Bérytosban, a Krisztus előtti évtizedben; A jerikói rózsáról, tárgyilagosan; Tudós költő egy tárló előtt
Bérytosban, a Krisztus előtti évtizedben
Már meg is szoktuk új hódítóinkat.
A nemes Pompeiusnak hála, véget ért
a Seleukida-zűrzavar. A tenger
mentes a kalózoktól, kereskedelmünk
virágzik, mint annak előtte. Béke van,
a rómaiak békéje. Arany- és ezüstműveseink
új fogásokkal kísérleteznek, a bíborfestők
régi színvonalukon dolgoznak. Van víz elég
a hegyekből a kertekhez, a szökőkutakba
és az úszómedencékbe is. Jól élünk,
egészségesen táplálkozunk: sok zöldség,
száraz húsok, sokféle könnyű bor.
A fórumon nyüzsög a nép. Élvezzük
a színházat, a lóversenyeket. Működnek
a gymnasionok, a szellem és a test építésének
hajlékai, bár fiaink inkább edzőtermekbe járnak.
Izmos mellük, hátuk, karjuk újabban
szőrtelenítik, illatszereket használnak
testhajlataikra, fekete hajukat olajjal
formázzák. Új isteneink bronzszobrai
az ő vonásaikat viselik. A régi isteneket
se hagytuk el: leginkább a Napot és az Anyát
tiszteljük. S az Ifjú Istent: a görögök már
régen a mi nyelvünkön nevezik Úrnak;
Hermés is volt, most Mercurius, de
leginkább Bacchus. Fiaink istene. Övék a jövő.
Miért tartanánk őket kicsapongóknak?
A nemes szőlő itala és a bódító fejek nedve
rítusaikhoz tartozik. A hódítók megvesznek
rejtélyes pillantásuktól, orruktól,
mely a gyermekkort elhagyva oly kifejező,
és sötét arcukon a borostától. S míg
az ajkukba harapnak a rómaiak,
mint madár a duzzadt kosárba, ők szeretőik
fülébe kemény torokhangokkal suttognak,
föníciai nyelvünkön, kiismerhetetlenül.
Ilyenkor, csak ilyenkor, megborzonganak
új hódítóink, a rómaiak.
A jerikói rózsáról, tárgyilagosan
Akár egy testes pre-modern allegória is kitelnék a témából:
először leírnám az összeaszott leveleket,
s hogy hozzájuk sem merek érni,
nehogy szétmorzsolódjanak az ujjaim között.
Aztán a látványos mozgásról írnék,
amint víz éri a gyökértelen növényt:
szétterül a tálban,
s közben barnászöldre válik –
lehetne akár képe a léleknek, mi más,
a megszerelmesedésé, két aszály között,
vagy két szerelem közt a munkakedvé.
(A víz pedig lehetne a mindennapok csapvize, eső, öntudatlan,
lehetne könny vagy bő verejték szeretkezés után.)
Adhatnék vallási értelmet is neki,
az égi erotika mezejére lépve,
Mária karácsonyára utalnék – o rosa mystica –,
ahogy elhaladván előtte a Szűz, megvirágozék.
Mélyértelmű sejtetéseket is szőhetnék a versbe,
görög-latin nevét – Anastatica hierochontica –
a feltámadásra magyarázva, sőt,
még rendszertani besorolását is idézhetném,
mert Linné óta a keresztesvirágúak közé tartozik.
A crucifer szóval pedig vissza is értem
a lovagi Európából – kedves korom ez –
a szír sivatagba. Éppen arrafelé készülök.
Hogy így írjak, persze, most hiányzik a hangulati elem.
Az, amelyről fentebb szóltam. Addig is:
csapvizet öntöttem az aszott gomolyagra,
nézem, ahogy szétterül, kizöldül,
figyelem tudatos, retorikus szóismétléseim a versben,
amint leírom a misztikus rózsát, így,
se szerelemben, se szerelmek között.
Tudós költő egy tárló előtt
Hufu – ha jól ejtjük – vagy – ahogy a görögök
hagyták ránk a névalakot – Kheopsz fáraóról
egyetlen ábrázolás maradt fenn: egy hüvelyknyi
elefántcsont szobrocska, Abydosból. Amikor szinte
véletlenül rábukkansz a kairói Egyiptomi Múzeum
egy félreeső termében, s azonosítod, a gyönge
világítás mellett kibetűzve a felpöndörödő papírt,
önkéntelen három líriko-retorikai megközelítés
adódik: legelőször az ember-parány s az óriás gúla
komikus ellentéte. Majd moralizálni kezdesz
az emberlét korlátairól: hogy „pár ezredév”, meg
hogy „gúláidat elássa”, vagy éppen fordítva: hogy
egyként halhatatlan az ember és a mű. Nem túl
eredeti a harmadik, a széptani meggondolás sem,
arról, hogy a mű összenyomja alkotóját. És most
hogyan is bújjak ki a konvenciók alól?