Tél Pozsonyban; Falucska a völgyben; A gyerekek történelme; Reggel
Vaszily Tímea fordításai
Tél Pozsonyban
A kávézókat és a modemeket belepte a por.
Csendes közvélemény-kutatók csusszannak le kötélen
az emlékezésbe. A tekintetek oda s ide folynak,
végül kiszáradnak.
Mint a hajad, mint a parfümjeid.
Hol vannak azok az arcok, melyek áthatolhatatlan
Hófúvásában elakadtunk?
Egy darab hús mellett ébredek.
Lélegzik és érez, undort érzek.
Hol az a halvány angyal áttetsző kezekkel,
Aki este, ismeretlenül és fenségesen,
az utcasarkon tenyerébe hópelyheket fogdosott?
Egy darab hús mellett ébredek.
Már csak a porcelán törékeny és a hajnal,
Mikor mint a sejtés áttetszik az éjszakán.
Magányos a bögre füle az ujjad nélkül.
A reggeli utcák esővel teltek és üresek,
kezem nem emlékeztet semmire
az életemből. Szerelmem,
hány fejben szeretnek ma téged?
Milyen bátortalan ez a halvány ég,
milyen zavarosak ezek a kötelező szerelmek,
milyen valósak ezek a napok és hogy különböznek
a csöndes vízre írt álomtól.
Az a véres lepedő a város felett –
az nem kárminban fürdetett léghajó.
Falucska a völgyben
Amire emlékszem:
a szénaillatba mártott kezek. Megfürödve
tested izzadságában, még sokáig
hunyorogtam a szépségbe azután, hogy a csillagok
lehulltak az éj puha füvére.
Felvillantak az első képernyők, a hajók az űr
medencéiben fürödtek, a szatellitek lehajoltak
a táj fölé, mint sápadt arcú szentek.
Hirtelen nem tudtam, mely szavakat
milyen szájjal ejtsek ki.
Melyik kezemmel védjek
és melyikkel öljek.
A nyúl és te közted ott álltam én
felkészületlenül az énvelem teli napra.
A fonott és a műanyag fotel között
folyt le az életünk.
Mint idegen lépkedek a saját udvaromban
és szénaillatba mártott kezekről álmodom.
Arcod helyett fehér ikonok
hajolnak le az éj közepén
az ágy átforrósodott homloka fölé.
A gyerekek történelme
Törékeny felhőkarcolók zuhannak az égbe,
a hús öregszik, csak a márka a régi.
A búzából napba mártott szépség lép elő,
sápadt ajkak az égő arcban.
Nevezd meg egy darabka névvel, ami a memóriában maradt.
Azóta megtanultuk színlelni
a gyilkosságot és a nemi erőszakot.
Azóta guggolunk a felhőkarcoló alján,
markunkba szorítjuk a logót – emlék
a széttrancsírozott hússal teli testről:
árnyékainkat nem tépi szét a vad.
Mi, akiknek szükségünk van a képernyőre,
kitartóan keressük az irányadó csatornát.
Ezen hajózunk át mint telhetetlen torkon,
a szívek szatellitjei készek fogni a más,
megnevezhetetlen világok jeladásait.
Mi, akiknek szükségünk van a képernyőre,
egyszer megetetjük a felhőket álmaitok hulláival
és az érintéstől felszabadított kézzel
lehullunk az angyalok, vitorlások
és szilikon bárok közé mélyen a mátrixban.
Minden pillanatban a vers végét várom,
de a szakadék mélyén csak újabb bátortalan szájak ásítanak.
Reggel
Bokáig cseresznyevirágban,
fehér bánat, mint a szűz arca.
A kertben, fejem fölött rigófészek.
Ebből a távolságból az ég összefolyik a várossal.
A fejedben tulipánok nőnek és egy monoton dal.
Reggel van, de szemeid nem harmatosak.
A virágok égni kezdenek, de téged nem érint a nap.
Tudod, hogy mindezen tisztaság alatt chipek alszanak.
A megmart test láthatatlan vérrel csírázik a tájba.
Bokáig cseresznyevirágban,
a kertben, kezemmel a térdemen.
Reggel van és véget ér a nap.
Vaszily Tímea fordításai