Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. szeptember–október / A 20. század legfélreértettebb költője

A 20. század legfélreértettebb költője

Egy József Attila-hommage margójára*

 

Az utóbbi évek József Attila-kutatásának eredményeit – a tárgyat leegyszerűsítve s kicsit karikírozva is – a Kulcsár Szabó Ernő-féle kritikai iskola egyik tételében foglalhatjuk össze, mely szerint József Attila a 20. század legfélreértettebb költője.

A sommás ítélet bizonyára igaz, ha úgy értjük, hogy a József Attila-i életmű túlságosan sokáig volt egyetlen értelmezés (ha úgy tetszik: félreértelmezés) rabja, túlságosan sokáig gondolták róla a kutatók, hogy – megint csak leegyszerűsítve a dolgot – a róla szóló beszéd érvényes voltát elégséges azzal bizonyítani, hogy e beszéd igazát megegyeztetik a költő és a kor biográfiájának, életrajzának, történetének, azaz az ún. referenciáknak az „igazával”.

De az az orvos, aki e látlelet alapján azt a gyógymódot javasolja, hogy a korábbi recept egyszer s mindenkorra eldobandó, egy kicsit valószínűleg maga is hektikás. A biografista közelítésnek vagy általánosabban fogalmazva: referenciális műjelentésképzésnek a radikális elutasítása ugyanis feltételezi – ha közvetve, ha nem direkt módon is! – azt a műértést, ami kvázi nem félreértése a műnek, ami képes a mű „végső és egyetlen” értelmét felfogni. Márpedig ha igaz (és ezt az igazságot sokan bizonyítják hitelesen), hogy a mű alapismérve épp a termékeny félreérthetőség, az, hogy jelszerűségénél, kommunikációs természeténél fogva különböző jelentések képzésére és közvetítésére is képes, akkor tulajdonképpen minden műértés félreértés, s csak úgy különböztethetjük meg őket egymástól, hogy melyik terméketlen s melyik termékenyebb, illetve melyik állja útját az esetleges új műjelentések megképződésének, s melyik segíti az újabb és újabb jelentések születését.

A biografista vagy referenciális műközelítés jogosságának a radikális elvetői, akik általában éppen a félreértés-elmélet hívei, észrevétlenül többszörös önellentmondásba bonyolódnak tehát: a félreértések egymásmellettiségének, esetleges szimultán gyümölcsözőségének az elfogadása helyett bizonyos félreértéseket elvetnek, s a saját félreértéseiket egyedül helyeseknek, azaz „végsőknek és egyetleneknek” tételezik, holott más vonatkozásban és helyesen a „végső és egyetlen” műjelentésnek az abszurdságát vallják.

S az elmondottakat most már József Attilára alkalmazva kijelenthetjük, hogy költőnk életműve már csak azért is, s napjainkban is, rendkívül eleven, mert jelenkorunk irodalomtudományának ebbe a darázsfészkébe is „belenyúl”.

Ugyanis a „félreértés” elméletének az igazát elfogadva és fenntartva is azt kell mondanunk, hogy József Attila élete annyira ismert, élettörténetének fordulatai, tényei, drámái és végső tragédiája annyira provokálóak, hogy ezeknek a referenciáknak, ennek a sorsnak, mint egy egyszemélyes Auschwitznak, a bevonása a költő életműve és a róla szóló irodalom értelmezésébe megkerülhetetlen. Angyalosi Gergely nemrégen Pilinszkyvel kapcsolatban írta le: „Az irodalom nem veteményeskert, amelyet óvón körülkeríthetünk, hanem nagy, lüktető, mindennel kapcsolatban álló heterogén létező.” József Attila költészetével kapcsolatban is elmondhatjuk ugyanezt.

S ugyanakkor e költészet kapcsán s e költészettel azt is meggyőzően lehet bizonyítani, hogy azért a lírai vers elsősorban mégiscsak nyelvi képződmény, hogy a költő számára a személyes és társadalmi lét is (vagy ahogy József Attila magára vonatkoztatva írja: még a proletárság is, amit az esetében sokan tartalomnak véltek), szóval a költő számára a valóságra vonatkoztatható tartalom, tehát a műben megjelenő referencia is forma, azaz nyelvi teljesítmény.

S mindezt szükséges volt elmondani, mert József Attila születésének 100. évfordulójára Én ámulok, hogy elmulok (Lilium Aurum, 2005) címmel felvidéki magyar írók tollából is megjelent egy tisztelgő kötet, s nekem most itt tulajdonképpen az a feladatom, hogy e könyvet bemutassam. S úgy vélem, azzal, hogy a mai József Attila-kutatás fő problémáit, erényeit és gyengéit felvázoltam, részben már a szóban forgó kötetet is bemutattam. Mert ezen a harminchat szlovákiai honosságú szerző negyven írását tartalmazó könyvön, mint az egyszeri állatorvos lován, a téma minden egészséges megnyilatkozását és betegségét demonstrálni lehet, bár azt hiszem, hogy a kórok, amint az egy állatorvos lovához illik, túltengnek benne.

Kezdjük ez utóbbiakkal.

Ezek, mármint a „kórok” e könyvben főleg abban nyilvánulnak meg, hogy a könyv írásainak túlnyomó része (versek, prózaversek, tanulmányok, esszék, jegyzetek) a hagyományos proletár József Attilát, a szegények költőjét és váteszét idézik meg, s ezt az idézést éppen az életrajzi, a biográfiai József Attila-kép fogságában végzik, s ami még ennél is nagyobb baj, meg sem próbálnak ezen a képen – konkrét verselemzések és értelmezések vagy akár termékeny félreértelmezések segítségével – olyan irányba túllépni, hogy a József Attila-i költészetet nyelvi-költészeti teljesítményként fogják fel.

Mert hát ezek után ugye talán mondanom sem kell, hogy én a kétfajta műközelítésnek (a referenciálisnak és, mondjuk így: a szöveginek) a kellőképpen arányos keverését tartom célravezetőnek és a legtermékenyebbnek.

De hát ne legyünk ünneprontók, ünnepelni jöttünk s nem temetni, hagyjuk a kritikai észrevételeinket későbbi időkre, s foglalkozzunk most – pars pro toto – a gyűjtemény olyan írásaival, melyek a termékeny értelmezések és félreértelmezések kategóriájába sorolhatók, nevezetesen Cselényi László Szem-maró füstön c. József Attila-montázsával, Vida Gergely Na, JA c. palimpszesztusával és H. Nagy Péter Két szonett 100 „bajt” csinál c. tanulmányával.

Cselényi László verse először 1980-ban jelent meg az Irodalmi Szemlében, később (1984-ben) a szerző a mű néhány részletét beépítette az emlékezetes Téridő-szonáta c. terjedelmes kompozíciójába, 1989-ben pedig az eredeti, csonkítatlan szöveget a Kiegészítések Hérakleitoszhoz c. kötetébe sorolta. S meg kell jegyeznünk, hogy a jobb sorsra érdemes opusnak az eddigi recepciója szinte a nullával egyenlő.

A „szinte” határozószó pedig itt annyit jelent, hogy a Téridő-szonátába beépített részekről annak idején én magam tettem néhány írásos észrevételt, olyan értelemben, hogy itt a konkrét beteg apa motívumából kifejlesztett képsor és a József Attila-féle Dunánál töredékei, valamint a beteg költő (halála előtt írt) leveleiből vett idézetek egymás mellé rendelése érdekes transzmutációt eredményez. Valahogy így: ha a beteg apa József Attilát idézi, akkor József Attilához apa-képzetek rendelődnek, azaz ezt a képsort úgy is lehet olvasni, hogy a költő Cselényi László a költő József Attilát mintegy apjának, közvetlen ősének tekinti. Ami azért érdekes, mert Cselényi egyéb nyilatkozataiban inkább a magyar költészet kassáki vonalához szokta magát sorolni.

1980-ban és ’89-ben a Szem-maró füstön montázs önálló kompozícióként elsősorban bizarrságával tüntetett, s tulajdonképpen a kései József Attila avantgardizálásának hatott, ma, 2005-ben a legújabb József Attila-kutatások tükrében azonban e mű (a teljes reménytelenség zaklatott, csonkolt szintaxisú képsorainak, a Dunánál c. vers néhány kiragadott sorának és a József Attila halála előtt született leveleknek ez a kvázi három szólamú rapszódiája) más jelentést kínál.

2001-ben Kulcsár Szabó Ernő és Kabdebó Lóránt szerkesztésében megjelent az Újraolvasó sorozat Tanulmányok József Attiláról c. kötete, s benne, többek között, Janzer Frigyesnek egy meghökkentő dolgozata arról, hogy a kései József Attila-versek olyan két, egymástól radikálisan különböző csoportra oszthatók (az egyik csoport jellemző darabjának Janzer a Dunánált, a másikénak a Kiáltozást tartja, s az egyiket Dunánál-vonulatnak, a másikat Kiáltozás-vonulatnak nevezi), mely alapján akár két különböző, József Attila nevű költő létezését is fel lehet tételezni. S ezt nem képletesen kell értenünk. Magyarul: Janzer szerint vannak kutatók, akik elképzelhetőnek tartják, hogy mondjuk a klasszikus-romantikus hagyományra építő Dunánált és a többféle, egymásnak ellentmondó „igazságot” egyszerre kimondó és valló, halmazszerű Eszméletet két azonos nevű, de különböző azonosságú költő írta.

Nem a Tanulmányok József Attiláról c. kötetet ismertetem itt, nincs helyem hát ennek az extrém felvetésnek az adatolására, de annyi azért a laikus számára is nyilvánvaló, hogy a Dunánál kristálytiszta klasszicizmusa és kollektivizmusa s mondjuk a hozzávetőlegesen azonos időben írt Szabad ötletek jegyzéke c. mű szövegihletésű eklekticizmusa és szélsőséges individualizmusa valóban csak nehezen képzelhető el egy és ugyanazon személytől-szerzőtől.

Cselényi László Szem-maró füstön c. montázsát ma, 2005-ben a kései József Attilának erre az osztott személyiségére épülő szövegként is olvashatjuk.

A mű címe a költőnek abból a Talán eltűnök hirtelen c. verséből való, melynek egyértelműen a Kiáltozás-vonulatban a helye, s ennek a vonulatnak (a kétségbeesés és a teljes reménytelenség vonulatának) a szókincséből építkezik a mű első szólama is (néhány jellemző kifejezés a szólamból: vég, űr-zavar, a férfinak sajátja a kétségbeesés, kitaszított fények, ideg-sebek, skizofrénia-lék, nincs remény). A második szólam a verzállal kiemelt Dunánál-motívumsor, amely kiemeltségénél fogva ugyan a központba törekszik, de a kétségbeesés, a reménytelenség szólama terjedelemben és erőben annyira uralja a vers terét, hogy a Dunánál klasszicizmusa szinte csak a szándék szintjén jut szóhoz. S az első jelentéssíkot erősíti tulajdonképpen a vers harmadik, levéltöredékekből szervezett szólama is, amelyben a beszélő (a „kedves doktor úr, hiába kísértette meg a lehetetlent” frázis jegyében) az első és második szólamban tett kijelentésekre reflektál.

A Cselényi-montázs osztott személyiségének a beszélője még belefér abba az általánosan elfogadott József Attila-képbe (vagy „kultuszba”, ahogy az újabb kutatók nevezik a korok kialakította költőimázst), amit „tragikusnak” nevezünk, de a fiatal Vida Gergely Na, JA! című palimpszesztusa már egyenesen a „tragikus kultuszt” kérdőjelezi meg.

Már a Na, JA! cím, illetve annak JA monogramja olyan valakit jelöl, akit a beszélő fumigál (Na, ja!, már megint ő!). Itt még nem tudhatjuk, ki ez a JA, a mottóval kicsit közelebb lépünk az azonosításához, de még itt sem lehetünk biztosak a dolgunkban: „– És ő mibe’ utazik? / – A téli éjszakába’. / – Na, JA! Gondolhattam volna.” A „téli éjszaka” egyként utalhat József Attila Téli éjszaka c. versére és Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó c. regényére. A verskorpuszból visszanézve viszont azt mondhatjuk, hogy akkor járunk el helyesen, ha – a Calvino-regény mintájára – József Attila olvasásáról való olvasásként, azaz néhány József Attila-vers olyan ironikus-parodisztikus „felülolvasásaként” olvassuk a művet, amelynek során végül és főleg a történet főhőse s kisebb részben a „felülolvasó” válik az ironikus-parodisztikus felülolvasás tárgyává és vesztesévé.

Ez így meglehetősen csavarosnak tűnik, de biztosítom a hallgatókat mint a Vida-mű potenciális olvasóit, hogy a kompozíció maga még csavarosabb. Elsősorban az allúziók sokasága nehezíti a megértését, de a valósnak ható groteszk alaptörténet (egy disznóölés eseménye, amely idézőjelbe van téve, jelezve, hogy azt valaki, talán maga a „téli utazó” olvassa) és a különböző irodalmi fikciók egymásba játszása, a homonímiáknak (az alaki hasonlóságoknak) a végletes kihasználása és kiélvezése, valamint még sok más poétikai-retorikai eszköz biztosítja, hogy végül a bonyolult utalásrendszer azonosítását és értelmezését már magunk is élvezzük.

Olvassunk csak bele a mű elejébe:

 

lök csillámló szik

                                   ez a hányadik

                                  sora amit tölt

                                   ime itt a költ

 

Ez ugye önmagában is érthető groteszk kis vers (írhatta volna akár a szócsonkoló Cselényi is, ha csak minimálisan is hajlana a groteszkre!), de ha József Attilára vonatkoztatjuk, akkor játékba jön a komor szépségű-reménytelenségű Óda („Itt ülök csillámló sziklafalon”) és a nem kevésbé szép, komor és reménytelen „Költőnk és kora” is („Íme, itt a költeményem. Ez a második sora.”), jelezve, hogy a mai olvasó mire reagál olvasás közben, olvasson bár akár tragikus életszituációkról. Ezt a groteszk olvasási alaphelyzetet fokozza/fejleszti/szélesíti aztán a vers egésze (az Ódában megképződő makro- és mikrokozmosz jegyében) valamiféle zanzásított komikus eposz méreteire (itt-ott mintha a Helység kalapácsa dikciója is fölsejlene a műben). A „cselekmény” „Az udvar szigorú gyöpén imbolygott, / volt vagy másfél mázsa” fölütéssel kezdődik (amelynek a lelőhelye ugye mindenki számára ismert!), s azzal zárul, hogy a haláltusáját vívó disznó a „végbeléből egy jókora adag, szokatlanul amorf székletet lövell egyenesen” a történet főhősének a jobb fülére, amit aztán a böllér (akiből egy alaposabb elemzés talán magát a megidézett József Attilát is kihámozhatná), mintegy a történet főhősét (a böllérinast?, a költőbojtárt?) is a „mozgás részesévé avatva”, így kommentál: „Szerencsés vagy..., kakája a mindenségnek.” (Vö. „Az örök anyag boldogan halad / benned a belek alagútjain.”)

A beszélő pedig úgy válik az általa elbeszélt vagy olvasott történet vesztesévé, hogy ilyen borús végkövetkeztetést kénytelen belőle levonni:

 

lik végül minden

                                   a költészet maga

                                   szét hull dara

 

Amely ugye nagyrészt megint csak közismert József Attila-szöveg, de a jelentése ebben a montázsban, versperiódus-szerveződésben nem József Attila-i. Eszerint ugyanis már a költészet sem képes (a József Attila-formulával élve) „szemléleti világegészt” nyújtani, de ugyanakkor a darabokra hullást (vö. „ami van, széthull darabokra”, Eszmélet), a tragikus létet is lehet nem tragikusan szemlélni („lik végül minden”, „a költészet dara”).

Vagy mégsem annyira József Attila-idegen ez a végső konklúzió?

H. Nagy Péter tanulmánya ötletesen és tanulságosan veti össze ilyen szempontból József Attila Emberek c. szonettjét a mű Kovács András Ferenctől származó átírásával.

A szerző alapos mikrofilológiai elemzésének az eredményét az írás következő mondatai foglalják össze: „Első közelítésre a József Attila-szonett állításai történetbölcseleti kérdésekkel társulnak. Az önidentikusnak, változhatatlannak elgondolt »szöveg« az interperszonális viszonyok (érdek mozgatta közösség) megtapasztalhatóságának állandósult alapját képezi.” De ha a verset újból és közelebbről megnézzük, látnunk kell, hogy „a szonett második fele... átírja az első két versszak materiális emlékezetét”, mintegy „dekonstruálja a saját retorikáját”, s az „»A dallam nem változtat szövegén« kijelentés nyelvi ellendiskurzusát is kiépíti”. A J. A. szonettje címmel a verset átíró Kovács András Ferenc pedig semmi mást nem tesz, csak „hasznosítja, tovább gondolja e felnyíló horizontot”, azaz a József Attila-versben tiszta rímekbe (torokkal – porokkal – okkal, üres – ügyes – füzes) s különböző retorikai alakzatokba oldódó „állandósult alapot” egy felüliratban (vagy ahogy fentebb mondtam: egy palimpszesztusban) saját és sajátos szövegi-poétikai eszközökkel tovább oldja.

Mivel most minket itt természetszerűen nem annyira Kovács András Ferenc átirata, mint inkább a József Attila-vers átírhatósága érdekel, s a hallgatókról feltételezem, hogy e művet úgyis jól ismerik, emlékeztetőül csupán a szonett oktávájának két sorát és a két záróstrófát idézem:

 

                                   Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat, –

                                   -----------------------------------------

                                   A dallam nem változtat szövegén.

 

                                   De énekelünk mind teli torokkal

                                   s edzzük magunkat borokkal, porokkal,

                                   ha kedvünk fanyar, szánk pedig üres.

 

                                   Erényes lény, ki csalódni ügyes.

                                   Ugy teli vagyunk apró, maró okkal,

                                  mint szúnyoggal a susogó füzes.

 

A mű szinte taníthatóan példázza a szonett tézis–antitézis–szintézis-szerű struktúráját, a „de” ellentétes kötőszó utáni rész ellentmond az első két strófa állításainak, mintegy valóban dekonstruálja azokat, azonban nem lehet nem látni, hogy ez a dekonstrukció tudatos: ironikus és önironikus. A beszélő tudatában van a dolgok változtathatatlanságának, s ennek ellenére, sőt talán éppen ezért, a reménytelenségét fájdalmas „kiáltozásba” oldandó „énekel teli torokkal”. Valóban „dallammal” akar változtatni a „szövegen”, a jelentésen.

S talán nem tévedünk nagyot, ha megkockáztatjuk a kijelentést: a kései József Attila ennek a paradoxonnak a jegyében élt és alkotott nagyot és maradandót. A „szövegen” (az „érdekmozgatta interperszonális viszonyokon”) briliáns verseivel sem tudott változtatni, de a „dallamnak” a „szöveg” (a referencia és jelentés) fölé rendelésével, valamint verseinek föntebb már tárgyalt osztott személyiségével költészetében olyan minőségi átrendeződés indult, amelyet Kulcsár Szabó Ernőék nyomán akár utómodern fordulatnak is nevezhetünk.

E fordulatot lehet sok oldalról közelíteni, az elmondottakon túl írjuk még le az „utómodern fordulat” francia képviselőjének, Paul Valérynak az egyik ide illő gondolatát: „A verssor esetlegessége kijavítja a terv hamis biztonságát.” A kései József Attila verseiben a „hamis biztonság” a költő „személyiségei” egyikeként működik és hoz létre a klasszikus-romantikus hagyományhoz kapcsolható műveket (vö. Dunánál-vonulat), de a korszak legalább annyira meghatározó, nagy verseiben (a Kiáltozás-vonulatban) az egzisztenciális reménytelenség alaktalanságával és iránytalanságával párosult „verssor-esetlegesség” a strukturáló erő.

S dolgozatom befejezéséhez közeledve hadd tegyek H. Nagy Péter termékeny elemzési szempontjaihoz hozzá még én is egy lehetségest.

H. Nagy a József Attila-verset Kovács András Ferenc versének hagyományaként vizsgálta-elemezte, nem tért ki a József Attila-vers esetleges hagyományaira. Vajon ugyanaz volna számára az Emberek jelentése akkor is, ha a József Attilát megelőző hagyományok összefüggéseiben vizsgálná meg a művet? Hátha az Emberek is fölülírása valaminek, mondjuk Vörösmarty Mihály Az emberek c. félelmetes erejű negatív utópiájának? József Attila tudatossága mellett nehéz elképzelni, hogy versének a Vörösmartyéval csaknem azonos címe nem hord valami plusz jelentést is.

Formailag mindkét versglóbusz a „gazság” és az „erény” sarkain forog, csak Vörösmartyé a rá jellemző makrokozmoszban, József Attiláé inkább a társadalom, a „család” mikrokozmoszában. Vörösmarty verse a „Nincsen remény!” felismerésének tébolyában fogant, József Attiláé a reménytelenséggel már mint állandósult létformával vet számot.

Íme, egy újabb szempont tehát egy József Attila-versről szóló diskurzushoz vagy egyszerűen: beszélgetéshez. Nem is annyira azért vetettem föl, mintha másoktól várnék választ a benne foglaltakra! Sokkal inkább azért, hogy demonstráljam: költőnk életműve rendkívül nyitott az ilyenfajta felvetésekre és beszélgetésekre. Mint minden nagy költészet, az értelmező horizontok sokaságát kínálja, csak legyen olvasó, aki a horizontnyitás, a kérdések igényével közelít hozzá.

Hazai íróink Én ámulok, hogy elmulok c. József Attila-kötetében több a válasz, mint a kérdés, több az életrajzi közelítés által rövidre zárt értelmezési lehetőség, mint a termékeny horizontnyitás, több a magánbeszéd, mint a diskurzus.

De az ürügyén, illetve a belőle kiragadott néhány írás kapcsán, azt hiszem, mi egészen jól elbeszélgettünk itt. Illetve hát persze én beszélgettem. Jól elbeszélgettem a könyv egésze mellett.

Köszönöm a figyelmet, s őszintén remélem, hogy azért nem beszéltem teljesen mellé.

     

* Elhangzott Komáromban 2005. április 11-én, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának József Attila-ünnepségén