A törlésjel nem törölhető

1

„Végy egy marhát, és tépd ki a nyelvét…” – olvasható a régi receptkönyvben, amit Martin Márk én-elbeszélője szed elő múltjának valamelyik poros rekeszéből, és ami vélhetően a marhanyelv elkészítésének valamely (franciásan) pikáns módjára utal. A Járt utat kétszer járj! című könyv kontextusában azonban az ily módon kézre kerített marha szemantikai mozgásterébe bekerül az az én, aki a szövegben nyelvi és szexuális identitásának lehetőségeivel kísérletezik. Mégpedig úgy, hogy fogja és „kitépi” a saját nyelvét – azaz veszi az ént, ezt a marhát, és (francia) nyelviségéből adódó sorsát próbálja átírni azzal, hogy új nyelvet választ számára, a magyart.

Túl az itt felkínált gasztronómiai megközelítésen, a könyv a (francia) posztstrukturalisták nyelviséget illető radikális szkepszise felől nézve sem érdektelen kísérlet, amennyiben az alapelgondolást az én végzetes és folyamatos ontológiai próbatételeként fejti ki. Akár Kristeva „folyamatos és próbára tett szubjektuma” felől, akár az Apa nevével, illetve a Másikkal való elszánt harc Lacannál kifejtett változatai felől olvasom a könyvet, mindenképp e küzdelem kilátástalansága, illetve a végső cél egyszer s mindenkori elérésének szükségszerű kudarca válik nyilvánvalóvá. Martin Márk zavarba ejtő kísérlete, hogy elbeszélő énje a fikcionalitás boszorkánykonyhájában főzze ki a (magyar) nyelvben fellelhető és az én számára megnyugtató (franciás utóízű) etimológiákkal fűszerezett identitását, sorsszerűen visszatalál ahhoz az eredendő hasadtsághoz, melyet a dekonstruktív észjárás szerint működő szubjektumelméletek olyan részletesen elemeznek.

Martin Márk énje tehát a könyv végére kénytelen belátni, hogy nincs más választása azon a hasadt identitáson kívül, melynek meghatározó aspektusa, hogy „elfogadom magamban és magamból, ami az apámé, illetve őtőle való” (141). A dolog pikantériáját az adja, hogy e felismeréshez egy „amerikai csörgőfának öltözött” (141) párka lesújtó hatására jut el. Ott sétálgat a Diósárok úton lefelé, amikor meg kell állnia lejegyezni egy sorsdöntő jelentőségű mondatot, és ez az elhatározása menti meg attól, hogy fejére zuhanjon egy viharban leszakított roppant faág, az amerikai csörgőfáé. Ráadásul még amerikai is. Így áll elő a könyv végére az a francia-magyar Martin Márk, aki – amerikai hatásra – a könyv borítóján visszamenőleg törlésjel alá helyezi az identitásával küszködő Marcot. Hangsúlyozom, nem törli, hanem törlésjel alá helyezi. Viszont hiába is próbálnád, kedves olvasó, a dolgok tisztázásának kritikusi hevében puha ujjbegyeddel letörölni a Marcot elfedő(rző) törlésjelet: a törlésjel nem törölhető.

2

„Valami mégis ellenáll bennem” (33). Valami én. Valami, ami legalább annyira én, mint az, aminek ellenáll. Ha azt tekintem, hogy bizonyos (pszichoanalitikus) elméletek szerint az ellenállás mindig az én erős involváltságát (is) feltételezi. Innen válik érthetővé az, ahogyan a könyvbeli én ellenszegül az Apának, az Apa Nevének, egészen odáig menően, hogy az anyanyelve által előírt és számára ismétléskényszerében adódó sorsát, illetve e sors egyediségét jelölő nevet is meg szeretné változtatni. Az Apa Martin Márk én-elbeszélője számára nemcsak a családnév megbélyegző hatalmaként jelentkezik, hanem „rátelepszik mindenre, még a vezetéknevemre is” (95). (Martin) ennek a „rendkívül szabályszerető embernek” (94) a párhuzamosok iránti tiszteletét jelöli, emellett azonban a hatékony dekonstruktőrként működő én-elbeszélő számára marque-ként is értelmezhető, ami a márka és a nyom jelentéslehetőségeit fedi (f)el.

Az Apa nyomának kiküszöbölését az imádott anya lánykori nevének (Secret) felvételével próbálja megvalósítani, így teremtődhetne egy olyan én, aki magát Marc Secret-nek ismerné el magában hordozva a se crée (teremtődik) folyamatos jelenét, ami az elszabaduló etimologizálás hatására a bevégezhetetlen identitásváltás jelölőjeként (Márk Teremtődik Titokban) kezdene el működni. Ez az én új nevének performatív erejét úgy értelmezi, hogy:

„ez a visszaható ige különösen hízeleg hit-, isten- és apaságtagadásomnak, mert a cselekvés az igealanytól, vagyis magamtól indul ki minden külső hatás és kényszer nélkül (idegen sperma, bolyongó bolygók konjunkciója, születésem önkényes, korlátozó nyelvi, családi, társadalmi, gazdasági és kulturális körülményei), de mindaz, amit avégett cselekszem, hogy létrehozzam önmagamat saját tetszésem és valódi alkatom szerint, az vissza is hat rám, önmagamra is irányul, tehát egyszerre cselekvő és szenvedő is vagyok, akár az Uroborosz kígyó, ki kör alakban a saját farkába harap, jelképezve, mint ahogy valamelyik könyvben olvastam, a kezdet és a vég nélküli teremtés kibonthatatlan egységét, ahogy jómagam, bár nem ilyen szépen, legelső nyakcsigolyatörő önszopási próbálkozásaim közben szándékoztam” (97–98).

A fenti mondat szintaktikai Uroborosza a névadási kísérletet ironikusan átesztétizált „önszopási próbálkozássá” minősíti. Az apa és anya „összetársításának örök és tüntető színházaként” (98) felfogott újabb névlehetőség helyett az anyai nagybácsi keresztnevének alternatívája adódik, és az így megneveződő én magát Marc-Hervé Martinként ismeri. E név kiejtése azonban épp az újonnan választott anyanyelv beszélőinek – azaz a magyaroknak – okoz nehézséget, és a későbbi Martin Márk ebben sem tud megnyugvással magára ismerni. A névadási kísérletek sorozatos kudarca közben egyre erősebbé válik az én-elbeszélő azon meggyőződése, hogy az Apa Nevétől való megszabadulás akkor a legtökéletesebb, ha radikálisan és visszavonhatatlanul megváltoztatja anyanyelvét.

Ezen a ponton mégis különösnek tűnhet, hogy az Apa nyomát nevében magán viselő én anya-nyelve „kitépésével” próbál megszabadulni az Apa, a Törvény, a Norma zsarnokságától. Martin Márk énje(i) számára az anya-nyelv látszólagos ellentmondással a gyűlölt Apa közegeként értelmeződik, holott a szó betű szerinti értelemben a szerető anya aspektusát erősítené fel. Erre az ellentmondásra azonban nem találunk utalást az ambivalenciákra egyébként oly érzékeny én-elbeszélő szövegében. Hacsak azt nem fogjuk fel ekként, amikor az anyanyelv a magzatburok metaforájaként kezd el működni, „[m]intha egy förtelmesen obszcén hártya örökre bezárna minket anyanyelvünk burkába: az érzések, a gondolatjárás hártyája…” (38). Ez a metaforikus „gondolatjárás” az anya ambivalens figurájának azon retorikai működésére mutat rá, amelyet a posztstrukturalista szubjektumelméletek az „anya abjekciójaként” emlegetnek. Az anya(nyelv) elvetése ilyen értelemben nem más, mint a megtartó anya(nyelv)i közegben való megrekedés nyílt elutasítása. Így adódik az én-elbeszélő számára a magyar nyelv az én teljes felszámolásának alternatívájaként.

3

„A Magyar Nyelv szüntelen csábít és áltat” (16). Az anyanyelvvel való leszámolás és az ezzel járó identitásvesztés egy olyan „kéjcentrikus beszédstílust” (51) eredményez, ami a beszélő azon vágyának retorikai transzformációja, hogy „úgy egészében, egész a kiejtésig, a szám legbenső csókjaival is megérinthessem a magyar nyelvet” (35). A magyar nyelvvel való érintkezés, a csábító, idegen nyelvbe való „behatolási vágy” (35) és a megerőszakolás fantáziája (50) mellett ugyanolyan intenzitással jelentkezik a vele való egyesülés szenvedélye akár úgy is, mint a szüzesség elvesztésének képzete: „a magyar nyelv elvette a szüzességemet, mert belém hatolt, úgy is mondhatnám, hogy mélységében fedeztem föl a magyart” (51). A metaforika alapvetően hermafrodita pozicionáltságot sugall: az én-elbeszélő önkényesen váltogatja a konvencionálisan női (szüzesség elvesztése) és férfi (a mélységek felfedezése) szerepeit, és ezzel el is bizonytalanítja a normatív, heteroszexuális nemi berendezkedés struktúráit. Ezt a nyelvi gyakorlatot legitimálja az a kéjes felismerés, hogy a magyar nyelv „Hímnős! Hermafrodita!”, és „anyanyelvemmel ellentétben (így hát örök tiszteletemre) nem tesz önkényes nemi különbséget a dolgok, lények között” (55).

A fentiek alapján arra lehetne tehát gondolni, hogy az anyanyelvében előírt kényszerű nemi identitását törlendő az én-elbeszélő számára a magyar nyelv az ígéret földjeként jelenik meg, ahol lehetővé válik a heteroszexuális gyakorlat bevett nemi szerepeinek felülírása. Csakhogy még mielőtt az olvasó eljutna a magyar irodalomban oly ritka homoerotikus szerelmi jelenet leírásához (73–81), és nyilvánvalóvá válna számára a beszélő én homoszexuális identitása, egy olyan erősen ideologikus trópusba botlik, ami leleplezi az egyébként nagy leleményességgel hosszan késleltetett „come out” látszólagos elfogulatlanságát. Arra a beszámolóra gondolok, amikor az én-elbeszélő a magyar nyelven írott szövegeire kapott kritikákra reagálva úgy véli, hogy ezek a bíráló megjegyzések nem arra vonatkoztak, hogy „én egyszerűen egy picsarossz firkász vagyok semmi több” (68), hanem stb. Amire itt fel szeretném hívni a figyelmet, az a „picsarossz firkász” szókapcsolat retorikai működése. Azt gondolom, hogy a kontextusban a „rossz firkász” is elég hervasztó lenne, a „picsarossz” azonban még el is nőiesíti, és ezzel minősíteni látszik az én írástevékenységét. Mintha a „picsarossz” érzékletességével az én a Rossz transzcendentális mélységeibe/magasságaiba hatolna. Rossz, rosszabb, legrosszabb, legeslegrosszabb, picsarossz? Miért épp picsarossz? Miért társítható ennyire magától értetődően a rosszal? Miért olyan rossz[1] az?

Mindezzel pusztán arra szeretnék utalni, hogy rendben, hogy a magyar nyelv hermafrodita, hímnős, hogy nem jelöli a nemi különbségeket, hogy tágabb teret ad a nemi szerepek nomád váltogatásának, ez viszont még nem jelenti azt, hogy a beszélő ideológiai elvakultságában ne tudná arra használni, hogy hangot adjon előítéleteinek. Illetve, hogy a nyelv ne tudná úgy használni a beszélőt, hogy ne lepleződjön le az én titkolt prekoncepciója. Másrészt pedig nem hinném, hogy egy heteroszexuális én-elbeszélő számára ennyire magától értetődő lenne a fent említett két szó társíthatósága.

4

„Hát persze. Ki ne igyekezne elfutni a sorsa elől” (107). Martin Márk narratív próbálkozása ennek a projektnek a megvalósulási fázisait követi nyomon. Tervének egyik leglényegesebb aspektusa pedig az, hogy az én felismerje és többé-kevésbé tárgyilagosan leszámoljon ismétléskényszerében adódó sorsával, aminek ugyanúgy része, hogy önmagát véli felismerni nagyanyja bátyjában, Henriben (akinek titkolt homoszexuális vonzalma sorsszerűvé tenné és megmagyarázná saját szexuális identitását), mint az, hogy „minden gyermek- és serdülőkori vérző sebesülésem csak egy-egy változata volt ugyanazoknak a baleseteknek, amelyek régen ott, a Várban már lezajlottak egyszer anyámmal és az öccsével az ő gyermek- és serdülőkorukban” (131). „Mindig minden megismétlődik az ember életében” (88). Majd oldalakkal később: „[m]inden mindig megismétlődik az ember életében” (103). Kisebb-nagyobb eltérésekkel, melyek azonban csak még jobban megerősítik az ismétlődés sorsformáló hatalmát. „De minek is meséljek tovább, annyira ugyanaz, ugyanaz volt minden, hogy szükségképpen kicsit más is kellett, hogy legyen” (137). Ezt a pszichoanalitikus determinációkkal terhelt sorsot törli el sikeresen a könyv végére Martin Márk elbeszélő énje, jóllehet szövegében helyenként összeférhetetlennek bizonyulnak a különböző szövegtípusok és -modalitások. Nem mindig mozdul rá az esszéisztikus próza az abszurd drámára, nem mindig tesz jót a drámának a (pszichoanalitikus) elmélet, végül pedig nem mindig tud élvezetesen beszívódni a szürreális az etimologizáló, nyelvelméleti eszmefuttatásokba. Ezen túlmenően semmiképp nem tesz jót a szövegnek, ha életrajzként vagy akár vallomásként olvassuk, amint azt a könyv alcíme (és a szerkesztői utószó) javasolja. Arra utalok, hogy a fikció (f)elszabadulásához és élvezetéhez talán az járulhat hozzá a legerőteljesebben, ha a könyvet mindvégig az én narratív identitásának kialakulási folyamatában tartjuk, ahol a Martin Márk szerzői név „pusztán” annak a jelölője, hogy a törlésjel nem törölhető.

[1] A kérdésre adott válaszokat minden bizonnyal a könyv 46., ÜRES oldalán találhatja meg az olvasó.