Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. július–augusztus / Nem könnyű művelet kitartó gyakorlása

Nem könnyű művelet kitartó gyakorlása

Lovas Ildikó: Kijárat az Adriára. Kalligram, 2005

 

Németh Gábor

                                 Mottó:

„…vajdasági magyarnak lenni nem könnyű feladat. Magyarnak lenni igen egyszerű művelet, de lehet, hogy kitartóan kell gyakorolni.”

 

Az esély, hogy az úgynevezett művészet arcátlan közvetlenséggel magára az életre vonatkozhat, egyszerűen szólva, segíthet élni, már régóta veszni látszik. A csobánkai önkormányzat májusi hírlevelében Török István polgármester föl is tette a kérdést, „meddig tartható a tarthatatlan?”, föltette, ám megválaszolni már nem bírhatta.

Lovas Ildikó nem teszi föl ezt a kérdést.

Pontosabban nem külön teszi föl – az egész könyv ezt kérdezi, nagyjából, másképp fogalmazva tehát azt, hogy ha a kollektivitás esélye metafizikai szinten van megsemmisítve, mi mondható egyáltalán, mit lehet kezdeni a művészettel, mire megyünk vele. Ha valaki úgynevezett alapkérdésekkel szembesül, és van benne tisztesség, önmagát egyetlen ingerült mozdulattal tolja messzebbre, ami nem azt jelenti, hogy megfeledkezik magáról, hanem azt, hogy képes magára mint tárgyra, tehát a világos beszéd esélyére nézni.

Ha belenézek ebbe a könyvbe, egy meglehetősen bátor és, isten bocsássa meg nekem, szép nőt látok, könnyű, nyári ruhában, erősen fúj a szél, ahol áll, az kétségtelenül nem a középpálya, hanem egy homokbucka, némi gazzal benőve, kicsi kiemelkedés a tengerpartra vezető út mentén, némi kitekintéssel az Adriára, azaz kilátással valamire, ami nem lehet az övé, mert a Balaton a magyar tenger, ráadásul a homokbuckán, a bucka homokján gyanús foltok, alvadt vér vagy olaj,  innen még ezt sem lehet rendesen megmondani.

Hogy az úgynevezett jugoszláviai magyar irodalom sokkal másabb, nyersebb, szabadabb, és – sajnos – sokszor tehetségesebb, ha tehetségen nem teljesítményt, hanem lehetőséget értünk, azt mi, pusztamagyarok a tengerrel szeretjük magyarázni.

Ismerős rizsa, nem bácskai.

Ebben az elbeszélésben a tenger a szabadság volna, pontosabban egy letűnt korszak alamizsna-szabadságának metaforája, az tartana ki, a fantom-örömből futná nekik még mindig ilyesféle könyvekre.

Ez a vélekedés rémisztő giccsnek látszik, ha elolvastad ezt a könyvet. „Szarok az Adriára.  – írja Lovas. – A végén kiderült, hogy Csáth oldotta meg a legelegánsabban, ott fejezte be, ahová tényleg tartozunk, a határon, sehol, homokba fúrt fejjel.” De szerencsénkre könyve még ezt a pátoszt sem hagyja meg magának. Marad a tengerparti makaó a jelentéstelen napsütésben.

„A kommunisták mindig az egészről beszéltek, sohasem a részletekről. A részleteket ellopták.” Ez a könyv viszont csak a részletekkel foglalkozik, nem azért, mert ezt hagyták meg neki a kommunisták, hanem, mert az egésszel foglalkozni lehetetlen. Ebből is tudható, Lovas nem kommunista. A baj csak az, hogy a részlet is egész, a legkisebb is, da capo al fine, ez aztán meg is látszik a foglalkozáson. Nagyjából mindent elmond, a becsületes kudarc színvonalán, tehát az egyetlen akceptálható színvonalon, mindent arról, ami arrafelé velünk történt. És közben, észre se veszi, megcsinál egy nyelvet, a lassú, nyugodt, klasszikus elbeszélését, minden megvan hozzá, tér, tehetség, tapasztalat, megcsinálja és mégsem él vele. Beijeszt, mondjuk a 233. oldalon, megvan néhány bekezdés, felmész blokkolni, mintha az Aranycsapatból mutatott volna fel valamelyik jugoszláv, de ő persze lent marad a földön, és mikor visszaérsz, akkor engedi el, csuklóból, lazán a hárompontosat, ahogy kell.

Nem szavazok, soha, elvből nem, a parlamenti demokráciát például arcpirító cirkusznak látom, és nem gondolom, hogy az igazság népszavazás kérdése volna, hogy szavazással létrejönne bármi érdekes, ahogy elnézem, basszus, nem vagyok 1 demokrata, így aztán, amikor az a bizonyos, képtelen és ostoba kérdés lett föltéve, akkor sem szavaztam, most viszont azt gondolom, hogy Lovasnak, sajnos, igaza van, „nem látszik különbség aközött, hogy csetnik vagy partizán kezében-e a fegyver. Ez a helyzet. Különbség aközött van, akinek a kezében van – és akiében nincs.”

Lovas könyvének olvasása közben ezt a sebet vakargattam, el, elfelé, gyakoroltam a műveletet. Olvastam, és az olvasás közvetlenül az életemre vonatkozott. Megtanultam közben, hogy rossz kérdésre is lehet jól válaszolni.

Segített szégyenkezni. Tehát élni.

„Hazudik az, az a férfi, aki azt állítja, hogy ezt megnyugtatóan megoldotta.”