Újabb lapszéli jegyzetek

Evelyn Waugh könyvét olvasom Edmund Campionról, a mártírhalált halt és a 20. században szentté avatott angol jezsuitáról. (Persze a Balassi-év ösztönzésére: az érdekel, miért fogott hozzá nem sokkal halála előtt Balassi Bálint a Rationes decem [Tíz okok] fordításához.) A „Campianus” néven ismert Campion rendkívüli hőse volt korának. Fiatalon Oxfordban tanít, anglikán segédlelkésszé avatják; kiváló szónok, akinek képességeit 1564-ben Erzsébet királynő és Leicester grófja egyaránt felismeri. Rövid írországi közjáték után Campion emigrál, mert bár tett engedményeket az államnak, igazából nem kívánja elhagyni ősei hitét. Katolicizmusa Douaiban (a katolikus angol menekültek kollégiumában), Rómában és Prágában, ahol hat évig tanít retorikát, egyre izmosodik, személyes meggyőződésből életmisszióvá válik. 1580-ban a jezsuita rendfőnök többedmagával „átdobja” Angliába, hogy ott győzze meg az államhatalmat üdvös szándékairól, illetve gondozza a pásztor nélkül maradt nyájat. Néhány hónappal később elfogják, hazaárulásért elítélik és kegyetlen módon kivégzik.

Eddig a tények. De Waugh könyvéből fény derül fontos részletekre. Eddig sem volt titok, mi okozta I. Erzsébet minisztereinek paranoid katolikusellenességét: V. Pius pápa 1570-ben kiközösítette a királynőt, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy ha őt egy katolikus merénylő megöli, feloldozást, bűnbocsánatot nyerhet a Vatikántól. (Páran meg is próbálták, sikertelenül). Ehhez még hozzájárult a spanyol inváziótól való félelem (az Armada pusztulása még messze van), ami ugyan hosszú távon jót tett az angolok friss nemzettudatának, rövid távon azonban csak növelte az idegenfóbiát. Ilyen körülmények közt vakmerő vállalkozás volt jezsuitákat küldeni Angliába, bár a jezsuiták (az „adjuk meg a császárnak, ami a császáré” elv alapján) próbáltak kompromisszumos taktikával enyhíteni a kiközösítés bélyegén; a protestáns állam szempontjából ez mégsem volt más, mint provokáció. Ráadásul ugyanabban az évben, amikor Campion és rendtársa, Robert Persons Angliába érkeztek, Írországban kitört egy (Rómából öt hajóval támogatott) katolikus felkelés. Ezek után hiába mondogatta Campion, hogy semmi köze az írországi pápai nunciushoz, természetes módon ő is azonnal árulás gyanújába keveredett.

És még valami: a Tíz okokat Campion angol földön írta, ottani alig egyéves, de annál intenzívebb missziója során. Ezt megelőzte egy másik rövid vitairat, a Campion’s Brag, vagyis  Campion hetvenkedése, ami arról szól, hogy egy szabad és a világi hatalom által nem befolyásolt vitában bizonyára a katolikus fél lenne a győztes. A Tíz okok ennél megfontoltabb, különböző egyházi tekintélyekre hivatkozó, latin nyelvű vitairat – meglep benne Campion kínos erőfeszítése, hogy különválassza vallása igazságát az angol állam érdekeitől. Vagyis a Tíz okok nem támadja Erzsébetet, hanem csak kéri, térjen vissza a hagyományos keresztény dogmákhoz. De még Campion sem vonhatja vissza az 1570-es kiközösítést, ami miatt minden angol katolikus, még a legjámborabb is, hazaárulás gyanújába keveredik! (Itt jegyezném meg, hogy a Shakespeare-kutatók az utóbbi időben mind határozottabban állítják: a Lear király szerzője kriptokatolikus volt, s műveiből számos, a katolikusok iránti rokonszenvet mutató célzást lehet kihámozni.)

De ami megborzongatja a mai olvasót, az Campion és jezsuita társainak bírósági tárgyalása 1581 őszén Londonban. Az itteni eljárás ugyanis kísértetiesen emlékeztet a harmincas évek sztálini „koncepciós” pereire, a „trockista-buharinista elhajlók” fantasztikus vádak alapján történt elítélésére. A többi közt Edmund Campiont azzal vádolják, hogy más katolikus atyákkal együtt Rheimsben I. Erzsébet meggyilkolását tervezte!  A különbség a szovjet perekkel szemben az, hogy a korábban többször is kínpadra vont Campion a bíróság előtt felháborodottan utasítja vissza a tanúk hamis esküjével megtámogatott vádat, s társai nevében is kimondja: őket nem árulásért, hanem hitükért fogják kivégezni. Vagyis ha az állam érdekei úgy kívánják, a „boldog Angliában” semmis a római jog, a fizetett besúgók szava felülírja a vádlottak esküjét.

Hogy is szólt a régi szállóige? „Nincsen új a nap alatt.”  

Meghívót kapok a kassai Márai-szobor avatására. Örömmel nyugtázom az eseményt, ami nemcsak Márainak, a magyar írónak, hanem az európai szellemiségű kassai magyarnak is szól.

Nyugaton tovább dühöng a Márai-láz. Pár hete megjelent a Vendégjáték Bolzanóban angolul, George Szirtes lendületes fordításában. Címe (számomra ismeretlen okból) Amerikában Casanova in Bolzano, Nagy-Britanniában Conversations in Bolzano. Knopf, Márai amerikai kiadója „mindössze” 75 ezer példányt nyomattatott a könyvből!

Hallom, hogy film készül A gyertyák csonkig égnekből, állítólag Sean Connery játssza benne a tábornokot. Ha valaminek sikere van a nyugati világban, szinte lehetetlen elkerülni a megfilmesítést.

De mit mond erről maga Márai? 1943–44-es naplójából idézem: „Egy úr fölkeres, s magas [...] összeget kínál, ha megengedem, hogy A gyertyák csonkig égnek című regényemből mozgóképet csináljanak. Természetesen nem engedem meg, mert már én sem tudom leírni a teljes igazat, s ezért el tudom képzelni, mit csinálnak hazugságban abból, amit én nem bírtam elmondani!” Hajrá Hollywood!

Még egy angol könyv, ezúttal politológiai – Johanna C. Granville: The First Domino. International Decision Making during the Hungarian Crisis of 1956. Kiadta a Texas A&M University Press. Ez az amerikai kutató (egyébként egyetemi tanár) a nagyhatalmak ötvenhatos nézeteit és álláspontját vizsgálja, ahol is a magyar forradalmat „az első dominónak” tekintették, amelynek ledőlése magával vonhatja az összes többi szovjet csatlósállam bukását. Szerintem ez a hipotézis túlzott, de az biztos, ahogy azt egy jeles emigráns szerkesztő írta, hogy ez volt az a forradalom, amelynek tizenhárom napja „megrázta a Kremlt”, és valóban ez indította meg a szovjet birodalom és a Szovjetunió lassú, de biztos bomlási folyamatát. Erre emlékeznek még ma is Nyugaton, és lehetett közben Rubik-kocka, gulyáskommunizmus és bársonyos rendszerváltás, még ma is 1956 az, ami miatt Magyarországot számon tartják az újabb kori történelemben.

Granville asszony végigkutatta a szovjet levéltárakat, de kutatott Magyarországon, Varsóban és Washingtonban is. Eredményei között említeném azt a magyar kutatók által már jól ismert, de Nyugaton nem eléggé hangoztatott tételt, hogy a szovjet vezetés egyáltalán nem volt monolitikus a magyar forradalom megítélésében, illetve kezelésében. Még Zsukov marsall is latolgatta a teljes kivonulás lehetőségét, s ami döntően esett latba a szovjet Politbüró vitáiban, az a kínai álláspont hirtelen megmerevedése volt: ők a lengyel változásokat támogatták, Nagy Imre forradalmi kormányátalakításaitól és az MDP szétesésétől megrémültek. Megijesztette ez Titót is, akinek beleegyezésére Hruscsovnak szüksége volt a második beavatkozáshoz, de azt aztán minden különösebb nehézség nélkül megkapta. Más kérdés, hogy Nagy Imre elrablása a jugoszláv követségről (Kádár menlevelével, ami annyit ért, mint a papír, amire írták) már sok volt Titóéknak, s a zárt Nagy Imre-per a négy halálos ítélettel aztán hosszabb időre befagyasztotta a jugoszláv–szovjet kapcsolatokat.

Budapesten jártamban megnéztem a A temetetlen halott című filmet Nagy Imréről. Mészáros Márta rendezte, Jan Nowicki lengyel színésszel a főszerepben. Maga a film vegyes érzelmeket keltett bennem: voltak igen szép jelenetei, és különösen a második rész drámája fogott meg, de több dolgot nem értettem. Miért nem „nevesítették” Nagy Imre vádlott-társait? Miért nem tették világosabbá a fiatalabb nézők számára, mi is történt valójában 1956-ban? A bevágott dokumentumfilm képeiből ez nem igazán érthető, mint ahogy az sem, hogy miért ragaszkodott Nagy Imre ahhoz, hogy ő a Magyar Népköztársaság utolsó törvényes miniszterelnöke? Ha nem játékfilmről lenne szó, azt is szóvá tehetnénk, miért nem jelezte a rendező, hogy a titkos Nagy Imre-pert kétszer is elkezdték – először 1958 februárjában, majd taktikai okokból abbahagyták, hogy aztán júniusban „meggyorsítva” folytassák.

De térjünk vissza Johanna Granville könyvéhez. Jól, de kicsit hézagosan elemzi a jugoszláv álláspontot Nagy Imrét illetően. Nem hiszi, hogy Hruscsov megzsarolta volna Kádárt 1958-as tavaszi látogatása alatt, amire pedig vannak bizonyítékok – ha Kádár nem mond el mindent Titóval való találkozásáról, ne számítson további teljes szovjet támogatásra! Vagyis Kádár kényszerhelyzetbe került, s mint életében többször, ezúttal is csak árulással menthette meg pozícióját – ez volt a harmadik árulása, ami végső soron Nagy Imre meggyilkolásával járt. Ugyanis Hruscsov (aki emlékiratai alapján később már megbánta Nagy Imre kivégzését) a jugoszláv kártyák felfedéséért cserébe adhatott szabad kezet Kádárnak a magyar vérbíróság előre elkészített halálos ítéletéhez.

S itt felmerül a kérdés, amire Granville nem válaszol: mennyit tudott a CIA, illetve az amerikai vezetés a készülő Nagy Imre-perről? Két eset van: ha nem tudtak semmit, az elég rossz fényt vetne az amerikai hírszerzésre. Valószínűbb, hogy kaptak jelentéseket Nagy Imréék hazahozataláról Romániából és a tárgyalás előkészítéséről is, annál is inkább, mert Dr. Radó Zoltán, a tárgyalásra először kijelölt bíró betegségére (és valószínűleg jobb meggyőződésére) való tekintettel lemondott tisztségéről még 1958 februárjában! (Nagy Imrét később a Vida-tanács tárgyalta.) Ha viszont tudtak róla, miért nem gyakorolt nyomást az amerikai külügyminiszter Kádárékra azzal, hogy Nagy Imre kivégzése súlyos következményekkel járhat az amúgy is elszigetelt rezsimre nézve?

Negyvenhat éve végezték ki Nagy Imrét, Maléter Pált, Gimes Miklóst, Szilágyi Józsefet és rajtuk kívül még több száz, a forradalomban részt vett férfit és nőt. A mai magyar köztársaság és a magyar demokrácia csak akkor lesz életképes, ha a forradalom áldozatait tiszteletben tartja, emléküket valóban megőrzi, ha az avatag Horthy-rendszer hagyományai helyett Bibó István, Nagy Imre és Kéthly Anna példáját állítja a fiatalok elé, arra próbál építeni. Mert ne feledjük: minden politikai rendszernek szüksége van vállalható értékekre és hagyományokra.