérdek… E téren látok én Maga számára élethivatást… Magának, Péter, valahogy Mózes útján kell járnia, aki népének mérhetetlen értékeket nyújtott.” – Vö: Rákos Péter: Ecsetvonások Pfeiffer Miklós kanonok úr portréjához. Prágai Tükör, Prága 2001/1

4 Rákos Péter: Tanárnak lenni. In uő: Prágai őrjárat.

5 Gál Jenő: Búcsú Rákos Pétertől. Prágai Tükör, Prága 2002/4

6 Rákos Péter: Ecsetvonások.

7 Rákos Péter jegyzete Tanárnak lenni című írásához, i. h.

8 Rákos Péter: Németh László: az író és a mű. In uő: Tények és kérdőjelek. Madách Könyvkiadó, Bratislava 1971, 272.

9 Rákos Péter: Mravuprosté epištoly, ni kázání, ni kárání. Universita Karlova v Praze, Nakladatelství Karolinum, 2002, 69. – Ld. még: Rákos Péter: Sík mezőben hármas út (Wilhelm Röpke könyvéről). In uő: Prágai őrjárat.

10 Fukári Valéria: Krammer Jenő emlékezete. Irodalmi Szemle, Pozsony 1974/1

11 Poslední věci člověka = a lényeges emberi dolgok (szó szerint: az ember végső dolgai).

12 Anna Valentová a magyar prózairodalom egyik ismert cseh műfordítója, a prágai Károly Egyetem Magyar Szemináriumának egykori hallgatója.

13 Gyuszi, azaz Bredár Gyula, a prágai Károly Egyetem Magyar Szemináriumának nyug. nyelvész oktatója, Rákos Péter legközelebbi egyetemi munkatársa.

14 Fukári Valéria: Babits Mihály halálára. Štefan Krčméry ismeretlen verse (Kettős mozaikkép). Tiszatáj, Szeged 1986/5

15 1930 után behatol a Matica slovenská kulturális egyesületbe a napi politika, s a Maticán belül is megromlik a cseh és szlovák viszony. 1931-ben a Matica kiadta a szlovák nyelv helyesírási szabályait, amelyeknek kidolgozásában az egyesület nyelvi szakosztályának elnökeként jelentős szerep jutott a cseh nemzetiségű dr. Václav Vážnýnak. A szlovák sajtó éles kritikával illette a helyesírási szabályokat, szlováktalanságokat róva föl összeállítójának és munkatársainak, s felelősségre vonta a Maticát. Az egyesület 1932. évi májusi közgyűlésén főtitkára, Štefan Krčméry távollétében kizárta dr. Vážnýt (más régi tagokkal együtt) a maga választmányából. Krčméry ezt az eljárást nem tudta összeegyeztetni lelkiismeretével és tiltakozásképpen lemondott főtitkári tisztségéről.

16 „Koncsolúr” (időtlen idők, tán főiskolás korunk óta így, egybeírva), azaz Koncsol László barátom 1983 végén vagy 1984 elején egyszer váratlanul egy olyan kötettel keresett fel, amelynek üres helyei, margói tele voltak Štefan Krčméry különböző kézírásos följegyzéseivel, köztük a saját nemzetiségi és történelmi élményeinek és vívódásainak borzongató hatású emlékeivel. Tulajdonképpen ezek indították el Krčméryre vonatkozó kutatásaimat.

17 Rákos Péter: Ecsetvonások.

18 Aleš Haman: Petr Rákos aneb epištoly ušlechtilého ducha. Lidové noviny, Praha 28. 1. 2003.

19 Erre az időre vonatkozik Rákosnak az a naplójegyzete is, amelyet később Emigrálni címmel adott közzé Prágai őrjárat című jubileumi kötetében. Ebben a jegyzetében választ találhatunk arra a kérdésre, prágainak (is) érzi-e magát.

20 „A Palach-napokban”: Jan Palach prágai főiskolás 1969. január 16-án a prágai Vencel téren nyilvánosan meggyújtotta magát, hogy élő fáklyaként tiltakozzon a Szovjetunió és a Varsói Szerződés országai megszálló csapatainak bevonulása után bekövetkezett politikai-társadalmi viszonyok ellen. Három nap múlva, január 19-én Palach belehalt égési sebeibe.

21 A Roland-idézet Romain Rolland-nak idős barátnőjéhez, Malwida von Meysenbughoz írt egyik leveléből származik, és így hangzik: „… dans une correspondance d’amis rien n’intéresse plus un ami que l’autre ami”. Magyarul: Egy barát számára a baráti levelezésben semmi sem érdekesebb, mint a másik barát.

22 1968-ban a Károly Egyetem Bölcsészkarán Rákos Pétert titkos szavazással megválasztották dékánhelyettesnek. A „normalizáció” idején meghagyták volna, ha aláírja a „kemény mag” által kijelölt eltávolításokat a karról. Rákos erre nem volt hajlandó, és lemondott tisztségéről.

23 „Az ésben” = az Élet és Irodalom című irodalmi hetilapban.

24. Omne regnum… = Minden hatalom (ország) a saját meghasonlottsága következtében bomlik fel. A mondás a következő bibliai hasonlatnak a parafrázisa: Ha valamely ország meghasonlik magával, az az ország nem állhat fenn. (Márk 3,24) – A réztábla ma már nincs a pozsonyi Mihály-kapun. (A táblát azóta visszahelyezték – a szerk.)