Véletlen csók

Valamelyik gyerek a szobai hintával olyan magasra és messzire lendült, hogy szandálja a kisszekrény oldalát érte. Reccsent a deszka, és a gyerek fülelt: jön-e az anyja, leszidja-e őt. El is felejtette hajtani magát.

Az anyja nem jött.

A gyerek behúzott lábbal kuksolt. A hinta lelassult.

A szekrényke felől zörgés hallatszott. Feldőlhetett valami. Talán az egyik mesekönyv? Megigazítom, gondolta a gyerek.

De mire a hinta megállt, a szándék elszállt. A gyerek lekászálódott a hintáról. Szaladt, hogy megkeresse az anyját.

Kindertojásvitéz és Legoduplolány felülről a második polcon tartózkodott, sütkéreztek a falitükörről visszaverődő sárga napsugarakban, amikor megmozdult alattuk és körülöttük minden. Kindertojásvitéz majdnem elejtette a kardját, és bizony, ha talpában a görgők megindulnak, menthetetlenül elgurul a polc széléig és lezuhan. Csak azért nem indultak meg a görgők, mert valaki nemrég odatette a polcra a kakaósbögréjét, és a bögre alja kakaós volt, a kakaókarika pedig ott maradt a bögre után: Kindertojásvitéz azon a ragacsos karikán állt szilárdan.

Hogyha Kindertojásvitéz nincsen ott, és nem áll őrt a karikája szélén, akkor semmi sem menti meg Legoduplolányt a csúszástól és a zuhanástól. Kindertojásvitéz állhatott volna éppen háttal is, a mélységbe mélyesztve tekintetét, vagy oldalvást. Hogy miért fordult befelé, mintha onnan várna valami veszedelmeset vagy legalábbis fontosat, nem tudhatom. És azt se lenne könnyű megmondani, hogy Legoduplolány, aki eredetileg egészen másfelé figyelt, aki rendszerint más legények iránt érdeklődött, hogyan kanyarodott és keveredett éppen Kindertojásvitézhez, és miért éppen arccal feléje.

Száj a szájon.

Így álltak ott. Legoduplolány fél lábon: Kindertojásvitéz tartotta őt. A karjával tartotta, de főleg az ajkával.

Ők voltak meglepve a legjobban. Legoduplolány nagyobb, erősebb férfiról álmodozott mindig, Kindertojásvitéz ezzel szemben karcsú volt. Az ilyenre mondják azt, hogy törékeny alkat – de hát hogy elkapott mégis, gondolta Legoduplolány, milyen merész! Hiszen magam sem értem, miért nem löktem el magamtól tolakodó ajkát, miért nem sikítottam, miért nem szaladtam el tőle, miért kiáltoztam segítségért. Mintha erre vágytam volna mindig, egy szájra, ami se szó, se beszéd, birtokba veszi a számat.

Kindertojásvitéz most ébredt tudatára, hogy mindig is tetszett neki Legoduplolány, hogy soha senki nem tetszett neki ennyire. Úgy érezte, még össze sem rakták, már a tojásban, a kétrétegű csokoládéba burkolva is erre áhítozott, erre a szájra és erre a látványra, és csak mert azóta annyi minden más kötötte le a figyelmét, azért nem figyelt fel saját érzésére, saját vonzalmára.

Erre vágytam!, gondolta Legoduplolány, igen, végig tudtam, hogy ez kell nekem, csak azt nem szerettem, ahogy a pasik bátrak próbáltak lenni, ahogy szánalmas módon el akarták hitetni magukkal, hogy bátrak, és közelítettek, de már messziről lehetett érezni a remegésüket: féltek tőlem. Még csak az kellett volna, hogy odabátorkodják hozzám a gyáva szájukat! Szóval nem hittem, hogy van ilyen. De most már tudom.

– Hát nem hittem volna – mondta Legoduplolány.

– Meg vagy elégedve? – kérdezte Kindertojásvitéz. Tagjai ropogtak a büszkeségtől.

– Meg – mondta Legoduplolány. Ilyen egyszerűen. Hol volt már a régi, a fölényes, a csúfondáros Legoduplólány, minden hímnemű alakok réme? – Egyszer azt álmodtam, hogy sétálok egyedül, és valaki a tömegben mögém kerül, jön csak mögöttem, de nem szól, én se nézek hátra, biztos ez is egy félős kis pasi, meg se mer szólítani, és tényleg nem szól, de már ott a keze a nyakszirtemen, és fog, elég erősen, épp csak hogy nem szorít, fog és vezet, és én nem nézek hátra, még mindig nem szólít meg, nem is hiányzik semmilyen szöveg, megyek amerre irányít, jó nekem, azt játszom, hogy becsukom a szemem, tudom, hogy nem vezet neki semminek. Ezt álmodtam egyszer, és nem felejtettem el az álmom, mostanáig vártam, hogy visszatérjen, vagy hogy megtörténjen igazából, de nem hittem, hogy megtörténhet. Amit most velem csináltál, az ehhez hasonlít.

– A nyakonragadáshoz? – kérdezte Kindertojásvitéz.

– Tudom, hogy ha valaki, akkor te még azt is meg tudtad volna tenni – mondta Legoduplolány.

Kindertojásvitéz megint megropogtatta a tagjait. Nem válaszolt.

– Vagy hogy egyetlen szó nélkül rádöntesz valamire, és rám mászol. Csak úgy. Szerintem egyszer meg is fogod csinálni valakivel. De azt nem szeretném, tudod? Velem megteheted, de hogy mással, azt már rosszul viselném, vitézem.

Sokáig álltak úgy. Jó volt nekik. Álltak és éltek a hitben, hogy Kindertojásvitéz képes lett volna ismeretlenül Legoduplolány mögé gurulni, és nyakon ragadni őt,

míg lassan és észrevétlen a kakaókör jól ki nem száradt, és míg valamelyik gyerek megint bele nem rúgott hintázás közben a kisszekrénybe, mert akkor Kindertojásvitéz meglódult, és meg sem állt a polc széléig,

ahol átbillent és lezuhant a parkettára,

Legoduplolány viszont a lökéstől ismét egyenesbe került, és nem is kellett látnia, hogy vitézének kardja és kalapja levált: a szétszóródás hangjai felértek hozzá. Zörög!, a jó életbe, zörög!, na, gondolta, ez frankó tévedés volt: az ilyen alakok abszolút képtelenek rá, hogy félelem és durvaság nélkül nyakon ragadjanak egy idegen csajt.

Kindertojásvitéz kiabálhatott, a polcról senki se nézett feléje.

Kardja az ágy alá esett, és ott azon nyomban elnyelte egy óriási pormacska.

Jött a takarítónő. Egyik pormacskát porszívózta be a másik után, és nem figyelt fel a kis koppanó hangokra, ahogy a kard hegye nekiverődött a cső gyűrűs falának.

Egy gyerek ott lábatlankodott és megtalálta a fejet, még mielőtt a gép beszippantotta volna. Homályosan emlékezett rá, hogy volt neki egy ilyen vitéze, hamar keresni kezdte a hozzá valókat, és a törzs meg is lett, hamarosan a kalap is. De a marokban űr tátongott, a markolat helye, és kard nélkül mit ér a vitéz?

A gyerek nem lacafacázott, úgy, ahogy volt, bedobott mindent a kukába, a színültig telt porzsák és egyebek mellé. Külön kerültek a tagok, a kalpag és a kard, ez rendben is volna, hiszen melyikünk nem hajlamos a szétesésre, nézzünk csak magunkba, de hogy mi mindennel kerültek együvé azok a nem is olyan rég még becsben tartott tagok, annak tételes felsorolásától jobb, ha eltekintek; nézzünk csak be a kukánkba.