Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. május–június / ANDERSEN / Szívfájdalom

Szívfájdalom

Pölhös Vendel fordítása

     

Ez a történet, amit most elmesélek, tulajdonképpen két részből áll. Az elsőt akár el is hagyhatnám, mindamellett felettébb érdemes megemlíteni.

Egy vidéki majorságban tartózkodtunk éppen, s úgy esett, hogy az uraság napközben elutazott. Hamarosan egy hölgy érkezett a közeli kisvárosból. Magával hozta a mopszliját, s tímárüzeméhez részvényeseket keresett. A kezében szorongatta az iratait, de mi azt tanácsoltuk neki, hogy helyezze borítékba, s írja rá a földbirtokos címét: „Főparancsnok, lovag s a többi”.

Hallgatott ránk. Elővette a tollát, majd megkért, hogy ismételjük el a címet, de lassan. Így is történt. A „főparancsnok” írása közben megállt, sóhajtott egyet és azt mondta: „Én csupán egy nő vagyok!” Míg írt, a mopszlit a földre ültette, ám az mindegyre csak morgott. Valójában a kutyát avégből hozta magával, hogy a kiruccanás a kedvére és egészségére váljék, de azért mégse kellett volna a földre ültetni. A mopszlinak pisze orra és malacháta volt.

„Nem harap – közölte a hölgy –, nincsenek fogai! Akárha a család feje lenne: hűséges és nyűgös, de csak akkor, ha az unokáim felbőszítik. Állandóan esküvőst játszanak, és képzeljék el, az én szegénykém – akarata ellenére is – a nyoszolyólány!”

És ideadta az iratait, majd karjára vette a mopszlit. Ez volt a történet első része, amit el is hagyhattam volna.

„A mopszli meghalt!” – ez a második rész.

Egy héttel később egy fogadóban szálltunk meg a kisvárosban. Az ablakunk az udvarra nézett, amit egy deszkafal szelt ketté, telis-teleaggatva kérges nyersbőrrel meg irhával. Egy tímárüzem tartozékai álltak ott – az özvegyé. A mopszli azon a reggelen halt meg, s az udvaron temették el. Az özvegy (azaz – mivel a mopszli nem volt házas – a tímárözvegy) unokái takarosan kitapasztották a sír oldalfalait. Magával ragadó sír volt, élvezet lehetett benne feküdni.

A sírt fazéktörmelékkel kerítették el, s homokkal szórták be, a hantra egy sörösüveget állítottak, és ez egyáltalán nem bírt allegorikus jelentéssel.

A sír körül gyerekek táncoltak. A legidősebb fiú, egy hétéves világravaló lurkó azzal hozakodott elő, hogy csináljanak a mopszli sírjából kiállítást. A belépődíj legyen egy kantárgomb, amivel ugyebár minden fiú rendelkezik, és a kislányok is könnyen beszerezhetik. A többiek egyöntetűen rábólintottak a javaslatra.

Egész seregnyi gyermek csődült össze a környékről, hogy megváljon az egyik gombjától. Azon a délutánon bizony sokan mentek haza egy kantárral. De mind láthatták a mopszli sírját, és ez szerfölött nagy érdem volt a többiek szemében.

De az udvarkapu tövében egy toprongyos, ám szemrevaló kis teremtés állt, elbűvölő hullámos hajfürtjei és ragyogó, türkizkék szeme volt. Egy szót sem szólt, még csak nem is sírt. Valahányszor a kapu kinyílt, meredten bámult a semmibe. Tisztában volt azzal, hogy egy gombja sincs, ezért állt búbánatosan egymagában. Mikor már mindenki elment, leült, barna tenyerecskéibe temette arcát és sírni kezdett. Ő volt az egyedüli, aki nem láthatta a mopszli sírját. Szívfájdalma olyan nagy volt, mint gyakorta a felnőtteké.

Mi mindezt fölülről néztük, s innét szemlélve csak nevetni tudtunk rajta. Ez volt az a keserűség, ami olykor mindnyájunkon elhatalmasodik. Ennyi volt a történet. Aki nem értette meg, az inkább vásároljon az özvegy értékpapírjaiból.