Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. január–február / Zöld; Ohne Gott

Zöld; Ohne Gott

   

Zöld

 

Akkoriban a szerves világ foglalkoztatott,

merthogy méregkeverőnek készültem.

Órákon át korpásodás elleni samponokat,

fürdősót és svájci fogkrémet vegyítettem,

és buzgón csepegtettem az alkoholokat.

Egyszer sikerült valami haragos zöldet

kikeverni, anyám gyógyszeres üvegcséjébe

töltöttem és elhatároztam, érlelni kell.

A jó méregkeverő mestere a várakozásnak,

elástam, mint más a kincseit, a kert egyik

lejtős zugába. Szervesüljön, legyen hatékony.

Már évek óta nem laktunk ott, amikor

visszalátogattam az új családhoz, hogyan élnek.

Lépcsőt csináltak éppen, a kicsi lejtőre,

felásták a talajt. Csak a halálfejes címke

maradt meg egy földgöröngyön, hatott a dolog.

Azóta igyekszem megbocsátani.

 

 

Ohne Gott

 

Pedig igaza volt, csak hát elbukott,

rossz tudós volt mindig is, senki sem

értette, miért éppen Kant-szakértő lett,

és nem zongorahangoló, az hiánycikk.

Sokat olvasott persze, de a szavak nem

jelentettek, hinni akart, szegény ember.

Tiszta, rózsaszín ingben tartotta előadásait,

a tanítványok sorban hódoltak, nos,

volt benne egyfajta kegyes szenvedély.

Csak az a metafizika, az az ördögadta,

azzal nem tudott soha mit kezdeni:

a jó erkölcshöz mindig poklot képzelt.

Ebéd után nagyokat aludt, szundikált,

remegő kézzel csak akkor ébredt, ha

az anyja halálát álmodta vagy nehezet evett.

Kollégái szerették, a kölni egyetemen

meglehetős hírneve volt, inkább a becsület,

mint az elmeél húsba hasító villanása miatt.

Ősnyomtatványokért rajongott, parizert evett,

válogatott fordulatokat használt, és csak egyszer

csúszott ki a száján: ohne Gott geht’s nicht.