Bolgár kalauz Strasbourgban

Tizennyolc éves genfi diáklány vitte el Strasbourgba. Nem az Európa Parlamentbe, valaminő hivatalos ügyben, hanem a Dekorációs Művészetek Iskolájára, ahol akkoriban tanult. Nem úgy, mint a fiúját, hanem mint egy barátot. Mint egy, mint egy… ej, mondjuk ki kertelés nélkül, akkor is, ha megcsappan tőle az olvasó érdeklődése, úgy vitte el magával Strasbourgba, mint egy könyvet. Mert hiszen az volt, egy könyv. Hozzávetőlegesen ötven évvel azt követően, hogy aki a könyvet írta, alighanem már halálos betegen, idegen városokba érkezvén, meg-megállt egy szépen rendezett kirakat előtt és azt gondolta magában: Jó volna még élni.

A genfi diáklányt úgy hívták, Nicole Rossi.

Én a mamájánál voltam érdekelt. Követte szertelen vágyam szerelem sivatagain és oázisain át. Néha évekig is eltartott egy sivatag, az oázisok bezzeg… Talán nem kellene az egészet múlt időbe tennem, megérjük mi még a húszéves évfordulót. A Mont Blanc csúcsa itt a közelben, Vajda János versét pedig bármikor levehetem a könyvespolcról.

Az én Nagy Didergéseim! – próbáltam neki egyszer szomorúan Adyt idézni, vagy ha nem is őt, legalább a szellemét. Franciául, persze. Egy caféban ültünk, valahol a nyolcvanas évek táján, Csernobil után vagy előtt, hajnali öt órakor, egy oázis kellős közepén, ám a sivatag finom homokszemei kezdték már itt-ott belepni egy-egy taxi bőrét. Genfbe beszökött a Szahara.

De előtte jött még a Karácsony és vele Kosztolányi. Akkor láttam meg, amikor a Payot könyvesboltban nézelődtünk, ami abban az időben nem a Chantepoulet-n volt, hanem a Coutance-on. Ez az eszté meg az á és enipszilon után még egy i, mint valami régről ismert arc vonásai eléd ugranak a mégoly sűrű tömegből is, hogy azt kiáltsák: Nem ismersz meg, Péter?!

Pszt, súgtam oda Dezsőnek, miközben továbbmentünk a német nyelvű könyvek felé, hogy megnézzük, mit hozzon a Stuttgartban élő nagynéninek a Jézuska. Valahogy úgy alakult, hogy én azon az estén irodalmilag rendkívül művelt voltam. Bármit vettem a kezembe, már meséltem is, hogy miről szól. Nem ez volt az életemben az egyetlen ilyen sikerélmény, kezdőknek elárulhatom a receptjét is. Először az kell, hogy ott legyetek az oázisban, aztán meg az, hogy te magad válaszd ki az írót és a könyvet, amiről aztán beszélgetni fogtok.

Hogy magából milyen jó eladó lenne! – nézett a szemembe, midőn a nagynéni ajándékát kerestük. Legszívesebben mindazt megvenném, amit itt eddig elmesélt.

Amikor a könyvesboltot elhagytuk, még egyszer ránéztem Dezső könyvére. A kleptomániás fordító. Ez volt a címe, legalábbis azután, hogy visszafordítottam franciából magyarra. Megvolt már vele a tervem, de nem tudtam még, hogy mekkora diadalút előtt áll. Néhány nappal később megvettem. Becsomagolás közben a fiatal eladó elolvasta a címét és elnevette magát. Tetszett neki, és ezzel akaratlanul is társa lett vállalkozásomnak. Mi meg nem történik azzal, aki könyveket árul Karácsonyra!

Nem bontottam fel a csomagot és így sohasem tudtam meg, mit lopkodott olyan betegesen az a fordító. A munkáltatója földi javait vagy egyszerűen csak az általa lefordított írók gondolatait? Kölcsön kellene kérnem tőle a könyvet és elolvasni, ám kapcsolatunk, ami valamikor olyan szépen indult, kapcsolatunk most épp egy sivatagban vesztegel. A mi Nagy Sivatagaink! Homályosan emlékszem, írt erről a Dezső is. Meghallván biztos forrásból, hogy holnap itt a világ vége, azonnal felkereste a rég nem látott imádottját, hogy aztán azt kérdezze önnönmagától: Mért kell az embernek a holnap itt a világ vége ösztökéje ahhoz, hogy végre megpróbáljon azzal élni, akivel szeretne?

Na, de vissza az első oázisba! Nem bontottam fel az ajándékcsomagot, hanem mellé tettem két szaloncukrot, hadd legyen a dolog még magyarosabb, és diszkréten, szégyenlősen otthagytam neki a hátsó ülésen, amikor december 24-én délután négy óra körül a Place des Philosophes-on kiszálltam a kocsijából. Akkoriban arrafelé laktam a feleségemmel. Nem a világ vége jött, csak a Karácsony, ami számunkra azt jelentette, hogy nyolc napig nem látjuk egymást.

Újév előtt hívtam egy telefonfülkéből. A barátja válaszolt vagy Nicole, a lánya? Már nem is tudom. Végre vele beszéltem és megint hallottam a hangját, ami olyan volt, mintha csak Schubert rögtönözte volna! Elolvasott már néhányat a novellák közül, és az egyik, A bolgár kalauz különösen tetszett neki. De hiszen azt ismerem! Benne van az is a kötetben? Hiszen az a történet rólam szól! Istenem, hogy ez a Kosztolányi engem hányszor megírt! A balkáni vonat utasa, hát nem én voltam ő, aki egy éjszakát végigtársalogtam a bolgár kalauzzal, anélkül, hogy két szónál többet tudtam volna bolgárul?! Ha Kelet felé utazom Európában, nem azt teszem-e akkor én is, hogy elnézően alkalmazkodom a nyelvi problémákhoz? Piszkosul megírt engem ez a Kosztolányi! De nem csak Keletre mentemben írt meg! Mert az a bolgár kalauz, aki maga magát meséli a Nyugatnak, hát nem én vagyok ő is?! A sok szerelmes levél és vers, amiket az elkövetkező évek sivatagai és oázisai írattak velem! Na jó, franciául, de végül is, nem egy kicsit bolgárul?

Mindezt persze nem mondtam el a telefonba. Nem volt még a zsebemben az elkövetkező, hosszú évek tanulsága, meg aztán örültem annak, hogy ugyanolyan fontosak vagyunk egymásnak. Ritka az ilyesmi az életben! Megbeszéltük, hogy az újév első munkanapján fél órával korábban kelünk, hogy a Nemzetek terén, munkahelyeink közelében megihassuk az első közös kávét.

De hogy a bolgár kalauz strasbourgi története is haladjon, ugorjunk át egy jó nagy sivatagot, aminek végén a Parc des Bastions-ban adtunk egymásnak randevút. Szép tavaszi nap volt. A szerelmesek ideje, bár még nem lehetett tudni, hogy oázis lesz-e belőle. Befelé indultunk a parkban, a Reformátorok szobrai felé, ahol Calvin és társai mellett Bocskai István is köszönti minden reggel a genfi napfelkeltét. Amint ott sétáltunk, kicsit felém fordította a fejét, és engem lenyűgözött a mozdulat millió kis részletének harmóniája.

Képzeld csak, mondta akkor azon a kedves hangján, ami valahol a bordáim között ma is rezgésbe hoz egy-két húrt, képzeld csak, mondta, a te Kosztolányidnak nagy sikere volt ám Strasbourgban! Nicole minden barátnőjének kölcsönadta már a könyvet az osztályban, és valósággal megőrül érte mindenki! Ő maga úgy döntött, hogy A Bolgár Kalauz illusztrációiból fogja összeállítani a vizsgamunkáját.

Ne add fel soha az álmaid! Ha nem is azt hozzák, amit szeretnél, mintha mégis mindig fakadna belőlük valami új remény. Lehunyom szemeimet és látom azt az osztályt Strasbourgban. Benne a lányokat Párizsból, Brüsszelből, Genfből, talán még Montrealból is! És mind szerelmes Désirébe! A mi Dezsőnkbe, aki Szabadkán született! Hát kell ennél több? Igaza volt neki, amikor naplemente után az idegen városok fényes kirakatai előtt azt gondolta, amit egy napon talán vele gondolok én is, hogy jó volna még élni…