Mamutcsontok; Pszichothriller-mese; Holnapok, honlapok
Mamutcsontok
T. O., a vidéki Orfeusz írja – írta,
istenem, mikor is, a gyermekkor neolit korában,
hogy minden gyerek eltöri legalább egyszer a kezét,
van, akinek a szemét is kilövik, folyóba fullad,
s ha a folyó kiapad, mamutcsontok kerülnek elő.
R. C. gyerekkorának óceánná dagadó tavában,
őserdővé vadult ligetében, óriások elfoglalta rétjein is gyakran
bukkannak elő cápa-medvecsontok,
égig érő paloták romjai. Hívogató szirénhangjukat
nem fojtja el a fülbe öntött ólom,
világokat túlharsogó szimfóniaként lüktetnek,
mélyükön bűnt és feloldozást, poklokat és
örökké kék eget rejtegetve. S ott lakik az Isten is,
a falu fölé tornyosuló hegyen, sziklák hasadékaiban,
aki hűvös alkonyatkor a kertekben jár s a réteken,
s szólongatja az éden mezítelen vadócait, a gyümölcsrabló
kölyköket: Hol vagytok? Avagy talán ettetek a fáról,
melyből tiltottalak, hogy arról egyetek? Nem mondtam-é
apáitok apáinak, mindezt ne tegyétek, mert
a rossznak rátok vágyódása vagyon? Kisiskolás korában
R. C. hittanra járt, az iskola a temető tövében állt,
s fohásznyira a templomtól. Ismerte mind
a Szenczi-zsoltárokat s énekelte is őket
istentiszteleteken. Mindhiába. A csapások a sarkában
loholtak, mint vadászeb a sebzett vad nyomában,
vagy még inkább, mint szagot fogott rendőrkutya
a gyilkos nyomdokán. Kísértették a gyümölcsöskertek
s a még édesebb gyümölcsök, a lányok iskolapadban
s utána, a bújócskák során. Megleste őket, hogy láthassa
az édenben az édent, hőbben kívánva tán,
mint frissen szegett, parázs, vörös dinnyebelet…
Robin Hood és Tell Vilmos volt a mindene,
s társainak is, no meg a ponyvaregényhős, Rinaldo
Rinaldini, a betörő, a tolvaj, a magyar Rózsa Sándor.
(R. C. anyja ekkor és később is Rinaldónak bélyegzett
minden falubelit, ki csavargó volt, zsivány,
iszákos vagy naplopó. Érdekes, hogy e
Rinaldó-ponyvákat meg a többit is, a falu
papjától kölcsönözték a családok, R. C. anyja talán
ezért hidegült el lassan a templomtól,
bár a templom szinte árnyékolta a házukat, és a papné,
papné R. C. bátyjának keresztanyja volt.)
Parittyával, íjjal, íjpuskával, szuronnyal
felvértezett volt a zsiványsereg, öldökölve egymást
alvég-felvég vásott pulyahada, fönt a hegyen főleg,
a sziklák között, ahol Isten lakott. Persze,
nem nézett el mindent az Isten se: rájuk csapott olykor,
és nem csak az ő fényes és robajló istennyilával.
Miután R. C. kiparittyázta
a Mindenszentek-templom mozaiküvegét,
nem maradt el a megtorlás: haramiatársa
puskája rozsdás szuronyával
kiszúrta R. C. unokabátyjának szemét.
Nem jelképes feddés volt ez már – valódi istencsapása.
Mindhiába. Sorjáztak a nyaktörések,
vízbe fúlások, tűzvészek. Vérforraló sértés volt az oka,
hogy R. C. és társai megkötözték K. K.-t,
porba fektetve szalmával szórták be testét,
hogy megperzseljék, mint a disznót szokás.
K. K.-t csak az ég mentette meg… T. O., a vidéki Orfeusz
mamutcsontjai (a mamutot ekkor,
a gyerekkor neolit korában még két m-mel írták),
szóval T. O. mamutcsontjai így lettek a vers „hősei”.
Azóta csak az Akadémia helyesírási szabályzata
változott, amúgy az égvilágon semmi.
Hasonlítunk ugyan egyben-másban az Istenre,
hisz gazdagságából pörgünk a napvilágra,
és leheletet is ő ad a szánkba,
bennünket mégis a fegyverek szigora követ
a pokolban, e telt ragyogású akolban.
Pszichothriller-mese
R. C., a matuzsálem már kilenszáz-
hatvankilenc éve az édenben lakott,
nem értesítették a feledékeny internetes
ördögök, az e-mailes hanyag angyalok,
hogy ő már régen halott. Csetlett-botlott
a kertjében, szőlőjét és fáit metszegette,
míg egy napon rökönyödve látta, édene díszét,
örökzöld fáját a féreg megrágta.
Lekonyult agg feje, búslakodott felette,
s hirtelen úgy érezte, ismeretlen szerzet,
sose hallott lény liheg mögötte, s ő az, aki
kincses fája gyökereit megette. Megfordulván,
senki sem állt az aggastyánnal szembe’,
sátán kísért vagy Isten hív, gondolta remegve.
S felemelve ősz fejét, lesújtottan látta,
kertje fölött átsuhan egy angyal baljós árnya.
Nyomában lángpallos szelte meg az eget,
s látván látta szegény ördög
megnyílni a terhes tűzeső-felleget. Szívütötten,
földre hullva gondolt örök édenére,
s üveges szemekkel meredt a nagy égre.
Holnapok, honlapok
R. C. tudja, csak holnap fog jó verset írni.
Vagy holnapután. Olyan ő, mint Albert Camus
Pestisének Grand-ja, tudniillik nem bír
elkezdődni. Mármint Grand regénye,
mely az első mondatnál mindörökké elakad:
hol a jelzők, hol a ritmus, hol az igék miatt.
„Egy szép májusi reggel egy karcsú amazon
pompás pej kancáján ülve végiglovagolt
a Bois de Boulogne virágba borult fasorain.”
Pompás legyen-e a pej kanca vagy fekete, szép legyen-e
a májusi reggel vagy ragyogó, karcsú legyen-e
az amazon vagy testes, a fasor virágba boruljon
vagy virággal telt legyen, esetleg a Bois fasorai
legyenek virággal borítottak. R. C., pontosabban
Camus-Grand nem bírt a végére járni
az istenverte mondatnak. A Pestis különben
e szavakkal kezdődik: „Azok a különös események,
melyekről ez a krónika szól… ” R. C. is írt már
krónikát, igaz, csak töredékeset, mert ifjú fővel
belátta, a Világ Krónikáját az angyalok írják,
s teljességüket is csak az Isten látja. R. C. tudja, csak
holnap fog jó verset írni, vagy holnapután, a csapások
idején, bár jogtalanság és erőszak mindenkor
jelen van a világban. De a pestis bacilusa sohasem
pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át
szunnyadhat a bútorokban és fehérneműben,
türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a
bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban,
s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis, az emberek
szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd
patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog
városban leljék halálukat, ahol R. C. nem tudja
elkezdeni a verset, pontosabban R. C. tudja, holnap fog csak
jó verset írni, pompás pej kancáján ülve,
káprázatos fekete kancáján, amikor egy szép
vagy ragyogó májusi reggelen végiglovagol otthonán,
a kisvároson, esetleg a csillagba borult tejúton.