A puska

Winkler úr az utolsó fegyvercsövet vette le az egyengető gépről, mert lejárt a műszakja. Feltolta homlokára a drótkeretes szemüvegét, hátradőlt a székén, és jóízűen gondolt arra, hogy a gyárból hazafelé betér törzssörözőjébe a Neckar partján, és megiszik egy mass sört.

Winkler urat az Oberndorfi fegyvergyárba Suhlból szerződtették, ott tanulta ki a fegyverkovácsszakmát, és pontosságával az évek folyamán kivívta a megérdemelt szakmai elismerést. Oberndorfban alakították meg a legnagyobb kézifegyvergyárat, a néhány évvel azelőtt szabadalmaztatott M 98-as Mauser puska előállítására. A gyár új megmunkálógépeket kapott a Fritz Werner cégtől, új csőfúrókat, marógépeket, mindezt zárt ciklusú termelésre állították be, mivel a puskák tömegére volt igény az állami megrendelések gyors felduzzadása miatt. Németország az új 8x57-es M 98 típusú fegyverével igazi világsikert ért el, és bízott benne, hogy vele a fenyegető háborút is megnyerheti.

Winkler úr fegyverműves volt, és a legnagyobb hozzáértést igénylő munkára többedmagával került az új üzembe. A kész, kifúrt és huzagolt csöveket kellett az egyengető gépen a körkörös fényreflexek alapján teljesen egyenessé változtatnia, hogy majdan a cső pontosan juttassa célba a belőle kilőtt golyót. Suhlból a jó kereset és a szakmai elismerés mozdította el, hiszen ki tudott volna egy csábító ajánlatnak ellenállni, amit a német hazafiság ideológiájával is megtámogattak?

Elvitette a segédmunkással a kész csöveket a gépétől a szereldébe, ahol a zártokot csavarozták rá, majd záródugattyút tettek bele, sötétkék fényezést kapott, és végül agyazták. A cső egy nagy széria utolsó darabja volt aznap, és a 20 000 gyári számot kapta. Ezután Winkler úr kiment az egyengetőcsarnokból több műszaktársával az öltözőbe, levetette kék munkaköpenyét, felvette civil ruháját, és a gyárat elhagyva a Neckar-parti söröző felé indult. Ne kövessük, hiszen ez a program nem fog változni most már évek multán sem, mert a fegyvergyártás ezután egyre fontosabbá válik. Winkler urakra pedig egyre nagyobb szükség lesz. Eredjünk inkább a 20 000-es sorozatszámú Mauser hadipuska nyomába, amely tusozás után a belövőtéren kiváló minősítést kapott, lajstromozták, lezsírozták, és a kész fegyverek raktárában ládába került huszadmagával. Ezután hamarosan elindították egy újonckiképző laktanya felé, ahol a fegyverállványokon már sok új puska várta gazdáját.

Fritz Wunderer a poroszországi Neudorfban született, majd elvégezte iskoláit és a tanítóképzőt. Nem sokáig taníthatta a porosz nebulókat, mert kézbesítették a parancsot. Stettinbe hívták be, ahová az a Mauser puska is került, melyet Winkler úr pontos munkája kiváló ölőeszközzé tett. Wunderer a beöltöztetés után megkapta a fegyvert, nyilvántartó lapjára ráírták, ellátva M 98 mintájú Mauserrel, gyári száma 20 000. Kiképzése előírás szerint megtörtént, csak a lőtéren volt kissé esetlen: csupán „megfelelőt” lőtt, holott a kiképző őrmester megállapította, fegyvere pontosan hord. Az Oroszországnak megküldött hadüzenet után, l9l4. augusztus elsején a kiképzett újoncokat átadták a Kelet-Poroszországban működő 8. hadseregnek. Minden német pontossággal működött.

Fritz több ezer új katonatársával a Mazuri-tavaknál támadó orosz gőzhenger megállítására kapott parancsot. A német vezérkar előzőleg megerősítette a Visztula folyó vonalát, majd ellentámadásba ment át, és a Königsberg–Allenstein vonalra szorította az oroszokat. A front déli szárnya a lengyel határhoz közeli Goldberg magaslatra támaszkodott. A nagy orosz nyomást ellensúlyozandó a német császár visszahívta nyugdíjából Hindenburg marsallt, és kinevezte a 8. hadtest parancsnokává. Az új főparancsnok rendezte a sorokat, Eylauba összpontosította erőit, és onnan indította a frontra az egységeket. Fritz százada a Goldberget uraló magaslat védelmét kapta feladatául, és a már kiépített állásokat erőltetett menetben érte el augusztus 2l-én. Az ott talált leharcolt alakulatot tartalékba küldték, hogy közben feltöltsék és pihenhessen. Az első napok az állások rendbetételével teltek, kazamatákat építettek. Munka közben Fritz azon elmélkedett, milyen torz fintora a történelemnek, hogy száz évvel azelőtt Eylaunál az egyesült porosz–orosz hadseregek Napóleon francia gárdái ellen együtt harcoltak, most pedig a franciákkal szövetséges oroszokat kell leverniük. A magaslati állásaikból látni lehetett, hogy körülbelül hol húzódnak az ellenséges lövészárkok, de mozgást nem észleltek. Aztán a hírszerzők jelentették, az oroszok erőket vonnak össze, ütegállásokat építenek, és támadásra készülnek. Fritznek egyre gyakrabban kellett őrséget állnia. Augusztus 23-án megélénkült a front, hajnalban ágyútűz kezdte pásztázni az első árkokat. A frontot megjárt bajtársak, a tűzkeresztségen átesett őrmesterek a legénységet leparancsolták a kazamatákba, csak az őrség maradt kint. A robbanások egyre közelebb hallatszottak, aztán egy-egy becsapódástól rengett a föld, és hullott a mennyezetről a törmelék. Az újoncok kissé sápadtan, de fegyelmezetten várták, hogy mi lesz. Ültek a kazamatákban, térdük között szorongatva a fegyvert, amivel majd a támadókat kell visszaűzniük. Aztán távolodtak a tüzérségi tűz robbanásai, az ellenség hátrébb tolta a célt, ebből az öregebbek már tudták, gyalogsági támadás következik. Mindenki elfoglalta a tüzérségi tűztől megrongált lövészárok mellvédjénél a helyét. A levegő fojtó volt a robbanások nitrózus gázaitól. Fritz izgalomtól remegő gyomorral állt be lőállásába. Aztán kitámasztotta fegyverét a mellvéd lőrésén, és összeszorult torokkal kémlelte a terepet. Rögtön meglátta, hogy megelevenedik a táj, apró alakok futnak, ugrálnak feléje onnan, ahol azelőtt csak néhány földhányás látszott. Próbált célozni, de az apró figurákat még jóformán eltakarta a célgömb. Aztán meghallotta őrmesterét, csak nyugalom, fiúk, engedjétek őket közelebb, aztán mellre célozva lőjetek. Ezután megszólaltak a puskák.

A közelgő alakok kezében látni lehetett a hosszú, vékony orosz szuronnyal felszerelt fegyvereket. Fritz megpróbált egyet megcélozni, aztán lenyomta az elsütőbillentyűt. Dörrenés után az orosz csak közeledett. Újra lőtt, de az ellenfél csak jött. Nedves lett a hátán a zubbony, aztán valaki lehuppant melléje, az őrmester volt. Kikapta kezéből a fegyvert aztán ráordított. Nyugodtan célozz, fiam, arra, aki szembe jön. Ők mozognak, nem tudnak pontosan lőni. Aztán megszólalt a puska. Az orosz megállt, mintha valamit keresne, Fritz azt gondolta, ez is elhibázta. Aztán az alak tántorogni kezdett, puhán összeomlott, majd kinyújtózott. Aztán újra szólt a puska, egy közelbe ért orosz eldobta fegyverét, térdre esett, felnézett az égre, eldőlt és mászni kezdett. A következő lövés megállította. Aztán Fritz kezébe nyomták a fegyvert azzal a paranccsal, igyekezz, mert ideér az első hullám. Egy szakállas alak előreszegezett szuronnyal már az emelkedőre rohant fel, amikor Fritz rálőtt. A katona eldobta fegyverét, kezét a hasára szorította, és meggörnyedve visszafelé kezdett tántorogni. Ennek elég, kiabált a fegyverdörgésben az őrmester, csak így tovább, bajtárs. Aztán tölteni kellett. Mire végzett, egy orosz éppen egy bokor takarásából ugrott ki, meglátta a mellvéd résében Fritzet, megállt, hogy célozzon, a német azonban gyorsabb volt, eldördült a fegyvere, de nem volt hatása. Izgalmamban mellélőttem, gondolta és ismételt. Az orosz kezében ekkor dördült el a fegyver, a golyó kavicsot vágott Fritz arcába. Az orosz kétségbeesetten próbált ismételni, de a peremes lőszer a Mossim puskájában elakadt. Ekkor érte a lövés. Arcán valami olyasféle kifejezés jelent meg, mint aki csodálkozik. Aztán karjait magasba lökve zuhant hátra. Ekkor szólalt meg a német állásokat jobbról védő géppuska eszeveszett kerepelése. Fritz csak azt látta, a rohanó alakok eltűnnek, lekaszálta őket a gépesített halál. Na látjátok, ez a háború, fiaim. Csak nyugodtan célozva lőni, nem eshet bajotok az árokban. Az őrmester volt. Aztán szeméhez emelte látcsövét, és végigpásztázta a lövészárok előtti terepet. Fritz előtt három tetem feküdt, nyitott szájukból vér szivárgott, szemük megüvegesedett. Ettől a látványtól hánynia kellett. Embert öltem, embert öltem, hajtogatta magában. Így esett át a tűzkeresztségen. Éjjel világító lövedékek rohantak fel az égre, láthatóvá tették az állások előterét és a szürke halmokat, amik reggel még élő, bizakodó emberek voltak. Másnap megismétlődött a támadás, az előző napi menetrend szerint. Aznap négy oroszt ölt meg, fegyvere kiválóan lőtt. A hányás elmaradt, büszkesége, önbizalma azonban nagyot nőtt. Az ellenség erőltette az áttörést, hogy a német vonalak mögé kerüljenek. Hindenburg azonban résen volt. Eylauban összevont erőivel Tannenbergnél offenzívát indított, áttörte az orosz vonalakat, szétverte az oroszok tartalékait, és felgöngyölte a frontszakaszt. Fritzék csak annyit észleltek, hogy a távoli ágyúszó napok óta tart, és az orosz támadások a magaslat ellen elmaradtak. A napiparancsból aztán megtudták, hogy a német erők megverték az oroszokat, és kezdődik a Mazuri-hátság megtisztítása az orosz hadseregtől.

Amikor néhány nap múlva megjött a menetparancs, hogy Fritz százada is induljon keletnek, az előző napi csaták elesettjei már bomlani kezdtek. A szederjes arcokat legyek lepték, a vér megfeketedett, a hullák feldagadtak a gázoktól. Iszonyatos hullabűz terjedt mindenfelé. Jólesett mozogni, otthagyni a csatateret. Aztán elhagyták az orosz állásokat, bennük elhalt sebesültek, hadianyag, kötszer, szemét és bűz. Az oroszok üldözése közben apró lövöldözések hallatszottak, az utóvéd próbálta az üldözőket feltartani.

Az előrevonuló század elfogott egy parasztruhás embert, aki lengyelnek vallotta magát. Gyanús volt, hogy felderítő, ezért Fritz és egy bajtársa őrizetében hátraküldték kihallgatásra. Amikor már eltávolodtak a századtól, az ember futva próbált elmenekülni. Felszólításra sem állt meg, Fritz és bajtársa egyszerre lőttek. Elzuhant, és amikor melléje értek, látták, hogy a végét járja, de tekintetéből és szavaiból kivették, átkozza őket. Ez a tekintet napokig kísértette Fritzet. Kelet-Poroszország megtisztítása után az oroszok még kísérletet tettek, hogy a központi hatalmakat támadásukkal meggyengítsék, és az osztrák–magyar–cseh hadsereg egyik oszlopos védelmi állását megtámadták. Egyetlen megerősített vár volt, Przemyśl. Iszonyatos veszteségekkel vették be. Mivel az északi fronton a Tannenbergnél elszenvedett vereség után az oroszok már nem próbálkoztak, Hindenburg erőinek egy részét, köztük Fritz századát is Przemyśl felszabadítására vezényelték. A közben megerősített orosz állások visszafoglalása véres harcok árán sikerült. Akkorra Fritz barátunk már harcedzett katonává vált, az ölés nem okozott neki lelkiismereti gondot. Az orosz védelmet már felmorzsolták, csak a rommá lőtt várban volt néhány veszélyes géppuskafészek, és szórványosan hallatszott itt-ott puskalövés. Fritz többedmagával egy lövészárokban lapult, és igyekezett kilesni, honnan lehetne veszteség nélkül azt a géppuskát elhallgattatni, amelyik több rohamot meghiúsított. A Mauserje csöve felett kémlelte a bástyaromokat, amikor észrevette a rejtett géppuskát. A kezelőjét is sikerült meglátnia és egy jól irányzott lövéssel elintéznie. Aztán jött a parancs, roham, szuronyt fel. A bajtársak egymás után ugráltak fel és rohantak a falak felé. Szórványos tűz fogadta őket. Fritz is feltűzte a szuronyt és kimászott az árokból. A rajvonal szinte veszteség nélkül ért a falak alá, ahol Fritz megbotlott, elejtette fegyverét. Amikor lehajolt érte, egy lövés dördült. A golyó a rohamsisakon át a fejét roncsolta szét. Azonnal meghalt. Őrmestere vette le nyakából a dögcéduláját. Fegyverét, a 20 000-es gyári számot viselő Mausert a többi gazdátlan fegyverrel együtt a hadtáposok szállították hátra, a fegyvermesterekhez, majd az átvizsgálás után a hadsereg raktárába. Amikor eltemették, már fehér zászlót lengetett Przemyśl felett a szél, és halálosan elcsigázott orosz foglyokat kísértek szuronyos, vidám katonák. Az elesettekről már alig esett szó. A 20 000-es gyártási számú Mauser nem sokáig volt gazda nélkül. Azután, hogy az oroszoknál a hadsereg a bolsevik agitáció következtében felbomlott, és Lenin békét kért, Hindenburg a hadseregét átirányította a nyugati frontra. Itt óriási veszteségekkel folyt mindkét oldalon a háború, sokszor csak néhány száz méteres földsávért. Az állások egymással szemben csaknem beszélgetőtávolságra bújtak meg a föld alatt. A jól lövő katonáknak volt keletje, hiszen az ellenfél őrszemeit kiemelni egy-egy jól célzott lövéssel mindegyik oldalon a sikert jelentette. Az árkok közötti senkiföldje tele volt halottakkal, melyeket a tél csontkeményre fagyasztott, az olvadás pedig bűzlő masszává oldott. Felettük hullámzott ide-oda a harc. Aztán már senki nem tudhatta, a rothadó tömeg, amelyiken átgázol, melyik hadsereghez tartozott.

Walter Braun, sportlövő és vadász, maga választotta ki fegyverét a raktáron lévők közül a lőtéren. A fegyvermesterek szereltek rá céltávcsövet is, így a feladatnak még jobban megfelelt. Az állóháborúban aztán Walter hasznosította magát. Templomtornyokban, előretolt tüzérségi állásokban, magaslati megfigyelőhelyeken meghúzódó, irányító szerepet betöltő tiszteket kellett fegyverével kiemelnie, mintegy megbénítva ezzel az ellenség tűzvezetését. Amikor egy-egy frontszakaszon már feltűnően sok tiszt esett el az ilyen lövések következtében, az ellenség is bevetette mesterlövészeit. Az embervadászat a vadász Walternek izgalmas és szórakoztató elfoglaltságot jelentett. Napokig türelmesen távcsövezte megfigyelőhelyéről az ellenfél területét, míg felfedezte a célt. Azután jött a pontos lövés. Amikor észlelte, hogy leshelyén golyók csapódnak be, tudta, ott tovább nincs keresnivalója. Az ellenséges mesterlövész legnagyobb teljesítménye az volt, ha kiemelhette a tisztjeit rettegésben tartó orvlövészt. Walter működése hosszú ideig zavartalanul folyhatott, mert betartotta az elővigyázatossági szabályokat. Egy helyről egyszerre csak egyszer szabad lőnie. De hát ha sokáig elkerüli vész, az ember hajlandó magát sérthetetlennek hinni. Ez lett a veszte. Angol tüzérségi megfigyelőt kellett volna kilőnie, mert feltűnően pontosan lőtték az ellenfél ágyúi az yperni német állásokat. Romos templomtoronyban ütötte fel leshelyét, ahonnan a dimbes-dombos, már ellenség uralta területet beláthatta. Nem kellett sokáig kuksolnia szellős leshelyén, mert távcsövében hamar meglátta, honnan kandikál ki a periszkóprendszerű tüzérségi távcső. Csak egyet nem vett figyelembe, hogy a nap ferdén tűz rá a nyugati égboltról, és távcsövének lencséi megcsillannak. Ezt vette észre az az angol mesterlövész, akit ráállítottak, miután több angol megfigyelőt kilőtt. A többi már a két sportember egyéni küzdelme volt. Az angol az esti sötétségben, amennyire csak lehetett, megközelítette a tornyot, kivárta a reggelt éberen figyelve minden moccanást. A keskeny toronyablakon a felkelő nap fénye átvilágított, egészen addig, míg Walter el nem foglalta leshelyét. Amikor elsötétedett a hasadék, utána már gyerekjáték volt belőni a résen. És telibe talált. Bajtársai mentek Walterért, amikor feltűnt, hogy nem jelentkezik. Homloka közepén érte az angol golyó. Fegyvere ott volt mellette, nem használta, vele együtt vitték le. Waltert eltemették, a 20 000-es gyártási számú Mauser először a fegyvermesterekhez, majd a háború végén újra raktárba került, lezsírozva, immáron távcső nélkül. Annak akadt gazdája.

Ezután a Mauser egyik raktárból a másikba utazott, mert a német összeomlást politikai zűrzavar követte. Hol a karhatalomnak, hol a lázadó, frontokról hazaözönlő katonáknak került a tulajdonába. De végül mindig összeszedték az illegálisan tartott fegyvereket, megtisztították, német pedantériával lezsírozták és elraktározták. Majd lassan helyreállt a rend. Az engedélyezett kis létszámú hadsereget és a rendőrséget felszerelték a begyűjtött fegyverekkel. A 20 000-es gyártási számú Mauser új tulajdonosa a müncheni rendfenntartó alakulat őrmestere, a császárhű Fridrich Halbe lett. Kemény, frontot járt, parancsot feltétlenül teljesítő ember volt. Poroszországból származott. Alakulata is hasonlóan nevelt és gondolkodó emberekből állt. Rájuk az állam bármikor számíthatott. A hatalom megragadására a háború után többen is kísérletet tettek, de legveszélyesebbnek a nemzetiszocialista mozgalom látszott. Ezt egy frontot járt osztrák altiszt, valami Hitler nevezetű szervezte. Mozgalma már odáig fejlődött, hogy az államhatalom puccsal való megdöntését tervezték. Vezetői Hitler mellett Göring, Röhm, Hess, Schaubner-Richter voltak. Valahogy maguk mellé állították Ludendorf tábornokot, és az ő nevével takaróztak. Az elkeseredett, éhező, a kilátástalan, romló helyzet miatt elégedetlenkedő emberekből rohamcsapatot szerveztek azzal, hogy l923. november 9-én erőszakkal elfoglalják Bajorország fővárosát, Münchent. A terv szerint a külvárosokból indulva szállják meg a stratégiailag fontos helyeket. A menet élén Hitler és vezérkara halad, a katonaság által még tartott helyekre Ludendorfot küldik tárgyalni, hogy csatlakozásra bírja őket. A végcél a város szívében lévő ünnepi csarnok, a Feldherrnhalle, ahol kikiáltják a hatalomátvételt.

A csapat a Residenzstrassen menetelt, és közeledett az Isar folyó hídjához. A karhatalom emberei azonban megszállták a hidat, és több lőállást foglaltak el. Amikor ezt Hitlerék észrevették, kiáltozni kezdtek: katonák, ne lőjetek, velünk van Ludendorf marsall is. A karhatalom azonban azon az éjjelen Berlinből telefonon parancsot kapott, hogy minden megmozdulást fojtson el. A menet élén Hitler, belékarolva Schaubner-Richterbe, csak haladt a híd felé. Felszólításra sem álltak meg, ezért aztán eldördült a sortűz. A jól célzó Halbe őrmesternek a kiválóan lövő Mauser puskával gyerekjáték volt a nagydarab Schaubner-Richtert eltalálnia. Ő azonnal elzuhant és magával rántotta a földre Hitlert. Ez volt a szerencséje. A többi lövés is talált, mert a Residenzstrassen tizenhat halott maradt a földön, a többi rendbontó szétszaladt. Hitler is elmenekült, de elfogták és bebörtönözték. A börtönben megírta a Harcom című programkönyvét, és megemlékezett tizenhat társáról, akik aztán a nácizmus vértanúivá magasztosultak. Emléküket a Horst Wessel-dal is megörökítette, melyet az évfordulókon unalomig harsogtak. Így folyt le az úgynevezett sörpuccs.

A 20 000-es gyártási számú Mauser akkor volt pályafutása során a legközelebb ahhoz, hogy egyetlen lövéssel világtörténelmet csináljon. Ha gazdája azon a napon nem egy alvezért lőtt volna ki, ma Európa történelme másképpen festene. De a jól célzó karhatalmista is élne, ugyanis hatalomra kerülése után Hitler az Isar hídját megszálló egységet bosszúból perbe fogatta és kivégeztette. Azonban ezzel kissé előreszaladt a történet. Most még csak ott tart, hogy a sortűz után a holtakat eltávolították, a karhatalmi egységet pedig az ügy bírósági kivizsgálásáig rendelkezési állományba helyezték. A fegyvereiket a vizsgálat tartamára lefoglalták. A kivizsgálás nem húzódott sokáig, hiszen az osztag vezetője a telefonon érkezett utasításra hivatkozhatott. Eszerint a tűzparancs jogos volt. Legalábbis akkor. A puska ezután újra raktárba került és várta, hogy a sors új áldozatokat hozzon eléje. Hitler a balsikerű puccskísérlet után börtönbe került, majd hamarosan szabadult. Münchenben a sörözőkben folyt a politikai élet. Hitler és társai hol itt, hol ott tűntek fel, és számuk állandóan nőtt. Főleg a kisemberek csapódtak hozzájuk. Már a kezdeti időkben a közelében téblábolt Julius Siebel, az adóhivatal alacsony beosztású írnoka, aki azonban többre tartotta magát. Apja sörgyári munkás volt, ő azonban ennél magasabbra kívánt jutni. Amikor Hitler és támogatói párttá alakultak, Siebel azonnal belépett. Tagkönyve előkelően alacsony sorszámú volt. Nem sok vizet zavart, de láttatta magát. Ezért a párt legmegbízhatóbbjaiból alakított rohamosztagosok, a hírhedt SA-legények hamar maguk közé hívták. Ahogy a tömegük nőtt, úgy váltak egyre agresszívebbé a zsidókkal és főleg a kommunistákkal szemben. Hitler azonban nagyon jól tudta, fegyver nélkül ez a gyilkosan erőszakos gárda semmit sem ér. A Reichswehr, a hadsereg több főtisztje rokonszenvezett a katonás SA-val, és titokban ellátta őket a raktárakban beolajozottan álló puskákkal. Így jutott a 20 000-es gyári számú puska Julius Siebelhez. Talán még olyan bensőséges kapcsolat egy hideg tárgy és egy törtető ember között nem alakult ki, mint Siebel és fegyvere között. A hatalom felé vezető út egy eszközét látta benne, és a kishivatalnok akkor volt boldog, ha otthon, kezdetben csak titokban, kézbe foghatta fegyverét. Olajozgatta, rongyokkal tisztogatta, és mindig megnézte a szekrényében a ragyogóan kiglancolt puskát, ha elment hazulról. Már a fegyver fogása erőt kölcsönzött ennek a kis aktakukacnak. Aztán elkövetkezett az az idő is, amikor Hitler úgy ítélte meg, rohamosztagosai megjelenhetnek a lőtéren fegyvereikkel, majd a felvonulásaikon a vállukon is hordhatják. Az állam tiltakozott, mondván, a német törvények nem engedik meg, hogy egy pártnak magánhadserege legyen. A puskák rövid időre újra a szekrények rejtekébe kerültek. A nemzetiszocialista párt pedig rohamosan nőtt, együtt nőtt vele vezéreinek a hangja is. Aztán megtörtént, amire senki nem számított, l933 januárjában Hitler hatalomra került. Addigra azonban terhessé lettek számára az SA azon vezetői, akik csak egy fegyveres hatalmat akartak elismerni, az SA-t. A hadsereg tisztikara ez ellen lépett fel, és Hitler kénytelen volt a legitim Reichswehrnek igazat adni. Különösen Ernst Röhm és köre vált kényelmetlenné. Hitler, Göring és Himmler ezért megszervezte az SA-vezetők elleni támadást, segítségül véve az SA-ban tevékenykedő SS-t, melynek parancsnoka Himmler volt. A hosszú kések éjszakájának nevezett napon, l934. június 30-án éjszaka az SS osztagai lecsaptak a kijelölt személyekre, házkutatást tartottak, összeszedték fegyvereiket és börtönbe hurcolták őket. Röhmöt és néhány társát egy tivornyán lőtték agyon. Julius Siebel is bekerült a müncheni Stadelheim nevű börtönbe, a berlini SA-vezetők pedig a Prinz Albert Strasse börtönébe. A fegyvereiket a börtönök fegyverraktárába vitték, majd az SS-legényekkel kiegészített őrszemélyzetnek osztották ki. Az eljárás gyors volt és radikális. Akire rávetült a gyanú, hogy Röhm embere, az előtt felolvastak egy előre elkészített végzést, majd az Elvezetni! parancs után ott nyomban a börtönudvaron a kivégző szakasz elé állították. Julius Siebelt a lefogása utáni napon lőtték agyon egy szép nyári hajnalon. A kivégzőrajban az egyik SS-legény éppen a 20 000-es gyári számú Mauserrel, amit aznap kapott, célozta meg a szíve tájékát. Aztán napokig dörögtek a sortüzek, mind egy-egy SA-vezető életének a végét jelentette. A mi puskánk akkor ontott először, de nem utoljára német vért. Új tulajdonosa, Wolf Rehhorn a kivégzések után gyorsan emelkedett a ranglistán, hamarosan a Sturmbahnführerségig vitte, és tevékenyen részt vett Hitler embertelen terveinek megvalósításában. Első nagyobb feladatát akkor kapta, amikor Csehországot Hitler bekebelezte, és Prágában össze kellett szedni az ellenállókat. Egy akció alkalmával egy bátor hazafi három golyót lőtt a fejébe. Rehhornt nagy katonai pompával, sortüzekkel temették el. Fegyverét pedig visszavitték Németországba a sok gazdátlanná vált puskával együtt. Ott a gyors ütemben felállított hadtestek egyik újonca kapta, Walter Wunderlich. Mint rajongó Hitlerjugend kezdte, de nem is tehetett másként. Hamarosan a nyugati fronton találta magát. A győzelemről győzelemre törő Wehrmachtban szolgálni nagy kitüntetés volt számára. Mindenképpen hős akart lenni, de azzal nem gondolt, hiszen minden olyan nagyszerű volt kezdetben, hogy a hősök kapják meg leghamarább hősiességük jutalmát, a fejfát. Önként jelentkezett rohamosztagosnak a francia betonállások ellen. Géppuskasorozat kaszálta le. Sírja valahol a Maginot-vonal mellett van. Szülei megkapták az elismerést, fiuk a hazáért áldozta életét. A fegyvert aztán egy harcedzett szakaszvezető szerezte meg, miután korábbi fegyverének csövébe föld jutott, amit nem észlelt, és a cső vége szétrobbant. Az esetet nem vette szívére, csak óvatosabb lett. Ő akkor már az ölés nagymestere volt, megtanulta, minden kockázat felesleges, mindig magát fedezve harcolt, nem hősködött, és megbecsülte a jó fegyvert. Társai csak glücklicher Jonathannak becézték, mert sok kényes helyzetet megúszott. Aztán a szerencsés sorozat megszakadt, amikor nem figyelt rá, hogy minden golyót kilőtt már puskájából. Egy heves utcai harcban összefutott egy angollal, annak volt golyó a fegyverében. Kapásból lőtt és talált. Jó bajtárs volt, szakasza napokig sajnálta. Üres fegyvere a kihúzott záródugattyúval és a markában holta után is szorongatott lőszerrel mindent megmagyarázott. Holttestét egy leomló házfal temette el. Dögcédulája sem került elő.

A 20 000-es gyári számú Mauser következő tulajdonosainak neveit nehéz lenne összeállítani, hiszen sokan voltak, és mindnyájan hősi halottak lettek. Joachim Weiss Belgiumban, Fritz Grass a francia határon, Joseph Roth Olaszországban, Konrad Wunderlich Oroszországban, Siegmund Roth Görögországban esett el. De ez nem a teljes névsor, hiszen nem minden dögcédulát regisztráltak. Ami azonban tény, az áldozatok a háború vége felé egyre inkább a fiatalabbak közül kerültek ki. Az iskolapadból vitték őket a frontra. A gyors kiképzés után a veszteséget szenvedett alakulatok feltöltésére kellettek, és fronttapasztalat nélkül hamarosan hősi halott lett mind. Amikor az összeomlás már előre látható volt, a Hitler elleni összesküvés pedig megmutatta, hogy ezt a régi tisztikar is látja, megszaporodtak a dezertálások. A Balkánról és Olaszországból visszavonuló német csapatokban egy törekvés vált egyre erőteljesebbé, lehetőleg túlélni a katasztrófát. Bajorországból, Fürtből származott Werner von Esslingen. Nürnbergben tanult irodalmat, tanárnak készült, azzal a hátsó gondolattal, hogy közben költeményeket is közzétesz. Azonban a háborúban elveszett idősebb generációkat pótolni kellett szerte a világban. Így az elsőéves egyetemistát is behívták, és sok társával együtt elindították a Balkánon harcoló hadtest veszteségeinek pótlására. Még a vonaton ismerkedett meg Bruno Adlerral, a vele egykorú tornatanárjelölttel, akit Anbachból hívtak be. Mindketten a déli hadseregcsoport első ezredének negyedik zászlóaljához kerültek, ugyanabba a századba. Barátságuk igazi Kameradschaftnak, bajtársiasságnak indult. Brunónak a fizikuma, Wernernek az agya volt az erőssége. Amikor az orosz front l944 nyarán már a Balkánt fenyegette, a német csapatok a zsákutcából Horvátország, Jugoszlávia és Magyarország irányába özönlöttek vissza, hogy Ausztrián át elérjék hazájukat. A két fiatal alig melegedett meg, máris „rugalmas elszakadásban” találta magát. Akkor ez volt a neve a menekülésnek. A németek tömeges visszavonulását partizánakciók veszélyeztették, ezért fokozott őrszolgálatot vezettek be. Werner ezrede elérte Nist a visszavonulás közben. A Morava partján állt meg a hadoszlop, és ott osztották ki az ebédet. A környék partizánveszélyes volt, ezért megduplázták az őrséget. Werner őrhelyéről átláthatta a folyó völgyének nagy részét. A következő őrpont tőle vagy háromszáz méterre lehetett egy elhagyott tanya romjainál. Köztük bozótos erdő nőtt. A nyári, ebéd utáni időszakban a katonák tisztálkodással és pihenéssel töltötték az időt. Minden nyugalmas volt. Werner egy fa alatt ütött tanyát, elővette zsebéből azt a zsebkönyv alakú antológiát, melyben kedvenc költői legszebb versei voltak. Goethe, Wedekind, Rilke, Mörike költeményeit olvasgatta, egy-egy soruk felett elgondolkodott. Messziről a letáborozott menetoszlop zsivaját hozta a szellő, az őrök védelmében biztonságban érezték magukat. Az őrparancsnok, amikor végigjárta az őrhelyeket, figyelmeztette, többször nézzen széjjel, mint ahányszor a könyvébe merül. Éppen Goethe aforizmatikus Sírfeliratán gondolkodott el, Egy fűzfaköltő vált itt földi röggé, ne támadjon föl, por legyen örökké. Hm, gondolta, ez nekem is szólhat. Ekkor egy géppisztolysorozat törte meg a csendet, melyet kézigránátok robbanása, majd újabb sorozatok követtek. A csata néhány percig tartott, utána az égő hadianyag robbanásai, a sebesültek jajgatása hallatszott csak. Miután Werner visszatért a táborba, a kiállított őröket felelősségre vonták, mert a partizánakciónak csak úgy lehetett sikere, hogy átcsúsztak az őrség láncán. A támadásban négyen meghaltak, több tucat sebesült volt, és felrobbant három teherautó. A rajtaütés sikeres volt. Az őrparancsnok, magát is mentendő, Werner ellen vallott, hogy figyelmeztette. Az ügy a hadbíróságra került, ahol gyorsított eljárással, példát statuálandó, az őrhelyén mással foglalkozó Wernert golyó általi halállal sújtották. Másnap hajnalban a hadbíró, a kivégzőosztag és a bűnös elvonult a hadoszloptól távolra. Egy ház még álló fala előtt térdeltették le a fiút, a kivezényelt tiszt bekötötte a szemét. Az osztagban a parancs szerint részt kellett vennie Brunónak is, akinél éppen a 20 000-es gyári számú Mauser volt. A katonák közül kettőnek a szívét, kettőnek a fejét kellett megcéloznia. Vezényszóra eldördült a sortűz. Werner eldőlt, de még élt, ezért a vezetőtisztnek revolverével kellett megadnia az elítéltnek a kegyelemlövést. Bruno pontosan célzott, a kitűnő fegyver is jól hordott, a golyó a barát feje mellett repült el, és levert egy tenyérnyi vakolatot a falról. De ezt már senki nem vette észre. Vagy nem akarta. A visszavonulás tovább folyt. Bruno azonban nem találta helyét, nyugtalan volt, elkerülte a barátokat, mert úgy érezte, gyilkost látnak benne. Tudta, nem mentegetőzhet. Sokszor foglalkozott a halál gondolatával, éjszaka, álmában visszatért Werner. Egyre mélyebb letargiába süllyedt. Hazulról sem kapott hónapok óta hírt. Így érték el a magyar határt l944 telén, és foglaltak állást a Balaton északi partján. Úgy látszott, itt egy kis időre megállíthatják az oroszokat. Azonban márciusban megindult az újabb támadás a Balaton északi partján, a Veszprém–Tapolca vonalon megjelentek az orosz egységek. A földi alakulatokat a levegőből is támogatták az erősen páncélozott Stormovik harci gépek. Bruno akkor már gépkocsi helyett motorkerékpárt vezetett, és összekötőként ténykedett az Ausztria felé menekülő és a Nagykanizsán átvonuló egységek között. Tapolcán érte a légitámadás, éppen egy iskola előtt akart bajtársával fedezéket keresni, amikor mellettük egy közepes méretű repeszbomba csapódott be. Darabjai az utcán arra hajtó magyar katonai fogat lovait, annak vezetőjét és a két németet is megölték. Békésen feküdt egymás mellett német és magyar katona, a döglött lovak és a tönkrement motorkerékpár. Hamarosan megjelentek az orosz előőrsök, majd a harcoló alakulatok is. Az utat szabaddá tették. A halottakat a temetőben kiásott tömegsírba hordták azok a polgárok, akiket az oroszok erre összeszedtek. Tulajdonképpen itt befejeződött annak a fegyvernek a története, melyet Winkler úr olyan nagy szakértelemmel alakított pontosan lövő műszerré. Többet nem öltek vele, és az ellenfelet sem ingerelte ölésre. Ott feküdt az utca porában, a szekér és a motor romjai alatt. Mellette özönlött el az orosz haderő, jártak az élelmet kereső civilek. Aztán egy napon a városkának akadt vezetése, gyenge, félős emberek, akiknek a városparancsnok kiadta a rendcsinálásra az utasítást. Elhordták a roncsokat, eltávolították az omladékot, bedeszkázták a lakatlan házak ajtaját. A fegyverektől féltek, azokat behajigálták romos helyiségekbe. A városban szerteszét rengeteg hadianyag, katonai felszerelés, elszórt lőszer és gazdátlan fegyver volt található. Az oroszokat csak a fegyverek összegyűjtése érdekelte, és e célra kijelöltek egy nagy pincét a Fő utca egyik háza alatt. Itt néhány orosz katona vette át a civilektől a fegyvert és a lőszert, és valamilyen rend szerint osztályozta. Egy serdülőkorú fiú is hordta társaival a puskákat, és egyszer ráakadt a bombarongálta iskola udvarán az odahajított Mauserra. Nem vitte el a gyűjtőhelyre, hanem megőrzendő nyugalmasabb időkre, az iskola padlásán a sárgerenda alá dugta és törmelékkel eltakarta. Ötven-egynéhány év telt el, amikor a dunántúli harcoknak tudós leírója akadt, aki a tárgyi emlékeket is gyűjtötte. Az akkor élt idősebb generációtól tudakolta, hol, mi és hogyan történt. Így, baráti emlékezés keretében esett szó arról, hogy talán még megvan az a német hadipuska, melynek gazdáját a repeszbomba ölte meg, fegyvere pedig most már mint múzeumi tárgy alkalmas lenne arra, hogy előkerüljön a por és törmelék alól, dokumentálandó az itt történteket.

Mert azt mondják, habent sua fata libelli, minden könyvnek megvan a maga sorsa. Öreg, sokat megélt fejjel kiegészíteném azzal, minden emberi alkotásnak van egyéni sorsa, ami sokszor érdekesebb, mint egy-egy írásmű története. Hát még egy fegyvernek! Ennek az esetfüzérnek a kerete az a nagy világégés, melyet ugyan első és második világháborúként emleget a történelem, de a rettenetek logikai és indulati összefüggése azt mutatja, hogy a két eseménysor nagyon is összetartozott, sőt egymásból következett. S mi több, összeköti a közös fegyverek használata is. Ma már irodalma tengernyi, okos fők elemezték részvevői bűneit. A bűnösök? Talán megbűnhődtek, a halottaknak lassan már az emléke is elenyészik, csak a tárgyak élik túl alkotóikat is, meg használóikat is. Egy puskának az élete szinte végtelen, ezért lehet szimbóluma az ölésnek, szimbóluma a gonoszság átfolyhatóságának jó szándékú emberek lelkén akár emberöltőket átugorva.

A történelmivé váló korok sajátossága, hogy az idő, ahogy távolodunk, olyan ütemben zsugorítja a benne lejátszódott eseményeket. Összevonja azokat, melyeknek hasonló a körítése, és egy elnevezéssel illeti. Ebbe a folyamatba a különböző világnézetű történészek nagyon is alakítólag nyúlnak bele. Ugyan a pun háború, Attila, az Aranyhorda tettei, a harmincéves német háború, aztán a Napóleon által indított véres küzdelmek nem mind-mind különböző esetek halmazai-e, melyeket aztán a történelemkönyv összefog egy címszó alatt? Sőt, az elérni kívánt célok menet közben is változtak, csak az élő erő cserélődött le, mert meghaltak a hősök. De csak a győzőknek járt ki ez a dicsőség. A többi legfeljebb áldozat lett. A fegyverek pedig, amelyekkel megvívták a harcokat, múzeumokban, gyűjtők falán örök életre vannak kárhoztatva. Már-már ereklyék! Talán csak azok listája hiányzik mellőlük, akik velük és általuk haltak meg.