Egy belga revolver

Irodalmi helyek gyorstalpaló. 30 perc alatt bemutatom Pest (plusz Buda) irodalmi vonatkozásait olyan valakinek, aki semmit nem tud. Semmiről, úgy értve, hogy Budapest és magyar irodalom, tehát abszolút ártatlan. Amúgy jóval könnyebb, mintha bennfentesnek kéne mutogatni, így azt mondok, amit akarok, jámboran bólogat hozzá úgyis. Mi mást tehetne, ráadásul a legjámborabb partnert kapom, Jevgenyij Popov, orosz avantgárd író, csak rápillantasz, máris meghatódsz a pasastól. Rögtön a Köröndre kormányzom az én Jenőmet meg a Duna TV stábját, gondosan (hiába!) kerülgetve a pázsiton szorgosan elhelyezett kutyaürülék-halmokat a Zrínyi-szobor elé állítom, és mutatom neki ZM költő-hadvezért. Ez kell ugyanis a koncepciómhoz.

Mely szerint a magyarok kedvvel kultiválnak, tele az ország hadvezér- és költőszobrokkal, íme nyomban Balassi, Szondy, Vak Bottyán. Csak mikor már elkészült a fölvétel, jut eszembe, hogy ez a Zrínyi nem az, nem a vadkanos, hanem a kirohanós, de már lement a forgatási idő egyharmada, annyit pepecselt a stáb a felvétellel, hát hagyom.

Plusz koncepció.

Andrássy út platánnal, Hősök tere, igazi szoborerdő, nem nagyon irodalmi, de nagyon színpadias, most valahogy képes vagyok a szcénét idegen szemmel nézni. Szép. Ráadásul pont mossák az angyalt darus kocsival, fölvitetjük magunkat, galambperspektíva, elég jó látvány. Hihetetlen látvány, közben el lesz mesélve érintőleg 1956 a „Csizma tér”-sztorival, tetszik mindez Popov Ödönnek, és szerintem ez a Jókai-féle Eugén/Jenő/Ödön-keverés-kavarás is tetszene neki, ráadásul passzol a témához, ám csak harminc perc van, amibe némi általános-közhelyes budapestezést is bele kell szorítani. Kis kanyargás után végigautózunk Pest véleményem szerint legjellegzetesebb utcáján, a Szondyn, az Állatkerttől a Teréz körútig, jelentős lepukkadtság és tatarozások, Epreskert és Béke/Britannia szálloda (a Nyugat Barátok Köre törzshelye volt, no meg Móráé, ami azért pikáns, mert ő az egyetlen komoly korabeli szerző, aki nem publikált a Nyugatban) között. Megálltunk a Rózsa sarkánál, véletlenül épp jött ki a Szondy 40-ből szomszédom-batárom, Végh Jóska, összekezelnek Jenővel. Jóska egyébként szerepel TündérVölgy című könyvemben, kapott is tiszteletpéldányt, de, úgymond, Bandikám, engem az olvasás nem köt le, nem olvasta.

Viszont van három lánya és hat lányunokája.

Van azonkívül a Béke falán egy Szondy Két Apródja mozaik, gyerekkori folytonos ámulatom tárgya, ezt is megmutatom Ödönnek, és csak nehezen állom meg, hogy ne kommentáljam. Ugyanis kényszeresen úgy gondolom, Arany Jánost nem ismerni alapjáraton költészeti kompetencia-deficit. Jobb- és a Nyugatinál bal-vissza-kanyar után (a Skála helyén állt a hatalmas London szálloda, Krúdy, Szép Ernő, Márai törzshelye), el a néhai Edison kávéház (Teréz körút 24., Rejtő Jenő) előtt: és Oktogon. A Savoyból börgerking, az Abbáziából (Eötvös Károly, Krúdy, Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Bródy Sándor asztaltársasága) előbb presszó, aztán gyorsétkezde, aztán bank, hagyjuk. Az Operától visszasétálunk az eckermannba (ehemalige Három Holló, Ady törzshelye), német-kultúr-kávézás Wilhelm Drostéval és Susanne Scherrerrel. Liszt Ferenc tér, egy papírlapra rajzolt FR-vel (a Japán kávéház törzsvendégeinek ötlete) bemutatom a FRADY-szobrot, és nem tudom: meséljek a Fradiról? A Japán kávéház törzsvendégei: Munkácsyék asztala (Szinyei, Ferenczy, Lechner, Rippl, Kernstok), Molnárék, Tersánszky és persze Nagy Lajos meg József Attila. Satöbbi, figyelem a Jevgenyijt, még sok név lesz ám, néz vissza jóságosan, mégiscsak Írók boltja, alaposan be lesz itt minden mutatva, szerintem tetszik neki, kapható a könyve. Innen hosszabb menet, az Astoria előtt a kicsit lehet hogy csüggedő egykori underground szerzőt élénkítendő, mesélek az 1984-ben alakult Örley-körről. Erdély Miklós és Hekerle László, Ottlik Géza és Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós és Mándy Iván. És Duna-part, ácsorgunk Petőfi előtt, ez tuti, Popov is megkönnyebbül, nézi, ahogy a talpig bronz tetszetős, romantikus pózba vágva mutat a kettes villamos megállója felé. Engem pedig megint elfog a csodálkozás, milyen szép ez.

Az egész.

Visszacsinálom a korzót.

Vissza az egész szállodasort. Lebontom az Interkontinentált, visszaépítem legalább a Bristolt. Legalább a Nyugatosok híres ablak nélküli különtermét. Jó, hagyjuk, és akkor Centrál Kávéház, iszunk sört, Kiss-József-Kerek-Asztal, Nyugat-asztal, sorolom a neveket, Ödön bólintgat, Kosztolányi, da, Karinthy, da, Osvát, Schöpflin, dada, Adyda, már nem bólogat, ami sok, az sok, Szabó Lőrinc, Kodolányi, Tamási, Illyés, egyéb ál- és valódi népiek, abbahagyom. Narodnyikok, erre is csak rövidke da. Újhold, Válasz, ezt már kihagyom. 2000. Átballagunk a Károlyi palotába, Petőfi Irodalmi Múzeum, Petőfi mintha tényleg meghatná a Jenőt. A Jókai-kiállításon jut eszembe, hogy Jókai szerint Petőfi nejének „mindegyik szeme szép volt külön”, de nem említem az illető hölgy nevét. Kicsit nevetgélünk azon, hogy mindegyik. Tulajdonképpen magamnak mutogatok, ez legalább biztos. Nagyon kimerítő.

Dolog az irodalom.

Besötétedett.

A New York kávéházat vagy például Ódudát (Kéhli, Sipos) kihagytam. Vagy a Fiatal Művészek Klubját. Még szerencse. Pilvax. Valaha háromszáz irodalmi kávéház működött Pesten, ezek zömét.

Le kéne ide valahova feküdni.

Beszállunk a kisbuszba, MTA (Arany János ugye, de nem mondom), Lánchíd, szót se szólok, vot eto cepnój moszt, a Philadelphia (Ady), Fiume (Szabó Dezső) és Lánchíd kávéházakról (Mikszáth, Gárdonyi) hangot se, fölkanyarodunk a várba, vot kréposzty, vot eto panyorámá, minden ragyog, mindjárt elhanyatlok a fáradtságtól, szegény Eugén, bírja ez még? Persze reménytelen, amit csinálunk, és kicsit elkeserítő, hogy én azért tényleg hozzá tudnék szólni valamit az ő Moszkvájához. Kilátástalan. Bámulom a kilátást. Majd megnézi Popov Jevgenyij a filmünket, és talán emlékezni fog arra, hogy.

Valamire.

Arany.

Kicsit azért jó.