Napló

11. naplófüzet

1905. április 2-tól 1908-ig vagy tovább, kb. 1918/19-ig

V. 10. Platónra emlékeztet: megismerés – ráismerés. Speciálisan a következő gondolatmenetre is, ha nem tévedek: mindazt, ami a „lélekről” kimondatik, nem az eszével érti meg az ember, úgy ahogy a tudományos filozófiát érti mindig a kívánatos figyelemmel. Az idevágó gondolatok félig érzések: akkor érti őket, ha az illető érzés felébred benne. Mivel csak utalnak rájuk, egyszer már kellett éreznie ezt az érzést, vagy legalább valami kevesebbet.

Tegnap este a Neue Rundschauban elolvastam Hermann Bang Michael című regényének befejezését. Ez a regény láthatólag szigorú stílushoz ragaszkodik. Összehasonlításképpen felidéztem magamban a Niels Lhynét. Ott egy szálra fűződik fel az összes lehetséges finom kapcsolat, egy finom ember minden vele megtörténő dologhoz való viszonya. Ez a regény – én legalábbis ilyennek láttam –csak két ember egymáshoz való viszonyát ábrázolja, leplezi le, fedezi föl. „A viszonyt” bizonyos mértékig mint egy kísérleti sor változóját – az egyes szakaszokon végzett megfigyelések százainak jegyzőkönyvezésével, pillanatok százaira bontva, a kísérleti helyiség hőmérsékletének és minden más mellékkörülménynek a feljegyzésével. De mindig csak „viszonyról” van szó, bizonyos mértékig in abstracto; nem úgy, mint a naturalista kísérleti regényben. A két ember kapcsolatában működő törvényt igyekszik ábrázolni. Mindig csak a pillanatnyit, a statikust mutatja; de ahogy sorjáznak a megfigyelések, érezhető a mozgás. Ehhez a krónikás stílusa társul teljesen magától. Hogy milyenek az emberek, akik között ez a kapcsolat él, szinte nem is kell már elmondani.

Tervezett regényemben való alkalmazásának nehézsége abban rejlik, hogy én ezt az ábrázolásmódot nem akarom mindenestül érvényesíteni, és nehézkes az átmenet más szemszögekhez.

Továbbá a következőt jegyzem föl a stílusról: az emberek lelke csak épphogy derengjen át cselekedeteiken és szavaikon, ne látszódjék soha világosabban, mint a valóságos életben.

Tehát bizonyos korlátozásokat kell magunkra vennünk, ahogy a festőnek sem szabad mindent belefestenie a képbe, amit lát.

A megvalósításhoz természetesen meg kell „tanulni” a szükséges fogásokat. Ilyen például a következő: a Tévelygésekben azt mondja Törless barátságosan Basininak: most azt fogod mondani, hogy te egy gazember vagy. Jóval később elmondja neki Basini, hogy Beineberg azokat a bizonyos megaláztatásokat nem parancsolóan, hanem „barátságosan” hajtja be rajta. Ezen a ponton súroljuk azt a gondolatot, hogy Bbg. talán Törless befolyása alatt áll, noha a kettőjük közt uralkodó viszony miatt ez igen furcsa volna. Szinte az az érzése az embernek: a közbeeső időben is történt valami. A szereplők nemcsak abból állnak, ami elhangzik róluk, hanem olyankor is önálló életet élnek, amikor nem jelennek meg, jönnek-mennek, és kicsit mindig másként lépnek elénk. Odalenne a hatás, ha az ember például külön beszélne a befolyásolásról.

Általában talán még fokozná a hatást, ha az ember soha nem hagyná, hogy a szereplőkről elmeséltek önmagukban oksági láncolatot alkossanak, hanem észrevehető hiányok maradjanak a mostani és a legutóbbi status quo ante között.

V. 13. Beszélgessünk kicsit önmagunkkal, Musil úr. Akadnak tehát olyan napjai, amikor nem szereti a művészeket?

Igen.

És olyanok, amikor kerüli a filozófusokat?

Úgy van. Hol nem eléggé filozófusok amazok, hol nem eléggé emberiek emezek.

És ma?

Ma a művészekhez húzok. Bosszankodtam az intézetben, és ezért este művészek asztala mellett üldögéltem, hogy gyönyörködjem ártatlan derűjükben.

Az ártatlan derű úgyszólván címszó; egykor valahogy így jellemezték a művészt.

Hm, igaz, itt ön kényes témát érint.

Bocsánat.

Nem tesz semmit. Egyszer már ki kell ezt beszélnünk. Meg kell vallanom, hogy – bár művésznek gondolom magam – nem tudom, mi az. A filozofálás irritál. Szenvedek ettől a keveredéstől. Tényleg szenvedek. A filozófusról alkotott fogalmam igényesebb lett; azt ragadja magához, amit eddig a művész lényegének tartottam.

Egyszer már célzott nekem erre. A filozófus nem hagyja érvényesülni a mélyenszántó művészt, azt mondta.

Így van. A mélyenszántó gondolkodás nem lehet elég mély, nem lehet elég egzakt.

Ez azonban főleg mégis csak a Materlinckek, a Hardenbergek, az Emersonok és hasonlók ellen irányulna, akik nem méltányosak saját ötleteikhez, hagyják magukat túlságosan elbűvölni tőlük stb. Márpedig a költő mégiscsak az, aki egy emberi alakba helyez bele egy ilyen gondolatot, hatását emberi kapcsolatokban ábrázolja stb. Ehhez a filozófusnak nincs tehetsége, ugye?

Úgy van; a költőnek viszont gondolata nincs hozzá. Nem tud olyan finoman kidolgozni egy gondolatot, ahogy a filozófus ízlése kívánja.

De szükséges ez egyáltalán? A költőnek vajon nem éppen valami középső szinten kell-e a gondolatait keresnie és életre keltenie?

Én is gondoltam már erre. Éspedig a pszichológia szemlélete alapján. A pszichológiának ma igen egzakt közvetett módszerei vannak, amik segítségével a megfigyelés számára hozzáférhetetlen folyamatokat képes feltárni – afféle agytükrök ezek. Ez valószínűleg még tovább fog fejlődni. Mind mélyebben rejlő elemeket fognak felszínre hozni. De érinti-e ez az író ábrázolásmódját? Az író mindig az első látásra felkínálkozó komplexumokkal dolgozik. Ahogy a festő nem atomokat, hanem levegőbe burkolt testeket ábrázol, úgy az író a felszínen található gondolatokat és érzéseket, nem pedig pszichikai elemeket.

Mégis dicsérik az írót, ha sikerül mélyre hatolnia!

És én éppen ebben kerestem a kitüntető sajátosságot! De az önmegfigyelés láthatólag alkalmatlan szerszámnak bizonyul! Kilátástalan, téves vállalkozás becsvágyunkat erre irányítani! Ezért én úgy látom, hogy most új jelentőségre tesznek szert ezek a levitézlett elméletek a képzelőerők játékáról, a szép látszatról és hasonlókról. De fáradt vagyok, ma már úgysem végzünk ezzel. Jó éjszakát, Musil úr.

Jó éjszakát, Musil úr.

V. 30. Törvényszerű szabályossággal ismétlődik bennem a következő körfolyamat:

Arrogáns vagyok, elutasító, zárkózott, finom, boldog.

Az erő valamiféle érzete terjed szét bennem. Evezés közben örülök az izmaimnak, vagy teljesen eltompulva intenzíven filozófiával foglalkozom.

Érzem, hogy a minden téren békülékeny arroganciám lassanként elhagy. Kevésbé kedves, kevésbé elmés vagyok. Üresnek érzem magam, és kétségbeesésemben dolgozom. Ezt megsínyli társas viselkedésem. Vereséget szenvedek. Másvalakihez képest butának érzem magam. Kirívóan ügyetlenül viselkedem, nem vagyok képes megfelelően viszonozni egy sértést.

Néhány óra múlva ismét arrogáns vagyok, elutasító, zárkózott, finom, boldog.

(– – –)

VI. 19. Mi jelentenivaló van? Éjjel a kávéházban E. Key egy esszéjét olvastam, amely nagy erővel ragadott meg – saját múltam hangján. Íme, egykori gondolkodásmódom, a Valerie-hagyomány!

Megvettem a füzetet; már jó régóta az asztalomon hever, de nem volt erőm újra elolvasni.

Ehelyett A Buddenbrook-házat olvastam. Nagyon finom és unalmas; talán mesterien al fresco – de unalmas; mindazonáltal helyenként meglepően szuverén.

Úgy tűnik, némi tehetséggel folytatom logikai tanulmányaimat is. Miért nem olvasok bele az esszébe? Miért nem kapcsolódom azokhoz a szálakhoz, amelyek nagy fájdalmamra egykor megszakadtak?

Megy ez így is – és ez így van jól. Tudom, hogy „rátermett” vagyok, és úgy érzem, fel vagyok mentve a kínos gondolkodás alól. Mégis csupa olyan ötletből, gondolatból élek, amelyek edényükül választanak, bár ehhez az apasághoz nem érzem az ágyékomat eléggé termékenynek.

Ha arra gondolok: két és fél évvel ezelőtt Stuttgartban? Milyen őrülten csábítónak tűnt akkor a rég tettre váltott elhatározás! Milyen gazdag a jövő, amelyet most élek. Minden nap valami finom, a személyiség mélyülése. Még egyszer próbát kell tennem vele.

(– – –)

VII. 5. Ma egy Schumann-kollokvium[1] után v. A.-val[2] és még két másikkal beszélgettem néhány percet. A reneszánszról a katolicizmusra terelődött a szó, arról meg Huysmans-ra, akit A. nagyon dicsért. Én azt mondtam, hogy nekem az À rebours egyáltalán nem tetszett. v. A.: „ó, pedig nagyon finom, különösen stilisztikailag. Olyan stilisztikai szépségei vannak…” Én azt feleltem: „ebben a finomságban van valami művi; nem valóságos”. A.: „mi az a valóságos…? És mióta hiba, ha valami művi?”

Ez a rövid beszélgetés egész napra elrontotta a kedvemet. Úgy látszott, mintha nem tudnám, mi a műviség esztétikai értéke. De főleg az aggasztott, hogy mióta a galériában jártam, bizonyos nyugtalanságban lebegek. Kitaláltam a tapasztalati baconizmus kifejezést, és ezzel próbáltam vigasztalódni. De mégiscsak úgy van: közeleg hozzám most egy típus, melyet valójában sohasem értettem. Az esztétikailag szenzitív típusa. Én morálisan vagyok szenzitív. Főleg Valerie kora óta. Azelőtt az esztétákkal tartottam. Később bizonyos fokig üvegházi tenyészetnek láttam őket. Olyan tökéletlen típusok, mint Strobl[3], megerősítettek ebben.

Konstruált érzések, papírérzések. Most olyan ember áll rendelkezésemre, aki kulturálisan sokfelé kapcsolódik. Azt állítja, hogy képes érezni olyan érzéseket, amilyeneket én csak kimondani tudok. A nyomában kell járnom; ez olyan izgalmas, mint amikor annak idején félbarbárként kerültem a gimnazisták közé.

VII. 6. A Stumpf-előadás előtt azt mondtam Alleschnek: „tulajdonképpen haragszom magára, hiszen hogy tetszhet valakinek Huysmans?” „Ó, pedig milyen finom krónikás stílusban ír; olyan nyugodt elbeszélő – mintha csak a régi latin krónikákat olvasná az ember, és egész halk fordulatokkal hirtelen a cselekmény új oldalát mutatja meg.” Közbevetettem: „ha így volna, igazán becsülném. De csak azt értem, hogy miért becsülték mintegy tíz évvel ezelőtt, amikor még érdem volt dekadensnek lenni vagy keresett érzelmeket elősorolni; de ma? Finom dolgokat sorol elő, de ez minden, amit velük tesz.” „Ó, nemcsak elősorolja őket, hanem tényleg ilyen az ízlése; – egészen valóságos.” „Valóságos? Hiszen tegnap éppen ezt a szót nem akarta érteni; örülök neki.” „Nos én csak azt nem értettem, hogyan vitathatja el tőle.” „De mégis, elismerve, hogy olvasta mindezeket a krónikákat, bár ezen alig múlik valami – és elismerve, hogy tényleg kedveli őket – én a valóságoson egy árnyalatnyival mélyebbet értek.” „?” „Igen, én el tudok képzelni olyan embert, akinél mindez megvan, benyomásairól mégsem állítanám azt, hogy valóságosak.” Itt én előnyösebb helyzetbe kerültem; érezte-e vajon A.? Sajnos újból a stílusra terelődött a beszélgetés, mivel kételkedtem benne, hogy Huysmans csakugyan jól eltalálja a krónikás stílust. Úgy véltem, hogy Hofmannsthal, Schaukal és sokan mások jobban írnak. A. ezt semmiképp sem akarta elismerni. Végre kiderült, hogy Huysm.-t eredetiben olvasta. Ez teljesen elrontotta a kedvemet. Persze: a fiatalember, aki a franciákat csak eredetiben olvassa! Lehet, hogy ezzel pillanatnyilag mindent újra elveszítettem?

Az előadás után Altenberg[4] került szóba, őt A. nem sokra tartja. Én ellenben dicsértem mint finom stilisztát. Sűrített stílus!, mikor is természetesen nem mulasztottam el azt sugalmazni, hogy A.-ra vonatkozólag ez már közhely. De kitértünk a vita elől.

Még nem mondtam el neki, mit remélek tőle az életemre nézve. De máris hízelegtem neki; csak félig szándékosan. Megemlítettem sokoldalúságát, és hogy én ezt illetően az utóbbi években súlyos mulasztások bűnébe estem. Láthatólag meg volt hatva. Ám a sokoldalúságához fűzött kétségeimet nem említettem. Ezért most kicsit szégyellem magam. Egyáltalán: hogy előbb tanulnom kell tőle, hogy később megláthassam, csakugyan van-e mit tanulni ettől az embertől vagy nincs, ez nem valami büszke látszat.

(– – –)

VII. 8. Tegnap a Neue Rundschauban elolvastam Scheffer tanulmányát a reneszánsz érzületről, és nagyon rossz hangulatomból egyszeriben jókedvre derített.

Kiderül belőle, hogy némely modern irodalmi munkák kifinomult értéséhez speciális történeti ismeretek kellenek. Így pl. C. F. Meyer Itáliai novelláihoz: itt, mikor Dante lépked fölfelé a fáklyák fényében úszó, széles lépcsőkön a szállásául szolgáló palotába, az embernek emlékeznie kell arra, hogy egyik költeményében arra panaszkodik, milyen keserves dolog a száműzetésben idegen lépcsőkön föl-le járni. Hoffmannsthal Tegnapjában rendezési finomság, hogy a bíboros éppen Aretino mellszobra alatt ül. D’Annunzio műveiben a Sperelli, Gioconda és más nevek históriai vonatkozásokkal telítettek stb. Ugyanaz a helyzet, mint a képek előtt. A műélvezetnek mennyire új oldala, ha feltételezhetjük, hogy a bacchánsok izzó Rubens-féle menetét a hűvös van Dyck festette! Ha tudja az ember, hogy azon a madonnaképen, amit Allesch magyarázott el nekem, az angyalok ruhájának egy motívuma vonul végig a kezükben tartott liliomokon stb.

A történeti élvezet csakugyan egészen finom emberfajtát teremt. És ha meg akarjuk ismerni az embert, aki létrehozott egy műalkotást, talán nincs is erre más lehetőségünk.

Sőt mi több. Ha meg akarunk menekülni a bennünket körülvevő üres helyektől, talán erre sincsen más lehetőségünk. A színvonal állandó őrzésének ez a legkészségesebb, leghasználhatóbb eszköze.

De az biztos, hogy én és a történeti ember két különböző típus. Nekem egy vers, egy kép gyakran nem mond semmit, míg a másik finomnak fogja tartani. És mind a kettőnknek igaza van. Történeti szempontból a finomságban van valami a bizánci figurák szögletes gesztusaiból és az életet megölő aranyalapozásukból.

Ha őket élvezi valaki, valamiről le kell mondania. Erről még nem tudok ítéletet alkotni. Mindenesetre e két típus vitája mélységes mély jelentőségű.

(– – –)

VII. 11. Az előadás után egy darabig A.-val és v. G. kisasszonnyal tartottam. A. arra akart visszatérni, hogy mit ér az irodalomtörténet az irod. élvezet számára. A N. R.-ban olvasott tanulmányra emlékezve röviden azt feleltem, hogy szerintem ért valamit. Mikor A. elégedett önmagával, igen ellenszenves nekem (tekintettel a várható személyes sikerre a diáklányok estéjén).

(– – –)

VII. 11. Ezalatt Gustl „kombinált biciklitúrán” van az Alpokban – útban Velden felé, Alice-hoz. Biztosan tejet iszik, hozzá salátát eszik, és Göthe Beszélgetések Eckermannalját viszi magával. Keresi a jellemét, és már majdnem meg is találta. Ha valaki leírja őt és engem, a közös kiindulóponthoz kell visszatérnie. Azután a családi körülményekhez. Mai hasonlóságaink különböző eredetűek.

Rendezetlen nemiségétől – az R.-é is olyan, de ő nem szenved tőle – és képzelt testi bántalmaktól szenvedett. Ill. a kettőből tevődött össze az élet eseményeiben való ingatag tartása. A súrlódások, amelyek Charlemont udvarában érték, arra kényszerítették, hogy személyes tartást szerezzen.

Érzem most én is ezt a kényszert, amikor nem tudok fölénybe kerülni egy fiatalabb emberrel szemben, részben azért, mert az ő szakterülete nem annyira az enyém, részben, mert túlságosan kész vagyok szembefordulni önmagammal.

Szükségét érzem, hogy fellépésemben bizonyos fölényt szerezzek.

(– – –)

VII. 21. Kutyafuttában néhány jegyzet Key tanulmányáról.

Bár tanulmánya nagyon mély hatással volt rám, most bizonyos kijózanodás következik. Alapgondolata – több lélek, egyáltalán, lélek – kitűnő. Az az eszméje, hogy tanulmányozás tárgyává tegye a lelket, megváltó volt számomra. Amit az iskoláról és a káros életmódról mond, teljességgel helytálló.

Ezen túlmenően azonban csődöt mond. Hogy mi a lélek, és hogyan kell ápolni a lelket, ez csupa ellentmondás. Összehordta eléggé kritikátlanul, amit erről a tárgyról írtak. Következzen itt néhány egymást keresztező vélemény.

Key a lélek teljes kibontakozását és harmonikus kibontakozását követeli. Az utóbbit Walt Whitman életteljességével vagy Thoreau életegyszerűsítésével. Ami az életteljességet illeti, ismételten hangoztatja, hogy „minden lehetőséget” ki kell fejleszteni. Itt elkerüli a figyelmét, hogy az életteljesség és a harmónia korántsem jár szükségképp kéz a kézben. Hiszen maga is megnevezi az életegyszerűsítést. Természetesen ez nem a szegény emberek stílusaként értendő, hanem úgy, hogy a harmónia eléréséhez válogatni kell a jó hajlamok között. Gyakran el kell nyomni ilyeneket, hogy jobbaknak adjanak helyet. Az életteljesség egymagában szintén csak egy szép állatot eredményez, egy reneszánsz állatot. Az életteljesség és az életegyszerűsítés kombinációjára van szükség, ezt azonban Key nem mondja ki. De még ha ki is mondta volna, az igazi kérdés az: „hogyan?” – Kinek van szüksége teljességre, kinek egyszerűsítésre?

A „jó munkában” lelt öröm, a túlzásba vitt munka és élvezet kerülése – ez kell a harmóniához.

De ellentmondásainak legbőségesebb forrása az észhez való viszonya. Életmámort (vö. életteljesség) és életáhítatot, élethitet (vö. életegyszerűsítés) követel. Két olyan irányt, amelyeket könnyen egyesíteni lehet, ha életáhítaton a jelentéktelen dolgokra való fogékonyságot is érti az ember. Ő azonban nemcsak azt érti rajta, hanem többet is. Az életáhítat fogalma nála a természettel való panteisztikus összetartozás érzetén alapul. Mármost ez nem adatik meg bárkinek, és nem szerencsés dolog egy erősen vitatott filozófiai vélekedés élére állítani egy fontos tárgyat. Egészen bizonyosan akadnak olyan csupa lélek emberek is, akikből hiányzik minden panteizmus. Ennél is fontosabb azonban a következő: melyek azok az emberek, akikben az összetartozásnak ez az érzése erősen ki van fejlődve, pontosabban azok, akiknek ez adja meg a jellegüket. Ezek a színtiszta bolondok, akik az irodalomban és a történelemben elég gyakran előfordulnak. Ők persze csak a határesetek; Key azonban aggasztóan vonzódik ehhez a határhoz. A gyermek és az állat gyakori mintapéldái. Mindenesetre az állati lélek csupán egy tendenciózus posztulátuma, a gyermekre vonatkozólag azonban egy ponton igaza van: odaadás a pillanatnak, feloldódás az erők játékában. Ez irigylésre méltónak tűnhet a felnőttnek. Példaértékű azonban nem lehet számára, mert egy bonyolult alakzatot nem lehet egyszerűbbre visszacsavarozni.

Key ezzel sem számol. Még kérdésesebbé válik azonban ott, ahol megpróbálja a gyermek előnyeit a felnőttre átvinni.

Itt már nem a göthei értelemben vett életáhítatról van szó, hanem minden olyan egyszerű ember panteizmusáról, akinek a szíve nehezebb, mint a feje. Key a fejjel polemizál.

Kezdetben akár joggal. Nietzsche többször elemzett olyan embereket, akiknek folyton előrebukik a feje. Key azonban, alighogy belekezd, máris messze túl van a célon, és mintha sejtelme sem volna a nehézségekről.

(– – –)

VII. 24. Este Nietzschét olvasgattam. Emberi II. 177. o. a 383. af.-ban található valami, ami összefügg a VII. 6-i jegyzetemmel.

Nietzsche azt mondja valakiről, akit meg akar dicsérni: „Undorában logikus”: mindaddig, amíg egy tudomány nem teljesen egzakt, nem jelent semmit az „embernek”. Olyankor finomabb erőket fog le, és időnként rettenetes reakcióban bosszulja meg magát.

Nézzük meg, hogyan bánnak általában a logikával. Megérezni az embereken, hogy feloldódnak a tárgyában. Minden pszichologizáló feldolgozás bizonyos szenvedélyt feltételez. Mert a tudás mai állása mellett azok mind csak hiposztázisok. Szép dolog a jó hiposztázisokat olvasni, olyankor is, ha ellentmondanak egymásnak. Micsoda tűz, lendület, becsvágy kell tehát ahhoz, hogy tudományosan kritikus emberek képesek legyenek rájuk. Nem hinné az ember, a logika a szenvedély, a látszólagos józanság csak a ködbe borult rajongás produktumaként lehetséges. Innen ered az arisztotelészi szillogisztikának mint az egyedülien szilárdnak, az egyedülien józannak a megvetése is. Mindaddig, amíg lelkesedni kell, a logikával lehetetlen társaságba kerül az ember. Csak ha majd egzakttá, matematikaivá, hűvössé válik a logika, akkor fog jelenteni valamit számunkra. Mint amikor az ember egyszer mások előtt kel fel, és kora reggel sétálni megy.

(– – –)

VII. 25. Esszéi I. kötetében azt mondja Emerson: az ember csak félig önmagáé – a másik fele kifejezés. Mert lelki ínségében minden ember kifejezésre vágyik. A szerelemben, a művészetben, a kapzsiságban, a politikában, a munkában és a játékban próbáljuk fájdalmas titkunkat kimondani.

VIII. 5. Wagner írta egyik levelében, hogy nem bírja a hirtelen végleteket. Ellentétek nélkül nem tud ugyan meglenni, de hidakat kell építenie közéjük, művészien és lépcsőzetesen. Gyakran előfordul, hogy társaságban túl hosszan beszél.

Talán egyedül így lehet operát írni?

Különben sajátságos érzék a formális iránt. Talán sikerül egyszer összefüggésbe hoznom ezt az olyasfajta emberrel, amelyet A. képvisel számomra.

Itt eddig csupán egyvalaki ragadta meg az érdeklődésemet, a kis Tino. Nagyon finom és törékeny lehet. Szeretném magamhoz láncolni, de látom, hogy a kezem túl durva hozzá. Mélabús és a mezei virágokról kérdezősködik; de ugyan mit mond a mélabú szó egy gyerekről, és mit jelentenek neki és nekem a mezei virágok. Hanno Buddenbrookra emlékeztet. Minden félénkség nélkül szereti anyámat. Ha ezt megőrzi magában, igen veszedelmes lesz. „Komponálok egy mesét”, „szeretem a szegfűt”, mondja teljesen irodalmi hangsúlyozással. Megkérdeztem tőle: „mindig is jobban szerettél egy bizonyos fajta virágot a többinél, és aztán csak később tudtad meg, hogy szegfű a neve? Vagy előbb hallottál a szegfűről, és szeretted már akkor, amikor először mutattak neked egyet?” Az előbbire mondta élénken, hogy igen. De nem értette a kérdésemet, hanem csak azt gyanította valószínűleg, hogy kelepcét állítottam neki.

Igen figyelemreméltó kislány jött oda a mamámhoz, és így szólt: „Hildegardénak hívnak; nagyon szeretek gyerekekkel játszani.” „Itt a szállodában találsz jó sokat.” „Ó nem mindegyikkel, csak a kicsivel meg a nagyobbikkal” (Tinóval és a Theresianum-egyenruhás fivérével). Szívesen protezsálom ezt a liaisont. Előbb azonban azt kell elérnem, hogy a fiú legyen hűtlen a mamámhoz.

VIII. 27. A lányok egy szociális rétegének ismertetőjegye, hogy az első alkalommal nem elajándékozzák az ártatlanságukat, hanem megfosztják őket tőle. Sírnak és könyörögnek, hogy ne tegyenek velük semmit; de aztán engednek, részben tiszteletből, részben talán azért, mert leigázza őket a magasabb kaszt szívessége, részben a felébredt érzékiség édes ijedelmének hatására.

De azzal, hogy szerelmi életük kezdetén „birtokba veszik” őket, valamilyen szeplő következményeit viszik magukkal az életbe.

ad R. – H. felhasználásra.

Vannak nők, akiket nem szabad nyugalmi helyzetben szemlélni; fényképeken kellemetlenül mutatnak. Az életben azonban hatást keltenek az állandó mozgással, amelyet lelkünknek kölcsönöznek. Mint a szerpentintánc, a kánkán, a bolero, nem valami szilárdságot képviselnek, hanem olyan vonalat, amely sokkal nagyobb, bizarrabb és változatosabb, mint az, ami „valójában” mögötte rejlik. Egyáltalán nem kérdezősködni erről – ez hozzátartozik az ezeknél a nőknél megfigyelhető élettechnikához.

(– – –)

IX. – Tonka – A „szegény lányok, akik nem tudnak beszélni”. A beszéd nemcsak hatalmi eszköz, hanem egy érzékkel több a világ befogadásához. Lásd az Emerson-idézetet, és ami túl van rajta. Jól kifejezni valamit az több, mint jól látni azt. „Az ének adományát, Apolló édes ajkának dalait kapta ajándékba” – ebből a szemszögből nézve lapidárisan egyszerű versezet ez. A „szegény lányok” azonban nem tudnak beszélni. Ezért ölt bennük a fájdalom egyébként nem ismert formákat. Feltételezni is lehet róluk bármit; teljesen magányosak és tehetetlenek.

IX. 28. A házasság hűtlenségre való alapozásának témájához: Canaletto. A fehér paróka és a duplán púposodó szoknyák minden nőnek lehetővé teszik a szerelmi életet. Szabad bennük csúnyának lenniük. A nő tisztán szexuális és tisztán szellemi lény lesz; a szépség köztes állapota nem létezik. Canaletto nőinek mopszliképe van, és csontszárazak. A ruházatuk azonban valami merőben természetellenes lényt csinál belőlük, amellyel a szellem szabadon játszhat. És ha másképp érintkezik velük az ember, kioltja a gyertyákat.

X. 11. A megkezdett regényvázlat – elején a gyermekkor történetével – sémáját tekintve a Tévelygésekre emlékeztet. A tényleges cselekményhez nem tartozó jelenetek itt is az érzékiség alaphangját ütik le, és a továbbiakban ismét túlnyomórészt intellektuális jellegű morális bonyodalmak épülnek rá.

Ebben tagadhatatlanul rejlik valami veszély. Túlságosan fiatal vagyok, hogy egy bizonyos, rám jellemző tipikus technikához szokjam hozzá.

Ugyanakkor persze éppen Gustl és Robert vonatkozásában a gyermekkor története igen alkalmas arra, hogy bevezessen a jellembe.

Végül ingadozom, hogy ne igyekezzem-e kerülni a szexuális részleteket, és már csak ezért is ne mellőzzem-e a gyermekkort.

Mivel azonban éppen a szentimentális szerelem és Robert szerelme közti különbség az egyik fő probléma, ez pedig csakugyan jelentkezik már a gyermekkorban, nem volna szerencsés megkerülni. Nehézkes azonban ilyen borzasztó nagy feneket keríteni a dolognak. Dosztojevszkij ilyet soha nem csinál!

X. 16. A szereplők és a részletek minden gazdagsága ellenére az alapgondolatok igen szegényesek. Melyek azok egyáltalán?

Először: az érzékiség mindenkin uralkodó hatalom. Önmagában véve azonban úgyszólván semmi, hanem olyasvalami, amiből a legnagyobb sokféleség származik. Gustl és Alice rajongása, Robert tartózkodása mindennel szemben, különösen Gustlnál egyre inkább erre épül minden.

Másodszor: a nemek közötti viszonyoknak mindenestül illúzióra kell épülniük; a hűség vonatkozásában is. Herma sorsa ezáltal válik tragikussá. A szükségszerűség áldozata. És még tragédiájában sem illeti meg egyértelmű gyász. A „szkepszis”, „a tartózkodás” még az emlékére is ránehezedik.

Harmadszor: Robert viszonya G.-hez és A.-hoz. Ez a mi drámánk. Puszta ellentéte az R. – H. viszonnyal szemben Robertet szellemi mivoltában kell hogy jellemezze.

Negyedszer: a „szegény” lányok. A pásztorének.

5. A könyv és ami kapcsolódik hozzá: – 6. A szenti-mentálisok!!!!! Az A.-hoz és H.-hoz és G.-hez való viszonyok csupán olyan tárgyak, amelyeken át R. megnyilatkozik.

Kicsoda R. maga? Intellektuális természet. Az erény az értelem következménye – ez érvényes rá. Ez az ő képlete. De mi az erény az ő értelmének sajátossága nélkül? Valójában a mindig másként gondolkodás formált engem. De a közvetlen ábrázolás alól ez kivonja magát. Pontos ifjúkori történetet kívánna.

Egy másik módszer az volna, hogy a figura mindvégig kissé tendenciózus oppozícióban jelenik meg – állandó ellentmondásban a maga és a szerző nevében –, olyan jelenetekben, amelyekben megmutatkozik eltérő álláspontja az erkölcsi kérdésekben.

(De Boye páter!)

Hanem a legjobb módszer talán az, hogy a figurát a sötétből dolgozzuk ki, mint Dosztojevszkij. Tehát szó sincs arról, hogy eleve főszereplőként vezetjük be. Ennek útjában áll azonban, hogy bőséges múltja van (érzékiségárnyalat, hivatáscsere, H.)

A megkomolyodás mégiscsak fő téma.

1906

Igazságtalannak lenni: vitatkoztam mamával. Most egyedül vagyok a cselédlánnyal, aki mindig figyelmes és udvarias velem, m.-val viszont mindig veszekszik. Kedvem volna azt mondani: m. mindenkivel viszálykodik, aki nem engedelmeskedik feltétel nélkül az akaratának; m. házsártos, elviselhetetlen stb.

Miközben próbálkozom ezzel a gondolattal – sok minden van benne –, érzem, hogy hasznomra lesz. Megszabadít minden kedélyhullámzástól, megnyit az új benyomások előtt. Tudom azonban, hogy mikor ezt gondolom, igazságtalan vagyok m.-val. A cselédlány tényleg mindent elkövet, hogy elmulassza a dolgát stb. Most legyek igazságtalan vagy ne legyek?

(– – –)

Azt egyébként nem mondhatná senki, hogy végül is mind a kettőjükről azt gondolom, ami lelkileg előnyösebb számomra (engedni v. felülkerekedni; érvényesíteni talán egy imperatívust). Mert töprengés közben gyakran fogok egész más eredményre jutni, mint itt pl. arra, hogy leírom a kérdést, ami félretolja az alternatívát.

(– – –)

Morál: bizonyos esetekben hasznos követelni, hogy legyünk állhatatosak az első támadásokkal szemben. Patológiai esetek megfigyelésekor valóban a hibák lavinaszerű halmozódása figyelhető meg. Minden nagy feszültségű lelkiállapot, úgymint a küzdelem valamely bűn, rögeszme ellen, hűség a távoli kedveshez, ingatag egyensúlyt képez. Az engedékenység első jelére megsemmisül az egész diszpozíció, nem árnyalatnyira lesz más az ember, hanem teljesen. Így pl. már akkor, ha észreveszi egy idegen nő illatát, vagy véletlen találkozást keres. Az akarat nyugtalansága, minden olyan gondolat örömének eltűnése, amely az előbb még foglalkoztatta az embert – ez a kezdet. A nagy feszültségű állapot máris megtört ezzel, tehát tulajdonképpen még a morális ellenhatás lehetősége előtt. A megmentéséhez teljesen új morális akciónak kellene fellépnie. Kivételesen szerencsés eset, ha éppen fennáll egy ilyen diszpozíció.

A fenti példában egyébként az illat önkéntelen érzékelése valószínűleg már a lappangás lazulását jelzi.

A tudatos akarásnak itt általában véve kényes a helyzete.

Akarás: a lelket a tudattal azonosították, és a legelőkelőbb attribútuma gyanánt az akarat szabadságát tulajdonították neki. Ennél nagyobb tévedést elképzelni is nehéz. Hadd legyen itt szava az egyénnek is: – én magamban még soha nem észleltem akarást in actu. Mindig csak gondolatokat láttam, pl. ha az ágyban egyik oldalamon fekszem: most át kellene fordulnod. Ez a gondolat teljesen egyenjogúan egész sor másik társaságában masírozik: pl. elzsibbadt a lábad, forró a párna stb. Ez szabályos fontolgatás. De még egyáltalán nem tör ki cselekvésben. Ellenkezőleg, némi megütközéssel állapítom meg, hogy e gondolataim ellenére még mindig nem fordultam meg.

Amiatt, hogy csak kirovom magamra: meg kellene fordulnom, de látom, hogy ez nem történik meg, szinte depresszió kerít hatalmába, igaz, inkább gúnyosan rezignált. És egyszer csak, mindig egy észrevétlen pillanatban, megfordulok. Közben csak a már végrehajtás alatt álló mozdulat tudatosodik bennem, és gyakran annak valami emléke, hogy az valamelyik testrészemből indult ki, például a lábaim felől, amik kicsit kizökkentek a helyzetükből v. öntudatlanul kimozdultak, és a továbbiakat magukkal vonták.

Következtetés a filozófiára a tanulmányozása felől.

Aki a filozófiát tanulmányozza, olyan tapasztalatra tesz szert, amelyből e gondolkodási területnek a tudomány és a költészet közötti sajátos helyzetére lehet következtetni, ahol is az sem az egyik, sem a másik előnyeit nem osztja.

Mindhárom terület irodalma óriási nagy. A költészet láttán akár egyetlen egy év termése láttán is kétségbe eshetne az ember, e végtelenségből ösztönös biztonsággal mégis csak néhány könyvet választ ki, azokat, amelyek fontosak neki. Az egzakt tudományok irodalmának ezzel szemben megvan az az előnye, hogy minden egyes könyv módosítja, továbbfejleszti, fölöslegessé teszi elődeit. Csak a filozófiában nem tudja az ember, kitől tanuljon.

Társas munka. Vannak emberek, akik nem magányosan, hanem eszmék cseréje közben tanulnak. Ez talán a tanulás termékenyebb módja. Persze mindig szorosan a dilettantizmus határán mozog, legalábbis azokban a dolgokban, amik nem az érdeklődés gyújtópontjában állnak. Mindenesetre megteremti a képességek harmóniáját, valamilyen előkelő szellemi habitust: Hellaszban így politizáltak, kormányoztak stb.

Az ilyen emberek képesek hinni a mítoszban, vagy azért, mert mindnyájan közösen hittek egy szép vonalban, mert a hit társadalmi csemege volt, vagy azért, mert a hitet leromboló reflexiók magányos, kritikus embereket feltételeztek. Ezért hunyt ki a mítosz az individualizmus felemelkedésével. Természetesen lehet, hogy mindkettőnek harmadik közös oka van.

Szeptember vége.

Róma: éjszakai látogatás az Antropológiai Intézetben. Az ajtón át gyorsan kell besurrannunk a sötétbe, mert különben megszólal a portásnál a jelzőcsengő. Régi jezsuita kollégium (Colleg. Roman.). Hosszúkás csarnok, kétoldalt a falak mentén koponyákkal teli szekrények. A koponyák csupán tudományos preparátumoknak hatnak, de fenn a szekrények tetején különböző primitív népektől származó színes viaszlenyomatok, mellszobrok, melyek mintáját élő emberekről vették le; ezek beszédességükkel nagyon kísértetiesen hatnak.

Sergi dolgozószobája: egykori jezsuita cella, nagyjából négyzet alakú, ablaka a csendes udvarra nyílik, mennyezete süvegboltozat. Az ablaknál asztal áll mikroszkopikus vizsgálatokhoz, mellette üvegcsékben mindenféle vegyszerek. Szekrény számtalan kis fiókkal, amiknek fehér porcelángombja van, és agymetszet-preparátumokat tartalmaznak. Drága nagy mikroton meg egy kisebb. Mikroszkópok. Egy kanári. Sergi kb. napi 14 órát dolgozik, reggel hatkor kel. Rengeteget publikált. Úgy néz ki, mint egy fess fiatal római bérkocsis, de nagyon szépcsúfan kidolgozott homloka van, ami csupa hosszú, éles ránc. Lelkileg olyan, mintha tizenhét éves lenne. Tudományából az égvilágon semmi nem szűrődik át az életébe, mint embert egyáltalán nem jellemzi. Naiv, mint egy derűs szerzetes. A tudomány általában is a szerzetesség modern analógiája.

Még a kutatási területéhez egészen közel eső életkérdésekben sem talál kapcsolatra. Azt mondja: néha érzem, hogy szicíliai faj vagyok. Az eszem szabadságot ad a nőnek, az érzéseim azonban ezt nem viselik el. Nem érti, hogy ez nem ösztön.

Apja, a szabadgondolkodó, az anarchista azt mondja: a nő a gyermekeké. Mihelyt anya lesz belőle, le kell mondania saját életéről. (Giuseppe a neve, és afféle W. Wundt lehet.)

Este a birreriában a Berl. Tagblattban a következőt olvastam: ha az esztéta helyett (aki borzalmasnak tartja a nyaralótelepeket) mélyebbre látó ember jár erre, felismeri, milyen értéket képviselnek a népegészség szempontjából. Nagyjából az 1870 körüli légkör. De ugyanebben a számban (tocsogós) cikk az expresszionisták mellett.

Október 2. Elképzelés: Signora Edith azt mondja: puszika, csőröcske…

Quirino 27 éves, a nő negyvenes évei végén. Kihúzták nemrég az összes fogát, és most petefészekcisztája van. Quirino csak orvosi tónusban beszél erről, és olyan gyengéden, ahogy olyan fiatal nőről beszél az ember, akinek a tífusz után le kell vágatnia a szép haját. Nincs rossz alakja, de zsidó vénkisasszony-ábrázata van, az orrán két bibircsók. Quirino szép okos homloka mintha sárgás színű márványból lenne. Felesége mindig lehetetlenül van felöltözve és parfümözve. Teljesen műveletlen, de eltökélten társalog mindenről, amiről társaságban szokás. Közben nagyon öntudatos és „chuzbisch” (?). Fösvény is. Egyáltalán nem tiszteli a szellemileg magasabb színvonalú emberek véleményét, ha neki más a véleménye. És Quirino már akkor is boldog, ha csak beszélhet róla. Közben ő, úgy látszik, valóban kedves, derék ember. Korához képest meglepően érett mint orvos is. A feleségében nyilvánvalóan magasabb rendű világot lát. Legalábbis szebbet és emberibbet, mint híres apjáé. Erotikájában van talán valami fiúi vonás. Mivel egyszerű, vallásos anyjával nincs szellemi kapcsolata. És mindent egyedül csinál, szülei akarata ellenére; megcsinálja magát, felküzdi magát mint gyakorló orvos, és egy fillért sem akar E. vagyonából. Színtiszta idealista.

Látogatás Sergiónál a Manicomióban. Via Lungara. Lépcső, irodák, orvoslakások. Zegzugos folyosó, fehérre meszelt gerendák, mint valami padlástér visz az utca fölé a Gianicolóra felkapaszkodó épületkomplexumba. Súlyos ajtókat nyitnak és csuknak előttem-utánam. Pavilonok egy hatalmas, lejtős, fenn bal felé elnyúló kertben. Kilátóhelyek. Az egyiken betegek ápolónőkkel, első pillantásra alig lehet megkülönböztetni őket egymástól. Átmegyünk a női osztályra; ház, ráccsal körülkerített tér, fák, padok. Mind kibontott hajjal. Mind visszataszítóan csúf arcúak, hájas, összenőtt, puha vonások. Egyikük felhúzza a harisnyáját, csúf hófehér láb. Egy öreg nő a férjének szóló levelet ad át. Ernesto, drágám…! Eléggé összefüggő, amennyire látom. Mindig ugyanaz: mikor jössz? Elfelejtettél? Azonnal idehozatod, mondja az orvosnak. Persze, ígéri meg az, és összetépi a levelet, mihelyt a főnővér becsukta mögöttünk az ajtót. Egész gyűjteménye van ilyen levelekből.

Speranza pavilon: nyugodt osztály. A legerősebb benyomás: egy jó társaságból való úr, paralitikus. Ül az ágyában. Ősz kecskeszakálla, ősz haja van. Ápolt, nemes és intelligens arc. Idealizált Cavour-típus. Talán az ötvenes évei végén. Igen fehér arcszín. Teljesen mélabús. Bólint felénk, mikor üdvözöljük, és halkan, melankolikusan, egész habitusának megfelelően válaszol az orvos egy kérdésére.

Aztán egy vidám, kövér, öreg festő. Ágya az ablaknál áll. Papír és irón van nála, egész nap rajzol. Amit láttam tőle, nem olyan, mint amit bolondoktól egyébként ismerek, hanem mint egy egészséges ember vázlata egy festményhez. Csoportok termekben, vieux jeux, de egészséges. Sergio, akinek úgy látszik, nincs semmi művészi érzéke, nem érti, hogyan nézhetnek ki így vázlatok. Nyilván ezeket is betegnek tartja, mert nem ért hozzá eléggé. Gyorsan elcsór egy lapot – az öreg úgy vihog, mint valami züllött némber – és megmutatja nekem. Bellissimo, mondom. Látod csak, mondja a beteg, az úrnak tetszik, mutass neki mást is, csak mutass. Azt mondta, bellissimo, tudom én, te csak nevetsz, de neki tetszik. – Kedélyesen mondja ezt, mint amikor ketten ugratják egymást. Megnézek még pár lapot, mennünk kell tovább. – Idióták, a legszörnyűbb dolog, ami létezik. Ferde az egész tartásuk, ülnek az ágyban, alsó állkapcsuk előrenyúlik és lelóg, erőszakos, őrlő mozdulatokat végeznek vele, mikor küszködve megszólalni próbálnak. Szennyesek. Egy öregember – dementia senilis – mint egy kis csontvázon csüngő sovány bőrzsák. Elsüllyedt piros szemecskék.

Háborgók osztálya. Már a folyosón csatlakoznak hozzánk az ápolók. Kiáltozást és karattyolást hallani, mint amikor madárketrechez közeledik az ember. Az ápolók nagyon megnyugtatóan erős, tagbaszakadt, barátságos, tiszta emberek. Heten vagyunk férfiak. Az egyik ápoló arra készül, hogy benyisson, én akarok elsőnek belépni, Sergio visszatart. Az ápoló kinyitja a biztonsági zárat, egy pillanatra széltében-hosszában kitölti az ajtót, aztán gyorsan benyomul. Mi követjük. Mihelyt odalépünk egy beteghez, kétfelől egy-egy ápoló taktikusan odaáll melléje, a többiek körénk állnak, oldalról és hátulról fedeznek. A betegek izgatottan ülnek az ágyukban, kiáltoznak és gesztikulálnak.

Egyesek keze hurokban, mely csak némi mozgásteret hagy nekik, az ágyhoz vannak kötözve, nehogy öngyilkosságot kövessenek el. Paralízis, paranoia, dementia praecox. Ahogy közeledünk az egyikhez, ránk kiált. Nem értem, mit. Nagy gesztusok, sirámok, szidalmak. A főápoló mesél valamit, az orvos elrendel valamit. Az egyikkel Sergio hosszabban beszél. Ki ez az úr, kérdezi a beteg. (Ezt sokan megkérdik.) Egy idegen orvos. Nem, te a német császár hetedik fia vagy. Ez nem igaz, feleli Sergio, mondja meg ő maga. Non e vero, töröm olaszul. Ma tu e il settimo figlio… No, mondom. Hazudsz, kutya, disznó, és szidalmak özönét zúdítja rám. Az ápolók nagy eréllyel visszanyomják az ágyára, továbbmegyünk. Akiket elhagytunk, utánunk kiáltoznak, mások felénk kiáltoznak. Egy öregember, akivel váltok pár szót, jókedvű, viccelődik, egyszer csak a teljesen értelmes beszélgetésből trágárságokba siklik át, látszik, amint átsiklik, bőbeszédűen és buzgón szemléltet valamit a péniszén, és maszturbálni kezd. No fa porceria, mondja szigorúan az orvos, és az ápolók megragadják. A folyosón nők, csinos kislányok, akik látogatóba jöttek a betegekhez; udvariasan és bizalommal köszöntenek bennünket. Vasárnap van.

Zárt udvar, melyben árkádos galéria fut körbe. A bejáratnál idióta fiúk, taknyosak, mocskosak. Egy fiatalember odafurakszik hozzánk, siránkozik – Isten tudja, mivel töltötte az idejét azelőtt. Ki akarok menni, kéri, miért nem engedsz ki. Erről csak az igazgató dönthet, én nem, csillapítja Sergio. Az tovább kérleli, és lassanként fenyegető lesz a hangja, szorongató, valamit rezegtető, körbecsapongó, tudta nélkül veszélyeztető. Az ápolók lenyomják a padra. Ül itt valaki, egy egyszerű férfi, még a vasárnapi sötét ruhájában. Félénken és udvariasan üdvözlik, szerényen kis kéréseket adnak elő, az ember úgy érzi, börtönben van. Aztán a másik udvar. Óvatosan lépünk be, az ápoló az öklével megveri a kaput, és erre a jelre mindenkinek fel kell sorakoznia a gallerián, vagy le kell ülnie az ott álló padokra. Sergio még külön a lelkemre köti, hogy legalább két lépés távolságra haladjak el előttük. Mind így teszünk. Mihelyt elhagyja valaki a helyét, az ápolók megragadják. Minden azon múlik, hogy a nyugtalanságot még csírájában elfojtsák, heten vagyunk harminc ellenében; egy csendes, fallal körülvett, kizárólag őrültek, köztük gyilkosok lakta udvarban. Az a különös, hogy egymást nem bántják, csak az idegenek, a zavaró elemek hozzák ki őket a sodrukból. Mindjárt az ajtónál egy, középmagas, közepesen erős, barna kecskeszakálla és szúrós szeme van. Karba font kézzel a sarokban támaszkodik, hallgat és ádázul néz bennünket. Úgy gondolom, neki sikerül majd kitörni. Aztán egy apró termetű, zömök. Rövidre nyírt, fölfelé keskenyedő fegyenckoponyája van. Kőtörésre való fogai. Feláll. Sergio vált vele néhány szót. Kérdezze meg tőle, miért van itt, szól nekem Sergio. Elég jól tud németül. Miért vagy itt, kérdezem tőle. Tudod te nagyon jól, mi erre a válasz. Nem tudom, tartok ki, miért vagy itt? Tudod te nagyon jól!! Miért vagy ilyen udvariatlan hozzám?, kérdezem. Mert így akarom, én azt teszem, amit akarok! De ok nélkül mégsem szabad udvariatlannak lenni. Nekem azt szabad, amit én akarok!! Érted? Amit én akarok!! Nem szeretnék most egyedül maradni ezzel a fickóval; harsány hangon beszél, úgy rivall rám, mint egy altiszt, nevet az arca valamijével, és azt hiszem, ha tehetné, torkon ragadna és az arcomba harapna. Berlini vagyok, mondom. Ó, Berlin, az szép város, feleli a gyilkos, teljesen kicserélődve, valami fény ömlik el rajta, valami lágyság, de ezzel még jobban elmélyíti a kísérteties kiszámíthatatlanság benyomását. Sergio ugratja, dühös rá, nem válaszol neki. Egy erős fiatal néger is ül ott, ijesztően lapos az orra, az orrgyöknél egészen be van nyomódva, ádázul és apatikusan néz bennünket.

Magánzárkák: már messziről hallatszik egy kiáltás, egyre ugyanaz. Kinyitjuk a zárkaajtót. Kopár helyiség, az egyik sarokban az árnyékszék, letakarva, középen alacsony fekhely. Egy meztelen férfi áll a helyiség közepén. Akkora, mint én, eléggé izmos. Barnásszőke szakáll, világosbarna szeméremszőrzet. Szétvetett lábbal áll ott, feje lehajtva, szakálla csupa nyál. Mint az inga, állandóan ugyanazt a mozdulatot végzi, újra meg újra ugyanarra az oldalra veti a felsőtestét, a feje közben leszegve, derékszögben behajlított, szorosan a testéhez simuló karral, úgy mozgatva az ujjait, mintha taktust verne. Hozzá mindannyiszor éles kiáltások, „Eeh!”, zihálva, a lélegző izmok roppant megfeszítésével kibocsátva. Rajta nem lehet segíteni, meg kell várni, míg elfárad. Ez órákig eltart. – Egy másik cellában egy agyalágyult öreg. Ránk hunyorít. Alkoholista. Azt álmodta, hogy megcsalja a felesége, és miután felébredt, agyonütötte. – Egy következő cellában egy orvos, bárgyú, magába merülve töpreng, ahogy belépünk, mindjárt fordulunk is vissza. – Az utolsó cellában egy ügyvéd. Utcai ruhában, csak gallér nélkül. Fekete körszakálla, fekete haja van. Úgy fest, mint aki azonnal kiléphetne a bíróság elé egy védőbeszéddel. Csak épp valami keserves okfejtés jellemzi a beszédét, sűrű, nyúlós valamin kell átküzdenie magát szellemének; de ezt alig lehetne észrevenni, ha nem itt találkozna vele az ember. Doktor, mondja, mindig idegenekkel jön ide, ki ez az úr? Berlini orvos. – Mindig idegenekkel jön, szeretnék egyszer én is magával menni, mutasson valamit – és csatlakozni készül hozzánk. Addio Avvocato, mondja gyorsan Sergi prof., és az ápolók bizonyos tisztelettel csukják be az ajtót.

Október közepe:

Mikor három hete fuori porta[5] járt az ember az utcákon, úgy gomolyogtak elő az emberek a házak kapuiból, mint a férgek a falnyílásokból.

Két kígyóbűvölő fuori Porta Pia. Harminc-negyven körüli nők. Polgári ruhát viselnek. Körbeállják őket. Valami fénylő, villogó, erős lobogás. Pálcákkal vezénylik a kígyókat, amik zacskók közt mászkálnak.

Id. Sergi prof.: olyan arca van, mint egy barátságos 70 éves csecsemőnek; ősz szakáll keretezte pofikák, kacsók.

A fiúk rendkívüli módon tisztelik apjukat. Annyira nem merik zavarni, hogy ha kettesben akarnak vele beszélni, ők is beállnak a sorba, az Antropol. Intézet többi látogatója közé. Bálványozzák anyjukat, aki szigorúan vallásos, míg a fiúk és az apa ateista. De ha Quirino véletlenül épp ráér, elmegy anyjával a templomba, hogy meg ne bántsa. A fiúknak még húsz-egynéhány éves korukban sem volt szabad esténként elmenniük hazulról; ez sértette volna a szülőket. Mikor két esztendeje E. egyik barátnője megkérte Quirinót, hogy vacsorázzék vele meg E.-vel, este hétkor megvacsoráztak, aztán Quirino hazaszaladt, és a látszat kedvéért még egyszer megvacsorázott. Az asztalnál a fiúk úgy szolgálják ki anyjukat, mint egy idegent. Senkinek sincs senkije ebben a családban, akinek megnyílhatna; egymástól teljesen elzárkózva élnek. Mikor E. megjött, Quirino számára eleinte tulajdonképpen egyfajta anya volt.

A fivérek tisztelik egymást, de szeretet és bizalom nélkül. Sergio – a Quirino tudományos alkatára vonatkozó kérdésre – azt feleli: ó, dolgozik ő is, de egészen másképp, mint én. (Ezt azonban bizonyos gyengéd büszkeséggel mondja.) Arra a kérdésre, hogy Sergio hogyan vélekedik a nővéréről, Quirino azt feleli: fogalmam sincs, de azt hiszem, úgy, mint én.

Mikor Qu.-nak volt valami nagyon komisz ügye, és – ez alkalommal egyetlenegyszer – megnyílt 9 évvel idősebb fivére előtt, az így szólt: nagy ostobaságot követtél el, neked magadnak kell tudnod, hogyan kászálódsz ki belőle.

A nővér, egy harminc-egynéhány éves nő: akit úgy tartanak, mint egy öreg énekesmadarat a kalitkájában. Vagy mint a dalai lámát: fogságban, de imádják. Imádjuk, mondja Quirino. Nem bírnám ki, ha férjhez menne. Talán megölném a férfit. Maradjon tiszta. Ne keserítse meg az élet. Ellenőrzi az olvasmányait. A szexualitás tekintetében teljes naivitásban tartja; nehogy megzavarják. De nem fog-e ezzel valamit veszíteni? – Qui sa, nem tehetek másként, imádom.

Órákon át zongorázik a nővér. A legkevésbé sem békés az arca. Mintha elfojtott dolgok szaggatnák idegesen. Grimaszokat vág beszéd közben. Túlzón, kapkodóan derűs.

De közben mégiscsak Wagner-operákat játszik, olvassa a szöveget, és abban igazán bőven van erotika. Biztosan érti, de nem tud gyökeret verni az elméjében, lepereg róla. (Így van ez a felvilágosított gyerekeknél is.)

Crocéné azt mondja, a nő elmebeteg.

A fiúk minden pénzt a nővérükre fognak hagyni.

Október vége: (Róma)

A fák zöldje téli, lestrapált.

Némely téli napokon Bécs szürke levegő könnyű puha bundáját viseli. Ül valahol az ember; hatlépésnyire tőle megindul a lejtő lefelé, vaskorlát. Két kéz bukkan fel, karok darabjai, egy fej; valahogy feljött egy ember. Nem ijedek meg, inkább valami hallatlan élményt jelent. Összeszorul a szív.

A panziószoba: éjfél, vonat érkezett; Párizsból vagy Berlinből vagy Bécsből, nem tudom. A cselédlány bevezeti őket a szobájukba, leteszi a poggyászt. Hangosan beszélnek; a naphosszat tartó zötykölődés brutális lökései, óriási energiája még ott van bennük; az első percekben, ahogy a szobába értek, van még bennük valami rámenősség.

Hallom a bőröndszíjak csattanásait, a kulcsot, a mosdóasztalra helyezett fogkefe és szappan zörgését. Ismerem a szobát, tudom, minek hol a helye. Selyempapír zizeg, tárgyakat bontanak ki és tesznek a helyükre. De közben jókedvűek, nevetnek. Min nevetnek ezek az idegen emberek? Milyen derűsek. Erőlködve ráismerek, hogy franciául beszélnek. Egyes szavakat megértek, elfelejtem őket. Lehúzzák a cipőjüket. Bezárják az ajtót. Mosakodnak. A zajokból rájövök, hogy sok vizet mertek ki maguknak, és hosszan, bőségesen csapkodják az arcukba. Hosszan szappanozzák a kezüket, vízzel kefélik, leöblítik, a habot még egyszer rákefélik, leöblítik. A zajokból kivenni vélem, hogy nem vették le az ingüket, de valószínűleg jól szétnyitották, hátra egészen a vállukig, mert mikor a nő a melle fölött a nyakát mossa, az másképp hangzik. Újra meg újra vizet csapkodnak az orrukba, az úti por miatt, aztán kifújják. A nő kissé náthás, hevesen, hosszan, fesztelenül fújja az orrát; már régóta házasok.

Közben a férj valamivel halkabban mond neki valamit, a nő alt hangon vihog; valami rögtön elárulja, miről van szó. Kis idő múlva elhalkulnak, csókokat hallok; nyolcat, kilencet; közülük hármat-négyet gyors egymásutánban. Némán végzik a dolgukat. A vaságy enyhén verdesi a falat. Aztán egy fél másodpercig kitartott női sikoly, félig hang, félig lehelet. Utána abszolút csönd.

Másnap: nagydarab, vaskos emberek.

Néhány nap múlva viszolyogva hallgatom őket.

November: a dolgok színe halovány, de nem gyenge. Mások, de nem tudok számot adni magamnak, hogyan. Csak az égről tudom, hogy gyakran világos kékesszürke.

Rémisztő: hogy itt voltál terhes. Testedet ezeken az utcákon hordoztad. Elismerve, hogy ezzel a népséggel élsz együtt.

Az is rémisztő, hogy nem szégyellted a testedet mint valami táblát hordozni, amelyre ez van fölírva: közösülni szoktam ezzel az emberrel.

Mindenfelől csak egy lépésnyire van a metafizika: egy hét múlva itt fogsz ülni velem szemközt. Már most látom a teret, amelyet be fogsz tölteni. A párnázat kissé be fog süppedni alattad. Minden ugyanúgy lesz, mint ahogy már most lenne, csak idő telik el addig. Kocsival fogunk megérkezni az állomásról, a kezemet fogod szorongatni, mindez egészen bizonyos lesz, már most az; csak az idő hiányzik még hozzá. Mi az idő? (Gondolni rá, nehogy jöjjön valaki!)

A néger nő: Szomáliára vagy Abesszíniára gondolok. Európai a ruhája, lapos bársonyharang, alóla siklik elő a haja. Nyerges orr; úgy beszél, mint egy verébraj. A tenyere világos, rózsaszín foltos. Mesebeli állat. Szeretnék belecsókolni a hónaljadba.

S. Spirito. Sajátságos benyomás, negyven-ötven tífuszbeteg egyetlen helyiségben. Jól tápláltak (sokat kapnak enni, dara, csirke; gyógyszert nem, csak borogatást, ha 38 fok a hőmérsékletük, langyos fürdőt, ha 39 fok), csak kissé lázasan fénylik a bőrük. Közben óránként felmossák karbollal a padlót, mi egy karbolszőnyegen tisztogatjuk meg a cipőnket, és vigyázunk, nehogy hozzáérjünk valamihez.

A legerősebb benyomás: tuberkulózis az élet végső napjaiban. Öt-hat párnával felpolcolva alszanak, hosszú karjuk a takarón kinyújtva. Hosszú, sovány nyakuk mintha nyújtózna. Arcuk alsó része egészen beesett, úgyhogy a fej háromszögnek látszik, amelyben ragyog a szem, mikor felnéznek, a bőrük zöldesfehér vagy sárgásfehér. Vagy úgy halnak meg, hogy rendkívül szaporán, aprókat kapkodva kezdenek lélegezni (kihunyó gyertyaláng), vagy egy különösen heves vérhányás után a kimerültségtől agóniába esnek, vagy agyvérzés következtében halnak meg stb. Tulajdonképp úgy festenek, mintha álmodoznának. Mintha valami felismerhetetlen ügy fanatikusai lennének.

A termek magasak, nagyok, szép a mennyezetük, mint valami kastélyban. Szinte mintha templomba állítanának be ágyakat.

Enyhe borzongás, megfáztam? Nem hallható, másképp érzett csengés és zümmögés. Ha nálam leszel, a szobáimban aranybojtos vörös függönyök lesznek. Olyan vagy, mint csokoládé ezüstcsészében. Én pedig olyan jó és szelíd akarok lenni, mint a csokoládé.

November:

Függelék a Lidóhoz: egy tizenkét éves leány vulvája: mint egy vak szem. A melle: még teljesen feloldódik a formalétben. Még nincs jelentése. (Kissé ellenszenves, mint egy kopár dombos táj).

A Tanglefoot légypapír: az egyik légy kivonszolta magát a szélére, két lába és a feje szabad, de a hátsó fele és a többi lába oda van ragadva, akárhogyan nyújtózkodik is. Egy másik egyenesen ül, mellső lábai szétterpesztve, a kézdörzsölés mozdulataihoz hasonlóan. Kezdetben erőlködve próbál mind fölegyenesedni a hat lábacskáján, amik a begörbült utolsó ízükkel tapadnak a papírhoz. Ezért kissé ó-lábúnak látszanak. Mint amikor valami éles gerincen áll valaki. Erőt gyűjtenek. Aztán tőlük telhetőleg rezegni kezdenek, míg kimerülten kénytelenek abbahagyni. Lélegzetvételnyi szünet; újabb nekirugaszkodás. Mint egy kis kalapács, úgy nyúlik ki tapogatózva a nyelvük. Fejük barna és szőrös, mintha kókuszdióból lennének; ember formájú néger bálványok. Aztán egy pillanatra elfogy az erejük, és máris újabb testrészükkel tapadnak meg, a szárnyukkal vagy a testükkel. És a papír így lassanként magához húzza őket. Vagy egyszer csak felborulnak, előre esnek a pofájukra, átbuknak a lábukon – vagy oldalvást kinyújtják a lábaikat. Gyakran az összes lábuk oldalvást hátrafelé nyúlik. Így hevernek. Mint valami lezuhant repülőgép, melynek egyik szárnya fölmered a magasba. Vagy mint a döglött ló. Vagy végtelenül tragikus, emberi mozdulatokat végeznek. Időről időre (még másnap is) egy-egy lábát még mozgatja egyik-másik; rezgeti a szárnyát. A potrohuk oldalán, az első lábuk töve tájékán van valami parányi villódzó szervük, amely föl-le jár, nem lehet észlelni, olyan, mint egy pirinyó szem, mely szüntelenül nyílik és csukódik. Az egyik vemhes. Egy másik itt pillantotta meg a választottját, rárepült, szorosan összeragadnak.

Feltámaszkodnak mind a hat lábukra. Vagy kinyújtják a hátsó lábaikat, a könyökükre támaszkodva próbálnak felemelkedni. Az egyikük a fejét és a karjait kinyújtja a papír szélén túlra. Egy különösen erős képes rá, hogy sorban egymás után fölemelje a lábait. Ez elmegy. De nem egyszerre szabadul el mindegyik lábával. Némelyek mintha békésen aludnának. Végül csaknem mindig felborulnak fejjel előre bukva.

Rózsás bőrű fiatal lányok haladnak el melletted a lépcsőn, egy képes levelezőlapot olvasva. Tisztelettudón és csak azért szégyenkezve, mert férfi vagy, félrehúzódsz előlük. Ahogy lépkedsz lefelé, ruhaillat, frissesség illata marad utánuk és talán egy kis – izzadságszaggal már túl sokat mondtam.

A postáskisasszony már ismer téged az udvariasan gyámoltalan kérdezősködésedről, hogy melyik a megfelelő levélszekrény. Észreveszed a szemén, miközben üdvözöl. Odaadod neki az ajánlott levelet; ráíratja veled hátra a neved és címed. Érzed, hogy ez nem feltétlenül szükséges. Odanyújtja neked a ceruzáját. Megnézi, mit írtál, kötelező arckifejezéssel korrigálja magát, és előbb valami mást csinál a levéllel. Csak akkor olvassa el, mikor rá kell írnia a feladóvevényre. Megcsonkítja a nevedet. Derűsen figyelmezteted. Olyan arcocskával néz rád, amely a nevetéstől ki akar gömbölyödni, de még türtőzteti magát. Aztán a két szemedet párhuzamosan az ő két fekete ragyogó szemébe mélyeszted, amelyet ő felkínál neked, udvariasan köszön, és te távozol.

Várakozás: megnézem a munkámat. Mozdulatlan; mintha kőből lenne. Nem jelentéstelen, de a mondatok meg sem moccannak. Kétórányi időm van, míg – jól kiszámítottan – elmehetek. Minden ötödik percben az órára nézek, mindig kevesebb az idő, nem, mint amennyire taksáltam, hanem mint amit – mint valami csodát – reméltem. Először látom mozdulatlanul állni a bútorokat a szobámban. Olyan másként látszanak, mint amikor öt pontot a dobókocka ötösének lát az ember. Az asztal, a két szék, a pamlag, a szekrény. Gondolatok nélküli emberek járhatnak valahogy így, mikor végeznek napi munkájukkal. Az örömtől már-már túlcsorduló várakozás van bennem. Olyan izgatott öröm, mint december 24-én este, mielőtt kezdődik, amire várt az ember.

Valaki fütyül az utcán, valaki beszél és elhalad. Sok zaj egyidejűleg; valaki beszél, az emeleten zongorázik valaki, cseng a telefon. (Miközben ezt leírom, rohan az idő.)

November vége felé: korán lefeküdtem, úgy érzem, kissé megfáztam, sőt talán van egy kis lázam is. Ég a villany; a mennyezetet vagy az erkélyajtót takaró függönyt nézem. Akkor kezdesz vetkőzni, amikor én már végeztem vele; várok. Csak hallak. Érthetetlen fel-alá járkálás; a szobának hol ebbe, hol abba a felébe. Odajössz az ágyhoz, leteszel rá valamit; vajon mi lehet az. Kinyitod a szekrényt, beleteszel vagy kiveszel valamit, hallom, amint visszacsukod. Kemény tárgyakat helyezel az asztalra, másokat a komód márványlapjára. Egyfolytában mozgásban vagy. Azután ráismerek a hajad kibontásának és kefélésének ismert zajaira. Majd víz zúdul a mosdótálba. Már előtte a ruhák levetése; most újra; érthetetlen, hogy ennyi ruhát vetsz le magadról. A cipő. Aztán a harisnyád jár-kel föl-alá ugyanolyan szakadatlanul, mint előbb a cipőd. Vizet töltesz poharakba, háromszor, négyszer egymás után, fel nem foghatom, mi végre. Én a képzeletemben már rég végeztem minden elképzelhetővel, mikor te a valóságban nyilván még mindig találsz valami újat. Hallom, amint belebújsz a hálóingedbe. De ezzel még koránt sincs vége mindennek. Megint százszámra jönnek az apró cselekmények. Tudom, hogy sietsz; tehát mindez nyilvánvalóan szükséges. Megértem: ámulattal nézzük az állatok néma mozdulatait is, ahogy egyik cselekményt a másik után végzik reggeltől estig, holott állítólag nincs is lelkük. Ez pontosan ugyanaz. Nem vagy tudatában a számtalan fogásnak, melyeket elvégzel, mindannak, ami szükségesnek látszik számodra, és teljesen jelentéktelen marad. Mélyen benyúlnak azonban az életedbe. Én, aki várok, ezt véletlenül megérzem.

Pap a Lateráni templomban. A katolikus egyház diadaláról prédikál. Fiatalemberek belülről támasztják neki kerékpárjukat a templomkapunak. A pap egészségesnek, fiatalosnak látszik. Állhatna az utcán, és ugyanezzel a buzgalommal, ugyanezekkel a mozdulatokkal taglalhatná a gioco di ballonét[6]. De éppen ezáltal hihetetlenül közel hozza az emberhez Isten birodalmát. Nem a civil önfeláldozáson át kell odavezetnie az útnak.

Café Faraglia, világítótest-figura: a csípőjéről – a csípőjére lelógó kezéből – a tükörbe merül egy kövér, lágy, sárgán izzó fényrúd (hangtalan, de fél órával később anyám jó szakácsnőjére, Julie-ra gondolok, és arra, hogyan sercegett a zsír a serpenyőben, mielőtt beletette a sütni való hússzeleteket). Testének ezen a felén keskeny fénypatak fut végig, le a térdéig. A másik fele viszont büszkén meg van világítva; a felemelt kezétől lefelé; bronzszínűen; mint egy cirkuszi manézs tája; szelíd dombhajlatok árnyékai a mell és csípő környékén; mintha leopárdbőr borítana egy mezítelen testet. A figura hátán derékszögben ér össze a két tükör. Halk, kétségkívül banális kávéházi zene szól lágyan. Martha azt mondja: mikor így rám förmedsz, mindig teljesen elveszítem a fejem kétségbeesésemben. Mikor kiléptünk a kávéházból, puha és lágy volt a levegő, sötét acélkék éjszakai felhők tornyosultak egymásra az égen. Sírós hangulatban voltam a gyengédségtől, és egyre csak simogatni szerettem volna őt.

December 1.: a Piazza Monte Citorión, a parlament előtt, a sűrű utcai forgalomban láttam egy péket, aki csupasz felsőtesttel szaladt át az úttesten, a vizeldébe vagy valami más dolgára.

Körülbelül négy hete nevetni láttam itt egy lovat. A Viale della Reginán történt. Egy kicsiny, elegáns, fiatal hámos ló. Egy kőfalhoz volt kipányvázva (kövezetlen gyalogúton, tőle balra egy foghíjtelken egy osteria vagy bognárműhely, udvarral, bokrokkal, cukorrépával), és egy lovász csutakolta. A combja belső felén volt az érzékeny pontja. Minél közelebb ért hozzá a férfi, annál inkább hajtotta hátra a fülét, annál nyugtalanabb lett, próbált odafordulni a pofájával, amit a lovász a testével akadályozott meg, egyik lábáról a másikra állt. Mikor a lovász végképp odaért ahhoz a bizonyos ponthoz, a ló nem bírta tovább, meg akart fordulni, és megpróbálta félretolni a férfit. De mivel az erősebb volt, és nem hagyta magát kimozdítani a helyéről, a ló kénytelen volt nyugton maradni, de egész testében reszketett, és a fogait vicsorgatta. Pontosan úgy, mint az az ember, akit annyira csiklandoznak, hogy nem tud már nevetni.

Miss Frazer esténként a fotel karfáján üldögél, felsőtestét deszkamereven hátradöntve, úgy, hogy a támlához csak felül ér hozzá, a lábát kinyújtja maga elé, úgy, hogy csak a sarka éri a földet (mintha lovaglócsizmában lenne), és így horgol. Aztán megírja a leckéjét. Aztán gyorsan kirakja a pasziánszát. Majd fölmegy a szobájába. Profilja lovagi és éles, mint egy zord nemesé. Ősz haja alatt komikus (kedves) kislányszerűség keveredik vonásaiba.

Kocsiút a Pincióról le a Piazza d’Espagnára: kaktuszok a magas fal mentén. Mint ahogy emberek egy kapun, úgy törnek elő, és tüstént kiterebélyesednek. Így csüngenek alá szürkészölden ezek a kaktuszok. Néhány nagyobb meg félig mintha görbe kard lenne, félig meg fallosz. Mint keskeny, tüskés, óriás marhanyelvek, olyanok. Mint prehisztorikus állatok szarvai.

A Trinita dei Monti megbarnult márványa. Ha a Pincio felől a via Sistina felé jön az ember: ez a vörös front.

Az ég erőskék.

A sötét örökzöld fák, mintha aranyfüstöt fújtak volna a lombozatba.

Óriási ananászhoz hasonló törzsű, nagy pálmák. A levelek mintha poremulzióval lennének bevonva. Formájuk kubista, futurista, örökcsúf: ugyanaz az érzés, mint amit az elefántok árasztanak.

Egy kaktusz a Pincio felső bejáratánál: egészen meg van kövesedve. A leveleken olyan lyukak, amilyenek paleolitikus kőbaltákon láthatók. Az élet azonban folyik tovább körülöttük. Olyan kemény itt az élet, mint ez a kaktusz.

Egy úr egy bérkocsiban. Óriási falánk ábrázat. Kamásli és angol öltöny. Grandiózusnak, gigantikusnak láttatja az arcát ez a hatalmas kulináris energia. Mikor a szalvétáját a gallérja alá dugja, olyan, mint amikor egy homéroszi hős a pajzsát rázza.

Ötlet, erotikus élmény: nyugtalan panzió, az ajtók ki-be járnak. Cselédlányok szaladgálnak a folyosón. Elhaladtukkor elviselhetetlenül fölerősödnek a hangok. A férfi nagyon izgatott, egyszer dühében földhöz csapja a székét. De lehetetlen hozzáférni. Különösen két hölgy, anya és lánya, kis csengettyűs ölebbel. A lány a férfi szomszédja, az anyja a hölgyé. A hölgy dühös, mert ebéd közben szemérmetlen kíváncsisággal bámulják. Egyszer a malocchio jelet mutatja nekik. Teljesen megfeledkezik magáról. Iskolásleány-zsargonban beszél a férfihoz. Az is elvesztette a tartását, mert a brutalitásig fel van ingerelve, de nem szabad brutálisnak lennie. Azáltal, hogy társat találnak egymásban, és bosszúságaik, illetve az azokat megtorló kis bosszúik ecsetelésében egymást múlják felül, egyfajta fertőzöttségbe hajszolják magukat, és közös csínyt beszélnek meg. Egyikük tréfaként indítványozza, készen arra, hogy rögvest e jelleg mögé bújjék, ha a másik túl erősnek találná. Ám a másik örömében tapsikol, mint egy gyerek. Erre az első felugrik, és nagy, fiús gesztikulálással kezd beszélni. A másik megint tapsol, meghajlik és rúgkapál.

Csinálnak valamit pl. egy ajtón keresztül, az üres szomszéd szobából. Ahogy ott kuksolnak a sötétben, és megtették, amit akartak, a férfiban „roppant természetes” igény támad, hogy átölelje ezt a nőt. Mikor megpróbálja, azt mondja a nő: de mit jut az eszébe! Erről szó sincs köztünk. Mit meg nem enged magának? Mire a férfin roppant szomorú csalódás lesz úrrá.

Függelék:

A kis öregúr: fekete öltöny, ami a hátán ki van fényesedve. Az óralánc felülről a második mellénygombhoz erősítve. Fekete medalion lóg rajta, benne aranykereszt. Állán jobbra és balra szakáll ütközik ki, ami följebb már egészen ritkás. Arany szemüveget visel. Szőkésszürke a haja, rendkívül lágy, de nem különösebben gyér. A szája feletti részt borotválja. A bőre egészen fehéres. Azért van Rómában, hogy valami kis protestáns szekta ügyeit intézze, templomot építsen.

Azt mondja: „Tudja, miről van szó? Egy király kellene maguknak Franciaországban!” „De hiszen maga svájci és republikánus”, vetem közbe. „Ó, az más; mi 600 éve vagyunk azok, nem 45 éve.”

Parmentier asszony azt mondja: „Ha nem lennének a diplomaták, örök békében élhetnénk.” „Excellente, vraiment excellente”, vihog a kis öreg.

Szinte háttal ül Parmentier asszonynak, időnként egy-egy szó kedvéért megfordul a foteljében – miközben kénytelen fölemelni a lábát a padlóról – és úgy nevet, mintha fémlemez lenne a szájában.

Parmentier asszony: elmeséli, hogy egyszer Párizsban egy protestáns templomban járt, Vilmos[7] születésnapján. „És biztosíthatom róla, sokkal méltóságteljesebb volt, mint nálunk. Sokkal egyszerűbb. Semmi parvenü komédiázás. Én katolikus vagyok, de biztosíthatom…” Parmentier asszony ilyen.

Rajong a német–francia megbékélésért, amit csak az újságok és a diplomaták akadályoznak, mert a férje szállodás. Fel van háborodva azon, hogy egy néger herceget, egy tökéletes gentlemant egy párizsi szállodában bojkottáltak az amerikaiak. „Csak így csinált”, és megvetően elbiggyeszti az ajkát. Mindig tud valami odaillőt mondani, szíve szerint beszél hallgatóihoz. Vannak azonban pillanatok, amikor fölébe nő ennek az ép emberi észnek. Így például, amikor a betegségeiről mesél, mostohaapja paralíziséről vagy arról, hogy eredetileg szerelem nélkül ment hozzá az urához, mert gondoskodnia kellett magáról. Kedvenc szavai: ignoble, mal élevé, grand luxe, tres maniac, sans enthousiasme, vraiment sans enthousiasme.

Fel van háborodva egy olasz hadnagy miatt, aki esdeklőn üldözi, bár meg sem szólítja. Franciául tanít egy olasz fül-orr-gégészt. Fesztelenül kimondja a WC szót, és akkor sem feszeng, mikor onnan kijövet találkozom vele, vagy ő velem. Sokat beszél a digestion-ról, és ezernyi apró megjegyzéséből tudhatom, hogy ő szorulásos.

Nem felejti el megemlíteni, hogy mostohaapjával automobil-utazásokat tett, hogy ismerőse, az ilyen meg amolyan marquise ezt meg azt mondta, hogy ezzel meg azzal az attaséval itt meg ott voltak.

Mindig friss virágai vannak. Panzióbeli szobájából virágokkal és terítőcskékkel kis budoárt csinál. Panaszkodik a szakácsra, hogy olyan nehezen emészthető ételeket főz. Aztán meg egy ismerőséről mesél, aki egy szállodában, ahol tilos borravalót adni, borravalóval havi 800 márkát keresett, többet, mint másutt – ahol nem volt tilos, ott csak 600-at. Ő ezt természetesnek tartja és a karrier részének.

Az első napokban csak az asztalnál ülve láttam. Ahogy feje – rajta az elbűvölően illeszkedő kis füleivel – a nyakán, a nagyon szép, keskeny nyakán ül, reneszánsz hölgyre vagy kurtizánra emlékeztetett. Csak jóval később, a naponta folytatott beszélgetéseink során vettem észre, hogy apró szája húsosnak is tud látszani, hogy orcája nevetés közben jóval az orra fölé emelkedik stb.

Szanzsen beszél arról, hogy bolhás.

Ottavina: tizenkilenc éves. A szobalányunk. Fiatalasszony. Hogy ilyen van! Értem a Juno-típust. Nemes minden mozdulata. Úgy mosolyog, hogy egyetlen ránc sem keletkezik az arcán. Óriási termetű. Vaskos, anélkül, hogy telt lenne. Elegáns, nyugodt a járása. Mikor felszolgál, mozdulatai előkelőek. De ezek a minősítések mind más emberektől valók. Azt az árnyalatot, ami ő, most látom először a világon. Azt mondhatnám: mindezt a junóit, büszkeséget – a báj legcsekélyebb vesztesége nélkül. Termetesen bájos. Puha az érintése, mégis imádni szeretné az ember. Az ima értelmében imádni, vagyis sem nem csak csodálattal, sem nem csak megalázkodással. Úgy kedves, ahogy Isten az. Nézni őt – ez folyamatos szórakozás és elragadtatás. Hogy elemésztődne egy férfiért, azt el sem tudom róla képzelni. Talán csak azt, hogy bájosan elpirul. Úgy érzem, ez nála valami egészen más, mint a többi nőnél.

A fogadós (Kaiser úr) szemrehányón a felszolgálólányhoz: … úrnak magának kellett kanálért és sóért mennie.

A lány, ijedten: Mondott valamit?

A fogadós, nagy tisztelettel: … úr soha nem mond semmit.

(Egy fogadós tisztelete egy gazdag, disztingvált ember iránt)

Kaiserné: szoknyájának slicce hátul mindig végig nyitva. Kilátszik nem éppen disztingvált alsószoknyája. Járás közben a tenyerét előrefordítva lógatja karjait. Kora miatt kissé kerek és telt a háta, a még közepesen telt mellét fűzővel erősen felpolcolva hordja, kerek hasa egy matrónáé. Azt kérdezem tőle: a macskája tulajdonképpen kandúr vagy nőstény? Ó, azt nem lehet így megmondani, ez egy kasztrált.

Idill: az irodában, az ajtó előtt keresztben egy négylábú asztal áll. Kaisernét keresem, a szomszéd szobából jön elő. És ahogy meglátom őt, észreveszem, hogy az asztal alatt ott ül Michette, a fekete macska, miközben Maik, a finom, hulló szőrzetű és kiaszófélben lévő szőke, öreg spicc a hátán fekve közösülési kísérleteket végez, és Ali, a kövér, vörhenyes szőke spicc jóindulatúan a fülét rágcsálja.

Azt kérdezem: „Hol van Kaiser úr?” – „Ó, az most nem ér rá. Épp a tyúkszemivel foglalatoskodik.”

Ötlet: Egy fiatalember, aki mindig azt hallotta: kitűnő emlékezőtehetséged van. Mert a családjában mindenkié még rosszabb volt.

Átalakított élmény: egy fiú, aki hegedül az utcán és énekel hozzá, hogy pénzt keressen az operalátogatáshoz. Délelőtt iskolába jár, és tisztességesen értetlen, egyszerű házból való. – Az utca lesz az álma. Teljes érzésvilágával, költőként énekel. Az arra járó vagy az előtte megálló emberek, hentesbolt a túloldalon, márványpaddal és vérvörössel, beleszövődik egy félig nyitott ablakszárny. Olyan lesz az élet, mint az ének, az álom, az opera. (Később sikert arat mint színpadi énekes, és mikor lenéz a közönségre, még úgy is érzi, hogy beleolvad mindenbe, mindent másképp fog csinálni.)

A wiesbadeni kisasszony „…de hát ő igazán remek cimbora…”, mondja egy másik hölgyről, aki naponta 7 korsó sört iszik meg, és 20 cigarettát szív el. Azon a bizonyos bursikóz hangon, mely némely egyedülálló nőt jellemez.

Azt is mondja ez a hölgy: szép római típus. Ottavináról. Közbevetjük, hogy ő Toscanából való. „Igen, de római típus; minden római nő orra egyenesen ugrik ki a homlokából.”

Sárga cipőt visel a hölgy, hosszanti csíkozású szoknyát és fehér, kissé rendetlen blúzt. Hajóval megkerülte Afrikát. Japánba akar menni. Rudolphnéra hasonlít, csak csúnyább nála. Van benne valami kétes. Talán morfinista, kokainista v. hasonló. (Bár nem hiszem, de természeténél fogva van benne valami ilyesmi.) Hadarva beszél, és nagy határozottsággal mond ki ítéleteket. Nem annyira elbizakodottságból, hanem mert a dolgok nála néhány benső sajtolási művelet után készen pattannak elő a szájából, és eszébe sem jut, hogy változtathatna még rajtuk valamit.

Leírta nekünk, hogy megrémült, amikor Monte Carlóban egy kedves idős hölgy pénzt kért tőle kölcsön, és elmondta, hogy még soha nem történt meg vele az a kínos eset, hogy valaki kölcsönt kért tőle… „Kivéve az unokaöcsémet, de az ilyen csibészeknél ez más, nem?” – Tehát a nagynéni azt mondja a 18 éves unokaöccséről, hogy csibész. Félig-meddig erotika bújik meg e mögött.

Jegyzetek

[1] Dr. Friedrich Schumann, a berlini egyetem pszichológiai intézetének asszisztense.

[2] Johannes Gustav von Allesch (1882–1967): pszichológus, hosszú élete során különböző német egyetemek tanára. „Gustl” Donath mellett Musil másik ifjúkori jó barátja.

[3] Karl Hans Strobl (1877–1946): nemzeti szellemű osztrák elbeszélő.

[4] Peter Altenberg (1859–1919): író, a bécsi impresszionizmus egyik fő képviselője.

[5] (olasz) a városkapun kívül

[6] (olasz) labdajáték

[7] II. Vilmos német császár