■ Tóth Sándor Attila (Tanulmány)

A janusi költői hagyomány a 18. századi magyarországi neolatin költészet egy darabjában

Szerdahely György DE LAURO: Quae olim Ianus Pannonius plantavit*

című verséről

Parnassi in Silva, quam Mercurianus honori

Pannoniae cuperet perpetuare, viret

Laurus opaca, manu quondam plantata Poetae

Pannonii, et Clario sacrificata Deo.

Hanc tibi, dicebat, patrio sub sidere Laurum

Ianus Pannonius ponit Apollo! fave.

Parva licet sint dona, placent; quia dona Poeta

Quae facit, illa suo Carmine grata facit.

Laurus Apllineo sub Numine tuta nec ignes,

Ardentis Sirii, nec Boreale Gelu

Aut timet, aut sentit; sed ramos spargit, et auget,

Conservatque suas intemerata comas.

Iam tria victrici superavit Secula fronde,

Avertitque suis fulmina multa nimis.

Saepe triumphales, qui promeruere, Coronas

Vatibus haec Laurus, Militibusque dedit.

Nomina non dicam; satis est memorasse: Poetas

Inde sibi aeternum participasse decus.**

Phoebe, licetne mihi similem sperare Coronam?

Vel scelus est animo spem posuisse meo?

Nolo ego Phoebe tuam temere contingere Daphnem;

Quodve tibi sacrum est, carpere nolo decus.

Si merui, parvam resecabis ab arbore frondem,

Ornabitque meum Laurea parva caput.

Tunc ego fatidico Vates praenuncius ore

Carmina Parnassi vertice digna canam.

(„A Parnasszus erdejében virágzik az árnyas babérfa, melyet a mercuriusi férfi Magyarország dicsőségére vágyik tovább nevelni, amelyet hajdanában egy magyarországi költő ültetett kezével, és a híres istennek szentelt. Ezt a babérfát, mondogatta, a hazai ég alá Janus Pannonius ültette számodra, Apolló! Légy kegyelmes hozzá. Lehetnek az ajándékok parányik, mégis tetszenek; mivel ezeket a költő hozza létre, s azokat kedvessé teszi versével. Apolló isteni fennhatósága alatt az óvakodó babér sem nem féli, s észre sem veszi a lángoló Sirius [forróság] tüzét vagy az északi fagyot, hanem kiterjeszti s növeszti ágait, és sértetlenül megőrzi lombkoronáját. Immár három emberöltő óta bővében van győzelmes lombozatának, és sok villámot térített el fenyegető külsejével. Gyakran adott ez a babérfa győzelmet jelentő koszorút oly költőknek és hadvezéreknek, akik megérdemelték. Nem mondok neveket; elég emlékezni: eszerint a költők örök hírnevet érdemelnek. Apolló! Remélhetek-e hasonló koszorút? Vagy bűn az, hogy lelkemben reménykedem? Phoebus! Nem akarom én még véletlenül sem megérinteni Daphnédat; mert ő számodra szent, nem akarom ékedet tépkedni. Ha megérdemlem, majd egy kicsi lombot magad vágsz fájából, és e kicsi babér fogja ékesíteni fejem. Akkor én, a hírnök-költő jövendőmondó ajakkal fogok a Parnasszus tetején fenséges dalokat énekelni.”)

*

Szerdahely György Alajos (1740–1808) a neolatin tudóskodó költészet reprezentáns képviselője a magyarországi latin verset illetően. A bibliográfiai források általában annyit közölnek életéről, hogy 1740-ben egy kis Vas megyei faluban, Vathon született. A gimnázium hat osztályát Kőszegen végezte, majd – az életrajzírók szerint hajlamát követve – 1755-ben a jezsuiták nevelőintézetében találjuk.[1] A hatévesen a jezsuita iskolába kerülő Szerdahely világnézetét és poétikai műveltségét is meghatározták ezek az évek. A jezsuiták harcos katolicizmusa és aulikus magatartásmódja nyomta rá életére és személyiségére a bélyegét, mely azonban a pázmányi szellemben az ország sorsáért felelősséget vállaló, az egyetemes és a nemzeti kulturális értékeket felkarolni akaró magatartásformát jelentett. A műveltség szempontjából pedig a klasszikus hagyományokkal való felvértezettséget és annak a jezsuita poétikai iskolának a műveltségkörét, mely Európában nagy hagyományokkal és költői kultúrával rendelkezett, s melynek eleme a latin humanitas képzésén alapult; mindez pedig magasan elsajátított ismereteket jelentett a stilisztika, a retorika és a poétika terén. Ennek működéséről konkrétan is tudunk, hiszen a jezsuiták győri tanárképzőjének jegyzetanyaga tanúskodik arról a poétikaoktatásról, melynek elméletét és gyakorlatát Szerdahely is elsajátíthatta, s az életmű tanúsága szerint el is sajátította.[2] A bölcsészetet már a bécsi egyetemen hallgatta, melynek filozófiai és teológiai tanszékeit a jezsuiták vezették. Hogy milyen hatással volt rá a fényes császárváros, nem tudjuk, hiszen novíciusként nem mozgott oly otthonosan az előkelő szellemi társaságokban, mint a néhány év múlva idekerülő tanulatlan Szabolcs megyei ifjú, Bessenyei György, kit a rátoluló szellemi hatások nemzeti elmaradottságának tudatára ébresztettek. A korban hódító franciás műveltég és a francia nyelv elsajátítása tőle sem idegen, bár a német mellett csak amolyan második idegen nyelvként vette tanulását. Hazájába visszatérve Szerdahely valószínűen a pázmányi szellemet követve Nagyszombatban – hol teológiai tanulmányait folytatta – ébredt rá az ország művelődési viszonyai javításának szükségességére, hiszen bizonyosan disszonanciát keltett benne a világvárosi Bécs és az eldugott Nagyszombat közötti különbség. A jezsuiták harmadik fogadalmát is letéve Pozsonyban pappá szentelték. Ott egyébként képzettségének megfelelően a szónoklattani osztályban tanított. Verseiben is megemlékezik rendje feloszlatásáról (1773), mely egzisztenciális válságot nem jelentett ugyan számára, hiszen mint sok rendtársa, ő is a tanári pályán maradt. Mégis sorscsapásként éli meg a rend feloszlatását, melyről a Silva című verseskötetének (1788.; 1803) két költeményben emlékezik meg. A Threnodia in occasu societatis Iesu (Gyászének a Jézustársaság veszéséről) című versében a rend elvesztése miatti fájdalmát fogalmazza meg megrendítő képekben. A rend történetének végnapjai jöttek el, amely miatt a sírás fojtogatja. Keserves kínokat kell kiállnia, szívét a bánat marcangolja. Ajkát sóhajtások hagyják el, arcáról könny pereg, szívét a Keservek terhe nyomja.[3] Hasonlóan ír másik költeményében (De anno S. I. fatali) is: A végzetes év sok jajveszékelést hozva elpusztította a jezsuita rendet. A tartaroszi árnyékvilágba száműzetett költő azt gondolja, hogy mindez a végzet büntetése, és talán nem fog soha visszaemlékezni a végzetes pusztulásra, ha sok pohárral iszik a Léthe vizéből. Erebosz királya azonban innen nem engedi visszatérni a felvilágba (ez allegorikusan a rendre vonatkozik), s megparancsolja, hogy verjék bilincsbe s tegyenek rá igát.[4]

Papként az esztergomi főegyházmegyéhez került, tanárként működve pedig letette a bölcsészeti doktorátust a nagyszombati egyetemen, s az 1774-ben rendszeresített esztétikai tanszék első tanára lett. Itt egyúttal a világi szónoklattant is tanította, s mintegy tíz évet töltött ebben az állásában. Az egyetem viharos időszakában a Budára, később, hat év múlva pedig Pestre költöző intézményben is megtartotta tanszékét, sőt 1779-ben egy ízben a bölcseleti karban dékáni megbízatást is betöltött. A politika változásai azonban exjezsuitaként őt sem kímélték, s 1784-ben el kellett hagynia az állását eléggé nyilvánvalóan azért, hogy a tanszéken protestáns ember kinevezésével a jezsuita (katolikus) szellemiség gyengüljön (örökébe egyébként Werthes Frigyes stuttgarti tanár került). II. József mégis van Swieten előterjesztésére a budai egyetemi főgimnázium igazgatójává nevezte ki, s egyszersmind a királyi helytartótanács tanulmányi bizottságának ülnöki helyét is betöltötte. Szerdahely Molnár János apátot váltotta az igazgatói székben, akit szepesi kanonokká neveztek ki. Az iskolának élve a közoktatásnak szentelte munkáját, s tanulmányi bizottsági ülnökként részt vett az 1777-es Ratio educationis átdolgozásában. Ezzel mintegy folytatta régebbi feladatát, ugyanis egy új szabályzat tervezetén már az 1791-i országgyűlés által kijelölt országos küldöttség megbízásából (mely egy új systema litterarium kidolgozását sürgette) is dolgozott, melyet aztán egykori rendtársával, a híres epigrammaköltő Makó Pállal, a nagyszombati, később pedig bécsi egyetem tanárával fejezett be. A végül is I. Ferenc uralkodása alatt 1806-ban kiadott tanulmányi rend és utasítás, a II. Ratio educationis az ország katolikus iskoláiban mintegy negyven évre irányadó maradt.

Tevékenységét számos elismerés is követte. Bothi apát, váci kanonok és főarchidiakónus lett. I. Ferenc az irodalomban és a kultúrában nyújtott érdemeiért 1805-ben a Szent István-rend kiskeresztjével jutalmazta. Tekintélyes embernek számított, irodalmi és kulturális kérdésekben nem egyszer kérték ki véleményét, olvasottsága közismert volt. Az a nem egészen valószínűtlen vád is felmerült ellene, hogy a jezsuiták és a piaristák között fennálló ellenségeskedés következtében nem tartották méltányosnak a Révaival való viselkedését, és megnyilvánulásait általában konzervatívnak tartották. Az egyik helytartótanácsi ülésen ugyanis Kant tanításának ügyében a határozottan veszélyesnek tartott új tanok ellen nyilatkozott.

Szerdahely elsősorban a bölcsészeti (széptani) tudományok elméleti embere volt, bár tudományos munkásságában a paleográfia és a történettudomány vizeire is kievezett. Tőle származik a Péterfy Károly, Szegedi János és Pray György előmunkálatain alapuló híres diplomának, a Szent István király híres görög adománylevelének kiadása felvilágosító történeti értekezések kíséretében, melyet a korban igen kedvezően ítéltek meg.[5] Igazi területe azonban a széptan, az esztétika világa, melyet egyetemi katedrán is oktatott. Váltást az 1784-ben elfoglalt igazgatói állás jelentett számára, ugyanis ettől kezdve a közoktatás ügyéért dolgozott, valamint 1788-ban elméleti tudását a gyakorlatban is megpróbálva Bécsben kiadta verseskötetét (Silva Parnassi Pannonii), melyet bővítve és megrostálva Budán 1803-ban újra megjelentetett. Az egyetemi katedra birtokában írta 1784 előtt fontos esztétikai értekezéseit. 1778-ban jelent meg Budán az Aestheica I. és II. része, majd 1780-ban ugyanott az Imago aesthetices, ezután pedig költészetelméleti munkái: 1783-ban az Ars poetica generalis, 1784-ben pedig a Poesis narrativa és a Poesis dramatica.[6] Alapos elméleti felkészültsége számottevő, latin nyelvűsége és az antikizáló-reneszánsz szemlélethez visszanyúló irodalomszemlélete akadályozta ugyan műveinek recepcióját, hatása azonban mégis alapvető a kor poétikai gondolkodását illetően.[7] Szinnyei Józsefnek a magyar írók életét és műveit bemutató könyvészeti munkája harmincnyolc tételes művét említi (a Wurzbach-féle biográfiai lexikon pedig negyvenegy műről beszél[8]), az elméleti dolgozatok sorát latin nyelvű alkalmi költemények és emlékbeszédek egészítik ki. Nemcsak elméletben tanította tehát a retorikát és a poétikát, hanem maga is rétor és poéta volt, kire a megfelelő alkalmakkor az ünnepi szónok és ódaköltő hivatalos megbízatása várt. Saját bevallása szerint latin színdarabokkal is foglalkozott, melyről a Silva (Sylva) versei között szintén megemlékezik. A Fratri meo Iosepho című költeményében szót ejt arról, hogy jezsuita testvére, Szerdahely József kanonok és temesi főesperes a drámai költészet szabályait összefoglaló könyve megjelenésével az exemplumokat is számon kéri rajta, vagyis, hogy írt-e a praeceptumoknak megfelelő darabokat. Az exjezsuita esztétikaprofesszor ugyanis az 1784-ben megjelent kézikönyvét, a Poesis dramaticát neki ajánlotta.[9] Szerdahely itt sorolja fel a szöveg tanúsága szerint azokat a munkákat, melyeket minden valószínűség szerint a jezsuita iskoladrámák hagyományának feleltek meg, s melyeket iskolákban és egyetemeken is nagy előszeretettel mutattak be általában.[10] A széptan professzora bevallja versében, hogy a színpadi múzsának is kedvelője, és sok darabot adott ki. Görög történet szolgáltatott alapot a Plutus és az Alcestis című darabjaihoz (az első Arisztophanész, a második Euripidész művének átdolgozása), melyek tetszetős versekben íródtak. Xenophon története alapján megírta a Biviumba visszatérő, de túl sokat akaró Amphitryón-fi (Hercules) történetét, vergiliusi elemek alapján drámai játékot készített a hazát Latiumban találó Aeneasról, Cicero filozófiai művének, a Somnium Scipionisnak alapján pedig az ifjú Scipióról. Drámai történetben örökítette meg a bibliai Királyok II. Könyve alapján a moabiták királyát, Mesát (Mésa, élt Kr. e. 840 körül) is. A hazai tárgyú darabok sem hiányoztak repertoárjából. A magyar történeti krónikák alapján drámai játék örökíti meg Kemény Simon halálát vagy a hun Attila testvérét, Buda királyt. Egyéb műveit és átdolgozásait jegyzetben sorolja fel, ezzel összefüggésben az Attila Clementia (A kíméletes Attila) című művét említi, valamint a Philotas és a Pamphilus című Plautus adaptációkat és a Heres Fortunatus (A szerencsés örökös) című terentiusi feldolgozást. Mindezek latin versben megírt költői művek voltak, mert akkor még lehetett római nyelven szólni. Mostanság azonban elhanyagolják a latiumi színjátszást (jegyzi meg keserűen a versben), ezért fény helyett sötétség borult az ő drámai műveire is.

Szerdahely 1808-ban halt meg 68 éves korában. Gazdag irodalmi hagyatékot hagyott a utókorra, a korabeli folyóiratok azonban csak rövid jelentésekben emlékeztek meg róla. A korabeli magyarországi folyóiratok, a Magyar Kurír és Kultsár István lapja, a Hazai és Külföldi Tudósítások csak rövid tudósításban említik halálhírét.[11] Az aulikus nézeteiről ismert professzornak a bécsi Annalesek sem méltatják irodalmi munkásságát, egyedül a német nyelvű Ofner és Pesther Zeitung méltatja érdemeit.[12] A híradással élő német lapok azzal a megjegyzéssel közölték információikat, hogy beszámoljanak Schedius Lajos (ki a pesti egyetem esztétikai tanszékén második utóda volt) hamarosan napvilágot látó latin nyelvű esztétikájáról, melynek megjelenését a politikai tekintéllyel rendelkező Szerdahely eddig használatban lévő munkája akadályozta. Legalábbis erről számol be 1809-ben a fiatal Szemere Pál a széphalmi mesternek. A következőket írja: „Schedius ma végzé el a’ Theoret. részét az Aestheticának. Hogy eddig nem nyomtattatott: Szerdahelyi, a néhai megholt, vala oka.”[13] Kazinczy és tábora s az ennek nyomán kibontakozó kazinczyánus irodalomszemlélet és esztétika tudvalevőleg nem tartotta sokra Szerdahely törekvéseit, s valójában – ismerve a széphalmi mester jezsuitaellenes kirohanásait – a felvilágosodott protestáns szellemiség is gátolta recepcióját, s Kazinczyéknak sokkal elfogadhatóbbnak tűnt az evangélikus Schedius latin nyelvű esztétikája (ki a göttingeni neoklasszikát hozta magával), mint a latin humanitason művelődött exjezsuita Szerdahelyé.[14] Mindenesetre nem túl valószínű, hogy az exjezsuita professzor akadályozta volna a göttingeni szellemet hozó Schedius esztétikái pályafutását, hiszen műve Szerdahely halála után mintegy húsz évet váratott magára, ugyanis csak 1828-ban jelent meg.[15] Mindez jelzi azonban Szerdahelynek a kazinczyánus irodalomeszmény szempontjából való értékelését. Másrészt azonban – mivel Bessenyei művelődési programja (és Kazinczy irodalomszemlélete) mellett más alternatívát képviselt a magyar kultúra felemelését illetően – latin (és görög) filológiai és irodalmi műveltsége (és nem kevésbé pozíciója) tekintélyt parancsolt és mérceként jelent meg az irodalom értékrendjét illetően.

*

E költemény tehát az 1788-ban megjelent Silva Parnassi Pannonii, vagyis a Pannóniai Parnaszus erdeje című kötetének újrakiadásában, az 1803-as verseskötetben jelent meg. A silva (vagyis helyesebben silvae) kifejezés és megnevezés az antik hagyományban Statius példáját, verseskönyvének címét követi, aki az általa igen nagyra tartott Lucanus iránti tiszteletből választotta ezt a kötetcímet.[16] Az újra kiadott kötetben Szerdahely Quintilianus szellemében igyekezett az 1788-as Silva rendetlenségét korrigálni, ami részen a versek megrostálására irányult, másrészt pedig a kötetkompozícióra. Ennek ellenére meg kell jegyeznünk, hogy a kötet silvae jellege továbbra is megmaradt, s a korrekció nem volt annyira radikális, bár kétség kívül a változás kézzelfogható. A versek mintegy harmada valóban kimaradt, a költeményekhez fűzött hosszú jegyzetek is lerövidültek vagy teljesen eltűntek. A kötetszerkezet annyiban rendeződött át, hogy a gyűjteményt két részre osztotta (Pars prima et secunda), melyeket négy-négy fejezet (sectio) alkot. Tudatos szerkesztéssel a mitikus csillagászati tanköltemény és elégia a kötet végére került, valamint az első kiadás V. könyvének utolsó verse, az Ad Lectorem (Az olvasóhoz) című versike kissé korrigálva a kompozíciót nyitó versként szerepel. E változások ellenére több költemény azonban a „helyén marad”, így a kompozíció vegyes jellege változatlan. A kötet elején az ajánlás elmarad, új előszót (Praeloquium) illeszt azonban a kötethez.[17] Ebben ugyancsak a versek extemporális, azaz hevenyészett voltára hivatkozik, hiszen egyéb elfoglaltságai között keletkeztek. Számára azonban a humanitás tudományaival és a szépmesterségekkel való foglalkozás jelenti a megnyugvást. Cicerót idézve a versek az ifjúi kornak gyönyörűséget, az idős embernek megnyugvást hoznak.

A De lauro: Quae olim Ianus Pannonius plantavit (vagyis: A babérról, melyet régen Janus Pannonius ültetett el) című költeménye tehát az 1803-as kötet második részének (Sectio secunda) XVII. darabja.[18] Az észak-itáliai reneszánsz humanitas (műveltség) átplántálója, a híres magyarországi poéta Janus Pannonius (1438–1472) is beszél egy fáról, méghozzá arról a mandulafáról (amygdala), melyet a pécsi püspöki kertben látott idejekorán kivirágozni. Híres epigrammájában, az 1466-ban Pécsett írt De amygdalo in Pannonia nata című versében – Zsámboki János XVI. századi humanista írónál, aki Janus Pannonius műveinek első összegyűjtője és kiadója volt, ez a vers még De Amygdala in hyeme florente[19] (A télben virágzó mandulafáról) címen szerepel – arról panaszkodik, hogy ő maga nem jut-e a télben kivirágzó mandulafa sorsára, vagyis az idő előtti virágzás hozhat-e gyümölcsöt. Kételye nem igazolódott, hiszen a reneszánsz kultúra az ország mostoha történelmi sorsa ellenére is virágzott, a neolatin líra pedig a 19. század elejéig nyomdokain jelentős költői életművek táplálója lett. Érdekes értelmezést nyújt a mandulafa virágzásáról, illetve megmaradásáról Andrea Alciato emblémája, amely már a janusi mandulafát a neolatin költészet szimbólumaként kezeli. A következő ábrán és a hozzá kapcsolódó epigrammában nézzük ennek ikonográfiai vonatkozásait:

Cur properans foliis praemittis, amygdale, flores?

Odi pupillos praecocis ingenii.

(Mandula, miért, hogy lombod sincs, s máris kivirágzol?

Rosszallom, ha korán érnek a gyermekeink.)[20]

A képen középen egy lombos mandulafát látunk, egy gyermeket, aki a születést, az életet jelképezi, egy koponyát, ami a halál, valamint egy könyvet, ami a tudomány szimbóluma. A képen még láthatunk egy férfit, valószínűleg kereplővel, ő a tudományokra való figyelemfelhívást jelképezheti. A hagyományban olykor eltűnnek ezek a szimbólumok, és csak a mandulafa marad a képen, mint a késő reneszánsz és a neolatin költészet örök kérdésének jelképe.

Térjünk vissza azonban Szerdahely költeményéhez, s a következőkben vegyük tüzetesebben szemügyre disztichonos költeményét.

A vers címben foglalt kulcsszava a babérfa (Laurus). A Parnasszus erdejében virít, vagyis Szerdahely költeményei között, hiszen ne feledjük, kötetének címe: Silva Parnassi Pannonii (A pannóniai Parnasszus erdeje, vagyis „vegyes költeményei”). E babérfa tehát parnasszusi, azaz költői magasságba emelkedett, ugyanis részint a mitológia szerint Apolló azzá tette (gondoljunk az ovidiusi Daphné történetére, ezért a híres istennek szentelt[21]), másrészt, mert azt egy magyarországi költő, Janus Pannonius hazai földön is meggyökereztette, elültette (plantavit), vagyis a latin költészetet Magyarországra hozta. Ez a gondolatiság a translatio studiorum gondolatkörébe utalja e sorokat, amelynek jelentése és gondolatisága az antik görög és római (a későbbiekben pedig egy klasszikusnak ítélt) kultúreszmény teljes adaptációját feltételezi. Ezt az igényt (és megvalósulását) a magyar kultúrában a vitézi-janusi hagyomány teremti meg, amely követendő célként mindig megvalósítandó eszmény, a klasszicizáló korok eszménye. Ezt kívánja gondjaiba venni a neolatin költői hagyomány folytatója, Szerdahely György, aki magát mercuriusi férfinak nevezi. Ennek magyarázatát az 1788-as kötet első költeményének címe (Agricola Mercurianus Poeta Rus iturus) és annak magyarázata adja.[22] Eszerint a címben az agricola cognomene, amely olyan városi vagy falusi nemzetségi helyről származó embert jelöl, aki nevét Mercuriustól nyerte. Innen a Mercurianus név (vagyis: Mercurius kegyeltje), melynek értelmében a költőt görögösen Hermopolitanusként is meg lehet nevezni. Felidézi azokat a horatiusi szöveghelyeket is, ahol a római költő a Mercurialis alakot használja.[23] A költemény harmadik disztichonjában ismét megjelenik Apolló, aki számára a hazai ég alatt (patrio sub sidere) Janus Pannonius elültette a kedves babér(fá)t, de nem a mitológiai Daphnéra szerette volna ezzel emlékeztetni az istent, hanem arra, hogy az arra érdemesült magyar poétáknak majd ennek a babérfának a lombjából font koszorút átadhassa, vagyis költészetük méltó elismerésben részesüljön. Ezért kéri az isten kegyelmét (fave). A sor másik kiemeltje Janus Pannonius, aki az általa megteremtett magyar neolatin irodalom jövőbeli virágzására gondolt, amikor a babérfát Apolló, azaz a költészet miatt elültette. Mivel a jeles pannóniai költő versei igen tetszetős latin költemények, ezért kedvesek, s ajándékul szolgálnak.

A vers menete visszatér a babérfához, ami az isten fennhatósága alatt (Apollineo sub Numine) cseperedett naggyá, aminek sem tűz, sem hideg nem árthat, s csak növeszti lombkoronáját. Az allegorikus beszéd mögött a janusi hagyományú, magyarországi latin költészet terjedése, kiszélesedése bújik meg: a nagyra növő és széles lomboronájú fa – a szöveg szerint – már három emberöltőn át növeszti lombozatát, s ereje visszarettenti még a fákat sújtó villámokat is.

A következő gondolati egységben a babérfa szerepére tér át: győzelmi koszorút ad az a hadvezéreknek és a költőknek, akik név nélkül is méltók az emlékezetre s megérdemelték a babérkoszorút.

Szerdahely ennek a költői hagyománynak a letéteményeseként a vers befejezésében maga is babérkoszorút óhajt, melyet finom szóhasználattal (hasonló koszorút – similem coronam) illusztrál. A vocativus (Phoebe!) után a ritmus a kéréshez igazítottan szapora: licetne mihi similem sperare coronam. A következő sorokban a Marsiast megnyúzó[24] Apollóval szembeni alázat érződik: nem akarja érinteni Daphnét, Apolló kedvesét, azaz a metamorfózis utáni babérfát, melynek gyenge ágaiból kötötte az isten a szerelem emlékére a babérkoszorút. A versben egyszerre szerepel az „érinteni” és a „tépkedni” szó: A költő azzal, hogy maga tépi le a lombját, ugyancsak megsértené az istent. Ha azonban költői érdemeket szerez (si merui), talán maga az isten fog levágni (resecabis) a babérfáról egy kisebb lombot (parvam frondem), s e kicsiny babérkoszorú fogja az ő fejét ékesíteni. Csak ez jogosítja fel arra, hogy jövendőmondó váteszként a Parnasszus tetején fenséges dalokat énekeljen. A beszéd persze itt is képes, s a megoldást a mitológiai háló felfejtése hozza. A Parnasszus tetején csak az igazi költő foglalhat helyet. Ott teljesítheti be vatesi, vagyis hírnöki, közvetítői, entheoszi mivoltát fenséges dalaival.

*

Szerdahely György versében a Janus Pannoniusi neolatin költői hagyomány ápolásának igénye és iránya ölt testet. Versei között kap helyet tehát a Janus által ültetett babérfa, melyet csakúgy szeretne Magyarország dicsőségére tovább nevelni, ahogy Janus ezt megfogalmazta a Laus Pannoniae című versében. A neolatin vershagyomány Szerdahely szerint tehát tovább virágzik, melynek műveléséhez és kiteljesítéséhez ő is hozzájárult. Ezért kéri Apollótól, akinek Daphné és a babérkoszorú a fennhatósága alá tartozik, a maga szerény koszorúját, hogy még továbbra is onthassa a latin verseket.

* Szerdahelynek a vershez fűzött jegyzete a következő: „Illum dico Ianum Pannonium, qui Seculo quinto decimo fuit Episcopus Quinque-Eclesiarum, et Poeta insignis; natus in ea Sclavoniae Ora, qua Dravus miscetur Danubio, ex Barbara Iannis Vitezii primum Varadinensis Episcopi, deinde Strigoniensis Archiepiscopi Sorore; Latinis, et Graecis Litteris in Italia diu, multumque eruditus, Matthiae Corvino Regi valde carus, sed postea, quod partes Casimiri Poloniae Principis Coronam Hungariae adfectantis sequutus fuerit, invisus, ac in animi moerore anno 1472, aetatis 38 mortuus. De cognomine, quod aliqui Cesince scribunt a vico nunc Csacsincze Comitatus Veröcziensis, non satis constat; nomen Ioannis imitatione Clarissimorum Poetarum mutavit in Ianum; ut ipse ait. Scripta eius opera, quae haberi poterant, saepius sunt edita, et magnis laudibus a Viris doctissimis commendata; alia praeterea dicuntur latere, alia periisse.” (Mondom, hogy ő Janus Pannonius, aki a 15. században pécsi püspök volt, és jeles költő; Sclavoniában született, ott, ahol a Dráva és a Duna találkozik, Borbála volt az anyja, Vitéz Jánosnak, aki először váradi püspök volt, aztán esztergomi érsek, a húga; a latin és a görög irodalomban Itáliában szerzett képzettséget, Korvin Mátyás király számára igen kedves volt, de később, amikor Casimir, lengyel király, aki Magyarország trónjára vágyott, részét követelte, gyűlöletessé vált, és bánatos lélekkel halt meg 1472-ben, 38 éves korában. Vezetéknevéről, amit néhányan Kesinceinek írnak egy falunévről – most Csacsincze Verőce megyében, nem tudni bizonyosat; a Ioannis (János) nevet a leghíresebb költők utánzása miatt Ianusra cserélte; ahogy maga mondja. Az őáltala írt műveket, amelyek fennmaradtak, gyakran adták ki, és az igen tudós férfiak nagy dicsérettel illették; azt mondják, hogy egyes műveket még meg sem találtak, mások pedig elpusztultak.)

**Szerdahely György e sorhoz a következő megjegyzéseket fűzi: „Laurus, D©jnh EZ GÖRÖG, opinione Veterum Apollini sacra, immarcessibilis, aeterna; utque Plinius ait: Fulmine sola non icitur; – Victorum, Poetarumque praemum, et ornamentum: Fatidicam etiam credidere, et inde Vates fieri. Has virtutes, et characteres recenset Apollo apud Ovidium Lib. 2. Metamorphoseon in ea oratione, quam habuit ad Daphnem, Penei filiam sibi dilectam:

Arbor eris certe, dixit, mea; semper habebunt

Te coma, te citharae, te nostrae Laure pharetrae. etc.

(A régiek véleménye szerint a babér (Daphné) Apollónak szentelt, hervadhatatlan, örök; ahogy Plinius mondja: Villám soha sem sújtja; – Győztesek és Költők jutalma és éke: Jövendőmondónak is hitték, és a költők is azok szoktak lenni. Ezen tulajdonságokat és jellemzőket veszi számba Apolló Ovidiusnál a Metamorphoses 2. könyvében, abban a beszédben, amit Daphnénak, Peneus általa kiválasztott lányának mond:

Bizonnyal az én fám leszel, mondta, mindig viselni foglak

Téged fürtjeimen, lantomon, íjamon, Laurám. stb.

Jegyzetek

[1] Életrajzi adatait elsőként Fejér Györgynél találjuk a pázmányi akadémia történetét feldolgozó művében (ld. Fejér, 1835). Forrásként Szinnyei írói lexikonját (Szinnyei József, Magyar írók élete és munkái I–XIV., Budapest, 1891–1914), Jánosi Bélának az esztétikájáról írt összefoglalóját (Jánosi Béla, Szerdahely György aesthetikája, Budapest, 1914), valamint Radnai Rezsőnek szintén a magyarországi esztétikai gondolkodásról írt s Szerdahelyről szóló fejezeteit (Radnai Rezső, Aestheticai törekvések Magyarországon 1772–1817. Franklin, Budapest, 1889.) használtuk. Ld. Szinneyi, 1909, 805–808.

[2] Ld. Szabó Flóris, A költészet tanításának elmélete és gyakorlata a jezsuiták győri tanárképzőjében (1742–1773.) = ItK, 1980/4, 469-485.

[3] Szerdahely György, Silva Parnassi Pannonii, Budae, 1803. (második kiadás) 25–26.

[4] Uo. 28.

[5]Diploma graecum S. Stephani Regis monialibus coenobii Vesprimiensum datum. Budae, 1804.

[6] Szerdahely poétikaelméleti munkáiról ld. Tóth Sándor Attila, A szép-jó hatalma és a jezsuita szellem. Szerdahely György költészetelmélete és poézise, Budapest, 2005. (megjelenés előtt)

[7] Művészetszemléletének modern megközelítéséről ld. Margócsy István, Szerdahely György művészetelmélete = ItK, 1989/1–2., 1–34., i. m. 545–561.

[8] Wurzbach, 1881.

[9] A rövid ajánlás megszólítottjáról a következőket olvashatjuk az 1794-ben kiadott kézikönyvben: Iosepho Szerdahely Ecclesiae Metropolitanae Colocensis Canonico Archi-Diacono Tibiscano AA. LL. et Philosophiae Doctori SS. Theol. Baccalureo Sacrae Sedis Consistorialis Assessori. A verset ld. Szerdahely György, Silva Parnassi Pannonii, Budae, 1788, 195–198. és 1803, 104–105.

[10] Jezsuita színjátszásról ld. Juharos Ferenc, A magyarországi jezsuita iskoladrámák története, Szeged, 1933.

[11]Magyar Kurír 1808. II. 691.; Hazai és Külföldi Tudósítások 1808. II. 41.

[12]Ofner és Pesther Zeitung, 1808. 1121. Irodalmi teljesítményéről meglehetősen lekicsinylően szól az Annalen der österreich Literatur 1809. I. Intelligenzblatt 125. szám.

[13] Ld. Kazinczy Ferenc levelezése, kiadta Váczy János, Budapest, 1890–1911, 1–21. kötet. Itt KazLev. VI. 268. Kazinczy ezt az információt adja tovább Rumi Károly Györgynek: KazLev. VI. 330.

[14] Kazinczy nézeteit bizonyítja és illusztrálja az az eset, amikor egy alkalommal egy nemesi társaságban latin nyelven csattant fel a konzervatív Szentimrey Pál birtokos ellen, ki a szabadkőműveseket a jakobinusokkal azonosította. Kazinczy erre így válaszolt: „Civitates miscere, reges sicario modo tollere non Latomorum est, sed Jesuitarum” (vagyis: az államokat felforgatni, a királyokat orgyilkos módjára elveszteni nem a szabadkőművesek, hanem a jezsuiták szokták). Ld. Váczy, 1915, 489.

[15] Ld. Schedius Lajos, Principia philocaliae seu doctrina pulchri, Budae, 1828. Erről pl. Jánosi Béla, Schedius Lajos aesthetikai elmélete, Budapest, 1916; Nagy Endre, A magyar esztétika történetéből. Felvilágosodás és reformkor, Kossuth, Budapest, 1983, 273–319.; Tóth Sándor Attila, A latin humanitas poétikája. A studia humanitatis iskolás poétikájának műnemi és műfaji kérdései a magyar irodalmi nyelvújítás korszakáig. II/1. Poesis specialis artis poeticae: poesis narrativa et lyrica (A költői mesterség sajátos versezetei: az elbeszélő és a lírai költészet) Gradus ad Parnassum, Szeged, 2000, 260–262.

[16] Statius kötetére és az antik vonatkozásokra vonatkozóan Hegyi György a kötet elé írt tanulmányát használtuk. Ld. Statius, Publius Papinius, Erdők. Latinul és magyarul. Fordította és a jegyzeteket írta Muraközy Gyula. A bevezető tanulmányt írta Hegyi György, Akadémiai, Budapest, 1979, 5–57., különösen 32–45. A műfaj történetét részletesen áttekinti Hász-Fehér Katalin is. Ld. Hász-Fehér Katalin, Elkülönülő és közösségi irodalmi programok a 19. század első felében, Debrecen, 2000 (Csokonai Könyvtár 21.), 171–175.

[17] Szerdahely, 1803, Praeloquium (számozatlan)

[18] Uo. 211–213.

[19] Zsámboki, Jani Pannonii episcopi quinque – Eccles: Illius antiquis, Bécs, 1569.

[20] Ld. Neolatin irodalom Európában és Magyarországon. Szerkesztette Jankovits László – Kecskeméti Gábor, Pécs, 1996, 5.

[21] Ld. Ovidius, Metamorphoses, I. 452–479. Ld. Publius Ovidius, Naso, Átváltozások. Fordította Devecseri Gábor, Európa, Budapest, 1982, 23–26.

[22] Szerdahely, 1788, 1.

[23] Szerdahely részletes okfejtése a következő: „Hoc se titulo Auctor indicat; georgoV enim Latinis est Agricola. Cognomen illius Apud Hungaros significat, Hominem de loco (urbe vel oppido) gentilitio, cui nomen a Mercurio datum est, oriundum. Unde Mercurianus, aut a loco natali Mercurii nomine (qui Graecis šrmhVEZ IS GOROGdicitur) Hermopolitanus poeta adpellari potest. Nomen ille Viri Mercurialis, qualem se dicit Horatius Lib. II. Ode 17. non audet sibi arrogare. Mercurialem autem talem, qualis idem Horatius est ab aliis cognominatus Lib. II. Serm. 3. Agricolam istum adpellare nefas est: Hortos, egregiasque domos mercarier unus cum lucro noram; unde frequentia Mercuriale imposuere mihi cognomen compita; ait ille de se.”

[24] A történet szerint Apolló és Marsias dalversenyre keltek. Marsias a Pallas Athéné által készített, de aztán elhajított fuvolán játszott, melyet megtalált. A verseny döntetlenre állt, amikor az isten azt kérte, fordítsák meg hangszerüket. Marsiasé így már nem szólalt meg, s Apolló győzött. Diadalát kihasználva a vesztes Marsiast az isten megnyúzta.