Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. március–április / Mamutcsontok; Pszichothriller-mese; Holnapok, honlapok

Mamutcsontok; Pszichothriller-mese; Holnapok, honlapok

       

Mamutcsontok

 

T. O., a vidéki Orfeusz írja – írta,

istenem, mikor is, a gyermekkor neolit korában,

hogy minden gyerek eltöri legalább egyszer a kezét,

van, akinek a szemét is kilövik, folyóba fullad,

s ha a folyó kiapad, mamutcsontok kerülnek elő.

R. C. gyerekkorának óceánná dagadó tavában,

őserdővé vadult ligetében, óriások elfoglalta rétjein is gyakran

bukkannak elő cápa-medvecsontok,

égig érő paloták romjai. Hívogató szirénhangjukat

nem fojtja el a fülbe öntött ólom,

világokat túlharsogó szimfóniaként lüktetnek,

mélyükön bűnt és feloldozást, poklokat és

örökké kék eget rejtegetve. S ott lakik az Isten is,

a falu fölé tornyosuló hegyen, sziklák hasadékaiban,

aki hűvös alkonyatkor a kertekben jár s a réteken,

s szólongatja az éden mezítelen vadócait, a gyümölcsrabló

kölyköket: Hol vagytok? Avagy talán ettetek a fáról,

melyből tiltottalak, hogy arról egyetek? Nem mondtam-é

apáitok apáinak, mindezt ne tegyétek, mert

a rossznak rátok vágyódása vagyon? Kisiskolás korában

R. C. hittanra járt, az iskola a temető tövében állt,

s fohásznyira a templomtól. Ismerte mind

a Szenczi-zsoltárokat s énekelte is őket

istentiszteleteken. Mindhiába. A csapások a sarkában

loholtak, mint vadászeb a sebzett vad nyomában,

vagy még inkább, mint szagot fogott rendőrkutya

a gyilkos nyomdokán. Kísértették a gyümölcsöskertek

s a még édesebb gyümölcsök, a lányok iskolapadban

s utána, a bújócskák során. Megleste őket, hogy láthassa

az édenben az édent, hőbben kívánva tán,

mint frissen szegett, parázs, vörös dinnyebelet…

Robin Hood és Tell Vilmos volt a mindene,

s társainak is, no meg a ponyvaregényhős, Rinaldo

Rinaldini, a betörő, a tolvaj, a magyar Rózsa Sándor.

(R. C. anyja ekkor és később is Rinaldónak bélyegzett

minden falubelit, ki csavargó volt, zsivány,

iszákos vagy naplopó. Érdekes, hogy e

Rinaldó-ponyvákat meg a többit is, a falu

papjától kölcsönözték a családok, R. C. anyja talán

ezért hidegült el lassan a templomtól,

bár a templom szinte árnyékolta a házukat, és a papné,

papné R. C. bátyjának keresztanyja volt.)

Parittyával, íjjal, íjpuskával, szuronnyal

felvértezett volt a zsiványsereg, öldökölve egymást

alvég-felvég vásott pulyahada, fönt a hegyen főleg,

a sziklák között, ahol Isten lakott. Persze,

nem nézett el mindent az Isten se: rájuk csapott olykor,

és nem csak az ő fényes és robajló istennyilával.

Miután R. C. kiparittyázta

a Mindenszentek-templom mozaiküvegét,

nem maradt el a megtorlás: haramiatársa

puskája rozsdás szuronyával

kiszúrta R. C. unokabátyjának szemét.

Nem jelképes feddés volt ez már – valódi istencsapása.

Mindhiába. Sorjáztak a nyaktörések,

vízbe fúlások, tűzvészek. Vérforraló sértés volt az oka,

hogy R. C. és társai megkötözték K. K.-t,

porba fektetve szalmával szórták be testét,

hogy megperzseljék, mint a disznót szokás.

K. K.-t csak az ég mentette meg… T. O., a vidéki Orfeusz

mamutcsontjai (a mamutot ekkor,

a gyerekkor neolit korában még két m-mel írták),

szóval T. O. mamutcsontjai így lettek a vers „hősei”.

Azóta csak az Akadémia helyesírási szabályzata

változott, amúgy az égvilágon semmi.

Hasonlítunk ugyan egyben-másban az Istenre,

hisz gazdagságából pörgünk a napvilágra,

és leheletet is ő ad a szánkba,

bennünket mégis a fegyverek szigora követ

a pokolban, e telt ragyogású akolban.

 

 

Pszichothriller-mese

 

R. C., a matuzsálem már kilenszáz-

hatvankilenc éve az édenben lakott,

nem értesítették a feledékeny internetes

ördögök, az e-mailes hanyag angyalok,

hogy ő már régen halott. Csetlett-botlott

a kertjében, szőlőjét és fáit metszegette,

míg egy napon rökönyödve látta, édene díszét,

örökzöld fáját a féreg megrágta.

Lekonyult agg feje, búslakodott felette,

s hirtelen úgy érezte, ismeretlen szerzet,

sose hallott lény liheg mögötte, s ő az, aki

kincses fája gyökereit megette. Megfordulván,

senki sem állt az aggastyánnal szembe’,

sátán kísért vagy Isten hív, gondolta remegve.

S felemelve ősz fejét, lesújtottan látta,

kertje fölött átsuhan egy angyal baljós árnya.

Nyomában lángpallos szelte meg az eget,

s látván látta szegény ördög

megnyílni a terhes tűzeső-felleget. Szívütötten,

földre hullva gondolt örök édenére,

s üveges szemekkel meredt a nagy égre.

 

 

Holnapok, honlapok

 

R. C. tudja, csak holnap fog jó verset írni.

Vagy holnapután. Olyan ő, mint Albert Camus

Pestisének Grand-ja, tudniillik nem bír

elkezdődni. Mármint Grand regénye,

mely az első mondatnál mindörökké elakad:

hol a jelzők, hol a ritmus, hol az igék miatt.

„Egy szép májusi reggel egy karcsú amazon

pompás pej kancáján ülve végiglovagolt

a Bois de Boulogne virágba borult fasorain.”

Pompás legyen-e a pej kanca vagy fekete, szép legyen-e

a májusi reggel vagy ragyogó, karcsú legyen-e

az amazon vagy testes, a fasor virágba boruljon

vagy virággal telt legyen, esetleg a Bois fasorai

legyenek virággal borítottak. R. C., pontosabban

Camus-Grand nem bírt a végére járni

az istenverte mondatnak. A Pestis különben

e szavakkal kezdődik: „Azok a különös események,

melyekről ez a krónika szól… ” R. C. is írt már

krónikát, igaz, csak töredékeset, mert ifjú fővel

belátta, a Világ Krónikáját az angyalok írják,

s teljességüket is csak az Isten látja. R. C. tudja, csak

holnap fog jó verset írni, vagy holnapután, a csapások

idején, bár jogtalanság és erőszak mindenkor

jelen van a világban. De a pestis bacilusa sohasem

pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át

szunnyadhat a bútorokban és fehérneműben,

türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a

bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban,

s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis, az emberek

szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd

patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog

városban leljék halálukat, ahol R. C. nem tudja

elkezdeni a verset, pontosabban R. C. tudja, holnap fog csak

jó verset írni, pompás pej kancáján ülve,

káprázatos fekete kancáján, amikor egy szép

vagy ragyogó májusi reggelen végiglovagol otthonán,

a kisvároson, esetleg a csillagba borult tejúton.