Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. január–február / betartott ígéret; d. mondta

betartott ígéret; d. mondta

 

       

betartott ígéret

pap vikinek

     

álmomban végzetesen összekeveredtek a dolgok és a neveik,

a megfejthetetlen d. pedig mindenért engem tett felelőssé;

minden alatt érthetjük a gótikát, az ancient,

a terrort és a szörnyű gázkamrákat;

de akár azt is, hogy elveszett egy szövegrész,

amit egyszer mint verset olvastam föl neki

a találomra fölcsapott tractatusból.

nekem azóta mindenről ez a minden jut eszembe,

valamennyi mindenben ezt a részletet keresem,

s mert bármennyire különbözzék is

egy lehetséges világ és az úgynevezett valóság,

valaminek – egy formának – közösnek kell lennie bennük;

talán most megkerült, vagy meg is volt valami,

bár azt hiszem, ezt már elfelejtettem egyszer.

 

(látod, ahogy mondtam, estére sikerült megírnom.

igaz, nem kis fórral indultam,

és az a sor, amit együtt hallottunk reggel a rádióban,

nem az első lett, hanem az utolsó.)

     

d. mondta

 

„az önismétlés nem lehetetlen, hogy a bizonyosság keresése,

a lehetséges bizonyításának keresése,

a bizonytalanság elleplezése.

mégis lehet, hogy az önismétlés elbizonytalanít,

vagy a mondás idővel elveszti súlyát.

 

az önellentmondás nem lehetetlen, hogy a bizonyosság keresése.

de bizonyosan lebegtetés.

valóban, a lebegtetés nem vázol fel semmit,

csak a lebegtetést.

 

az őszinteség, amit számon kérsz rajtam,

kimondatja velem, hogy (és ez bizonyos):

a lehetséges lebegtetése izgalmas,

a titok tartása felvillanyoz,

a megtudott bizonyosság örömmel töltött el.

az érintésed akartam, a tiédet

(még jobban is akartam volna, csak…),

és hogy:

 

aztán már nem könnyű elfelejteni.

 

felejtsd el, mondta.

           nem olyan könnyű, mondtam.

           fordítva kellett volna mondanunk.

           és én mégse tehetek semmit.

           érted.

 

az bizonyosan lehetetlen,

hogy úgy élhessek veled közös életet,

ahogy már mással élek.

a lehetetlen tehát bizonyosság.

 

nem szeretem, hogy ki kellett keverednem

az ellentmondásos beszédből.

minden hirtelen semmitmondó lett,

minden hirtelen fekete, fehér.

 

ez a bizonyosan lehetetlen közös élet

a viszony(ítási pont)unk.

viszont

amint elkezdenénk viszonyítgatni,

keresgélve a lehetségeset

(a harmadik fogalmat),

megint csak ellentmondásokba keverednénk.

az megint rád hárítaná a felelősséget.

semmi racionalitást nem tudok felmutatni.

nem vagyok felnőtt.

nem akarlak szem elől téveszteni.

de akarlak, ha nem akarod.