Két szék között
Valaminek vége akar lenni.
Semmi kedvem nincs elébe menni:
sokkal jobb így, székek közt, a földön:
ide még a jó felem is följön
számon kérni mindenből a kvótát,
ha már kezesként értem is jótállt:
harminckét év volt eddig a kölcsön,
most éppen a maradékot költöm,
s fölélve az aranytartalékot,
le kell dolgoznom a hátralékot –
ha valaki, a jó felem tudja,
mulasztásból hány pokolra futja…
Valaminek vége akar lenni.
Jó lenne komolyan tenni-venni,
s fél hat körül tényleg itt a reggel:
azt hiszem (a mostani eszemmel),
hogy ez is elég. És hogy idővel
kibékülhetek a hosszú böjttel:
eleget piszmogtam a „Csak én!”-en,
s az se volt jó. Nem tudom, hogy mért nem,
de az biztos, hogy ma izgalommal
bíbelődök mindenféle lommal –
mondjuk, lehetne csinálni jobban,
de ma minden úgy van jól, ahogy van…
Valaminek vége akar lenni,
de a rossz felem már megint kezdi –
nem tudom, milyen kútból merített,
de olyan jól kifertőtlenített,
hogy egy darabig semmi egyébbel
nem törődtem, csak a hülye vérrel,
pedig került volna, aki kér, és
nem is lett volna nehéz a kérdés,
mégis összevissza hadoválva,
valamilyen furcsa szóra várva
azzal szívattam magam, hogy holnap
melyik halott lesz a leghalottabb…
Valaminek vége akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Elmerülök nyári tejbe-vajba,
s nem félek, hogy túlcsordul a habja.
Felhő jön? Majd felhőmódra elszáll,
mint az első fehér-szürke hajszál:
tegnap téptem ki az első szálat,
szegény!, most a kád fenekén szárad,
de ez is valami: semmi többet
nem akarok, csak hogy az időmet
én töltsem ki. Elég lenne bőven
ennyi izgalom is. Pláne tőlem…
Valaminek vége akar lenni,
de dicsérni jöttem, nem temetni:
beinteni betegségnek, ráknak,
vagy besorolni metaforáknak,
hátha egyszer más leszek, csak egyszer,
s végre belehúzhatok ezerrel
– kár, hogy be fog dögleni a pink nyár:
ősz és tavasz között volt bajom már,
s készülődhetek megint a télre,
hogy ne arkangyal legyen a vége,
inkább valami egyszerű hakni
– bár ebbe is bele lehet halni.