Árnyképek egy harzbeli utazásból, 1831 nyara

A barátságos Lipcsében töltött három nap után magam mögött hagytam a várost, ahol sok nagyszerű emberrel találkoztam. A postakocsin két fiatalemberrel utaztam, akik az Odera mellől, Frankfurtból jöttek, és egy idős orvossal; utóbbi – meglehetősen járatos lévén a dán irodalomban – megkérdezte, amikor meghallotta a nevem, nem fűznek-e rokoni szálak a „haldokló gyermek” szerzőjéhez. Elárultam, hogy én írtam a történetet, mire teljesen naivan azt tudakolta, elveszítettem-e a gyermekemet, amikor mindezt papírra vetettem, mert fel nem foghatja, hogy egy olyan fiatalemberben, mint bennem, ilyen érzelmek dúlhatnak; és igen csodálkozott, amikor megtudta, hogy a szóban forgó gyermek csupán iskolás éveim szereplője, és hogy az ő személye „indította útjára” a történetet.

Az esti szürkületben folytattuk utunkat, ami Hubertusburg vadászkastélya és pompás kertje mellett vezetett el; Mengs ecsete sok idegent csalogat a kastély kápolnájába, de nekünk nem volt időnk és nem is kívántunk festményeket nézegetni, hiszen a kocsi nyitott ablakán át amúgy is ízelítőt kaptunk a képekből, egyik a másik után suhant el előttünk. Egy fogadó, az ajtajában ormótlan lámpást tartó legény – éjszakai csendélet, amit akár Rembrandt is megfesthetett volna. A reggeli fényben ingovány tárult elénk, vadkacsák lubickoltak a zöld nád közt, ami meg Rysdael ecsetje alá kívánkozott. Aztán egy falucska félig leomlott falai tűntek fel, a háttérben pedig, egy terebélyes fa alatt, fiatal pár csókolózott – ezt a képet én szerettem volna megrajzolni.

Ahogy közeledtünk Meissen felé, a táj romantikusabb jelleget öltött. Szirtek emelkedtek, egészen másmilyenek, mint harzbeli társaik. A vörösessárga köveken fiatal bükkös magasodott fejünk fölé; az út másik oldalát zöld szőlőhegyek és piros háztetők keretezték, festői öbleivel odalenn kanyargott az Elba. Ló és ember vontatta hajók úsztak fölfelé a folyón, míg lefelé dagadó vitorlákkal suhantak a hullámokon.

Meissen szűk utcácskái láttán elborzadtam, az ember nem vethet rájuk közeli pillantást, csak távolról szemlélheti őket, mint a szentképeket. Ha nem rendelkezünk egy bizonyos ajánlólevéllel Drezdából, nem nyerünk bebocsátást a híres porcelángyárba. Nekem is be kellett érnem egy szerény kóstolóval, egy igazán szerénnyel, tudniillik azokkal a csészékkel, amikből a kávét ittam a fogadóban; s ez az apró kísérlet képzelőerőm és legjobb szándékom ellenére sem elegendő arra, hogy bármit is lejegyezzek a gyárról.

A székesegyház pompás, gótikus építmény, melynek hatalmas ablakain beözönlött a napfény. Egy betévedt madár, azon igyekezetében, hogy kiszabaduljon, szárnyait minduntalan az üvegtáblákhoz verdeste. Újjáéledt a gyermekkorom! Az is ilyen nagy és szent, gótikus katedrális, ahová a tarka üvegen át csodásan beragyog a nap, és ahol minden homályos zug láttán magasztos érzések kerítik hatalmukba az embert, még a legegyszerűbb képek is mélyebb jelentést nyernek a legendának és a megvilágításnak köszönhetően. A hétköznapok ünnepi ruhát öltenek, Isten és a világ sokkalta közelebb kerül egymáshoz, és úgy verdes a szív, ahogy ez a kismadár itt a templomban, a kinti jövő után sóvárog, holott lehet, hogy egy vadász bújik meg a bokor mögött, és arra vár, hogy sörétes puskájával célba vegye a szárnyait.

A Meissen és Drezda közti utat akácok és körtefák szegélyezték, az emberek káposztát és burgonyát termeltek a földeken – micsoda konyhakert! –, a hegyoldalban szőlőtőkék és lombkoszorúk zöldelltek az út mindkét oldalán, elrejtve Meissent, melynek kastélya és gótikus katedrálisa a kép legpompázatosabb pontjaként nyúlt az ég felé. Kőhíd ívelt át az Elbán, az emberek azon jártak ki-be a városba, nem gondolva, helyesebben fikarcnyit sem törődve azzal az élettel, amit éppen ők kölcsönöztek a képnek.

Minél közelebb jutunk a városhoz, annál magasabbnak tűnnek a hegyek, s amolyan kékes fátylon át csakhamar megpillantjuk a német Firenzét – Drezda áll előttünk hatalmas tornyaival és kupoláival.

A kanyargó Elba mentén találni egy kis falut, egészen romantikus a fekvése, annak a fogadójában megpihentünk. Az ablakokon kerek, hamvas futórózsák tekergőztek, s mint a lánykafejek, bekukucskáltak az ivóba, ahol a postakocsisok üldögéltek kék galléros, sárga egyenruhájukban, trombitával a hátukon. Az asztalra öblös üvegkancsókban bort raktak, pár gyerek egy ölebbel játszott, a kutya hátsó lábain táncolt, fején virágkoszorú volt.

Itt ettem először földiepret, Dániában még alighanem csak virágzik!

Aztán a postakocsis a kürtjébe fújt, s én az utolsó eperszemeket egy szőlőlevélbe rejtve folytattam utam Drezda felé. A kapunál elkérték az útlevelem, és cserébe – tartózkodási engedélyként – egy kártyát kaptam. Az Újváros igen tekintélyes hely benyomását keltette; egészen másmilyennek képzeltem, ám amikor odaértünk az Ágost hídhoz, melynek rézből készült modelljét jól ismertem, rájöttem, hogy én már jártam itt korábban, álmomban. Az Elba sárga hullámai a hatalmas hídívek alatt verdestek; a folyón zajlott az élet, de még inkább a hídon; kocsik és lovasok foglalták el a közepét, a két szélét meg a gyalogosok sokszínű hada; körülbelül a folyó közepén, az íveket alkotó építmények egyikén a megfeszített Krisztus – azt hiszem – márványból készült szobra állt. Megérkeztünk az Óvárosba, a tulajdonképpeni Drezdába, balra a Brühlsche Terrasse[1] széles lépcsői, jobbra a katolikus templom tornyai emelkedtek, középen állt a városba vezető kapu.

Drezda átmenetnek tűnt Németország északi és déli része között, mindkét vidék jellegzetességét magán viselte; amikor begördültünk a kedves városba, némi fájdalommal ötlött fel bennem, hogy ez az utolsó nagyváros, amelyet dél felé vezető utamon láthatok.

A frankfurtiak a Hotel Russieban kívántak megszállni, én meg velük tartottam, és döntésemet nem bántam meg.

Csakhamar otthon éreztem magam a megkapóan barátságos városban. Első utam a híres tájképfestőhöz, Dahloz vezetett. Nem volt ugyan ajánlólevelem, de dánként meleg fogadtatásban részesültem. Túl sok érdeklődést és időt azért nem pazaroltak rám és azokra, akik velem egy időben voltak ott. A művész két norvég honfitársával este Tieckhez készült. A nagy költő barátainak olvasott fel, s minthogy Ingemanntól kaptam ajánlást, sőt mi több, ő maga is említést tett levelében látogatásomról, Dahl engem is invitált, s hogy addig se tétlenkedjem nála, felvetette, hogy megnézhetném a katolikus templomot – éppen aznap volt az oltáriszentség ünnepe, s noha a legtöbb szertartás már véget ért, én hallani szerettem volna a kasztráltakat.

Hamar ráakadtam a helyes útra a Brühlsche Terrasse gyalogosoktól hemzsegő lépcsőin át; sok szép látnivaló akadt, az impozáns Ágost hídon kavargó embertömeg, az Elbán úszó hajók és a zöld szőlőhegyek a part mentén! – de nem értem rá, sietnem kellett.

Ott álltam a katolikus templomban. Lenyűgöző volt, fényárban úszott! A kórus hangja fejem fölött zúgott; az oltárokon gyertyák égtek, az oldalkápolnákban és a hatalmas oldalajtóknál emberek térdepeltek. A királyi család szintén a templomban volt, láttam az uralkodót ájtatosan imádkozni; három pap állt az oltárnál aranyszínű ruhában és sok-sok kisfiú, a vörös ruhán fehér, rövid inget viselő ministránsok füstölőket lóbáltak. A kasztráltak éneke nem férfi-, sokkal inkább női hangon szólt, furcsán lágy, moll hangnemben; volt valami fájdalmasan mély a dalukban, a szív minden vágya a hangszínükben jutott kifejezésre, egészen különös, örömtelinek csöppet sem nevezhető hatást téve rám.

A főoltárnál zajló szakadatlan jövés-menés megzavarta a magasztos érzést, ami hatalmába kerített. A ministránsok óriási gyertyákkal jártak-keltek, a papok unos-untalan hajbókoltak és rázogatták ezüstcsengőiket.

Az oldalajtókon át ezüstbotokkal felszerelkezett, sárga ruhás svájciak érkeztek, hogy fenntartsák a rendet, és szétválasszák a nyájat. Emberek tértek be és álltak odébb a csendes szertartás alatt. Láttam cseh asszonyokat és lányokat, akik alighanem a piactéren kínálták portékájukat, kosarakkal és batyukkal állítottak be a templomba, letérdepeltek, s miután végigpergették a rózsafüzért, elsiettek.

A kápolnában férfiak és nők imádkoztak a Madonna-kép előtt. A sokadalomban figyelmes lettem egy arcra, melyen a legbensőségesebb odaadás és áhítat tükröződött. A nap beragyogott az ablakon, sugarai furcsa elegyet alkottak a benti fényekkel és a füstölők illatával; mindebben volt valami, ami a zene segítségével megérintette a szívet.

Dahllal és a két norvéggal este hétkor érkeztem Tieckhez; végre megismerhettem a költőt, akinek szelleme oly gyakran foglalkoztatott. Nem művei jártak fejemben, nem a Csizmás Kandúr és Zerbino herceg, nem is csodás mesevilága és pompás novellái; mindezek eggyé olvadtak bennem, őt láttam, Németország Tieckjét, a romantikus költészet iskolájának mesterét, a költőt, aki korát, érdemeit és honfitársai megbecsülését tekintve legközelebb áll Goethéhez.

Egy korántsem tágas szobába vezettek minket, ahol a család és sok-sok idegen, főként külföldiek ülték körül a teázó asztalt. Ingemann Névtelen Oléját, melyet a szerzőtől kaptam, és a saját Képzelgések és vázlatok című művemet vittem ajándékba. Dahl honfitársaiként mutatott be bennünket. A költő szívélyesen üdvözölt, s amikor átadtam neki a könyveket és Ingemann levelét, barátságosan karon fogott, és megkérdezte, hogy én írtam-e a Kirándulást. Igenlő válaszom után udvariasan üdvözölt Németországban, és szeretett Ingemannja után érdeklődött. Milyen kifejező volt a tekintete, soha nem láttam még ilyen nyílt arcot; hangja jószívűségről árulkodott, és ha az ember belenézett nagy és tiszta szemébe, feltétlen odaadást érzett; nem csupán a költőt kedveltem meg, maga az ember volt szeretetre méltó, igen, pont ilyennek képzeltem, amikor meséit olvastam. Csakhogy álmomban gyakran elkövettem egy hibát, olykor felmerült bennem: a valóságban talán merev és előkelő az „udvari tanácsos”, s ez távol tartott tőle. Ilyennek képzeltem Goethét is, ami legyőzte a vágyat, hogy lássam a nagy költőt; azt gondoltam, ő akkor mutatkozik meg teljes pompájában, ha – mint a templomtornyot – távolról szemlélik. Nem így Tieck, félórás együttlét után az ember megfeledkezett a költőről az ember javára.

A társaság tagjai a világ különböző tájairól érkeztek, volt köztük egy amerikai, egy másik körbeutazta a földet, de jelen voltak még norvégok, németek stb., én voltam az egyedüli dán.

Tieck kedveli Holberget, birtokában van egy korabeli német fordítás, amelyből időnként felolvas, de aznap este Shakespeare-rel szórakoztatta a hallgatóságot – igen kiválóan! –, a IV. Henrik második részével. Olvasás közben nem nevezte meg a szereplőket, hanem eljátszotta őket, így mindjárt felismertük az illetőt. Kivált a mulatságos jeleneteket adta elő mesterien, nem lehetett nem nevetni Falstaffon és Sürge asszonyon.

Búcsúzáskor arra kért, gyakran keressem fel, amíg Drezdában időzöm, és elsősorban egy, a szász Svájc által nyújtandó, még előttem álló élménnyel kecsegtetett: a képtárral, ami sajnos zárva volt, mivel éppen átrendezték a festményeket, ám Dahl megígérte, hogy másnap reggel megmutatja a legjobb alkotásokat, amik változatlanul a helyükön lógtak. Elköszöntem Tiecktől, Dahl pedig megmutatta a hazafelé vezető utat – ezzel véget ért az első napom Drezdában.

[1] Az egykori sánc helyén vezető magaslati sétány (a ford.).