Vergilius estéje; Ifjú befejezetlen mellképe; Hadrianus villája; Ostia Anticában, ősszel
Vergilius estéje
A kandalló előtt ült. Az évszakhoz képest
hűvös idő miatt jól esett némi fűtözés.
Pokrócot is rakott a térdére. Tízegynéhány
sorral előbb kezdte, lassan, mormogva
olvasott. Néhány szót különösen
elnyújtva: „… regina… venimus…
Italiam…” A végén megnyomta: „gentem”.
Illett a szóhoz a kemény ejtés. Mielőtt
a következő sorra, a sorra tért volna,
fölnézett, várakozón. Fürkészve. Hátha.
Hátha most. Évek óta a sornak hívta,
természete szerint: szemérmesen.
„Hic cursus fuit.” A rossz sormetszet!
Újra végigvette az átírás vagy a folytatás
lehetőségeit, de újra meg kellett állapítania,
hogy ezután semmi nem kívánkozik.
„Hic cursus fuit.” A befejezetlenség
poétikus tartalékait fontolgatta. És azt
ki értené? Az égő fahasábokat szemlélte.
Szólította az inast: zárja le az utazóbőröndöt.
„Igen, uram. A kocsis is, a lovak is.”
„Akkor holnap reggel Brindisi felé.”
„… regina… venimus… Italiam…” (’királynő’, ’megérkeztünk’, ’Itáliát’) Vergilius, Aeneis I, 522, 528, 533.
„Hic cursus fuit” (’Ez volt az utazás[unk célja]’) Vergilius, Aeneis I, 534.
Ifjú befejezetlen mellképe
Lehetne Dionysos vagy Sebestyén,
lehet a bor szemében, vagy a vágy
nyilakra vagy szemekre, állhat ágy
előtt s karóhoz kötve. Pőre testén
se heg, se forradás, nyilak se. Máskor
apró csigákba fésült haja félig
arcába hull. A válla tompán fénylik
– az udvar holdjáé vagy önmagából
a fény –, s kihívóan fénylik a melle:
őrjöngjön bakkháns, célozzon oda
nyíl vesszejével ajzott katona,
a testét adja. Választani kell-e:
az ártatlan s a rontó közti mezsgyén
akárha Dionysos, vagy Sebestyén.
Hadrianus villája
– Honnan a medence vize? – kérdezte a könyvtáros.
– Biztosan a környező hegyekből.
– Honnan ez a zöld víz? – kérdezte újra.
– Talán forrás táplálja – mondta az ifjú filológus.
– De ha nincsenek se hegyek, se forrás?
– Mester, föladom.
– Ó, barátom, akkor még semmit nem tudsz.
Ez a medence: gödör és tisztulás.
Ez a víz: szabály, kivétel és átmenet.
Ez a zöld víz: a császár könnyei.
„Ami megtörtént, nem vég és nem végzet.
Aki sebzett, az tesz teljessé téged.”
Ostia Anticában, ősszel
Ez itt Hortensius magtárja;
a Tiberis torkolatában kikötő hajókból
hordták ide az afrikai gabonát.
A raktárhelyiségek jól kivehetők,
és ha fejezetük nélkül is,
némelyik meg félbe törve, állnak
az udvart körülvevő oszlopok,
borostyánnal, vadszőlővel, kecske-
rágóval benőve. Vadméhek dönögnek
erőszakosan a mézelő virágokon,
a magas, zöld, csatakos fű is megtévesztő –
hogy ősz derekán járunk, egy sárga platán
és a kecskerágó termése mutatja.
A heracleai Hortensius vallásos ember volt,
az egyik sarokban templomot épített
valamelyik istennek, talán a Napnak.
A fogadalmat megörökítő padlómozaik
Iulius Victorinus pap munkája.
Nehéz elhinnem ebben az ostiai őszi délutánban,
hátamat a templom falának vetve,
hogy Lucius Hortensius heracleai gabonakereskedő
nem az én, a választékos ízlésű, dekadens
filológus kedvéért emelte a romokat,
a rájuk vagy ezernyolcszáz éve buggyanó
borostyánnal, vadszőlővel és kecskerágóval.
Ahogyan Blasius Pruina Scythicus írta volna
egy pompás, bár a kései kori ejtés miatt
metrikailag itt-ott bizonytalan, trochaikus sorban:
„Szép a dolgok születése, elmúlásuk nemesebb.”
Bizony, nekünk, dekadens filológusoknak különös
kéjt okoz a töredék egy ostiai délután, késő ősszel,
a Város alapítása utáni 2757. esztendőben!