Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. november–december / Nem

Nem

       

Eltompultan üldögéltem a váróteremben. A helyiség meglehetősen kicsi volt, ahogy maga a városka is, mely tulajdonképpen nem volt sem új, sem régi, a kortalanság bűzében pácolódott. A padló csupa sár és lucsok – az emberek behordták magukkal az utcáról a hó maradványait. Habár közel ültem a fűtőtesthez, egész testemet átjárta a zord januári hideg, amelynek már nem volt karácsonyi romantikája, mint a decemberinek, de nem volt belekódolva a közelgő tavasz enyhítő reménye sem, mint a februáriba. A januári hideg önkényes, engesztelhetetlen.

A hosszúkás lencséjű, vékony keretes szemüveget viselő szőke lány velem szemben ült, és elmélyülten olvasott. Szép volt az arca. Keményborítójú, vaskos könyvet bújt. Néha-néha felpislantott, de rám egy pillantást sem vetett, bármennyire feltűnően is néztem. Természetellenes, surrogó-süvítő hangra lettem figyelmes. A hang forrása egy megzavarodott ventillátor volt, mely csak fokozta a kellemetlen hideget. Úgy láttam, rajtam kívül senkinek sem tűnik fel ez az érthetetlen dolog. A mellettem üldögélő fiatalasszony továbbra is dühösen magyarázott valamit koszos kabátokba bugyolált, összemaszatolt arcú csemetéinek, egy nagyon méltóságos arcú öregúr mély beleéléssel és határozott meggyőződéssel fejtegette nézeteit a mellette ülő hallgatag nénikének, mellettük egy valószerűtlenül óriási térfogatú férfi pedig olyan hangos szuszogással tűnt ki a többiek közül, hogy bármi másra próbáltam is összpontosítani, nem tudtam az ő lóprüszkölésszerű lélegzésétől. Még jó néhányan üldögéltek, illetve álldogáltak a helyiségben, járkáltak a terem egyik sarkából a másikba. Senki nem figyelt fel a hangosan búgó ventillátorra.

Összehúztam magam. Várakozhattam volna odakint is, ott sem volt sokkal hidegebb. Talán azért maradtam bent, hogy titokban oda-odapillanthassak a szőke lányra, aki végtelen nyugalommal ült a helyén, szinte mozdulatlanul.

A lánytól alig két méterre két fiatal férfi foglalt helyet, vastag kabátot viseltek, fejükön homlokukba húzott sísapka, eléggé feltűnően suttogtak egymás között, állandóan körültekingetve. Egyszer csak egyikük egy koszos rongyból valamiféle kézifegyvert csomagolt ki. Eléggé távol voltak tőlem, s igyekeztek rejtve tartani a fegyvert, így ha értenék a pisztolyokhoz, sem tudnám megmondani, miféle fegyver volt, amit akkor az egyik férfi társának átadott, csupán egy szó maradt meg bennem, amit a fegyvert átadó fiatalember számomra is hallhatóan mondott társának: ATLANTISZ. Nem értettem, miért mondta ezt, mi köze lehet az elsüllyedt kontinensnek egy fegyvercseréhez vagy akár –üzlethez, s éppen ez a tanácstalanság zavart össze. Mikor egyikük felém pillantott, azon nyomban elfordítottam a fejemet, és nem néztem többé arra.

Órámra pillantottam: hamarosan indulnia kell az autóbusznak. Felálltam, még egyszer megnéztem magamnak az olvasó lányt, majd az ajtóhoz léptem. Megfogtam a kilincset, de az nem nyílt. Újra próbálkoztam, minden erőmet beleadva, megint csak eredménytelenül. Aztán – egyelőre még gyanútlanul – kifelé toltam az ajtót, hátha arra nyílik, de nem engedelmeskedett. Némi szégyen fogott el gyengeségem miatt, de mivel senki nem nézett, tovább próbálkoztam. Húztam és toltam az ajtót, egész testemmel nekifeszülve, beragadt a fagytól, gondoltam, nekivetődtem, de hiába. Az emberek a legcsekélyebb mértékben sem törődtek egyre kétségbeesettebbé váló küzdelmemmel. Rövid pihenés után dühödten támadtam újra az ajtónak, aminek valójában kifelé kellett volna nyílnia. Izzadva és fennhangon nyögve erőlködtem, mégsem mentem semmire, hosszú percekig tartó harccal sem. Nem vettem észre, hogy bárki is bezárta volna, arra viszont emlékeztem, hogy senki sem ment rajta se ki, se be. Odamentem az újságárus hölgyhöz, aki egy folyóiratot olvasott kis kuckójában.

– Bocsánat – fordultam hozzá –, nem tudom, miért, de nem tudom kinyitni a kijárati ajtót, tudna nekem esetleg segíteni? Úgy tűnik, bezárta valaki.

– Tessék? – kérdezett vissza barátságtalanul az asszony, kelletlenül pillantva fel olvasmányából. – Mit kér?

Elismételtem kérésemet.

– Szóval, akar venni újságot, vagy nem? Ha akar, mondja meg, milyet, ha nem, hagyjon engem békén.

Még egyszer próbálkoztam. – Nem tudja, ki zárhatta be azt az ajtót?

– Mondom, ha nem kell újság, hagyjon engem békén! – Azzal folytatta az olvasást.

Hasonlóan jártam a büfésnél is. Hiába néztem körül, az embereket elfoglalta saját problémájuk, még a ventillátor sem zavarta őket, pedig egyre hidegebb lett, én már egész testemben vacogtam.

Újabb sikertelen ajtónyitási kísérlet után a szenvedélyesen magyarázó öregúr megszólítása mellett döntöttem, akiről azt feltételeztem, hogy láthatta, ki zárta be a váróterem ajtaját. Mikor odaléptem hozzá, még mindig elmélyülten fejtegette véleményét hallgatójának, a vén, ráncos, beteges külsejű asszonynak.

– Uram – szólítottam meg –, ide tudna rám figyelni egy percre.

Még csak nem is nézett rám. Mintha betanult szöveget mondott volna, szinte szónokolva adta elő érveit a mereven maga elé bámuló vénasszonynak, aki nem mutatott semmiféle érdeklődést az öreg eszmefuttatása iránt. Óvatosan megérintettem a vállát, s újra megszólítottam, hangosabban, számolva vele, hogy esetleg nagyothalló. Mégsem reagált. Harmadszor már egészen közel hajoltam hozzá, szinte a fülébe harsogtam a mondanivalómat, de ő rezzenéstelen arccal folytatta beszédét. Talán süket? Megráztam a vállát, de mivel akkor sem nézett felém, ijedten húztam vissza a kezemet, s a váróterem másik végébe húzódtam.

Odakint közben, szinte észrevétlenül, besötétedett. Volt még elég időm a busz indulásáig, de jobban szerettem volna már odakint lenni, a friss levegőn várakozni, fájni kezdett a fejem idebent, s a ventillátor talán még hidegebbet csinált, mint amilyen a szabadban lehetett.

Leültem egy szabad padra, összekulcsoltam a kezem a mellkasom előtt, dideregtem. A lány változatlanul az érdekfeszítő könyvét bújta, a többiekhez hasonlóan ügyet sem vetett a ventillátorra vagy a nyithatatlan ajtóra, vagy éppen énrám.

Felálltam, s egyszerűen útját álltam egy tizenhét év körüli srácnak, aki bő nadrágban és vékony kabátban, láthatóan minden cél nélkül járkált a teremben.

– Segíthetnél nekem kinyitni ezt az ajtót! – mondtam neki szigorú határozottsággal. Úgy került ki, mint egy tárgyat, s mintha meg sem hallott volna. Utánamentem.

– Nem hallottad, mit mondtam? – kiáltottam rá erélyesen. Mindenkinek hallania kellett a teremben, mégsem nézett oda senki.

– Tod, mi a legnaobb ebbe a egészbe? – kérdezte haverjaitól a fiú. – A izé, tod, bazmeg, hogy három életed van, és ha kinyírtad a negyedik pályán a izét, akkor fölmegy a energiád nyócvanra.

Kétségbeesve rontottam neki az ajtónak, olyan vehemenciával, amilyenre csak ritkán vagyok képes, óriási dühvel, hangos ordítás mellett, újra és újra nekitámadtam, de fel kellett adnom, mert egyszerűen nem nyílt ki.

Percekig járkáltam a teremben, gondolatok nélkül. Senki nem akart kimenni rajtam kívül. Akkor odamentem a szőke lányhoz.

– Légy szíves – szólítottam meg, ügyet sem vetve rá, milyen hatással lehet rá feldúlt ábrázatom. – Zavarhatlak?

– Ó, tessék, ülj csak le – válaszolt gyanús kedvességgel. Le is ültem. Mosolyogva pillantott rám, becsukta a könyvet jobb kezét használván könyvjelzőnek, s én szemügyre vehettem a szerzőt és a címet. Francia író műve volt, akit nem ismertem, a neve nem mondott semmit, a címe annál inkább: Atlantisz feltámadása.

Annyira összezavarodtam, hogy nem is tudtam, mit mondjak neki. Ő azonban megelőzött.

– Szóval, érdekellek? – kérdezte folyamatosan mosolyogva. Megigazította a szemüvegét. – Mert ha igen, állok szolgálatodra. Szopi háromszáz, timi-tömi ötszáz. Hm?

– Tessék? – kérdeztem, mivel nem sikerült rögtön felfognom, miről beszél.

– Látom, eléggé feszült vagy. Jót tenne neked egy kis lazítás. Tehát szopi háromszáz, timi-tömi ötszáz. Kellemes lesz, meglátod.

– Igazság szerint nekem... nekem valami másfajta gondom van – dadogtam. – Az ajtó... nem nyílik. Ki... ki szeretnék menni innen.

– Nos, hogy döntesz? Az ajánlatom egészen korrekt, ebben biztos vagyok.

– Az aj-tó! – magyaráztam neki artikulálva. – Nem értesz engem? Az ajtó! Miért nem nyílik?

– Ha nem, hát nem – mondta változatlanul kedvesen. – Ha meggondolnád magad, szólj.

Azzal folytatta az olvasást.

Mindent feladva ültem ott tovább, magam elé bámulva. Nem tudom, meddig. Nem tudom, elment-e közben a buszom. Végül is mindegy volt. Úgysem juthattam ki. Ahogy körülnéztem, nem láttam nyomát más kijáratnak. Nem is létezett bizonyára semmilyen kijárat.