Avantgárd magánmúzeum

Pozsony óvárosában, a ferencesek templomától egy sarokra három éve nyílt meg a Milan Dobeš Múzeum. A négyszintes épület gótikus alapokat rejt, homlokzata barokk. E klasszikus örökséget hűen renoválták, s az emeletek elosztását belül is megőrizték. A világos, egyszerű szerkezet és a hófehérre festett falak kitűnő otthont nyújtanak az avantgárd gyűjteménynek.

A European Cultural Society alapítvány segítségével létrehozott múzeum nagy része az 1929-ben született Milan Dobeš műveinek állandó kiállítását fogadja be. Dobeš a hatvanas évek óta az újkonstruktivizmus kinetikus ágának bátran kísérletező alakja. Foglalkoztatta a fény és a mozgás kapcsolata, számos op art műve tükrözi Vasarely hatását. Objektjei és mobiljai (például: Pulzáló ritmus, 1965) jól kiegészítik a korszakai szerint rendezett műveket.

A múzeum legfelső szintje időszaki kiállításoknak ad helyet. A nyitó tárlat 2001 őszén Sonja Delaunay munkásságából válogatott, azóta bemutatták többek között Michel Seuphor, Max Bill és Josef Albers műveit. Minden tárlatot kis katalógus kísér. A 2004. évi nyári kiállítás több szempontból különleges volt. Az eddigi one-man tárlatok helyett most egy gyűjteményt mutattak be. Ráadásul ez a jeles olasz művész, Getulio Alviani magánkollekciója volt; Alviani kezdettől fogva a múzeum fő tanácsadója, a tárlatok kurátora, a katalógusok szerkesztője.

A történelmi avantgárd harminchárom vezéregyénisége címet viselő kiállítás lenyűgöző névsort vonultatott fel. Hans Arp és Giacomo Balla tízes években készült munkáitól kezdve Wladyslaw Strzeminski 1947-es kompozíciójáig (a tárlat egyik legszebb műve) tényleg az izmusok fő alakjai képviseltették magukat. Számos kevésbé ismert alkotótól is állítottak ki művet, méghozzá gyakran jobbat, mint a nagy nevektől. André Herteux 1937-es, nagy színfelületekkel dolgozó gouache-a és az örmény Léon Tutundzsian 1928-as dinamikus víziója mellett remek volt a belga Marcel-Louis Baugniet három műve, különösen a reliefje.

Régiónkat lengyel és szlovák alkotók reprezentálták: Henryk Stazewski és Henryk Berlewi (egy igen jó, nagyméretű Mechano faktura), illetve Ľudovít Fulla geometrikus és Mikuláš Galanda organikus absztrakt műve. Beöthy István párizsi munkái közül egy organikus absztrakt mű, Kassák Lajostól egy 1926-os Képarchitektúra szerepelt. Számos Nyugat-Európában befutott kelet-európai emigráns műve említhető még, például František Kupka akvarell tanulmánya és Vaszilij Kandinszkij szürreálisba hajló nyomata.

Igen jó volt az orosz anyag (Ljubov Popova, Pavel Manszurov, valamint egy szerényebb Natalja Goncsarova-mű). A nyugati válogatásból a francia anyag (Auguste Herbin, Jean Gorin, Marcelle Cahn) jóval erősebb volt a hollandnál, ahol pozitív meglepetést egyedül a kevésbé ismert César Domela egy 1923-as kompozíciója szerzett. A formatervezést Gerrit Rietveld, Ludwig Mies van der Rohe és Breuer Marcell egy-egy széke idézte fel. Akadt kisplasztika, sőt kárpit is; a fotóra éppen csak utalt Man Ray egy 1926-os műve.

A nagy ívű kiállítás szépséghibája a dokumentáció hiányossága volt. Csupán név és műcím, illetve a katalógusban évszám szerepelt, a műfaji meghatározás azonban teljesen hiányzott. Fel lehetett ezt fogni kihívásként: a falra tett műveket ki pontosan milyen médiumnak határozza meg. A szerigráfiáknál ez még így-úgy nyilvánvaló volt, de a példányszám itt is hiányzott.

Kassák két késői nyomata esetében jól láthatóan a szignó az egyik esetben a dúcon volt, a másik esetben a lapra került rá, s eközben a fent említett eredeti grafikájával együtt, egymás mellett, minden megjegyzés nélkül függött e három mű. A Waclaw Szpakowskitól kitett mű könnyen felismerhetően sima fénymásolat volt. Szakemberektől sem várható el, hogy a kiállításra azért jöjjenek és katalógust azért vegyenek, hogy azonosítási gyakorlatot tartsanak; laikus látogatók pedig alapvetően tévesen foghatják fel egy ilyen tárlat vagy egyes művek jelentőségét elemi információk híján. Olajképek esetén ez jobban megbocsátható, itt nem. E kiállításon a grafikák túlsúlya mind a konstruktivizmus, mind a magángyűjtemény jellegéből adódóan természetes és érthető volt, ám dokumentálásuk annál sürgetőbb.

A technikai adatok pótlása a múzeum harmadik egységében is elengedhetetlen. Dobeš állandó tárlata és az időszaki avantgárd válogatások mellett ugyanis látható a múzeum saját nemzetközi anyaga is. A mintegy félszáz mű örvendetesen sok közép-európai alkotást ölel fel. Szlovák (Miloš Urbásek, Jozef Jankovič), cseh (Stanislav Kolíbal, Vaclav Boštík), horvát (Julije Knifer) és szlovén (Rudolf Sikora) művészek munkái függnek egymás mellett. A magyar anyagot Fajó János műve képviseli, akinek tavasszal önálló kiállítása is volt itt, Bajkay Éva által írt vezetővel. A nemzetköziség egyik legjobb példája Gyula Kosice egy kiváló objektje. A szlovákként számon tartott művész a második világháború végén Buenos Airesben a MADI egyik alapító tagja volt. Jó művel szerepel Jiří Valoch, a hetvenes évek legendás neoavantgárd alkotója is, aki az idén tavasszal Plzeňben számos magyar művész részvételével megrendezett tárlat kezdeményezője is volt.

Nem kisebb a nyugat-európai merítés sem. Richard Paul Lohse svájci, Thomas Lenk német, Josef Linschinger osztrák, Denny Robyn angol művészek és mások művein nem egyszer feltűnik a dedikálás Milan Dobešnek: az alkotók ajándékozták, cserélték műveiket. A legerősebb húzónév Bridget Riley (egy színvonalas próbanyomat 1972-ből). Az Európán kívüli anyag egyelőre egyetlen mű, a neves venezuelai Carlos Cruz-Diezé, aki egyébként évtizedek óta Párizsban él, s Denise René galériájához tartozik. A legtöbb művel reprezentált nemzet az olasz. Bizonnyal Alviani közvetítésével Paolo Minolitól Marcello Morandiniig számos itáliai neokonstruktív művész alkotása jutott ide.

E törzsgyűjteményi egység dokumentálása azért is szükséges, mert ennek fejlesztése fogja meghatározni a múzeum jövőjét. Világossá kellene tenni a látogatók előtt a múzeum hármas tagolását; jelenleg egyetlen felirat sem igazítja el a látogatót, hogy melyik szinten mit lát, milyen sorrendben érdemes haladnia. Egy Dobeš-könyvön túl az állandó anyagról kiadvány sincs. A kollekció tehát lényegesen erősebb a bemutatása színvonalánál. Ez szerencsésebb, mint ha fordítva lenne; s a hiányok könnyen pótolhatóak. Hasznos, bár még felületes – és angol fordításában kissé pongyola – a website is: www.milandobes.sk.

E tanulságok magyarországi összehasonlítására hív, hogy Vass László hasonló irányú gyűjteménye Veszprémben ugyancsak egy klasszikus épületben s a nagyobb állandó gyűjteményt időszaki kiállításokkal kiegészítve (2004-ben Josef Albers művei) látható. 2004 őszén a szentendrei Művészetmalomban egy további nemzetközi konstruktív gyűjtemény is bemutatkozott. A Párizsban kialakult Szöllösi-Nagy–Nemes kollekció a most szemlézett művészek nagy csoportjától tartalmaz műveket, s remélhetőleg egyszer a pozsonyi és veszprémi példához hasonló módon állandó, nyilvános elhelyezést is nyer majd.

A Dobeš Múzeum jelentős részben Szlovákia egyik közismert nagyvállalkozója, Peter Sokol kezdeményezésére és anyagi támogatásával működik. A vegyészmérnök végzettségű üzletember Alviani és Dobeš hatására lett a konkrét művészet híve, Komart néven galériát is működtet a múzeum melletti utcában. Elsősorban a régió művészeinek nemzetközi elfogadtatásán dolgozik. Kiadói munkája keretében készített Dobeš-szerigráfia-mappát, s egy Európa-mappát lengyel, szlovák, cseh és magyar (Bak Imre, Konok Tamás és Fajó) részvevőkkel. 2005 tavaszán egy svájci galériában mutatja be művészeit, és Jürgen Weicharttal könyvet készít a kelet-európai konkrét művészetről.

A Dobeš Múzeum, a Vass Múzeum, a Szöllősi-Nagy–Nemes Gyűjtemény a közép-európai múzeumok fejlesztésének ígéretes útja: magánkezdeményezést és önkormányzati/állami segítséget, hazai és nemzetközi anyagot, klasszikus modern és kortárs művészetet egymással kiegészítve kell és lehet mozgósítani a vizuális kultúráért.