A stigma ártere
szvit férfihangra
(utókezelés)
Ablak keresztje. Messzi-messzi este.
Gőzmozdony horkol szikrát eregetve.
A komód sarkán szalma
szakajtóban dió,
mellette egy ódon
ívlámpás rádió.
Hatalmas dunyha ül, mint a török basa.
Füle, lába csücsök. Lúdtoll a potroha.
Az égbolt szürke posztó, melyről a gombokat
letépték – helyükön sötét mocsár fakadt.
Este van. Többnyire este támad némi
rés a teendők csatárláncán. Amikor
besötétül, óvatosan átkúszom közöttük
az idő hátlapjára, papírra vetett betűim
szépen kalászosodó tengerét csodálni.
Mint a gyerek, ki hegyoldalban hempereg,
s elvéti az égtájakat, eget-földet összekutyul,
nyelvén fűszál fütyül, golyóját éter pörgeti,
és mellén, hátán forgatja, tereli,
tessékeli a nagy, kék csillagot...
(Atomok gyűltek magammá össze, hogy
általam széjjelnézzenek –
ám a pillanatonként világracuppanó,
sivalkodó jövő váltig elgaloppol,
és a múlt agyara mindegyre csak szántja
a földet s kínjában feledést tüsszent a
hosszú barázdákba...
– míg e sebben
végül el nem pihen,
mint izmokban a görcs.)
A neonfény alatt cserebogár kering,
mint kacsaúsztatóba telepített hering.
Akváriumszoba. Tengernyi hallgatás.
Pucér horoggal turkál legalján a halász.
Édes dadogással porladtak a napok,
mint kisded markában tejbe mártott kalács...
Duruzsolt s nyalta a falat nyújtózva a rőzse,
majd tömpe görcsbe rántotta végeit –
összehajlott a láng, behorpadt a meleg,
a csönd szíve megállt, felbugyogott a fagy.
Még az ökörnyál emléke úszkált
a gallyak között, s az ágak ujjbegyén
a levelek helye be sem hegedt,
és máris nyihogott – akár tejfogak
alatt nagy, borízű jonatánok bőre –
a kamasz, decemberi hó.
Ott álltunk a lánnyal a fészer közepén,
és tudtuk, az egyetlen biztos búvóhely
az a rozoga ruhásszekrény a sarokban,
amelyben dédanyám fiatalkori ruhái
között hallhatóan rágcsálnak a molyok.
(Az idő nem rövidül, csak telik.
Én is vele telek, s a papírlapok telik.
S ezek a telek! Melegre még telik...
Ám a telek véges! Nyújtózkodván a láb
kilóg a létből. Viszi
a csonttraverzekre halmozott húst,
a hurkák gombolyagait,
a szerveket s a lelket.)
Tudtuk, hogy össze fog érni a térdünk,
hogy a lélegzetünk is egymásba gabalyodik.
Jól tudtuk, mit jelent, ha oda együtt bemegyünk.
Mintha kiscicát simogatna egy kéz. Egy
Túlontúl brutális, inas, szőrös kéz. Hosszan,
szelíden simogat, a kiscica megnyugszik, fülét
hátralapítja, fejét kecsesen egymás mellé rakott
két mellső lábára hajtja, de amikor már elszenderedne,
a kéz megfeszül, megváltoztatja a simogatás irányát,
és megroppantja a gyönge csontokat. Aztán
megint elernyed, kisimul, magába feledkezik...
Penész szöszölt, mint sápadt rókaprém,
s a tárgyak egymás orrlikát szagolták,
bakancsom orrán nyalka jancsiszegek
markírozták juliskás mosolyát.
(Az ujj egy olyan harangnak a nyelve,
mely a tapintás ízét visszhangozza.)
Egészen tisztán emlékszem egy csorba
fűrészlapra, egy horpadt idegenlégiós
parafakalapra, a résnyi ablak törött
üvegén behajló szőlőlevélre, csomóba kötött
madzagdarabokra, egy repedt teknőre
s a polcokon rengeteg rozsdás konzervdobozra, tele
törött csavarokkal, spulnira tekert vörösréz huzalokkal,
görbe szegekkel... Hevert ott egy horganyzott
pléhből összecinezett, fadugattyúval kibélelt
békebeli kolbásztöltő alkalmatosság is.
(Horpadt gömböcskékben
bugyognak föl a percek.
Megtapadsz Te az inger
buzgó forrása alján.)
Csupaszem ujjbegyeimmel végigpásztázom
hajlatait, az idomok tövében pislákoló
zugokat, s a bolyhos odúkból szilaj
ívvel magasba szökő csilló ormokat,
a fennsíkok csempesimaságú rónaságait,
s a felföldbe sikolyként beledöbbenő
szurdokok mohazöld meredélyein
megtapadt füstpamacsokat, hosszú
csövének spirális vagináját,
melynek mélyén hat rézmakkú lepkebáb
áhítja a kakas tüskéjét ágyékába, hogy – –
(„Látni tett: a szem lát,
ahogy a kéz fog.”)
Megtettem ezt a boglyos barna tájat,
s fáradt szememből könnyem egyre áradt –
kimosott onnan minden csillagot.
Nejlonharisnyád Tejútként csillogott,
s combhajlatodból egy szem leszaladt...
De a tenyerem már lepénnyé gyúródott,
És bugyborékolt a vízfelszín, mintha óriás
búvárharang dőlt volna fel valahol a mélyén.
Néha hasít, akár a tárogató, acélfullánkját
beledöfködi a panelsikátor falairól visszaomló
lágy futamokba, s amikor mindet fölnyársalta,
megjuhászodik, zenél, csacsog, fodrot vet,
hátrasimítja a fülem, elandalít...
(Óh, égi légbodor,
éhem feléd sodor!
S mily kétes a siker,
mikor hozzád seper
por alakban a szél...)
És eregettem a füstöt, kiköptem, írtam,
egy sor és szipp és rím és platty – és egy
moslékos vedernyi turhát csuláztam a szélvédőre,
végigcsorgott az üvegen, nem lehetett kilátni,
szörnyű halált halt hat fő kipróbált,
hűségben megőszült törzsőrmester.
De az ujjaim bénultan fityegtek, és a lány
már egyre gyakrabban sóhajtott, egyre
dölyfösebben és hidegebben szuszogott,
meleg teste fölrepedezett, végül egész odaadó
lénye zajlani kezdett, szilánkjaira zúzódott,
mint kavicsszem nyomán a szélvédő.
(A fájdalom
előbb arat le mindig.
Egy csöppnyi kínnal
mindig több a kéj.)
Hagytam, tapsolja szét
arcom a dús setét,
s bolyhossá tépázott alakomat is
maszatolja el a behorpadt köbméterek
pudvás televényén.
(Surranni, cincogva,
lyukból, cikcakkban,
lyukba... – Lenni.
Nem lenni. Ez lenne
a kérdés – ha válasz
volna rá a felelet.)
– Hát akkor bújjunk elő! – szólt, és a hangja akár
jégcsapok fésűfogán végighúzott lábszárcsont,
leheletéből a zúzmara serkéi rakódtak a hajamra,
fogai közül bárányhús-inak gyökérzete lógott,
s én, mint egy repedezett samottú, áttüzesedett kazán,
a tyúktetűtől eleven porba léptem.
(Valaki jön – sehol.
Senkivé sűrül s itt terem.
Öle a kénköves seol.
Bőrömbe bélelt jégverem
– izzás és fulladás.)
Nagy sárga kés hasít a sötétbe bele,
kisorjázó bele testemről lecsúszik.
Az éles fény darabokra szabdalja várt
szabadítóm szelíd sziluettjét, s a vért
riadt szememen elkeni,
eltakarja őt, elmossa arcát.
(Ami nincs, az még mind: lehet,
s nem lehet többé, ami van.
A létező csupán keret.
Képzelet tartja magasan.)
Míg odakint dugattyúkat pofoz a fellobbant benzingőz,
valaki a kuka fedelét csapkodja ütemesen,
s a Hold megint pufók, mint a vízbefúlt –
tetemén elúszik a felhők egy csoportja.
A szél sebesen sodorja a csontok
csorba küllőit, csontsovány koboldok
parittyáznak pettyes pelenkákra.
Ballagnak már hazafelé a Pista bácsik, benedvesített
gyér hajzatukban friss fésűnyomokkal, roggyant disz-
nóbőr táskájukban az aznapi szajréval meg a szalon-
namaradékkal, pattanásos gimnazista lányok hal-
adnak nagy hanggal, karéjban, hajuk tövéig bepú-
derezve, művészbarettes káderek kacsáznak tova jelen-
tőségteljesen, valutaüzérek törnek utat a fősodorban,
egy zergetollas turistacsoport csapáján loholva;
szóval – péntek délutáni csúcsrajáratás:
hónaljszag, köpködés, borscs, knédli,
paprikás csirke végbélsóhaja...
Erek türemlenek, mint a vastagbelek,
a trágyalé leszelt emberfület himbál,
törött vécécsésze falában hűs odút
keres az elgurult, kiszikkadt szarhurka.
Valahol – a szél belefújta orrát –
egy napilap pofája araszol.
Tátott szájjal, fogasan vigyorog
a bakancs, bütykös nyelvét kitolva.
Tüzes sebhelyek úsznak még zsizsegve,
s üres zsebek zöldellnek, mint a zsályák...
(Ami megtörtént velem:
az volt öntőformám.
Ami nem történt meg:
az voltam én.)
Biz’ nem a nóta, csak a szénpor szállott,
vízhólyagtól lett lúdtalpas a láb,
s ami volt állott, most egyre csak pállott.
Hajszálnyival sem juthattam alább.
(Oszló kandúr szaga
járt át; leheletem
sovány páracsíkját
a szél földre csapta.)
Körbekurbliztam hát halkonzervemet,
s most Rád gondoltam, aki majd leszel,
magába tunkol; kit a szakszervezet
egy üdülésen mellettem helyez el.
Később Flegma Joe kiköpte a gyufaszálat a szemfoga mellől,
aztán a metszőfogai közül fújta ki a fogpiszkálót,
majd egy unott sercintéssel az amalgámot is
eltávolította a bölcsességfogából.
És egy nagyot köpött.
(Szomorú fejjel vidám nyakkal élek,
tudom már mit várhatolnak-ötölnek –
„Idüljön le, én elvtársam, drága!”)
Megszolgáltam a jutalomüdülést,
gondoltam, s vártam a pillanatot,
a halál-bagzás nyisson egy pici rést,
amelyen hozzád felsétálhatok.
Már lőttek és röpdöstek a kések, mint az istennyila.
Flegma Joe hosszú sugárban kiköpött, és nyegle közönnyel
nézte, a lövedékek mint hasogatják permetté a nyálat.
(Pirospozsgás proletár
epertortát papil
a paradicsomban –
véres verejték vádit váj
vörhenyes valagon.)
S mandulafájára végre
fölűzi orálgutánját
szűzi anyajegyesem!
(Nagy sebbel lobban az igaeret
– öt rőf rőt rongy leng.)
Öblét verejték öblögette,
harcsaszájként tátogott örve,
s odva oly búsan kotyogott,
mint forgószélben kavargó fagott.
Az isten gondos – hússzikémet
adta az izzó sebbe ölteni –
kéje zsarátján széttoccsantak
ormótlan ormú keble köblei.
A felvillanó torkolattüzek nappali fényességbe
borították a poros utcácskát, de a sűrűn
elsuhanó kések olyan forgószelet kavartak,
hogy egy fél méterre sem lehetett látni.
De Joe csak ment tovább.
Fél kézzel kifújta az orrát,
és röptében leköpte a taknyot.
Ó, prémes kehely,
ki megkoszorúztad gyökerem!
Van-e mélyebbről izzó anyanyelv,
mint a te magmás tátogásod...?
(A kozmopolita kémnő vaginája egyik
titkos mellékágából kihalássza a
rögtönzött fohászt rögzítő mikrokazettát
és macesztésztába ágyazva továbbítja.)
S ezüstpálmafás, seszín nyakkendőjét igazgatva,
kaszájával a márványt diszkréten kocogtatva,
megnyitja a bált a Halál...
(Madagaszkár hadat üzen Izlandnak.
Nemsokára felajzott makifalkák
veszik üldözőbe a rénszarvascsordákat.)
Felharsannak és egyre serkenő ütemmel
ütik széjjel a csevegő csendet a dobok,
eleven ujjal csap a húrokba ezer arkangyal,
s csörgős botját rázva járja a táncot a nagy Jehova...
(A patagónok
mérgezett vibrátorokkal
árasztják el Kínát.)
És a mámor gőzeiben a párok még korány előtt
egymásba nyúlnak az eldugott benyílók boglyos félhomályán,
s amikor hetyke jávorbajsza alatt Marica belépőjét dúdolgatva,
ajkán kacéran élveteg mosollyal elsétál köztük Belzebub...
(Kubai kommandósok egy csoportja
beveszi az ENSZ-székházat, és minden
kapitalista nagykövetet kiherél.)
Flegma Joe végül megelégelte a dolgot,
lehúzta a csizmáját, jól meglóbálta,
és a saját arcába vágta a sarkantyút.
Aztán kiköpte a vért, megszívta az orrát,
majd szétroncsolt arcán fitymáló
gőgös közönnyel hazafelé indult.
Mögötte valami, valaki közeleg.
Hatalmas, mint a fa, mely álmomban lebeg.
De félelmembe botlik. Már csak a puszta törzs.
Szálkás, száraz faszem botja fején a görcs.
Villanydrót döngicsél a porcelánokon,
akácfa ágán hintáz egy rég halott rokon.
Kiöltött nyelvén dongó, borzas feje lecsüng,
gúvadt szemében tüzet rakott a csönd.
(merültem pörgve,
mint kit izmos henger
pumpál világra)
Szék, asztal, rácsos ágy. Ódon diósifon.
Állótükör. Mély és üres. Túl minden bánaton.
Barlangmélyi zene. Egy vízcsap pityereg.
Salétromos nyirok, akár ha méz pereg.
Tízszer száz éjszaka s ama egy ráadás,
mely kévébe fogja a széteső kalászt.
Elpereg mind a szem, akár a csigolyák.
Hallani széttartó gerincem sikolyát.
E létbe félve tértem meg régvolt
halálomból, amelybe újra tartok,
szédelegve származom vissza a jövőbe,
botladozva foszlom magammá a múltba
– e ringlispílből nincs ki kivegyen!
Messzi, az éjszakába
nyújtom a napok jojóit,
s kidülledt szemmel zuhanok
vissza, az ernyedt reggelekbe...
(Atomok gyűltek magammá össze, hogy
általam széjjelnézzenek.
Maholnap szétszélednek,
hírül adni észleléseim.)