Tavaszi történet

Leülök az íróasztalom elé: szeretnék valami szépet írni.

Nem tudok. Nem.

Sorba eszembe jutnak eddigi alakjaim. Elvonulnak előttem. Szeretnék egy történetkét megkomponálni belőlük. Nem megy sehogy. Az első két sort meg tudom csinálni, a többi bennszorul a tollamban.

A szomszédban temetés van; áthallatszik az asszonyok sírása, a pap énekszerű imája. Talán ez zavar?

Bezártam az ablakot.

Aztán meg úgy képzeltem, hogy a pap hangját okvetlenül hallanom kell, hogy dolgozhassam.

Kikönyököltem az ablakpárkányra, és figyeltem az utca jajgatását, az emberek beszédét.

Fenn a sarkon egy kis pici leányka ibolyát árul. Olyan kérőleg, olyan könyörgően néz az elmenőkre.

– Tessék ibolyát venni! Tessék, nagyságos uram!

Egy fehér kalapos, cvikkeres úr babrálgat kesztyűs kezével a kis szalmakosárban. Aztán megvetőleg legyint, és továbbmegy.

– Nagyon fonnyadtak.

És a kisleány továbbkönyörög az elmenőkhöz:

– Tessék ibolyát venni!

A verőfény az arcába süt. A tavaszi délután meleg leheletével végigsimítja az utca poros levegőjét. Olyan kék az ég. Szépasszonyok sétálnak odalenn a korzó rügyező gömbakácai alatt, nevető beszédük elmosódva hallatszik fel hozzám. Szinte felpezsdül az élet a tavasz langyos fuvallatára. Mosolyogva beszélnek egymással az emberek, boldognak látszik mindenki. A szomszéd ház udvarából átzsong a pap szomorú hangja:

– Circum dederunt…

Ott temetnek. A járókelők megállnak egy pillanatra az utcán. Kíváncsian néznek be a nyitott kapun.

Az ablakom alatt egy nagy, szürke kutya hentereg kéjesen a puha, meleg porban.

Lenn a sarkon a kisleány kínálgatta virágait. Sovány volt a leány két karja, és a melle beesett. A szeme alatt pedig egy mély kékesfekete barázda hirdette a korai bűnt…

Ránéztem a leányra. Sokáig, figyelmesen. Láttam, hogy gyorsan, idegesen reszketnek néha az ujjai s a hangja néha megcsuklik.

Egy történet villant az eszembe, közönséges, mindennapi történet.

* * *

A leány neve is egész közönséges. Szegény munkásemberek szokták így keresztelni a gyerekeiket, mert más név hirtelen nem jut az eszükbe. Hankának hívták. Az apja bérkocsis volt, az anyja mosónő. Hanka vezette haza az apját éjjelente a kocsmákból, ha részeg volt, az anyjának pedig a ruhakosarakat segítette elcipelni rendeltetési helyükre.

Akkor még kicsi volt.

Csak homályosan emlékszik ama ködös, nedves éjszakákra, melyeket a bormérések piszkos ablakai mellett ácsorogva töltött el. Várta, mikor dobják ki az apját a kedves cimborák, és akkor siet hazavezetni, mert néha kés és üvegkancsó is akadt a pajtások kezébe. Az apja aztán rendesen megverte otthon, s gyakran hideg, téli éjjeleken a padláson hált a veréstőli félelmében. Mikor apja már horkolt a kopott szalmazsákon, akkor a mosónő rendesen kikutatta a zsebeit, és ha volt nála egy pár garas, azt elvette. Ha pedig nem, akkor „részeg gaz”-nak szidta, ki elissza mindenét.

Az anyja is ivott, és többször volt már dolga a rendőrséggel.

Így nőtt fel.

Jót nem látott soha, csak piszkot és bűnt.

Az apjának voltak kövér, nagy, széles derekú szakácsnői, az anyja pedig egy nagy, idétlen péklegénnyel sétálgatott ki a Városmajorig, meg haza.

Egész héten verekedtek a szülői, csak szombat este békültek meg a pálinkás üveg mellett.

Tizenhat éves volt, mikor apját megölte a szesz. A mosónő azt mondta rá, mikor hírül hozták, hogy a férje a kórházban meghalt:

– Úgy kell a huncutnak!

Még akkor halavány sejtelme sem volt arról, hogy őt ugyanaz a sors éri.

A temetés utáni reggelen, mikor felrángatta Hankát a szalmazsákjáról, így kiáltott a fülébe:

– Te szemétvirág, az apád elment deszkát árulni a másvilágra, hát többet nem ád kenyérre. Láss valami után, hogy megélhess. Az én kosztomat többé nem eszed. Hallottad?

Aztán később ki is verte a szobából, hogy hívebben illusztrálja a fönnebbi határozatot.

A leány ott ténfergett egész nap a ház körül, hol laktak. Azon tűnődött, ugyan micsoda foglalkozáshoz ért ő. Hancúrozni igen jól tudott vasárnaponkint a társnőivel a ligetben, de ebből meg nem lehet élni.

Egy pályatársnője ajánlotta, hogy menjenek szenet hordani a vasúthoz vagy házépítéshez, ilyen helyeken igen sok a fiatal legény. Hankának nem volt kedve sehová.

Az egész napot az utcán töltötte. Lustálkodva heverészett egy rakás üszkös gerendán egy leégett fal mellett.

Estefelé aztán, mikor megéhezett, elsompolygott az utcából, meg visszajött.

Valamit akart tenni.

Egy zsemlyés kofa trónolt egy nagy, zöld kapu aljában. Pénze nem volt a leánynak, hát lopni akart.

Többször megtette már ezt.

Gyakran ünnepnapi délutánokon, mikor az apja odahaza kártyázott a pajtásaival, Hanka az asztal alá bújt, és úgy lopta el a játszók elől a pénzt.

Egyszer rajtakapták.

Egy nagy, mafla legény belerúgott. Hanka előtt elborult a világ, és elbotlott egy törött széklábban. Még idegen ember eddig egy ujjal sem érintette. Azt várta, hogy az apja megöli a nagy, idétlen legényt.

Nem az történt.

Az apja is ütött rajta egyet-kettőt, és bíztatta a pajtásait. A zsebeit aztán kikutatták, és kiverték a szobából.

Lassan ment a fal mellett a kapuig. Kileste, mikor a kofa hosszas, édes pillantásokat vált a szemközti kovácsműhely legényeivel, akkor hirtelen kinyújtotta a kezét a legszélsőbb zsemlye után. Merev, nehéz volt a karja, lélegzeni is alig bírt. Az ujjai megérintették a sütemény kemény, kopogó héját…

Akkor valaki hirtelen visszarántotta a vállánál fogva. Hanka hátrafordult. Egy komor arcú, féllábú koldus volt. Úgy látszik, ő leskelődött a süteményre, mit Hanka el akart lopni. A koldus dühösen nézett rá két mélyen ülő, szurok szemével.

– Akar lopni?…

Egy pillanatig úgy állottak szembe. Fél fejjel magasabb volt a leány és sokkal izmosabb a koldusnál, majd hirtelen a szeme a kopogó, hosszú falábra tévedt.

– Eresszen el, mert fellököm! – nyögte elfojtott hangon, és kitépte magát a koldus kezéből.

Futni kezdett.

Futott, futott, maga sem tudta, merre. Éj lett. Fázni kezdett. A tél beletört az őszbe, s érezte hidegét.

A kendőjét elvesztette valahol. A haja kibomlófélben volt. Nedves, hideg levegőt csapott arcába a szél.

Egy lámpa alatt végre megállott.

Fuldokló, nehéz zokogás tört ki melléből. Arcát két kezébe temetve sírt, talán maga sem tudta, miért.

A Duna partján állott. A víz csobogása térítette magához.

Ott hömpölygött alatta a hatalmas folyam, verdesve a kikötő kőkockáit, zavaros, sötét hullámaival.

Olyan puhának tűnt fel előtte a víz. Csalogatta őt magához a folyam medre, mint egy puha, pihés ágy az álmos embert.

Merően, kissé vágyakozólag nézett lefelé a vízbe. Emberek mentek el mellette, észre sem vették. Egy szép, aranyfülbevalós hölgynek éppen akkor vallott szerelmet egy kiborotvált állú, öreges úr, mikor mellette haladtak, és továbbmenve arról tárgyaltak, hogy „mikor nem lesz otthon az öreg”.

Hanka egész lelépett a rakpart legalsó lépcsőjére. Igen veszélyesen hajlott a víz fölé.

Hűvös szellő kezdett fújni lefelé a Margitsziget felől.

Egy öregúr jött felé balról, egy kis, szűk utcából.

A tulipános öregúr volt.

– Mi bajod, gyermekem? – Hanka ránézett ijedten, szinte reszketve felelt: – Az anyám elkergetett hazulról.

– Az anyád? Hm – és továbbhümmögött a tulipános öregúr, mialatt egy lámpa alá vonta a leányt. Figyelmesen nézte arcát és karjait, aztán mosolyogva szólott:

– Nem baj, gyermekem! Gyere velem. Én jó ember vagyok. Igen jó ember vagyok…

És megfogva a leány kezét, lassan mosolyogva vitte magával a belváros felé.

Ruganyosan lépdelt az öregúr, és tulipán volt a gomblyukába tűzve. Egyre hajtogatta:

– Én igen jó ember vagyok.