Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. november–december / ELEINK / A műfordító Balassi Bálint és a török bejtek

A műfordító Balassi Bálint és a török bejtek

 

     

Bár Balassi fordításainak több esetben ismerjük a forrását, saját maga mégis csak egyetlen egyszer jegyezte fel előképét: Valahány török bejt, kit magyarra fordítottak című ciklusa esetében. Rendkívül nagy jelentőségű e néhány sor, hiszen általuk valóban azokat a szövegeket ismerhetjük meg, amelyekből Balassi kiindult, így ténylegesen vizsgálhatjuk az eredeti és a fordítás viszonyát. A török irodalom szempontjából pedig azért fontosak ezek a feljegyzések, mert – ismervén Balassi átköltő hajlamát, valamint a 16. századi török költészet irdatlan termését – ezek hiányában aligha lenne módunk az eredetik meghatározására.

A bejtek régóta foglalkoztatták a tudósokat. A kutatás első szakaszában leginkább a helyes török olvasat kialakítása volt a központi kérdés, amelyet Németh Gyula zárt le megnyugtató módon.[1] Egy-egy apróbb kérdésen túlmenően olvasataiban változás aligha várható, kivételt csupán a 9. szöveg képez. Míg az olvasati problémák javarészt megoldottnak tekinthetők, a fordítások, értelmezések terén még számtalan kérdés jelenleg is nyitott. Már Németh összeveti a török szövegeket Balassi fordításaival, de nem annyira a fordítás minősége állt figyelme középpontjában, inkább a török szövegek rekonstruálásához keresett fogódzókat. Egyszerűen, szó szerint fordítja a bejteket, a török irodalmi hagyományokat gyakran figyelmen kívül hagyja, értelmezései ezért többször félrevezetők. Az iranista végzettséggel is bíró Szörényi László a szúfi értelmezés lehetőségére, a misztika figyelembevételének szükségességére hívta fel a figyelmet.[2] Jómagam négy bejt eredetijét határoztam meg; ezek ismeretében a Balassihoz eljutott, többé-kevésbé módosult szövegek értelmezése is sokkal szilárdabbá vált.[3] Ezeknek az eredményeknek a fényében úgy érzem, ismét érdemes felvetni Balassi fordítói, sőt műfordítói törekvéseinek kérdését.

           

A forma

 

A török bejt kifejezés tágabban verset jelent, szűkebben egy önmagában zárt, két félsorból álló verstani egységet jelöl. E sokrétűségnek megfelelően magyarra több különböző szóval is lefordíthatjuk. Általános értelemben ’vers, versrészlet’ jelentésben szerepel, így használta Balassi is. Ha szerkezetileg közelítünk a bejthez, akkor tulajdonképpen egyetlen sornak kell tekintenünk. Mivel azonban két, metrikailag teljesen megegyező félsorra tagolódik, joggal nevezhetjük sorpárnak vagy párversnek is – annál is inkább, mert a mi európai irodalmi érzékünk számára egy 30-32 szótagos egység jóval túllép a sor fogalmán. De ha a bejtre mint önálló tartalmi egységre gondolunk, akkor lényegében az európai strófa tulajdonságaival találjuk magunkat szemközt. Magam a továbbiakban a sorpár és párvers kifejezéseket fogom előnyben részesíteni. (A Balassi által lejegyzett szövegekre bejt néven fogok utalni, függetlenül attól, hogy ténylegesen azok-e.)

A Balassi által lejegyzett szövegek verstanilag igen tarka képet mutatnak. Hét közülük valóban sorpár (tehát szűkebben vett bejt), kettő azonban négy, aaaa (3.) és aaba (9.) rímelésű sorból áll. Utóbbi esetleg lehet egy hosszabb lírai vers két első sorpárja, bár megfogalmazása inkább négysoros egységre utal. Rímei szerint lehetne rubái, időmértéke azonban kizárja ezt a lehetőséget.[4] Leginkább talán murabba-besztének, azaz klasszikus dalszövegnek tekinthetjük. E forma a 16. század óta közkedveltnek számított az egész birodalomban, a hódoltságban is jól ismerték. (A Palatics-kódexben 1588/89-ben bő 40 darabot jegyeztek le.[5]) A többnyire aaba rímképletű szövegek harmadik sorát nemcsak a rím, hanem a dallam is kiemelte, ezt tekintették a zenemű középtételének (miján-háne). A 3. szöveg a maga bokorrímével kevesebb fejtörésre ad okot, ilyen kizárólag a murabba versforma első versszakában fordul elő. A murabbákban a strófák negyedik sorai általában azonosak, refrénszerűen térnek vissza; a Balassi által lejegyzett szöveg is egy tipikus refrénsorral zárul: „Sever dilber beni ben dahı anı” – ’Szeret engem a kedves, én is őt’. (Vö. a Palatics-kódexben Divinyí versének refrénsorával: „Szeretlek én tes megszeress”; „Se te ne felejts el engem, se én téged” – Kul Mehmed)

A török dívánversek mindig időmértékesek, így van ez a Balassi-féle lejegyzések esetében is. Azonban szinte minden metrum különbözik. Az első szöveg mértékének pontos neve hezedzs-i müszemmen-i ahreb-i mekfúf-i mahzúf (– – U | U – – U | U – – U | U – – //).[6] Szintén hezedzsben íródott a harmadik (hezedzs-i müszeddesz-i makszúr, U – – – | U – – – | U – – //), a negyedik (hezedzs-i müszemmen-i szálim, U – – – | U – – – | U – – – | U – – – //) és az ötödik (hezedzs-i müszemmen-i makszúr, U – – – | U – – – | U – – – | U – – //) szöveg is. A török költészetben igen népszerű remel metrumcsaládba tartozik a második, a hatodik, a hetedik és talán a kilencedik szöveg (remel-i müszemmen-i makszúr, – U – – | – U – – | – U – – | – U – //). A nyolcadik bejt mértéke ritkább: muzári-i müszemmen-i ahreb-i mekfúf-i makszúr (– – U | – U – U | U – – U | – U – //). Azaz a kilenc szövegben összesen hatféle (esetleg hétféle) időmértéket találunk. Meglehetősen pontos az első, a harmadik, a negyedik, a hatodik, a hetedik és a nyolcadik bejt szövegének lüktetése. Jó az ötödiké is, bár a második félsor csonkulása miatt a mérték felborul. A tűréshatáron belül van a második vers, bár ott egy komolyabb botlás szövegromlásra utal. Pillanatnyilag teljes biztonsággal nem határozható meg a kilencedik bejt mértéke, a szövegromlás olyan fokú, hogy még a szótagszám sem tisztázható kellőképpen. (Az első két sor, illetve a sorvégek remelre utalnak.)

A metrikai tarkaság mellett igen változatosak a szótagszámok is. Két bejt 2x14 (1., 8.), három 2x15 (2., 6., 7.), kettő 2x16 (4., 5.) egy pedig 4x11 (3.) szótagos. A kilencedik bejt valószínűleg 4x16-os.

Ez a sokféleség azért különösen érdekes, mert Balassi az összeset egységesen Balassi-strófában fordította. Ez pedig nem kis kihívás: az eredeti 28, 30, 32, 44 és 64 szótagból minden esetben 57 szótagos strófákat kellett alkotnia. Ráadásul a török versek szerkezetileg és tartalmilag is szimmetrikus sorpárok vagy négysoros strófák, ezzel szemben a magyar fordítások központi eleme a hármasság. Meglehetősen érdekfeszítő tehát, hogy első törökből dolgozó műfordítónk hogyan birkózott meg ezzel a nem csekély, bár maga választotta feladattal. Először azt vizsgáljuk, hogy a magyar szövegek mekkora hányada származik a török eredetiből, azután pedig fordítva: arra keresünk választ, hogy a török eredetik mekkora részét használta fel Balassi fordításaiban.

A függelékben olvasható Balassi-féle fordításokban vastagon szedtem azokat a részeket, amelyek a török eredetiben is szerepelnek. Vastag, álló betűk jelölik a szó szerintinek tekinthető fordításokat, vastag és dőlt betűk pedig a tartalmi átültetéseket. A kiemelt részek arányából, elhelyezkedéséből több megfigyelés is adódik. Jól látható – a szótagszámok elemzése után nem is meglepő –, hogy Balassinak számos kiegészítéssel kellett megtoldania forrásait, hogy a rendelkezésére álló helyet kitöltse. Ezek a toldások lényegüket tekintve több csoportba sorolhatók:

Balassi egyik megoldása a többé-kevésbé pontos fordítás kiegészítése még egy, az eredetitől teljesen idegen sorral. Az első bejt esetében a kép továbbfejlesztését olvashatjuk a 3. sorban, s lényegében ez történik a nyolcadikban is, ahol egy konklúzióval áll elő Balassi. A hatodik bejtben az alapszituáció kibontását figyelhetjük meg az eredeti viszonylag pontos fordítása elé illesztett sorban – egy újlatin költő, Angerianus verse nyomán.[7]

Egy másik megoldás az eredeti szöveg felhízlalása, például az eredetileg is meglévő elemek megtöbbszörözése által. Legszebb példája ennek a negyedik bejt jelzőhalmozása: az eredeti három (güzellik, tázelik, terlik) helyett hat áll (szépség, ékesség, édesség, eszesség, szelídség, udvari gyönyörűség). A negyedikben egy körülírást olvashatunk: „de hogy búmban így hagysz / s csak meg ingyen sem szánsz”. Gyakoribb azonban, hogy kisebb-nagyobb, tartalmilag nem túl jelentős toldalékokat illeszt be Balassi: „A kedves azt mondta” helyett „Egykor szép Júlia magában így szóla – mond” – az eredeti öt szótagot 12-re nyújtja e módon. Jellemző a tartalmilag szintén kevés változást eredményező jelzők beiktatása. A másodikban a kegyes hosszú – egyébként rendkívül törökös – jellemzése („vidám szemű s vékony szemöldökű”) teljes egészében Balassi leleménye. Ilyen még a hetedikben a „beteg” minőség- és a harmadikban a „szép szemének” birtokos jelző beszúrása.

Az eddig említett változtatások a török szöveg tartalmát nem érintették, inkább kiegészítették (és ez által esetleg átértelmezték) azt. A továbbiakban olyan beavatkozásokat tárgyalunk, amikor Balassi erőteljesen hozzányúlt a szöveghez. A második bejtben az „én hiszem azt tudjátok… talán azt állítjátok” kifejezésekkel egy új – az eredetitől idegen – szituációt vázol fel. A hetedikben erős átdolgozás tapasztalható a fordítás végén. A nyolcadik fordításának második sorában olyan apró – de lényegbevágó – módosítások találhatóak, melyek előkészítik a töröktől teljesen idegen zárósort. Az ötödik és a kilencedik esetében az első sorokat többé-kevésbé pontosan fordítja Balassi, de ezeket ugródeszkának használja saját önálló gondolatai kifejtéséhez, az eredetik további gondolatai csak nagyon halványan jelennek meg.

Fenti vizsgálódásunknak ellenpárját is elvégezhetjük: Mennyi az, amennyit Balassi ténylegesen felhasznált az eredetikből? (A török szövegek nyersfordításában dőlt betűvel szedtem a felhasznált részeket.) Jól látható, hogy szinte teljes mértékben kiaknázta forrásainak szövegbázisát. Kivételt csupán a nagyon átdolgozott ötödik és kilencedik bejt jelent, amelyek esetében a török szöveg jelentős része szövegszerűen nem mutatható ki a fordításban, talán csak halvány tartalmi összefoglalásuk figyelhető meg.

Összegezve a fentieket, Balassi a török eredetiket szinte teljes mértékben beépítette fordításaiba, a formák eltéréséből fakadó feszültségeket többnyire bővítményekkel oldotta meg. Ezek egy része csak stilárisnak tekinthető, kisebb hányaduk azonban komoly beavatkozás, a szöveg erőteljes átértelmezése. Úgy is mondhatjuk, hogy a töröktől nagyon eltérő szerkezetű Balassi-strófa használatával a költő lehetőséget teremtett magának új elemek beépítésére, a versek Júliára alkalmazására.

 

Tartalom

 

Balassi török nyelvtudása Rimay János tudósítása alapján kétségbevonhatatlan.[8] Nem elképzelhetetlen, hogy a törökkel is paktáló apa, Balassi János hatását, netán tudatosan tervezett lépését sejthetjük e nemesi körökben nem túl szokványos nyelvismeret mögött.[9] Hogy milyen fokon beszélte Balassi a törököt, azt közvetlen forrásból nem tudjuk, bár Rimay kiválónak mondja. Az a tény, hogy Balassi a legjobb oszmán klasszikus költők keze alól kikerülő bejteket ismert, sőt fordított, mindenképpen arra vall, hogy nem (csak) a mindennapos török köznyelvet sajátította el.

Az oszmán költészet megértéséhez azonban nem csupán nyelvismeretre, hanem alapos kulturális tudásra is szükség volt. A bejtek fordításai talán éppen e téren nyújtanak jó bepillantást Balassi ismereteibe. A dívánköltészet ugyanis misztikus alapokon fejlődött ki, formálódásának idején dervisköltők bábáskodtak felette. Így a versek kifejezésrendszere akkor is kétértelmű – világi és misztikus –, ha egy adott költő nem akarta azt. A kettős értelmezés a 16. századra mindennapossá vált, nem csak a kiválasztottak sajátja: ez maga a költészet lényege. A továbbiakban a bejtek török szövegét elemezzük, s megkíséreljük megadni a misztikus olvasatokat is. Ezek után pedig összevetjük őket Balassi fordításaival.

 

I.

Ha a világ [minden] virágát összegyűjtenéd, nem ér fel egy rózsával

Ha a baráti társaságban nincs egy szépség, nem ér egy fillért sem

 

A világ virágai szúfi értelemben mindazt jelentik, amit a világ – anyagi és szellemi – az embernek nyújtani tud. Mindezek nem érnek fel a rózsával, aki nem más, mint a világ teremtője, Isten. A második sor baráti társasága alatt a szúfik összejövetele értendő. Az Istennel való találkozást az ember mámorként éli meg, ez az érzés pedig az anyagi világban leginkább a kocsmához (és a szerelemhez) kötődik. Ugyanezen okból nevezik a dervisek kolostorukat kocsmának is. Azonban ha a szúfik gyűlésén nem jelenik meg Isten (vagy másképp az Isteni tudatosság), akkor az nem ér semmit. A második sor az első fokozása, hiszen először csak az anyagi világ kerül szembeállításra Istennel, a másodikban pedig az anyagi világ krémje, a dervisközösség.

Balassi a szó szerinti értelmezést fordítja, tökéletesen. A szúfi értelmezés azonban mintha nem érintené meg. Nála a három sor szintén felépül: világ virágai/rózsa – vendégség/kegyes – szüzek/Júlia. Amennyiben Balassi istenasszonynak tekinti Júliát, akkor persze itt is a törökben látott világ–Isten irányultsággal számolhatunk, kérdéses azonban, hogy Júlia mint istenasszony és a teremtő Isten Balassinál azonosítható-e?

 

II.

[Ti], kik engem koldusnak mondotok! Nincs-e hatalmas uralkodóm?[10]

Vagy nem vagyok ember? Vagy nincs lelkem?

 

A török költő a rajta gúnyolódókat szólítja meg, akik őt koldusnak nevezik. A becsmérléssel a saját gazdagságát állítja szembe: van ura, lelke, és ember. A „csúsztatás” a létsíkok változtatásában érhető tetten: a gúnyolódók az anyagi világot tekintik fontosnak, a költő viszont mentális síkon, szúfiként válaszol – a felsorolt értékek a misztikus út szempontjából értelmezhetőek.

Balassi ezt a szemléletet erősen átalakítva tolmácsolja, mintha a csúfolódók éppen az úr, a lélek és az emberi volt hiányát kifogásolnák, mintha éppen ők képviselnének egy magasabb szellemi síkot. („én hiszem, azt [=úgy] tudjátok / talán azt állítjátok”). Ez merőben ellentétes a szúfi felfogással.

 

III.

Szemöldökének kifeszített íjja újra[11]

Kilövi pillantása nyilát, lelkem a céltáblája

Útjára helyezem én (feláldozom) a testet és a lelket

Szeret engem a kedves, én is őt

 

A harmadik szöveg viszonylag egyszerű, speciális kifejezés nincs a versben, az értelmezés pusztán attól függ, hogy kit értünk a kedves (dilber) alatt. Balassi pontosan fordít, meghagyja a kettős értelmezés lehetőségét, amelyet még azzal is segít, hogy végig harmadik személyben, a személyragok által beszél a kedvesről, közvetlenül nem nevezi meg őt. Az, hogy a szúfi értelmezés ismerte-e, nem dönthető el a szöveg alapján.

 

IV.

Ej, szépség! Teljessé vált benned a szépség, a frissesség, az üdeség

Engem e bánat zugában hagynál, ez-e az emberség  

 

A bejt a tökéletességre jutott szépség mellett a tökéletlen emberséget kéri számon – az csak a költő boldoggá tétele esetén valósulna meg. Az égi vagy földi olvasat a befogadó döntése. A kettős értelmezés lehetősége Balassi fordításában is fennáll, azzal a különbséggel, hogy a szerelmesre és Istenre is gyakran használt török dilber (kedves) szót igen konkrétan Júliának fordítja. Amennyiben Júliát istenasszonynak fogadjuk el, akkor itt is megjelenik az isteni princípium.

 

V.

Ha engem kegyetlenül meg is ölne, nem mondom ama kedvesnek/kedvesre, hogy kegyetlen

Legyen számára megengedett vérem [ontása]: a szépség [mindig] kegyetlen

 

A török szöveg csonka, második sorából három szótag kiesett, ezáltal felborult a bejt metrikai és rímrendszere is. Figyelemre méltó, hogy a hiány nem csupán önálló szavakra, hanem az utolsó – összetett – szónak az előtagjára is kiterjed, amely ily módon teljesen más értelmet nyert (delikanlu ’fiatal’ helyett kanlu ’zsarnok, gyilkos’). A csonkulás módja egyébként arra figyelmeztet, hogy az nem róható egy törökül nem tudó másoló számlájára. Bár a bejt még így, hiányosan is értelmes, ebben a formában Balassi aligha láthatta, ilyen jellegű hibát a török másolók ritkán követnek el. Véleményem szerint a verset Balassi megtanulta, majd pontatlanul idézte fel.[12] Bár ismerjük az eredeti, ép szöveget, amely Nedzsátí bég, az egyik legjelentősebb 15. századi török költő alkotása, elemeznünk mégis a csonka alakot kell, mivel valószínűleg Balassi ezt használta forrásként.

A szúfi értelmezés szerint a kedves (jár) Istennel azonos, aki szerelmeseit (az istenkeresőket) folyamatosan gyötri. Szeretetének jele ez, mivel a kínok éppen azokra a hibákra mutatnak rá, amelyek a keresőt Istentől elválasztják. A halál sem testi értelemben értendő, sokkal inkább az ego (nefesz) pusztulása: a misztikus csak ezután válhat eggyé Istennel – ez is jótétemény tehát. Ezért nem mondja gyilkosnak a kedvest a költő. (Paradox módon a gyilkolás itt valójában az új – igazi – élethez történő hozzásegítés.) A Balassi-féle második sor is ezt erősíti meg: Istennek szabad kegyetlennek lennie, ilyen a természete („a kedves kegyetlen”). Az eredeti szöveg lényegében ugyanezt állítja, csak több és bonyolultabb költői játék által.

Balassi teljesen átalakítja a szöveget. A szúfiknál a kedves bár kegyetlen, de ritkán haragszik, amit tesz, szeretetből teszi. Balassi „nagy haragjában” kifejezése ettől az olvasattól idegen. A második sorból mindössze egyetlen gondolatot emel ki, azt, hogy a kedvesnek joga van ehhez a gyilkossághoz. Ezt járja körül magyarul, eléggé homályos megfogalmazásban – a török szövegtől meglehetősen függetlenül.

 

VI.

Azt mondtam ama királyi szépségnek: van-e, aki pótolja a holdat?

Nevetett, mint a rózsa és azt mondta: Mit gondoltál, te bolond?

 

Aki pótolhatja a holdat, az épp olyan szép, mint maga a Hold, egyenlő a Holddal. A török költészetben a Hold a kedves (így Isten), illetve a szépség szimbóluma. A költő tehát azt kérdezi: pótolhatja-e valaki a kedvest/Istent? Van-e más lehetőség? A kedves nevetve felel a kérdésre kérdéssel: bolond vagy, hogyan lehetne? Szúfi értelemben ez egyszerűen ennyit jelent: Istennek nincs párja. Tulajdonképpen a rózsa szimbóluma is erre utal. A nevető száj kinyílt rózsára emlékezteti a költőt, ugyanakkor a rózsa Isten egyik legelterjedtebb szimbóluma.

Balassi ismét az elsődleges, külső értelem szerint fordít, a párbeszédet a szépségre vonatkoztatja. Ezt emeli ki és teszi még realisztikusabbá az Angerianustól átemelt kép: a kedves tükörben nézegeti magát. Balassi a kedves szépségéről szólva használja az „Isten adott-é” szintagmát, ezzel a kedvest és Istent elválasztja, kettőnek tekinti. Júlia név szerinti említése pedig kizárja az istenesvers-olvasatot.

 

VII.

Nincs olyan senki, aki látta [volna] a lélek távozását a testből

De én [saját] szememmel láttam: Íme, a lelkem az, aki elmegy

 

A lélek távozása a testből a halál: ezt nem látja senki. Másrészt a török költészetben igen gyakori a lélek elvesztése a szerelem által: a lélek a kedvesnél marad. (A motívum Balassi költészetében gyakori, jó nyugati párhuzamai is vannak.) Minthogy a kedves és Isten azonos, a kijelentést úgy is érthetjük, hogy a lélek Istennél maradt, a test pedig kiürült, már csak egy üres doboz. Nem egyéb ez, mint az Istenben való feloldódás állapota – a jelenleg ismeretlen török költő erről ír.

Balassi ezt a képet is átalakítja. Nála nem a lélek távozik, hanem a szerelem (amely egyébként olyan, mint a lélek). Kérdés, ez mit jelent: már nem szerelmes? A szerelem másnak adja magát: igen talányos, most más szerelmes, vagy épphogy a Balassiban lévő szerelem másnál van, ami annyit jelent, hogy Balassi szerelmes – de ezt ő nem hiszi el? A török szöveghez képest mindenképpen sok a kérdőjel. Különösen furcsa a másnak adta szintagma – a törökben ez értelmezhetetlen.

 

VIII.

A kedves azt mondta: akik az utánunk való bánkódásra (=szerelmünkre) vágynak[13]

Illő-e, hogy elfogadják kegyetlenségünket[14]

 

A Balassi-féle lejegyzés több ponton is eltér az eredetitől (a romlás nem a másoló számlájára írandó – a szöveg értelmes maradt). Így a szöveg némiképp zavarossá válik. A legnagyobb különbség az, hogy a Nedzsátí-féle változatban nincs kérdés, a kedves szerint, aki a szerelmére vágyik, el kell fogadnia a kegyetlenségeket is.[15] Szúfi értelemben a szenvedés szükségességéről van szó, sőt annak hasznos voltáról. (Lásd az ötödik bejt kapcsán mondottakat.)

Balassi bár az első két sort viszonylag jól átülteti, több apróbb módosítást is eszközöl, amelyektől a vers teljesen elveszti eredeti értelmét. A szerelmest valódi kedvesnek tekinti, akinek csak egy szerelmese lehet. (Míg Istennek a török költészetben akármennyi – Ő a Nap, aki mindenkire éppúgy süt.) A kérdést (illő-e?) a többes számra érti (és nem a kegyetlenségre, mint török kollégája), és megadja a választ: nem, csak egy valaki kaphatja a szerelmet. Ez a gondolatmenet teljesen idegen a török költészettől.

 

IX.

Ej, én rózsa arcú kedvesem! Világomat börtönné ne tedd!

A szerelmest eltaposván ne halmozz vérre vért (= ne öld meg)!

Lesz idő, hogy jön a vetélytárs, a társaságába kerülsz

Vigyázz, ne […]

 

A török szöveg egészen biztosan romlott formában került lejegyzésre. Metrumát inkább csak sejtjük, mint tudjuk, szótagszáma is csak komoly beavatkozás árán egységesíthető. (Minthogy a szöveget feljebb murabba-besztének, tehát dalszövegnek véltük, ezek a hibák következhetnek az énekes előadásmód lejegyzésének nehézségéből. Ott ugyanis a kiejtésnek némiképp más szabályai érvényesülnek.) Az utolsó sor ráadásul értelmezhetetlen is, a Németh Gyula-féle olvasat kétséges.[16] Ilyen körülmények között az értelmezés munkáját is csak részben végezhetjük el. A vers feltehetőleg a figyelmeztető versek közé tartozik: vigyázz, időd lejár!

Balassi az első sort pontosan fordítja, a másodiknak tartalmi fordítását adja, s saját harmadik sorában ismét visszatér rá („úgy többíts bűnt”). A harmadik sort összevontan adja vissza („más ölében ne dőlj”). A nehezen értelmezhető negyedik sornak nincs nyoma, helyette szerepel a „hanem inkább megölj” – egyébként a török gondolkodásba jól illeszkedő – szintagma.

 

Összefoglalásképpen azt mondhatjuk, hogy Balassi számos török sort egészen pontosan lefordított, az első bejtet pl. szinte szó szerint. Ugyanakkor a török verseket rendszerint átértelmezi, ez leginkább az ötödik és a kilencedik bejten érezhető, ahol lényegében csak ötletet merít a törökből. Nyelvi ismeretei meglehetősen jónak tűnnek, számos nehezebben megfogható kifejezést nagyon frappánsan ad vissza magyarul. Pl. szohbet – vendégség, kanlidur – gyilkos, dünjemi zindán ejleme – ne kösd meg világomat. Számos esetben a török költészet szimbolikáját is érti, ezeket értelmezve fordítja: példa erre a negyedik bejt első sora. Utánunk való bánkódásra vágynak – kik engem szeretnek; devletli hánum jok midur – „kegyes rabja nem vagyok?” Mindezek a török költői nyelv alapos ismeretéről vallanak. Azért kell ezt kiemelnünk, mert egy köznapi török nyelvi tudás ezeknek a szövegeknek a megértéséhez kevés lett volna. Másfelől a mélyebb, szúfi értelmezésekkel véleményünk szerint Balassi nem volt tisztában. Lényegében a szövegnek egyetlen olyan pontja sincs, ahol ezek ismeretéről számot adna, csupán olyan fordításokat találunk, ahol a szöveg pontos visszaadása révén nem vész el a misztikus olvasat, magyarul is olvashatók szúfi versként. Többnyire azonban a szúfi értelmezés nüanszait Balassi elvéti, rendre a testi szerelem képei mellett dönt, nem érzi meg, nem használja ki a szúfi olvasatban rejlő lehetőségeket. Úgy látjuk tehát, hogy Balassi a török költészetnek ezen rétegét nem értette. Ezt persze aligha kérhetjük rajta számon: már az első versnél tudtunkra adja, hogy a verseket a Júlia iránti szerelemhez igazította – ehhez képest egészen pontosan fordított. Másrészt járatlan úton járt: a rendkívül bonyolult török dívánköltészetet előtte senki nem próbálta meg magyarul visszaadni. Ismerve az azóta eltelt időszak műfordításait azt mondhatjuk, hogy Balassi elsőként, úttörőként is a legjobb törökös műfordítóink közé sorolható.

   

 

 

Függelék

 

I. (bejt, 2x14)

Ha a világ [minden] virágát összegyűjtenéd, nem ér fel egy rózsával

Ha a baráti társaságban nincs egy szépség, nem ér egy fillért sem

 

Ez széles világon mennyi virág vagyon, mind az sem ér egy rózsát

Az oly vendégség is, kiben egy kegyes sincs, mind az sem ér egy bapkát

Én is minden szűznél ki ez világon él fellebb tartom Júliát

 

II. (bejt, 2x15)

[Ti], kik engem koldusnak mondotok! Nincs-e hatalmas uralkodóm?

Vagy nem vagyok ember? Vagy nincs lelkem?

 

Ti kik szegénységet én szememre vettek én hiszem azt tudjátok

Hogy a vidám szemű s vékony szemöldökű kegyes rabja nem vagyok

S hogy ember sem vagyok, s lelkem is egy szál sincs talán azt állítjátok

 

III. (murabba?, 4x11)

Szemöldökének kifeszített íjja újra

Kilövi pillantása nyilát, lelkem a céltáblája

Útjára helyezem én (feláldozom) a testet és a lelket

Szeret engem a kedves, én is őt

 

Ismét felvetette szemöldök íjébe szép szemének idegét

Kiből tüzes nyilat szívemre ő bocsát, lővén mint feltett jegyét

De bár vesszen fejem, tudom, szeret engem, szintén mint én személyét

 

IV. (bejt, 2x16)

Ej, szépség! Teljessé vált benned a szépség, a frissesség, az üdeség

Engem e bánat zugában hagynál, ez-e az emberség                        

 

Te benned, Júlia, mint világ csudája épen megtetszik szépség

Ékesség, édesség, eszesség, szelídség, udvari gyönyörűség

De hogy búmban így hagysz, s csak meg ingyen sem szánsz, az-e a jó emberség

 

V. (bejt, 2x16)

Ha engem kegyetlenül meg is ölne, nem mondom ama kedvesnek/kedvesre, hogy kegyetlen

Legyen számára megengedett vérem [ontása]: a szépség [mindig] kegyetlen

 

Ha nagy haragjában megöl is Júlia, mégsem mondom gyilkosnak

Azért mert csak őtet, senki nem egyebet vallok én asszonyomnak

Mint örökös úr bír lelkemmel ha rá sír, hogy véget nem vet búmnak

 

VI. (bejt, 2x15)

Azt mondtam ama királyi szépségnek: van-e, aki pótolja a holdat?

Nevetett, mint a rózsa és azt mondta: Mit gondoltál, te bolond?

 

Egykor szép Júliát látván, hogy ő magát szép tükörben nézné

Kérdeme világra ily szépséget másra Isten vajon adott-é

S mosolyga, felele: Ily szép ki lehetne – mond – megbolondultál-é

 

VII. (bejt, 2x15)

Nincs olyan senki, aki látta [volna] a lélek távozását a testből

De én [saját] szememmel láttam: Íme, a lelkem az, aki elmegy

 

Mikoron kirepül lélek beteg testbűl, soha senki nem látta

De az én szerelmem, ki olyan, mint lelkem, hogy fejemet elhadta

Most szemem jól látta, de vélni sem tudta, hogy magát másnak adta

 

VIII. (bejt, 2x14)

A kedves azt mondta: akik az utánunk való bánkódásra (=szerelmünkre) vágynak

Illő-e, hogy elfogadják kegyetlenségünket

 

Egykor szép Júlia magában így szóla – mond –: kik engem szeretnek

Egyaránt való jót méltó-é, hogy mind fejenként vegyenek

No mert nem igazság, hanem a boldogság adaték már csak ennek

 

IX. (murabba-beszte?, 4x16)

Ej, én rózsa arcú kedvesem! Világomat börtönné ne tedd!

A szerelmest eltaposván ne halmozz vérre vért (=ne öld meg)!

Lesz idő, hogy jön a vetélytárs, a társaságába kerülsz

Vigyázz, ne […]

 

Rózsa színű lelkem, én édes szerelmem, ne kösd meg világomat

Szánj engem rabodat, ki tűröm kínodat, nézd kérlek nyavalyámat

Más ölében ne dőlj, hanem inkább megölj, hogy sem úgy többíts bűnt

[1] Először Szilády Áron készítette el a latin betűkkel lejegyzett versek arab írásos változatát – ezzel értelmezte a szöveget. Fordítást azonban nem közölt, sokszor nem tudjuk, hogy ténylegesen mire gondolt. (Gyarmathy Balassi Bálint költeményei. S. a. r. Szilády Áron. Budapest, 1879, 333–335.) Az első modernizált átírást és fordítást – Hamit Zübeyr Koşay munkáját – Dézsi Lajos tette közzé. (Balassa Bálint minden munkái. Kiad. Dézsi Lajos. Budapest, 1923, 703–706.) Németh Gyula: Balassa Bálint és a török költészet. In Uő: Törökök és magyarok. Szerk. Kakuk Zsuzsa. Budapest, 1990, II., 3–23.

[2] Szörényi László: Valahány török bejt. Irodalomtörténeti Közlemények 80 (1976):5/6, 706–713.

[3] Sudár Balázs: Balassi török forrásaihoz. Keletkutatás. 2002 ősz – 2004 tavasz. (megjelenés előtt).

[4] Rubáit csak 24 meghatározott – 12 ahreb és 12 ahrem típusú – metrumban lehet írni. A 9. bejt mértéke azonban semmiképp sem tartozik ezek közé.

[5] Palatics-kódex, Wien, Österreichische Nationalbibliothek, AF 2006, 141b–151b.

[6] Az oszmán költészet metrumait egészen pontosan meg lehet adni. Először mindig a metrumcsalád (bahr) kerül megnevezésre, amelyet a bejtben található lábak számának meghatározása követ. Ezek után sorakoznak az egyes verslábakban az alapmetrumhoz képest végrehajtott változások elnevezései. A hagyományos európai morajelekkel megadott képlet végén a két ferde vonal az ismétlés jele.

[7] Tóth Tünde: Balassi, Angerianus és a török bejtek (Angerianus Erotopaignionja). In Neolatin irodalom Európában és Magyarországon. Szerk. Jankovits László, Kecskeméti Gábor. Pécs, 1996, 101–112.

[8] „De a török nyelvben is oly nagy ékesszólással tűnt ki, hogy mindazok, akik e nyelvhez értenek, tanúsították, hogy ebben páratlanul fényes művészi jártassággal rendelkezett.” Rimay János: Epicédium a Balassi fivérek, Bálint és Ferenc halálára. Szerk. Ács Pál. Budapest, 1994, 59.

[9] Balassi János török kapcsolatairól lásd Dávid Géza: Balassi János török kapcsolatai. In www.terebess.hu/keletkultinfo/balassi.html

[10] Németh Gyula a devletli hánom kifejezésnél hosszan időzik, mégsem kínálja a végleges olvasatot. (1990, 12–13.) Felhívja a figyelmet a devletli szó kettős értelmére: hatalmas (szó szerint ’országgal bíró’) / szerencsés. Nem tér ki viszont a hanom szóra. Ez a mai törökben ugyan hölgyet jelent (hanım), itt viszont semmiképp sem állhat ez a szó. Ugyanis a szó végén mindenképpen birtokos személyragot (-Vm) kell keresnünk, az alapszó így han (’kán, szultán, uralkodó’) lesz. A kifejezés fordítása tehát ’hatalmas/szerencsés szultánom’, ami átvitt értelemben a kedvest, ezen túlmenően Istent jelöli. (Azaz Dézsi lényegében jól fordított, Németh Gyula viszont tévesen.) A kifejezés gyakori a török költészetben, bár inkább devletlü szultán alakban.

[11] Németh Gyula a török szöveg rekonstrukciójában és fordításában is vesszőt tesz az első sor végére, pedig erre nincs szükség. Az alany nem a kedves, aki megfeszíti szemöldöke íját, hanem maga az íj, amely majd a második sorban lövi ki pillantása nyilát. Az ebrulereng (szemöldökének) szó birtokos, a kurmis (megfeszített, de inkább felajzott) pedig minőségjelzője az íjnak (keman). Az eddigi fordításokat valószerűtlenné teszi a kétféle igeidő (elbeszélt múlt és széles jelen) használata is.

[12] Az eredeti és a Balassi-féle változat összevetésére lásd Sudár (2002–2004).

[13] Németh Gyula fordítása („akik szeretnék a mi szerencsétlenségünket”) egyértelműen téves, a magyarázatokban azonban már felveti a helyes fordítást is. (1990. 18.)

[14] Németh Gyula fordítása („Méltányos-e, hogy… a mi kegyetlenségünkről beszéljenek”) egyértelműen téves, a magyarázatokban azonban ez esetben is felveti a helyes fordítást. (1990. 19.) Németh Gyula azon felvetése, hogy a Balassi-féle török szöveg esetleg az arab írásos eredeti téves olvasatának eredménye, az eredeti ismeretében elvethető. (1990, 18–19.)

[15] A Balassi-féle lejegyzés és a Nedzsátí bégtől származó eredeti viszonyára lásd: Sudár Balász: Balassi…KK

[16] Németh (1990. 19–20.) A magyarázatokban elismeri kétségeit, bár ennél jóval több bizonytalansággal számolhatunk. Pl. az ol vakti ’akkor’ alak hiába mutatható ki a kis-ázsiai dialektusokban, a dívánköltészetben nem fordul elő. Így magam inkább kérdésesnek vélném ezt is. Csak néhány problémát sorolok fel: Az első sor dünyemi szava a törökben helyesen dünjámi lenne, ez azonban metrikailag nem illeszkedik a sorba, vagy a sor elején történt nagy változtatás (párhuzama egyébként van: dünyáyi vírán eylerüz, Behisti, 204/3.) A negyedik sor eleje bizonyosan rossz, a Szakin után csak magánhangzós szókezdet következhet ilyen lehet például az ol. (Behistí, Sakin ol ez dil – ’Légy résen, ej szív!’ ¼) Így megoldódhat a két ol problematikája: az egyik a létige E/2 felszólító módja, a másik pedig az ol vakti ’akkor’ kifejezés mutató névmása.