Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. március–április / Salome; Így; És ágyukhoz járulva lefeküdtem; Tacitus császár halála

Salome; Így; És ágyukhoz járulva lefeküdtem; Tacitus császár halála

Déri Balázs fordításai

     

„De Hádészban majd a lentiekkel beszélgetek” *

 

„Valóban”, mondta a prokonzul, becsukva a könyvet, „ez

a verssor szép s nagyon találó:

Szophoklész mélyen bölcselkedve írta.                                                                                                      

Mennyit beszélünk amott, mennyit beszélünk amott,                                              

s majd mennyire másnak látszunk!                                                                                                                            

Amit itt éberen őrködve magunkban tartunk,                            

a sebeket és titkokat, melyeket magunkba zárunk                    

mindennapi, súlyos aggodalommal,

ott szabadon és tisztán mondjuk ki majd.”

 

„Tedd hozzá:”, mondta a szofista, félig mosolyogva,

„ha ilyesmiről beszélnek ott, ha még törődnek valamivel.”    

 

*Jegyzet: A cím idézet (Szophoklész, Ajax 865).

 

 

Salome

 

Aranytálcán hozza Salome

               Keresztelő Szent János fejét

                              az ifjú görög szofistának,

aki a szerelemtől unottan elfordul.

 

„Salome, a tiédet”, mondja az ifjú,

               „azt akartam, hogy a te fejedet hozzák.”

                              Mintegy évődve szól.

S másnap egy a lány szolgái közül futva

 

jön, a Kedvesnek hozva tiszta szőke

               fejét, aranytálcán.

                              De a tegnapi kívánságát

stúdiumai közben elfelejtette a szofista.                                      

 

Látja a csöpögő vért, és megundorodik tőle.

               Megparancsolja, hogy azt a véres dolgot

                              vigyék a színe elől; s tovább

olvassa Platón dialógusait.              

 

 

Így

 

Erre az erkölcstelen fényképre, melyet titokban

az utcán árultak (nehogy meglássa a rendőr),

erre a pornográf fényképre

hogyan kerülhetett egy ilyen álom-

arc; hogy kerültél ide?

 

Ki tudja, milyen lealacsonyult, közönséges életet élsz?

Milyen förtelmes lehetett a környezeted,      

mikor odaálltál, hogy lefényképezzenek?

Milyen alantas lélek lehet a tiéd?

De mindezzel együtt, s annál inkább megmaradsz nekem

az álomarc, az ábrázat,

mely görög szerelemre formáltatott s annak adta át magát –

így maradsz meg nekem, és így beszél rólad a költészetem.                                  

 

 

És ágyukhoz járulva lefeküdtem

 

Házába a gyönyörnek mikor beléptem,

nem maradtam abban a szalonban, ahol elfogadott

szerelmek, egy bizonyos rend szerint ülnek ünnepet.

 

A rejtett szobákba mentem,

és ágyukhoz járulva lefeküdtem.

 

A rejtett szobákba mentem,

amiket még megnevezni is szégyellnek.

De nem szégyellem én – mert akkor

miféle költő lennék és miféle művész?                                                                                        

Mentem volna aszkétának: inkább megegyeznék,                  

sokkal inkább megegyeznék a költészetemmel,

semhogy a közhelyes szalonban élvezzem az örömöt.                            

 

 

Tacitus császár halála

 

Tacitus császár beteg.

Mély öregsége nem tudott ellenállni

a háború fáradalmainak.

Betegen fekszik a gyűlölt táborban,

a nyomorúságos Tüanában – oly messze! –

 

kedves Campaniájára emlékezik,

kertjére, villájára, reggeli

sétájára – életére hat hónappal azelőtt.

És megátkozza haláltusájában

a Senatust, a rosszindulatú Senatust.