Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. július–augusztus / Örvénylés és sodrás

Örvénylés és sodrás

Hizsnyai Zoltán A stigma ártere című verse elé

   

Hizsnyai Zoltán munkásságának talán a legfontosabb állomása 1994-ben megjelent verseskötete, A stigma krátere. Az a nagyszabású poéma, melyet a Kalligram jelen számában olvashatunk először, kevés kivétellel ennek a kötetnek a változatlan formában kiemelt részleteiből épül fel, illetve szerkesztődik egységgé. A stigma ártere tehát, ha csak anyagának eredetére ügyelünk, költői kollázs. Nem véletlenül hangsúlyozom azonban a szerkezet, szerkesztés fogalmát. A költő gesztusában nagyon kevés szerepe van az esetlegességnek, a foltszerűségnek, a patchwork eldolgozatlanságának.

Az első dolog, amivel a hosszúvers magára irányítja az olvasó figyelmét, az a belső ellentmondás, hogy a részek, melyekből épül, erős, zárt gondolatiságú szövegek, míg a szövegfolyam egésze úgy intonációjukban, mint attitűdjükben, képiségükben és retorikájukban kifejezetten széttartó darabokból áll. Nem példa nélkül való ez a forma Hizsnyainál: a szóban forgó kötetet záró hosszú vers, a Hemicrania, mely úgy harmadával hosszabb volt ennél, némiképp hasonlóan építkezett, de ott a keretes szerkezet, az azonos forrásból (Bulgakov A Mester és Margaritájából) származó vendégszövegek és a mű egészének eposzi struktúrája egységesebbé tette a szöveg nyelvi anyagát. Ugyanakkor a két mű rokon voltát hangsúlyozza alcímük azonossága: szvit férfihangra.

Annak idején a kötetről írott kritikámban (Önmagát szélesítő szerephorizont. In Új Forrás, 1997. október) azt mondtam a Hemicraniáról, hogy „a magányos képzelet rémálmait járja végig, némiképp Withmanéra emlékeztető lélegzettel, a haláltól a növényi, állati, mesebeli és félszerzeti reinkarnációs stációk során át a valóságra ébredésig”. A nyelvbe vetett bizalomnak az a fajtája, ami minden lefokozó, ironikus gesztus dacára ebben a nagy ívű kompozícióban megnyilvánult – az íves linearitás és a közrezáró keretszerkezet, a mitologikus szövegvilág-alapítás név(szó)mágiája, az apokalipszisek és megkísértés-leírások retorikai megidézése A stigma árterében már nincs meg. Van helyette távlatosabb/távolságtartóbb látásmód, egy kevés rezignált nosztalgia, ugyanakkor némi (árnyékával a felidézett gyermekkor világára is rávetülő) balsejtelem és keserűség.

Mit is jelent ez?

A stigma krátere versei zárt, minden személyességük dacára jól érezhetően fiktív narrátor szájába adott szövegek voltak. Természetesen kirajzolódott belőlük egyfajta életrajz, kifejezték a költő gondolkodásának, világlátásának módosulásait, műveltsége szélesedését, hangulatváltozásait, költői programjának állandóságát és az annak kifejtésére tett kísérletekbe, sőt önmagába vetett hit hullámhegyeit-hullámvölgyeit. Mégis világos volt, hogy minden darabnak megvan a maga idődimenziója; hogy a következő vers a következő próba nyitottságában szólal meg, és a kész mű csak önmaga bevégzettségében záródik önmagába. Ezzel szemben A stigma ártere átmetszi ezeket a szövegegységeket, megnyitja nyelviségüket éppúgy, mint világszerűségüket, egymás mellé állítja a különböző attitűdökkel megalkotott szövegfolyamatokat, átömleszti őket egymáson, és az alkalmi narratívákból létrehoz egyfajta metanarratívát, ami persze nem annak a bizonyos valamikori/modernitásbeli „nagy elbeszélés”-nek az igényével formálódik, mégis ünnepélyességet sugároz, azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy egy élet vagy legalábbis egy életszakasz tanulságainak összegzését tartja a kezében. Vagyis, ha Tőzsér Árpád a 2001-ben megjelent Hizsnyai kötet, a Bárka és ladik kapcsán így fogalmazott: „Az érdeklődés középpontjában itt maga a mindenkori beszélő áll, pontosabban a beszélőnek az a lehetősége, hogy mivé válhat a nyelv által”, akkor ebben a hosszúversben a különbözően szituált beszélők összevonásának processzusát szemlélhetjük.

De lehetséges-e ez egyáltalán?

Amikor az irodalmi szöveget olvassuk, elkerülhetetlenül megteremtünk a képzeletünkben egy emberalakot, aki beszél, valamiféle körülmények közé helyezzük, és meghatározzuk, hogy milyen szabályok működnek ennek a beszélőnek a világában. Ebben a folyamatban elsősorban előzetes várakozásainkra támaszkodunk, azokra a jelzésekre, melyeket a mű közöl magáról, megjelenésének helyével és módjával, képével, címével, szerzőjének nevével és esetleges műfajmegjelölésével. Az olvasásnak, az olvasat megalkotásának lényegi mozzanata ennek az előzetes várakozásnak, a narrátor figurájáról és világáról alkotott előzetes elképzeléseknek a folyamatos átformálása, az olvasmány újabb elemeinek megismerésével összefüggő korrekciója. Nem egyszerű kérdés, hogy hogyan olvassuk a regényt, amiben sok elkülönített beszélőre figyelünk, és még problematikusabb a dráma olvasásmódja, vagy az olyasféle regényeké, mint a Míg fekszem kiterítve Faulknertől, amiben hangsúlyozottan különböző alakok beszélik el az eseményeket. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy ilyenkor létrejön egy hallgatólagos megállapodás író és olvasó között, ami arról szól, hogy az alkotó elkülönített narrátorokat teremt, és azoknak adja át a szót. A szó, melyet teremtményei szájába ad, természetesen az ő szava, mégsem tekintjük a saját beszédének. Nyilvánvalóan nonszensz az ilyen kiemelés: „Nincs mán nekem öszvérem, nincs semmim.” (W. Faulkner). Ezt nem az író, hanem az általa szerkesztett narratíva egyik belső narrátora mondja. Ahhoz, hogy megértsük a drámát vagy az elbeszélést, elvárjuk, hogy a szerző elkülönítse a különböző beszélők mondókáját, vagy ha ezt nem teszi meg egyértelműen, akkor találhasson rá az olvasó magában a szövegben az elrejtett kulcsra. (Ez történik az említett regényben.) Hizsnyai verseinek narrátora azonban versről versre más imágót ölt magára, szóhasználatával, nyelvalkotásával rendre elkülönbözik, míg a beszélők definiálása nem történik meg, illetve mindnyájan a költemények „autogenezisében” konstituálódnak, anélkül, hogy radikálisan elválnának magának az alkotónak az alakjától. Nincs szó próteuszi alkatról; inkább csak a múló időben, a változó gondolkodásmódban, mentalitásban és az ingadozó hangulatokban kell keresnünk a versek beszélői különbözőségének magyarázatát. És persze a tárgy által megkövetelt más és másfajta hangvétel nyelvhasználati eltéréseiben.

Vagyis arról van szó, hogy ha a különböző szájtartással elmondott szövegeket fragmentáljuk és részleteiket összevonjuk, valójában két elképzelésünk lehet. Gondolhatunk arra, hogy a szövegdarabkák közös cím alá csoportosítása automatikusan megteremt egy új, a korábbi versekben még nem mutatkozott narrátort, és az új szöveg ennek a hangján fog megszólalni, kiszakítva a darabokat a korábbi narratíva nyelvi meghatározottságából; illetve afféle haláltánc képe is megjelenhet a szemünk előtt, melyben a sok „halott szerző” egy-egy rövid megszólalás erejéig ismét feltámad, majd visszaszáll sírjába: az eredeti szöveg zártságába, melynek keretei között élnie adatott. Utóbbi esetben persze csak redukált, „félszerzeti” létre ébredésről lehet szó, hiszen a szövegegész, melyben a beszélő léte foglaltatik, a darabban nem jelenhet meg.

Utóbbi koncepció első ránézésre erőltetettnek tűnik, az előbbi narratív pozícióból pedig kényelmesen olvasható a vers egésze. Mégis fenn akarom tartani mindkét olvasatalkotó stratégiát, egyrészt a szöveg apokaliptikus hangoltságára való tekintettel, másrészt filológiai érveknek engedve. Ha ugyanis megvizsgáljuk, hogy melyek azok a fragmentumok, melyeket Hizsnyai a korábbi változathoz képest átalakított, a kevéssé jelentős módosítások mellett (így „hosszabb és rövidebb, csomóba kötött madzagdarabokra” helyett most csak „csomóba kötött madzagdarabokra” van, „az ócska ruhásszekrény” helyett „a rozoga ruhásszekrény” és így tovább), akkor azt látjuk, hogy az érdemi változtatások sötétebb, deprimáltabb tartalmú kifejezésekre változtatják a korábbiakat, illetve a narrátor létét a halál horizontjába helyezik.

Például: „lehunyt fényed alatt láthatatlan marad a pillanatonként világracuppanó, sivalkodó jövő”, állt korábban a Megtérés a reményhez című versben. A stigma ártere 23–24. sorában így módosul: „a pillanatonként világracuppanó, sivalkodó jövő váltig elgaloppol”.

Másutt korábban ez állt: „s én, mint csiga a csápját, óvatosan a tyúktetűtől eleven porba nyújtottam a lábamat” (Bújócska, 46.). Az új változat így szól: „s én, mint egy repedezett samottú, áttüzesedett kazán, a tyúktetűtől eleven porba léptem”. Nemcsak az a különbség, hogy a hasonlított ezúttal tárgy és nem élőlény, hanem hogy jelzői öregnek, elhasználtnak, szó szerint kiégettnek mutatják. Nyirkos, síkos, hideg élőlény helyett forró, érdes, száraz használati tárgynak – aminek nyilván rejtett freudista közléseit is kereshetnénk. Egyébként az eleven szó használata – „tyúktetűtől eleven” – is izgalmasan többértelmű, hiszen a szó alapjelentése mellett nyüzsgőt, de tüzeset, égetőt is jelent, és ez a jelentésszál, ami a csigával ellenpontozva kontrasztosan fenyegető, itt, a kemence képbe emelésével egyneműbb, ugyanakkor infernálisabb lesz.

A hiány számvetése olvasható ki abból a gesztusból, ahogyan a korábbi állítás – „Ami nem történt meg velem: az volt öntőformám. Ami megtörtént: az voltam én.” (Ite missa est 8/3–4.) – az ellentétébe fordul: „(Ami megtörtént velem: az volt öntőformám. Ami nem történt meg: az voltam én)”. Tehát ezúttal úgy tűnik, hogy ami elszenvedhető, az az akarat ellen való és a világ rendjéből fakad, míg az emberi cselekvés csupán a megtörténés akadályozása, ha jól értem.

Érdekes, szimplifikáló, de mégsem lefokozó módosítás, hogy a férfi nemi szervre a korábban használt eufemizmus – táltos ujj” (Szűz) – helyett a „hússzike” kifejezést használja.

Az azonban már félreérthetetlen, hogy ami korábban így hangzott: „hetyke jávorbajsza alatt Marica belépőjét dúdolgatva, kacéran élveteg mosollyal ajkán sétál köztük az Úr.” (Danse macabre), az az új változatban már így szerepel: „hetyke jávorbajsza alatt Marica belépőjét dúdolgatva, ajkán kacéran élveteg mosollyal elsétál köztük Belzebub.

És végül jelentős módosításnak tartom, hogy A stigma ártere záró sorai: „(Atomok gyűltek magammá össze, hogy általam széjjelnézzenek. Maholnap szétszélednek, hírül adni észleléseim)”, a korábbi változattal – „Atomok gyűltek magammá össze, hogy általam széjjelnézzenek, és most széjjelszélednek, hírül adni észleléseim.” (Ite missa est) – ellentétben kilép a szöveg belső idejéből, és a realitás időfolyamatához kapcsolódik.

Mindezek a változtatások lényegében véve egybehangzanak a költemény egészének gondolatiságával, introvertált tendenciájával, gondolatmenetének linearitásával. Ez azért is figyelmet érdemel, mert Hizsnyai korábban kedvelte a körkörös gondolatmeneteket, a keretes szerkezeteket. Itt és most inkább a variáció, a fejlesztő motívumvisszatérés gyakori. Ez kétségkívül tragikusabbra hangolja a verset, mint a korábbi változatokban, és csak hangulati kontrasztként enged teret a parodisztikus, groteszk elemeknek, elsősorban a westernparódia szemelvényeinek, melyek szövetidegen testekként ékelődnek a szöveg ívébe.

A stigma ártere nézetem szerint tehát apokaliptikus, egyfelől játékos és kollázsszerű, másfelől mégis tragikus, az időfolyamat egyirányúságára és a halál tényére reflektáló, sokhangú, de „egybeszédű” létösszegző-létértelmező vers. Átkötések, belső ívek kapcsolják össze a rokontematikájú, illetve azonos forrásból származó motívumokat, méghozzá gyakran a vers menetirányával szemben mozogva, visszalépve az időben és megfordítva a kauzális folyamatok irányát – egészében mégis egyirányú sodrása van a költeménynek, és ez a sodrás magával ragad, majd partra tesz egyes motívumokat. Inkább folyam(at) tehát, mint ártér. Igaz, hogy maga a cím inkább csak nyelvi játék, ami a krátere/ártere egybecsengésre épül, nem a fogalmi vagy képi analógiára; hiszen krátere még lehet a stigmának, de kiáradása legfeljebb az akürológiától sem mindig idegenkedő barokk teológiai retorikában. („Sebes vér patakid, oldali forrásid boldogichanak menybe…”, sőt: „Undok vétkeimet, megh gyont büneimet szent vered chepjeivel / Mosogasd és tisztichd lelkemnek nagy szennyét véres veritekiddel”, énekli Váradi András A Jésus nevérül.) Persze nem állítom, hogy Hizsnyai verse ezt az ikonográfiát, és remélem, hogy nem ezt a tematikát igyekszik felidézni. De nincs is még szükség (sem alkalom) arra, hogy ilyen jellegű megszorításokat tegyek, hiszen a vers most jelenik meg először. A költő pedig mindenkit szeretettel vár, aki szerzőtársa kíván lenni a vers olvasatának megalkotásában.