Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. július–augusztus / Nőként [férfiként] írni

Nőként [férfiként] írni

Fábián László: „…maradék Édene. EPL Kiadó, 2003

   

A gender alapú kutatás az irodalomtudomány utolsó két évtizedében kísérletet tesz annak meghatározására, hogy a szerző neme olyan szignifikáns tényezőként van-e jelen, amely kijelöli a szöveg textuális énjét, vagy pedig olyan konstrukciók létrehozására vállalkozik, amely a szövegben kodifikálódik, s ez alapvetően nem jelent feltétlenül összefüggést a szerző biológiai nemével. Fábián László e folyóirat 1997-es számaiban folytatásokban megjelent regénye most könyv alakban is hozzáférhető. A regény joggal tekinthető az irodalomkritikában feltett kérdésre adott válaszként, oly módon, ahogy Esterházy Péter Csokonai Lili álnéven írt 17 hattyúk című munkája is válaszként létezik.

A „…maradék Édene” egyes szám első személyben megírt női nézőpontú regény, amely nemcsak e külsődleges regénytechnikai fogásban az, hanem feleleveníti azokat a narratív hagyományokat, amelyekkel a múlt század elején elsősorban női írók éltek. Paradox módon tehát a hagyomány továbbörökítését elsősorban férfi írók vállalják fel: a női irodalomra jellemző vallomástechnika az ő műveikben köszön vissza, ahogy a különböző, korábban kifejezetten nőírók műveihez kapcsolódó alakzatok megformáltsága is.

A történet a múlt század eleji transzparensekkel van felruházva. Ez egyébként az az időszak, amikor a magyar irodalomban tömegesen jelennek meg női írók. A narratívában jól elkülöníthető az elbeszélő-narrátor ideje a férfiak kalandidejétől: a fiatal földbirtokosnő számára életének meghatározó pontjai az utániság és az előttiség: vagyis férjének eltűnése, illetve szerelmének feltűnései. A férfiak általában mint távollévők jelennek meg: a férjet olthatatlan archeológiai szenvedélye elszólítja felesége mellől, s mikor mellette is van, kiterjedt levelezésbe bocsátkozik, s figyelmét egy apró, nőalakot ábrázoló szobrocskához fűződő vágy köti le. A nőiség abszolútuma iránti vágya lesz veszte is, hiszen eltűnik Alexandria közelében, az azonban nehezen meghatározható, hogy eltűnése a beduin bandák fosztogatásának a következménye, vagy saját akaratából történik.

A férfiak elkalandoznak, míg feleségük/szeretőjük vár: „megint várok, valamit várok, még csak azt sem mondhatom, valami újat, eddig sosem látottat várok, azt se, hogy rád várok, kedves Ájlav, mivel ennek semmi értelme, hisz nem érkezett felőled hír azóta, hogy elmentél, messze mentél, ámbár, biztosan tudom, nyomaszt is eléggé a bizonyosság, tőlem sosem lehetsz messze, hacsak nem bújtál ki a karjaimból, mert akkor bizony csillagászati mérce illik a távolsághoz, várok, ülök az ablak előtt abban a hatalmas, süppedékeny fotőjben, amelyben néha ketten is ültünk…”

A férj távozása után helyzete ugyanolyan marad látszólag, hisz egy távol levő férjet cserélt távol levő kedvesért. Kedvese azonban sok szempontból ellenpontja a férjének. Családos, ugyanakkor őt is jellemzi a nyughatatlanság. A történet másik két jelentős alakja is férfi. A háttérben meglapul udvarosa, aki valószínűleg szerelmet táplál úrnője iránt, s aki egy lovasbalesetnek álcázott merénylet során féltékenységből vetélytársa életére tör. A titkolt szerelmet is csak kedvese vetheti fel a fiatalasszony számára. Az udvaros és az apa jelenléte az, ami egyben kijelöli a társadalmi konvenciók határait is. Az apa úgy van jelen a regényben, mint törvény, hiszen az apára emlékező lány az apa halála után is igyekszik megtartani a külvilág számára a tisztességes asszony látszatát. Amit tehát a szerető jó érzékkel a maga helyi értékén kezel, az a lány számára a felettes én parancsa. A férfialakokban, így az apa alakjában is állandóan összekapcsolódik az esztétikai élmény és a szexuális vágy. Látszólag az apa szimbolikus figurája csupán a törvény megtestesítője, azonban egy bécsi kiállítás alkalmával lelepleződik az ő személye is: a szecesszió egyik kedvelt nőalak-ábrázolása, Judithé is jócskán nyomot hagy az apa kedélyén. A regény megmutatja a férfialakok cselekedeteiben a szexizmust, de magának a narrátornak a rejtett indítékait is. Férje archeológiamániája mögött a szexualitást: „valamilyen vegyüléke a bosszúságnak, a fájdalomnak, s talán a női hiúságnak: lám, ilyen ostobán kockára tette életét, amely – ezek szerint mellettem nem lehetett teljes. Képtelen voltam őt annyira lekötni, hogy szoknyám mellett maradjon, igazi szenvedélye arra a csábos alabástromszobrocskára irányult, az a hideg kődarab többet jelentett neki, az egész életre szóló kalandot kínálta…”

Az asszony szeretője festőművész, aki a nő álmát meglopja azzal, hogy lerajzolja. Fábián László regénye jól ábrázolja a modell és a nő kiszolgáltatott helyzetét, hiszen nem kedélyes együttlétként jeleníti meg a modell és festője kapcsolatát, hanem az esztétikai dimenzió által távolodik el a nő a férfitól. A művészettörténetben állandóan jelen lévő téma megszólal. Ezáltal jelzi a szerző a nők kiszolgáltatottságát: „azt sem tudta, hogy még ott vagyok, hogy ez a műgonddal beállított test előtte én vagyok…” A nő tárgyiasításának kezdete, hogy tematikaként jelenik meg, objektumként és nem szubjektumként: „újból állványához lépett, egyértelmű volt számomra is, neki ott van dolga, ezúttal bizony kellék maradok, az, amit önszántamból vállaltam, s amiről nem képzeltem, hogy ennyire ellentmondásos érzelmeket szít bennem […] tisztázásukra semmi esélyem, legalább ebben a pillanatban semmi, de ennél kevesebbel, valami személyes gesztussal beértem volna…” Az elszemélytelenítés egyik fázisa az is, hogy a nő úgy érzi, csupán testét használták fel, s hozzá majd „valamelyest tökéletesebb arcot” kerít a művész. A tárgya felett uralmat gyakorló művész így konstatálja önművét, végsőkig tárgyiasítva a nőt: „nagyjából fölraktalak – veti oda önelégülten, egyetlen gesztussal, egyetlen kedves szava sem hozzám…” S e hátralépéssel válik idegenné a férfi is: „leküzdhetetlen sóhaj tör föl bennem, Szűz Máriám, de idegen ez az ember...” Az egymásnak való kiszolgáltatottságot írja a történet: „a modell képtelen a személyiségét megóvni a vele megesett történettől, miképpen a történet is képtelen megvédeni magát a modelltől…” Az egész regényen végigvonul a nő tiltakozása saját tárgy volta ellen. Egy helyütt például a férfi érzéketlenségét úgy írja meg, mintha beleveszne annak mesterségbeli rutinjába. Ezért fél érzelmeinek leleplezésétől is. Ugyanakkor titkon reméli, hogy szerelmese jegyzettömbje majd méltón tudósít róla, hogyha egymástól térben el is választódtak.

Ezért ambivalens az „ember” meghatározása is, mert a nő számára mindig személyesként („rád, rám”) tételeződik.

A „…maradék Édene” megformáltsága nemcsak a női nézőpont bevonásával hoz újat, hanem a hagyományos férfikép átértékelésében is. Az igazi férfi nem feltétlenül jeleskedik a vadászatban, és az asszony szerelmére akkor is igényt tarthat, ha jelesül egy leányos családapa.  Parti Nagy Lajosnak Sárbogárdi Jolán néven írt regényével, A test angyalával szemben Fábián Lászlónak nem a leányregény műfajára való parodisztikus rájátszás a célja, ennek a műfajnak a megjelenítése is sokkal értőbben és elfogadóbban történik, aminek oka, hogy a szöveg nem vágyik ennek a hagyománynak a folytatója lenni, s inkább kapcsolódik a 20. századi nőirodalom hagyományaihoz. S ekként tagadja a nőirodalom és a konzumirodalom összemosását. A szöveg feszültsége éppen abból származik, hogy a szöveg megformáltsága és a szerelmesek elnevezése paradox módon viszonyulnak egymáshoz. A szöveg szereplőinek neve helyett idegen nyelvű szószerkezetek állnak – fonetikus alakban (Ájlav és Zsötem). A névadás első gesztusát a nő tette meg (Ájlav), amit a férfi elfogadott és viszonzott, „(így nevezel, viszonzásképpen hívsz így)”. A névadás retorikai olvasata a regény végén nyer jelentőséget. A főhősnő által olvasott lányregény – Tessza – szereplőinek szomorú sorsa előrevetíti az Éden elvesztését, illetve megkérdőjelezi valamikori létezését is. Kaffka Margit értelmezője, Móricz Zsigmond írja, hogy csupán a nők képesek a legtragikusabb pillanatokban is az apró mozzanatokat észrevételezni a történetben – így jár el Fábián László is. A főhősnő szobájába betörő vendég – kedvesének barátja – tettének leírásakor a legjelentéktelenebb momentumokat sem hanyagolja el, holott ezzel egyidejűleg a próza ritmusa felgyorsul: „a cinikus csirkefogó belopódzik hozzám, az orvvadász kivetette csapdáját, bortól savanyodott lehelete közeledett felém, lecsúsztam egészen az ágyam végére, az öntöttvas friedland kályha közelébe igyekeztem […] horkantás szerű hangok szivárogtak át a réseken, elfordítottam a kulcsot, be szerettem volna lökni az ajtót, elakadt, komoly erőfeszítésembe került […] hozzáláttam, hogy eltávolítsam a szobámból, nem ment könnyen, egy ilyen test fölöttébb elhagyja magát, hóna alá nyúltam, úgy igyekeztem kihúzni, senki segítségére nem számíthattam, de nem volt többé félnivalóm…”

Fábián László a legrégebbi magyar prózahagyományokhoz nyúl vissza. Írásának szerkezete Kármán Fanni hagyományaihoz hasonlatos. Az első szakaszt megelőző bevezetőben a szöveg közreadójaként jelenik meg a narrátor, aki egy férfi levelét olvassa. Talány, hogy ez a narrátor azonos lenne a női főszereplővel, vagy pedig barátja, esetleg hagyatékának gondozója. A levél írójának neme nem hagy kétséget, és alapvetően másfelé irányul életének vonala: „megszületünk, szüleink kenyeret és ruhát adnak, tanítónk szavakat, mondatokat és tudományt tömköd a fejünkbe, valami takaros kis lány elülteti szívünkben a vágyat, tulajdonunk birtokosai leszünk… rés támad a köztársaságban, nyomban odaillesztjük barátainkat, rokonainkat, kijelöl és egymáshoz taszít a pártfogó […] hírnév nélkül közlik életrajzunkat…”

A kötet nemcsak tematikájában, illetve a női nézőpont bevonásával „női munka”. A korábbi irodalomkritikai irányzatok ezt a megjelölést anélkül használták, hogy definiálták volna mibenlétét. A nyelvi megformáltsága: a különböző trópusok halmozása prózában, ami rokonítja a nőirodalommal: „rászakadó árvaság födetlen fejemre”, „legkietlenebb özvegységben”, „a sivárság szűkülő éjszakái és szédült nappalai”, „tétova bűnbánat melankóliája lebegett”, „fájdalom-nehéz varjak”. Nemes Nagy Ágnes egyik tanulmányában írja, hogy mennyire vigyázni kell bizonyos szavak alkalmazásával, mert jelentésük vagy kiüresedett, vagy túlterhelt. A regényben számos helyen szerepel a ’szív’ szó, az érzelmekre való hivatkozás bizonyítékaként, de ez sohasem válik közhelyessé, s az írói teljesítmény egyik pozitív hozadéka ez: „szívem ünneplőbe öltözik”. Fábián megalkotja Bródy Rembrandtjának női mását. Bródy és Fábián is egyaránt portrét készítenek alakjukról, különbség, hogy az utóbbi ráhagyja modelljére az önreprezentációt. Fábián László a rá jellemző prózatechnikai eljárással él. A regény egyetlen mondat, amely csak azáltal lehetséges, hogy a szöveg zeneisége átüt minden tagmondaton. Egy helyütt a szerző a barokk vízióhoz hasonlítja tapasztalatait, másutt pedig a nemlét végtelensége Leviathánként kígyózik, ahogy a szöveg is elvesztette lezártságát, a nő személyisége is túlárad és feloldódik a szöveg végességüket vesztett mondataiban. Az egyetlen mondatvégi írásjel a szöveg fikcionalitásának tartozékaként egy újabb fikcionalitásba tolja át az Édent. Csak ott lehetséges az együttlét.