A város követe szól
„úgy érezték, hogy az elnyomottak
szívében lakozó isten szolgálattevői
s az egyetemes bosszú főpapjai”
Uram, az udvari jósok holtak
csontját veszik szájukba,
hallgatásuk félelmet kelt szolgáid
körében, az undokságot evők népe,
kiket eddig kordában tartott a félsz,
szemet vetett asszonyainkra,
a szikomorfák tövében mellénk
telepszik a félelem, idegenek
hűsölnek a kertek alján, és reggelre
hiúzvizelettől bűzlenek Karthágó utcái.
Uram, a ciszternák vize mérgezett,
az esővizet kortyolva pedig
sakál szőre akad meg torkunkon,
mondják, Sabar hava elhozza
a pusztulást, az ég őrzője látni vélte,
a lelkek kapuja feltárult a Kosban.
Palotád eunuchok rikoltozásától hangos,
ki volna bátor, reszket egyre, elpártolnak
sorra híveid, főpapjaid, kiket komorrá
tett a hit, Bál-Zebubot rettegik,
a templom kéjnői barbárokkal hálnak,
a gyermekáldozat sem segít, az istenek
nem engesztelődnek, oltáraink
ledőltek, holnap a Róma-bérenc zsoldosok
prédája lesz és szétfoszlik a legszebb álom,
a köztársaság.