Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. március–április / Töredékes krónika

Töredékes krónika

Kulcsár Ferenc három verséről

   

Kulcsár Ferenc házi panteonjában Tolnai Ottót és Albert Camus-t illeti a főhely.

A szerző már a vers felütésében kiveti halóját, hátha fennakad benne az olvasó, T. O. mondja – a vidéki Orfeusz írja, vagy R. C., a költő, esetleg Camus –, hogy az egzisztencializmus igazán elbírja a bizonytalan identitástudatot. A Kulcsár-versek hagyományhoz való jelölt kapcsolódási pontjain túl pedig Orbán Ottó-, Tandori Dezső- és Oravecz Imre-művek sejlenek fel a szövegek kriptotextusaiként, hiszen a Mamutcsontok nemcsak Tolnait idézi meg, hanem Oravecz Szajla-verseit is, a Pszichothriller-mese feledékeny internetes ördögei, e-mailes hanyag angyalai Tandori hírangyalát, s a kert fölött átsuhanó angyal baljós árnyékában leálló szív Orbán Ottó Hallod-e te sötét árnyékát. Fordított lírikus epilógja szól: versének csak ő nem bír hőse lenni, K. F., a se omega, se alfa. A tárgyszerű versbeszéd nem a személyiség mélyrétegeinek feltárására irányul, hanem a megfigyelés tárgyának leírására. A Kulcsár-vers idegen sorokat, címeket idéz meg, az így létrejövő intertextualitás legalább annyira szolgál a távolságtartás gesztusának hangsúlyozására, mint a versek jelentésmezejének kibővítésére. Kulcsár az idegen felől közelít a sajáthoz, a versek beszédalanya az idegen anyaghoz fűzött kommentárban, reflexióban szólal meg, beszéde töredékes, még a megidézett Tolnai és Camus hangjával kiegészítve sem áll össze egésszé, mert a világról csak bizonytalan tudással bír. A bizonytalanság először az időben, a T. O.-nak tulajdonított közlés megírásának feltételezett idejében jelenik meg: a jelen és a múlt idő párhuzamos használata s a dilemma eldönthetetlenségét megerősítő önmegszólító kérdés egyaránt az ingadozást sugallják („T. O., a vidéki Orfeusz írja – írta, / istenem, mikor is, a gyermekkor neolit korában, / hogy minden gyerek eltöri legalább egyszer a kezét…”). Az idő megbízhatatlan természetét veszi célba az édenben rekedt, saját haláláról nem értesült R. C. figuráján keresztül a Pszichothriller-mese is, a Holnapok, honlapok pedig a töredezettség, az állandósított elakadás esztétikáját ragadja meg. A három vers közül kettő ráadásul a gyerekkor és az éden felfüggesztett, mitikus idejének a hétköznapin túli örök birodalmába hív. De a fluktuáló, megbízhatatlan időben is felsejlik az akkor–most–majd/múlt–jelen–jövő hármassága, s a folyamatosság illúziója lehetővé teszi a mindhárom versben középpontban álló R. C. egységes identitásként való kezelését, a három versben felmutatott történetszilánkoknak egy lehetséges élettörténet – R. C. története – részeiként való olvasását.

A mindenható szerzői akarat szereplőket kölcsönöz és teremt (R. C.-t, Camus-t, Tolnait, Grandot), engedi őket cselekedni és beszélni, s közben megalkotja saját hangját is, mely folyton közbeszól, módosít és kiegészít, kommentál, kölcsönvesz, miközben azonban használja a meglevőt – T. O. szavait, Camus mondatat –, felül is írja azt, s ezzel határozottan elkülönül az általa megidézett idegen hangoktól. Megtartja magának a kívülállás jogát, a rálátás isteni kiváltságát, ezért mesélhet R. C.-ről, még ha csak történettöredékeket is, R. C.-ről, aki némaságával a szerzői hangot ellentétezi, mindig csak holnap vagy holnapután megírt jó verseivel pedig azt a már létező Kulcsár-verset, melyben töredékes lénye arcot kap. Ez az arc azonban folyton változtatja vonásait, hol egy gyerek, hol egy aggastyán néz ránk a szövegből, míg végül Camus–Grand–Kulcsár amazonjának maszkjában végképp el nem oldódik a kényszerű bizonyosságok világától.

Kulcsár Ferenc a grammatika adta lehetőségek kihasználásával a beszélő hangok (és R. C. néma csendje) egybeolvasztását hajtja végre a Holnapok, honlapok beszédalanya és a Camus-idézetben kirajzolódó szubjektumok többszörös bravúros cseréjével. Az eddig jól hallható szerzői hang átsajátítja az idegen beszédet, elmosódik a határ az én és a más tapasztalata között, az elbeszélőből elbeszélt lesz, szerző és szereplő viszonya tótágast áll.

A szerzői hang azonban az utolsó versig a krónikásé, aki hol nosztalgikusan, hol ironikusan beszél. Ahol nincs – a gyerekkor hétköznapjaiban –, ott mítoszt épít, ahol van – az édeni történetben –, ott keresetten naiv, a magasztos eseményeket alulstilizáló ironikus megszólalásával demitizál, de krónikási feladatát mindvégig teljesíti: beszámol és leír, s beszámolója alapján az olvasó előtt feltárul, hogy mit és hogyan olvas Kulcsár Ferenc a kortárs lírából.