Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. május–június / A város követe szól

A város követe szól

         

             „úgy érezték, hogy az elnyomottak

             szívében lakozó isten szolgálattevői

              s az egyetemes bosszú főpapjai”

   

Uram, az udvari jósok holtak

csontját veszik szájukba,

hallgatásuk félelmet kelt szolgáid

körében, az undokságot evők népe,

kiket eddig kordában tartott a félsz,

szemet vetett asszonyainkra,

a szikomorfák tövében mellénk

telepszik a félelem, idegenek

hűsölnek a kertek alján, és reggelre

hiúzvizelettől bűzlenek Karthágó utcái.

Uram, a ciszternák vize mérgezett,

az esővizet kortyolva pedig

sakál szőre akad meg torkunkon,

mondják, Sabar hava elhozza

a pusztulást, az ég őrzője látni vélte,

a lelkek kapuja feltárult a Kosban.

Palotád eunuchok rikoltozásától hangos,

ki volna bátor, reszket egyre, elpártolnak

sorra híveid, főpapjaid, kiket komorrá

tett a hit, Bál-Zebubot rettegik,

a templom kéjnői barbárokkal hálnak,

a gyermekáldozat sem segít, az istenek

nem engesztelődnek, oltáraink

ledőltek, holnap a Róma-bérenc zsoldosok

prédája lesz és szétfoszlik a legszebb álom,

a köztársaság.