Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. január–február / Vergilius estéje; Ifjú befejezetlen mellképe; Hadrianus villája; Ostia Anticában, ősszel

Vergilius estéje; Ifjú befejezetlen mellképe; Hadrianus villája; Ostia Anticában, ősszel

 

Vergilius estéje

 

A kandalló előtt ült. Az évszakhoz képest

hűvös idő miatt jól esett némi fűtözés.

Pokrócot is rakott a térdére. Tízegynéhány

sorral előbb kezdte, lassan, mormogva

olvasott. Néhány szót különösen

elnyújtva: „… regina… venimus…

Italiam…” A végén megnyomta: „gentem”.

Illett a szóhoz a kemény ejtés. Mielőtt

a következő sorra, a sorra tért volna,

fölnézett, várakozón. Fürkészve. Hátha.

Hátha most. Évek óta a sornak hívta,

természete szerint: szemérmesen.

„Hic cursus fuit.” A rossz sormetszet!

Újra végigvette az átírás vagy a folytatás

lehetőségeit, de újra meg kellett állapítania,

hogy ezután semmi nem kívánkozik.

„Hic cursus fuit.” A befejezetlenség

poétikus tartalékait fontolgatta. És azt

ki értené? Az égő fahasábokat szemlélte.

Szólította az inast: zárja le az utazóbőröndöt.

„Igen, uram. A kocsis is, a lovak is.”

„Akkor holnap reggel Brindisi felé.”    

 

„… regina… venimus… Italiam…” (’királynő’, ’megérkeztünk’, ’Itáliát’) Vergilius, Aeneis I, 522, 528, 533.

„Hic cursus fuit” (’Ez volt az utazás[unk célja]’) Vergilius, Aeneis I, 534.

 

 

Ifjú befejezetlen mellképe

 

Lehetne Dionysos vagy Sebestyén,

lehet a bor szemében, vagy a vágy

nyilakra vagy szemekre, állhat ágy

előtt s karóhoz kötve. Pőre testén

se heg, se forradás, nyilak se. Máskor

apró csigákba fésült haja félig

arcába hull. A válla tompán fénylik

– az udvar holdjáé vagy önmagából

a fény –, s kihívóan fénylik a melle:

őrjöngjön bakkháns, célozzon oda

nyíl vesszejével ajzott katona,

a testét adja. Választani kell-e:

           az ártatlan s a rontó közti mezsgyén

           akárha Dionysos, vagy Sebestyén.

 

 

Hadrianus villája

 

– Honnan a medence vize? – kérdezte a könyvtáros.

– Biztosan a környező hegyekből.

– Honnan ez a zöld víz? – kérdezte újra.

– Talán forrás táplálja – mondta az ifjú filológus.

– De ha nincsenek se hegyek, se forrás?

– Mester, föladom.

– Ó, barátom, akkor még semmit nem tudsz.

Ez a medence: gödör és tisztulás.

Ez a víz: szabály, kivétel és átmenet.

Ez a zöld víz: a császár könnyei.

 

„Ami megtörtént, nem vég és nem végzet.

Aki sebzett, az tesz teljessé téged.”

 

   

Ostia Anticában, ősszel

 

Ez itt Hortensius magtárja;

a Tiberis torkolatában kikötő hajókból

hordták ide az afrikai gabonát.

A raktárhelyiségek jól kivehetők,

és ha fejezetük nélkül is,

némelyik meg félbe törve, állnak

az udvart körülvevő oszlopok,

borostyánnal, vadszőlővel, kecske-

rágóval benőve. Vadméhek dönögnek

erőszakosan a mézelő virágokon,

a magas, zöld, csatakos fű is megtévesztő –

hogy ősz derekán járunk, egy sárga platán

és a kecskerágó termése mutatja.

 

A heracleai Hortensius vallásos ember volt,

az egyik sarokban templomot épített

valamelyik istennek, talán a Napnak.

A fogadalmat megörökítő padlómozaik

Iulius Victorinus pap munkája.

 

Nehéz elhinnem ebben az ostiai őszi délutánban,

hátamat a templom falának vetve,

hogy Lucius Hortensius heracleai gabonakereskedő

nem az én, a választékos ízlésű, dekadens

filológus kedvéért emelte a romokat,

a rájuk vagy ezernyolcszáz éve buggyanó

borostyánnal, vadszőlővel és kecskerágóval.

 

Ahogyan Blasius Pruina Scythicus írta volna

egy pompás, bár a kései kori ejtés miatt

metrikailag itt-ott bizonytalan, trochaikus sorban:

„Szép a dolgok születése, elmúlásuk nemesebb.”

Bizony, nekünk, dekadens filológusoknak különös

kéjt okoz a töredék egy ostiai délután, késő ősszel,

a Város alapítása utáni 2757. esztendőben!