Hach Winik, a rút kiskacsa

De szép is volt azon a nyáron a határ! Sárgás-vörösen trónolt az ananász a széthajló levelek közt, narancssárgán csillogott a napfényben a megannyi pöttöm mandarin, mélyzölden kapaszkodott csutkájába az avokadó, majd’ meghasadtak a lédús görögdinnyék. Az ültetvényeken már betakarították a zöldeskékbe játszó kaktuszleveleket, a cukornádat is lekaszabolták éles késeikkel. És a páradús trópusi dzsungelből ordítozó majmok hangja szállt a tájban.

Hajnalfény nem érzékelte, merre viszik a katonák, fogalma sem volt, mily fenséges vidéken utazik. Néhány napja fura kocsikra rakták őket, amilyeneket még sosem látott, és hosszú, zötyögős úton haladtak az ismeretlenbe. A környék fái ismeretlenül magasodtak fölé és tűntek el látóköréből, az ültetvények is idegennek hatottak a szemében. A kocsiban a fülledt, az áporodott levegő kimerítette, társairól dőlt a víz és izzadságszaggal töltötte meg a teret, ráadásul a fájások is egyre gyakrabban törtek rá.

Apró nádviskók mellett állt le a kocsi, komótosan kászálódtak le az emberek. Egyesek árnyékot szomjazón heveredtek le a vastag törzsű, ujjnyi gyökerű pálmák tövébe, mások türelmetlenül jártak fel-alá a tűző napon.

Hajnalfénynek két másik asszony segített leszállni a kocsiról. Karon ragadták, úgy segítették le, aztán a katonák az egyik nádviskóra mutattak. Ott elszállásolhatják, intettek a fejükkel.

Hajnalfény hálásan nézett az asszonyokra, akik a pálmalevéllel bélelt földre fektették a már torkaszakadtából kiabáló nőt.

És felsírt a gyermek: rézbőrű kisfiú volt óriási, kíváncsi szemekkel. Az asszonyok elvégezték a Hajnalfény körüli teendőket, aztán a nő mély álomba szenderült. A szipogó kisdedet a mellére fektették. Időközben bekukkantottak a viskóba a katonák. Egymásra pillantottak, és fejükön átfutott a gondolat: Milyen rút, szegény!

Teltek-múltak a hetek, Hajnalfény erőre kapott, de az ültetvényeken nem győzte a megterhelő munkát, törékeny teste fájón hajlott meg a súlyos terhek alatt. Egyik nap feltűnt az ültetvényes felesége (akit magában csak asszonyságnak nevezett), pedig nem volt szokása, hogy az alattvalóik felől érdeklődjön.

Ez alkalommal szolgálólányt keresett maga mellé. Így került az asszonyság mellé Hajnalfény. Ha az udvart kellett felsöpörni, ott segédkezett, ha a munkásoknak kellett vizet vinni az ültetvényre, oda szaladt nagy gyorsan, ha az asszonyság friss kakaóporból készült kakaóitalt kívánt, azért ugrott el a kereskedőhöz és készített forrón gőzölgő nedűt.

A kisded, akit a törzs nevéhez híven Hach Winiknek nevezett el, lassan nődögélt. Megtanult tipegni, de az első szavak még nem hagyták el a száját. Hach Winik hosszú hajat viselt és fehér köntösben járt. De csak néhány hétig, azt követően leparancsolta róla az asszonyság, helyette nadrágot, ingecskét kényszerített rá. És bronzbarna, sűrű hajától is búcsút kellett vennie, hogy beolvadjon a spanyol gyerekek közé. Egy napon az udvaron a fülébe súgta valamelyik szolgáló: No, szedjétek a lábatokat, menjetek oda ahhoz az öreg kacsahölgyhöz és hajoljatok meg szépen előtte. Ő a legelőkelőbb az egész udvarban: spanyol származású, azért olyan kövér, s nézzétek, piros rongyot visel a lába szárán. Ez rendkívül nagy kitüntetés, nem kívánhat többet egy kacsa: azt jelenti, hogy vigyáznak rá, azt akarják, hogy ember, állat mind megismerje.

Nem értette akkor még, milyen szerzet a spanyol, miért visel valaki piros rongyot, más meg agyonnyűtt ruhákat. De odatipegett az asszonysághoz és gügyörészni kezdett. Az asszonyság nézte a gyerekeket: mindet aranyosnak találta, bár nem volt kedvére való a gyerekekkel járó gyerekzsivaj, azonban a kicsike különösen csúfnak tűnt neki. Takarosak és jó növésűek. Csak ez az egy ilyen szerencsétlen formájú. A legjobb volna, ha újra kiköltenéd. Így vélekedett a spanyol asszonyság. De az anya a nagy tevés-vevéstől azt sem tudta, hol a feje, nem törődött az efféle balga beszéddel. De amikor a többi gyerek is rákezdte, hogy:

Hát az meg miféle, az a rút jószág? Ezt már nem tűrhetjük! És a spanyol kisgyerekek rávetették magukat a csemetéjére, csipkedték és püfölték, nem hagytak neki egy cseppnyi nyugtot sem, akkor megfájdult Hajnalfény szíve és védelmezni próbálta. De nem tudott lépten-nyomon a gyermek mellett lenni, elszólították a kötelességei. Mégis megpróbált néha a rakoncátlan gyerekek lelkére beszélni:

Rút kis jószág, az igaz, de jólelkű teremtés…

A gyerekekről azonban az ilyen beszéd lepergett: szüntelenül csípték, rúgták, tépázták és csúfolták. Hajnalfény kétségbeesetten állt kisfia pártjára, de a gyermeki lélek túl gaz ahhoz, hogy megértse mások megaláztatását. Mindenkit, aki barnább volt, mint ők, csúfnak és rossznak hittek.

Fura, sosem látott, rút betegségek kaszabolták akkoriban a rézbőrűeket. Úgy hírlett, az európaiakkal érkeztek a tengerentúlról. Nem tudták, mi az az Európa, csak annyit értettek, hogy a nagy-nagy vízen túl terül el, és díszes hajókkal érkeztek ide a világosabb bőrű, kevésbé napbarnított, gaz emberek, akik kemény munkára kényszerítették a bennszülötteket.

Belőlünk, kiknek sok szép, tündöklő, beszélő nevünk van, egynemű közösséget akartak kovácsolni, magyarázta a kisdednek az anyja, amihez úgy kezdtek, hogy közös névvel, az indián elnevezéssel illettek minket. Pedig maják vagyunk, azoknak is egyik legpompásabb ága, a hachwinikek. De ők lacandon indiánoknak hívnak, pedig sosem hallottam ezt a szót, de attól a bizonyos naptól fogva lacandon indián vagyok, mint ezernyi társam.

Hőhullámok, csontig hatoló gyengeség kínozta őt, és eszméletlenül forgolódott az ágyon. Hach Winik nem értette, miről mesél anyja, csak annyit tudott, más nyelven beszél, mint az asszonyság, és riadtan nézte, ahogy a kín rémületet rajzol anyja arcára.

Hajnalfény törékeny teste nem állt ellen az ismeretlen betegségnek. Egyik nap nem nyitotta fel szemét. Hach Winik kisírt szemmel állt felette. Kicsi volt még ahhoz, hogy felfogja a halál könyörületet nem ismerő kaszabolását, de tudta, nincs többé maradása a háznál. Nem tudta elviselni a ház áporodott, züllött szagát.

Vándorútra indult. Pár nap elteltével feslett emberi társaságra lelt. Nem látott eddig ilyenfajta spanyol embert. Dorbézoltak, ettek-ittak, vad táncot jártak. Amikor meglátták Hach Winiket, egy pillanatra meghökkentek.

Hát te miféle szerzet vagy? – kérdezték tőle. A kiskacsa jobbra-balra köszöngetett, illedelmesen, ahogy az anyja tanította.

– Fertelmes rút vagy! – mondták meg kereken a vadkacsák. – Szerencséd, hogy nekünk mindegy. Csak nehogy beházasodj a családunkba.

Hach Winik néhány napot velük töltött, ám nem volt ínyére a társaság. Megkóstolta az égető vizet is, de olyan képeket látott tőle, amilyenek még rémálmában sem gyötrik. És szörnyű fejfájás kínozta egész éjjel.

Hajnaltájt két fura fiú hívogatta őt a nádasból. Szép nádasok voltak errefelé, lápos-mocsaras területek, ahol csodaszép, kecses lábú, fehér tollú vízimadarak gázoltak. És az ingoványban fák is éltek: hosszú gyökerű, bokros ágas-bogak, amik szerteágazón zöldelltek a sekély vízben. És mennyi finom hal úszkált a gyökerek közt! De a hangok egyre csalogatták őt.

– Ide süss, pajtás! – szólították meg a rút kiskacsát. – Olyan csúf vagy, hogy szinte tetszel nekünk! Állj be közénk, vándorolj velünk!

De egyszer csak lövés dördült a közelben, aztán több lövés is felhangzott. Ezek a spanyolok sosem nyughatnak, csóválta a fejét Hach Winik, és behúzta a válla közé a nyakát. A nagy dínomdánomnak ez lett a vége. Öldöklés. Ha nincs a közelben indián, lepuffantják a sajátjukat is. Mindennek az égető víz az oka, döntötte el. Elviszi az ember ép eszét.

Csak estefelé ültek el a félelmetes hangok. A szegény kiskacsa még mindig nem mert mozdulni, órákig gubbasztott a nád sűrűjében, míg végre előmerészkedett. Akkor aztán futásnak eredt, ahogy csak a lába bírta, menekült a nádasból. Nekivágott a réteknek, mezőknek, de olyan vihar érte utol, hogy alig bírt vánszorogni.

Eközben egy indián törzs maradék része a közeli erdőben talált menedéket a spanyol kaszabolók elől. Ott meghúzták magukat: narancsot, banánt bőségesen nyújtottak a fák. Érezték, a spanyolok nem térnek már vissza, újabb területek meghódítását tervezik. Ez a rész már elintézettnek tűnt. Az őserdőben bújt meg a kis létszámú maja törzs: néhányan régi kunyhóikban éltek, mások ideiglenes viskókat eszkábáltak össze, és a ház előtti tűzön sütötték meg az elejtett vadat.

Egy este csodálatos színekben bukott le a nap, s a rózsás fényben egy sereg pompás, nagy madár szállt föl a bokrosból. A kiskacsa még sohasem látott efféle madarakat: ragyogó fehér volt a tolluk, a nyakuk karcsú és szépen ívelő – hattyúk voltak.

Ott látott először magához hasonlót. A nádültetvényeken már látott indiánokat, de az arcuk gyötrelmet és kínt tükrözött, nem voltak ezekhez a fenséges arcú, bátor férfiakhoz hasonlók.

A nevüket sem tudta azoknak a madaraknak, azt se sejtette, hová repültek, mégis úgy megszerette őket, mint még senkit a világon. Nem irigyelte őket, hogy is vágyakozhatott volna arra, hogy hasonló legyen hozzájuk! Hiszen azzal is beérte volna a szegény, rút kiskacsa, ha a baromfiudvar népe megtűri!

Hach Winik nem sejtette, merre visz az útja. Vihar játszott vele, szél lökdöste ide-oda, esővíz verte a vállát. Nem tudott másra gondolni, csak a ragyogó tollú, boldog madárseregre. Csak annyit tudott, meg kell találni őket, az övéit, a vérét. Nehezen jutott előre a féktelen trópusi viharban.

Estére mégis elért egy rozzant kis parasztházhoz.Olyan volt az a kis ház, hogy a falai csak azért álltak, mert még nem tudták elhatározni, merre dőljenek. A spanyolok után ottfeledett házak egyike volt. Az indiánok a tűz körül ültek. Valódi, nemes arcú, szabad indiánok.

Leszállok közétek, királyi madarak! Azt sem bánom, ha halálra vagdaltok, amiért ilyen csúf létemre közétek merészkedtem! Inkább ti öljetek meg, mint… A törzsfőnök felemelkedett és a fiatal legény felé indult. Nézte az ifjút és saját vonásait vélte felfedezni kipirult orcáján. Lehetetlen, morfondírozott, hogy saját fiatalkori képemmel találjam magam szembe! Lassan, de határozott léptekkel haladt felé. A törzs többi tagja is érdeklődéssel figyelte a közeledőt. A törzsünkből való, jutottak a felismerésre. A mi törzsünk tagja, örvendeztek valahányan.

És az öreg hattyúk fejet hajtottak a hajdani rút kiskacsa előtt.

A fiatal hattyú azt sem tudta, hová legyen a nagy megtiszteltetéstől.

A törzsfőnök megölelte. A fiú felismerte azokat a szavakat és hanglejtéseket, amiket anyja szájából hallott. Más ez a nyelv, mint a spanyoloké, futott át az agyán, és fel-felsejlettek benne népe nyelvének régen hallott, ősi szavai. A dallamosan folydogáló szavak ott éltek a zsigereiben, álmaiban zeneként zendültek fel. A törzsfőnök vallatta a jövevényt, de Hach Winik száján nem és nem bírtak formát ölteni a szavak. Nem tudtak feléledni a hosszú, kába semmittevésből. Ezért hát a törzsfőnök zendített rá erős hangján: szólt a spanyol megszállókról, a háborúról, a fegyverdörgésről. Szeretett asszonyomat is elrabolták, felelte szomorú hangon.

A fiú képzeletében az imént hallott szavak felélesztették a benn szunnyadókat. Lassan kinyitotta a száját, csak úgy dőlt belőle a szó, beszélt anyjáról és az asszonyságról, a nádszedő munkásokról, a hosszú gyalogútról.

A törzsfőnök magába roskadva hallgatta. Sejtette, hogy a vére gyümölcse ez a nemes vonású ifjú, akit néhai asszonya hordozott méhében és nevelt a kebelén, a saját, tulajdon fia, aki a megpróbáltatások után visszatalált gyökereihez.

Ünnepélyesen felállt és a törzs többi tagjához szólt:

„Testvéreim, arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez az ifjú jövevény a saját vérbeli fiam. Mindnyájan emlékeztek ama véres napra, amikor törzsünk tagjait elhurcolták a bitang spanyolok. Nekik esett áldozatul áldott méhű asszonyom is. A mi közös fiunk tért vissza közénk. Fogadjuk méltó tisztelettel!”

Helyet foglalt a tűz mellett és békepipára gyújtott. A pipában pislákoló hamu lassan villant fel a kör különböző részein. Hach Winikhez sorban járultak a törzs tagjai, a fiatalok letérdeltek előtte, az idősebbek a vállát veregették.

Aztán apja az ősi maja hagyományokról szólt. Indiánoknak becéz minket az ellenség, szólt, pedig maják vagyunk, az itt honos legősibb kultúra. Csodás ősi templomaink vannak és égbe nyújtózó piramisaink, amik az erdőben bújnak meg, benőve több száz év burjánzó vegetációjával. Mohák, cserjék és fák fedik titkaink. Azokban a kövekben van a mi erőnk. És a te erőd is. Ezentúl törzsünk tagja leszel s egyben az utódom.

Hach Winik mindeddig nem is sejtette, milyen gyönyörűség majának lenni. Azt hitte, bronzbarnára, rozsdaszínre sült képe, rézbőre rút és csúf, de csak a fehér szem tükrében tűnt alacsonyabb rendűnek. Most, hogy elnézte a többi rézbőrűt, feltűnt neki, minő szépség bújik meg arcaikban.

Boldog volt, nagyon boldog, de mégsem fuvalkodott fel, mert a jó szív sohasem kevély. Arra gondolt, mennyit üldözték és csúfolták, most pedig mindenki a szépséges madarak legszebbikének mondja.

Állt a tűz mellett és apját nézte. Mintha saját tükörképét látta volna benne. Bár bőrén a ráncok megszaporodtak, és az évek múlása, a bánat munkája nyomot hagyott az arcán, továbbra is bizakodón, nemesen nézett a tűzbe. És olykor örömmel legeltette szemét a fián.

Álmodni sem mertem volna ennyi boldogságról, amikor még rút kiskacsa voltam, gondolta Hach Winik. Rátaláltam az enyéimre, és most már velük maradok, történjék bármi. Ezért a pillanatért éltem, amiért érdemes volt elviselnem mindazt a megaláztatást, amiben részesültem, mindazokat a hányattatásokat, ami osztályrészül jutott. Ezért az örömteli pillanatért.

Leült a tűz mellé és kezébe vette a békepipát. Sosem érzett hasonló ízt, de tudta, testében ősi ízek áradnak szét. Ízek, amiket mindig sejtett, de most érzett először.

Megjegyzés:

A lacandon indiánok Mexikó Chiapas államában élnek mindmáig. Fehér vászonköntöst viselnek és hajukat ma sem nyírják. A fennmaradt mexikói indián törzsek közül ők élnek a legizoláltabban. A spanyol gyarmatosítók a lacandon névvel illették őket, azonban ők maguk Hach Winiknek, azaz valódi embernek nevezik magukat. A guatemalai Peténből származnak, ahonnan a 18. században települtek át, mivel a spanyol gyarmatosítók igába törték őket és jócskán megritkították soraikat. Egyes lacandon családok egész vagyonosak voltak. Ma már csak két faluban élnek.