Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. május–június / ANDERSEN / Kutykurutty

Kutykurutty

Kertész Judit fordítása

         

Az erdő összes madara összesereglett a fák ágain, amiken ugyan volt levél bőven, ők azonban valami másféle levélre vágytak mindnyájan, hírlevélre, amolyan kritikai lapra, melyekből az embereknek annyi van, hogy a fele is sok lenne.

Az énekesmadarak zenekritikára áhítoztak, ki-ki saját dicsőségére, és mások jogos elmarasztalására. Ám abban sehogy sem tudtak megegyezni egymás közt, hogy a madarak közül melyik lenne elfogulatlan kritikus. „Márpedig madárnak kell lennie – mondta a bagoly, a gyűlés választott elnöke, a legbölcsebb madár –, mégsem választhatunk más állatok birodalmából, hacsak nem a tengerből, mert ott a halak éppen úgy repülnek, mint a madár a levegőben, de ezzel persze ki is merül minden rokonság. No de azért van még állat a hal és a madár között is.”

Ezután nagy csőrcsattogtatás közepette a gólya vette át a szót: „Igen, vannak lények a hal és a madár között: a láp gyermekei, a békák. Én rájuk szavazok. Felettébb muzikálisak, amikor kórusban énekelnek, hangjuk úgy cseng, akár a templomharang az erdő magányában. Ha felhangzik énekük, rögtön a messzeségbe vágyom, viszketni kezd a szárnyam alatt” – kelepelt a gólya.

„Én is a békákra szavazok – mondta a daru. – A béka se nem madár, se nem hal, mégis a halak között lakik, és úgy énekel, mint a madár.”

„A muzsikával megvolnánk – állapította meg a bagoly –, de a lapnak mindenről kell szólnia, ami szépség csak van az erdőben. Kellenek munkatársak is. Vegyük számba családjainkat.”

Felcsattant ekkor a pimasz kis pacsirta gyönyörű hangja: „Ne a béka legyen az úr a lapnál, ne, ne! Legyen a csalogány!”

„Elég a trillázásból – huhogott a bagoly –, csönd legyen! Jól ismerem a csalogányt; az éjszaka madarai vagyunk mindketten; ő is csak a csőrével énekel. Se ő, se én nem lehetek a kiválasztott. Máskülönben lapunk arisztokratikus avagy túlzottan filozofikus lesz; amolyan bravúrária-újság, ahol a felsőbbség irányít, pedig nekünk a köznéphez is szólnunk kell.”

   

*

Nem tudtak megegyezni, hogy a lap neve Reggeli kutykurutty, Esti kutykurutty vagy egyszerűen csak Kutykurutty legyen. Végül az utóbbi mellett döntöttek.

Most már csak ügyes vagy ügyesnek tartott munkatársakat kellett találni.

A méh, a hangya és a vakond megígérte, hogy ír majd az iparról és a mérnöki tevékenységről, amihez ők igencsak értenek.

A kakukk a természet költője, nem tartozik az énekesmadarak családjához, annál nagyobb jelentőséggel bírt a köznép számára. „De mindig saját magát tolja előtérbe, a leghiúbb minden madár közül, pedig teljességgel jelentéktelen” – szapulta a páva.

A dongólegyek is megérkeztek az erdei szerkesztőségbe.

„Mi is szeretnénk felajánlani szolgálatainkat. Jól ismerjük az emberek szerkesztőségeit és az emberek kritikáit: csak rá kell telepedni a friss húsra, jól beköpködni, elég egy nap, és máris elrothad. Ha kell, mi akármilyen tehetséget el tudunk pusztítani a szerkesztőség szolgálatában. Egy csakugyan magasröptű lap megengedheti magának azt is, hogy durva legyen, s ha elveszít egy előfizetőt, szerez helyette tíz másikat. Légy durva, adj csúfneveket, pellengérezz ki bárkit, fütyülj a két ujjad között, mint az Ifjak szövetségében teszik, s tüstént hatalmad lesz az államban.”

–  „Széllel bélelt alak! –  támadt a béka a gólyára. – Hogy felnéztem rá, amikor még kicsi voltam, hogy reszkettem tőle, ahogy le-fel járt a mocsárban, és Egyiptomról és más  idegen, csodás országokról mesélt; kitágította látókörömet, de ma már semmi felemelőt nem nyújt, csak visszhangja régi önmagának. Én viszont okosabb lettem, megfontoltabb, jelentősebb, kritikákat írok a Kutykuruttyba. Igazi varangy lett belőlem. Az emberek világában is megvan ez a fajta. Írtam is egy tárcát róluk lapunk kulturális rovatába.