Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. május–június / ANDERSEN / Andersen-remix

Andersen-remix

Chill out

     

Fölvitték volna az ördög bűvészinasai a tükröt az egekbe. Föl ám, mert bűvészinasai voltak az ördögnek, a Jóisten pedig általában fönn volt, de fönn, ám. Akkoriban még leginkább fönn. Pokolian örvendett a gonosz ördög, hogy tükrében most akkor a Jóisten főtt spenótnak fog látszani, akár a legszebb zöldellő táj. Mert gyerekkora óta senkinek nem új, hogy az ördög veszett jókedvében összehozott egy olyan tükröt, amely elé, ha szépet, jót tartottak, semmivé vált a lapján. Megrémült hát a legszebb és legjobb Jóisten, aki mindent tud, mi égen s földön történik, szóval, a frász törte ki, hogy milyen ramatyul fog kinézni, főtt spenót, nahát, oltári ötlet, fogta magát és gyorsan kopogtatott belül az Andersen nevű mesefigurája homlokán, aki rögtön – pedig még alig kezdődött el a mese – darabokra törte a tükröt, hogy mentse a Jóisten imidzsét a főttspenótság megaláztatásaitól. Szenvedjen inkább a szegény nép a befúródó szilánkoktól, igaz?

A Jóisten pedig hálából elküldte Andersennek azt a fehér nyulat, akit követnie kell, hogy kikeveredjen valahogy a dualista társadalomszemlélet marxi mátrixából, és legalább egy kis időre egy Szőke Burzsoá Bombázó alakja körül szövögesse agglegényi álmait. Hu-u-u! Tovább, tovább! Szóval a táncos-mesélő szél északi testvérével megérkezett a fehér csaj, az a jéghideg femme fatale, akitől ezentúl minden öt és hét év közötti hímnemű gyerek furcsa bizsergést érez a fütyülőjében, és ez minden vonatkozásban meghatározza majd későbbi szexuális tárgyválasztásait és az intimitás interiorizált kódolását.

A Jóisten terve frankón be is jött, a Jóisten már csak ilyen, alapjáraton frankón bejön neki minden, kivéve, ha valamelyik balfácán el nem baltázza az ügyet, de remélte, hogy itt most talán nem erről lesz szó. Legalábbis nem gondolt semmi kellemetlen dologra, mikor azt látta, hogy a fehér csajjal érkező sarkvidéki eredetű hidegfront elragadta Andersent, elvitte magával az örök hó és jég birodalmába, hogy ott anagrammatikus nyelvjátékában az örökkévalóságra törjön. De ha kicsit is őszinte lett volna magához, a Jóistennek be kellett volna látnia, hogy Andersen továbbra sem képes megszabadulni a kritikai elmélet kényszerétől, sőt, ennek hatására mély, humanista didaxisban kiteljesedő narrátori pozícióra tört, és az osztályharc sem szűnt meg éreztetni hatását meseírói tudatában.

Pedig megtörtént, ami megtörténhetett: a Jégcsaj homlokon csókolta, és csókjától kinyílt Andersen harmadik szeme. Ettől azért megint megijedt egy kicsit a Jóisten, miért is kellett ezt tennie ezzel a tehetséges gyerekkel, mikor még törtekkel is tudott szorozni. Úgy látta ugyanis, hogy csak bajnak nyílt ki ez a harmadik szem, mert ezt csak még erősebben csípte a társadalmi igazságtalanság füstje. És a Jóisten szerint ez az idioszinkrázia magyarázza például a szerencsétlen kis gyufaárus lány halálát. Mert mi a fészkes fenének kellett egyből meghalasztani azt a kislányt, hm? Megmutatni a szociális helyzet ártatlan áldozatát, aki kivételes imaginárius képességeinél fogva – amibe a Jóisten szerint azért szomatikusan az éhségérzet is jócskán belejátszott – minden elnyomóénál mélyebb szellemi élményeket tud magának szerezni?

Nem lett volna sokkal mesésebb, vélte a megszeppent, joviális Jóisten, inkább azt a szilvával és almával töltött sült libát odaadni neki? Már ha lett volna a narrátor-Andersennek egy kis pragmatikus érzéke a dolgokhoz, csakhogy a Jóistennek se sok volt, úgyhogy totál jogtalan lett volna haragudnia. Nem tagadhatta azonban önmaga előtt, hogy Andersen szemmel láthatólag sokkal jobban vonzódik a gótikus, hideglelős hangulatleírásokhoz, a szellemidézésekhez, a visszajáró halottakhoz, a trombitáló kőtrombitásokhoz, a megzörrenő lovagi vértekhez és a festett hölgyek valósan zizegő selyemuszályaihoz. Mi más ez, ha nem maga a zizegő valós! Lacani értelemben, ráadásul (és a Jóistennek voltak néminemű fenntartásai ezzel a Lacannal szemben). Meg azok a roppant deprimáló ólomkatonák, a Jóistennek mindig hideglelése volt ezektől! Az egyik ólomkönnyhullatásai után öngyilkos lesz A régi házban, a másik meg egyetlen pillanattá sűríti a boldogan éltek, míg meg nem haltak klasszikus mesei toposzát, ami a boldogság örökkévalóságát ígéri a benne hívőknek. Dögöljetek meg, ti boldogságkeresők, hm!? A Jóistennek ez már tényleg sok volt, talán kicsit megszaladt a csávóval a ló.

Be kellett volna látnia, hogy mindez annak folyománya, hogy Andersen az örökkévalóságos Jégcsajra függesztette gyermeki tudatának szánkóját, és elindult az örök jégmezőkre, ahol álomképek viszik vadászatra a gondolatait. És mivel hosszú az út a jéghegyeken túlra, Andersennek volt ideje útközben gondolkodnia, mikor repülő szánjuk alatt véletlenül meglátta a császár ünnepi körmenetét. És tekintve, hogy irtózott mindentől, ami a hatalomgyakorlás bármilyen formájához kötődött – a Jégcsaj nem hatalmat gyakorolt, hanem csókolt, és ezek szerint az egészen más dolog –, csont nélkül lealázta a szegény császárt, aki állítólagos ideológiai elvakultságában fonnyadt, pucér fenekét hordozta körül a selyemmennyezet oltalma alatt. És az a kis pöcs – már bocsánat, de a Jóisten is csak ember – még be is kiált, hogy de hiszen nincs is rajta semmi! Sic transit gloria fundi.

Pedig hát a Jóisten nem mindig fenntartotta az emberek számára a tévedés lehetőségét? Heves társadalomkritikai indulatában azonban ez az Andersen nem volt hajlandó belátni, hogy téved. Pedig mi lenne, ha ezek az öntelt halandók legalább egyszer belátnák, hogy tévednek? A Jóisten ugyanis úgy gondolta, hogy megint pusztán a rá való – szerinte filológiailag pontatlan – hivatkozással kialakított bűntudati kultúra által előírt szemérmességük miatt válhatott a császár története minden hatalmi diskurzus működésének allegóriájává. Miért nem képzelhető el az, hogy a császár igen kifinomult transzgresszív gesztusával állunk szemben?

Az történt ugyanis, gondolhatta volna jóisteni sugallatra egy másik Andersen, hogy szegény, uralkodói státusában megfáradt és megcsömörlött császár egy kis obszcén élvezetet szeretett volna magának szerezni, és úgy élvezni, ahogy nem szabad, mert nem illik. És mivel a hatalmi narratíva kanonikus változata szerint ő maga írja elő, mit illik és mit nem, egy széles, allegorizáló gesztussal tulajdonképpen azt mondhatnánk, önmaga ellenére akart egy kicsit élvezni. Mi van, ha ő hivatta magához a két csalót, beadagolta nekik, hogy adagolják be neki a sztorit a kelme bűvös tulajdonságáról, miszerint az mindenki számára láthatatlan marad, aki nem méltó tisztségére és buta, mint a föld? És mivel tudta, hogy a hatalmi gépezet olajozott fogaskerekeiként működő szub-jektumai ezt be is fogják venni, eljátszotta az egész gyönyörteljes színházasdit, hogy legyen már neki is egy kevés exhibicionista élvezete. Elvégre napról napra csak törvényeket hoz, hogy megzabolázza a nép vállalhatatlan vágyait, és, persze, hogy alibit adjon nekik titkos vágykielégítéseikre. Rendületlenül vezeti be a tilalmakat, hogy annál nagyobb legyen az örömük, mikor majd áthágják azokat.

Nem kétséges azonban, hogy ez az Andersen-Žižek is csak egy korábbi értelmezés korlátait szerette volna áthágni ezzel a változattal, de aztán mégis jobbnak tartotta, ha hallgat róla, mert nagy kedve nem lett volna csurdé seggű hatalmasok transzgresszív rohangálását figyelni Isten szent ege alatt. Ez az Andersen-Žižek ugyanis titokban nem abban hitt, hogy a legcsodálatosabb mese mindig a valóságból nő ki, hanem hogy a legcsodálatosabb mese a legborzalmasabb valóság.

De ekkor már igen erős influenzajárvány áldozatául esett a Jégcsaj szánkóján didergő szegény Andersen. Az meg, az a szilánkos szívű nő, mint a Robitusint, úgy beadagolta neki empatikus emberszeretetét! Azt mondja ugyanis a Jégcsaj az első csábító csók után, hogy: Most már nem csókollak meg többet! Mert még megfagynál! Ne igyál több Plussszt, mert vitamintöbbleted lesz, mondja meleg hangon jéganyu. Boldogok a mértékletesek, akik nem isznak túl sok Plusssz pezsgőtablettát, mert uralkodni tudnak szervezetük vitaminszükségletén, a Jóistennek mosolyognia kellett.

Ám Andersen ebből mit se látott, mert akkor már egy fejére borított hatalmas felhőbe burkolódzva bodzateával inhalált. És mit ad isten, igen, mert a Jóisten viszont rajta tartotta ám a szemét az anderseni kedvezményezetten, szóval, a teáskannából egyszer csak kibugyog az a másik csaj, a bodzás öreglány. Andersennek teljesen elöntötte az agyát a gőz, ki ez már megint, miért nem lehet itt percnyi nyugta az embernek. Már teljesen összezavarodott, nem tudta, mikor kezdte el ezt a mesét, ő kezdte el egyáltalán, vagy maga is csak egy szereplő egy öregember által elmondott mesében, amit valamikor, egy belső, homloki kopogtatás hatására talán ő kezdett mesélni, de akkor miért, hogy ez az öregember egyre csak azt szajkózza, hogy ez nem mese – – –, Andersen kénytelen volt belátni, hogy lassan kicsúsznak a szálak a kezéből.

Szóval, szegény fiú elfelhősödött tudattal vergődik az influenza, a Jégcsaj és egy Bodzafejű driád között, amikor valahonnan a freudi tudattalanjából kirobbanó erővel tör fel a mondat, hogy a legcsodálatosabb mese mindig a valóságból nő ki. Arcát furcsa grimasz torzítja el, micsoda közhely, csak nem én mondtam ezt? Na jó, lehet, de ha úgy nézzük, és a nagy mesélő rögtön feltalálja magát, akkor a valóság teáskanna, és máris beugrott neki a nikkelszamovár, hát, valljuk be, lehet azért ebben valami. A pillanatnyi megvilágosodás teáskannája azonban Andersen számára rövid időn belül rügyező bükkerdővé változott, és miközben térdig állt szagos mügében és bodzaillatban, megjelent neki Proust, aki folyton Madeleine süteményekkel bombázta, hogy emlékezzen, ki a fene is lehet ennek az egész szövegnek a narrátora? És a csúcs az volt, amikor a driádfejű Bodzanő kijelentette magáról, hogy ő az Emlékezés, és hogy ennek az egész mesének ő a narrátora, hogy Andersen hiába is ágál, hiába osztja-szorozza az öregemberrel, Prousttal, Kassákkal meg bánja is ő, kivel az ügyet. A Bodzanő alaposan szétbeszélte őket. Annyit sikerült végül is elérnie a nőnél, hogy az visszabújt a valóságba: a teáskannába. Hadd maradjon csak ott.

Andersen ekkor már nem igazán tudta volna megmondani azt sem, hogy ki meséli el azt a nagyon súlyos nemzettipológiában gondolkodó rongyos mesét, A rongyokat, ami úgymond a nemzeti megbékélés gondolatáért száll síkra, miközben alaposan megdolgozza a norvégokat, akiket ilyen-olyan öntelt riherongyként metaforizál, hogy velük szemben képmutató példázatossággal szemléltesse a tolerancia felvilágosult, multikulturalista eszméjét a dán rongy beszédében. A Jóisten kicsit összevonta szemöldökét, Andersen pedig elbizonytalanodott. Mert igaz, hogy aztán a belőlük készült papír a nemzeti megbékélés egyik legmeghatóbb szinekdochéjává finomodik, a norvég rongy azonban mégiscsak azt mondja, amit mond. És amit mond, az nem vet rá éppen jó fényt, főleg a dán rongy beszédének kontextusában, aki az egekig magasztalja a tág keblű humanista dán nemzeti eszményét. A Jóistenben felmerült a kérdés, hogy ugyan ki mondatja ezt ezekkel a rongyokkal, te, Andersen, mert ez így nem éppen píszí!? Igen, országok rongya…, igen, Vörösmarty, heuréka!, hörgi Andersen, és egyre izgatottabban próbálja összeilleszteni a részleteket, lévén, hogy már egy ideje a burzsoáfehér Jégcsaj palotájában üldögélt az Értelem tükrének közepén. De a Jóisten úgy látta, hogy egyre nehezebben boldogul. Baj van az örökkévalósággal. Folyton összekeverednek a betűk: mindig az jön ki, hogy ökör. Vagy savó. Andersent marta a keserűség. Vagy egyszerűen beállnak a betűk ba, és a képébe nyerítenek. Vagy megjelenik egy gésa. Egy kés, egy kör, egy kar. Kiépül valamiféle kór. Mindent a maga helyére!, lassan rögeszméjévé válik ez a kínos puzzle. És mikor már azt hinné, mindjárt sikerül, megjelenik neki a valós. Ekkor Andersen már majdnem fekete volt a hidegtől. A betűk azonban csak nem akartak összeállni. És azért, valljuk be, a Jóisten keze is benne lehetett, hogy aztán Andersen benne ragadt az anagrammatikus nyelvjátékban. Ő azonban ott, fönn minderre csak joviálisan legyint, ez a történet rövid, de a recepciótörténet végtelen!