A szél verse Valdemar Daahoz

Én írok levelet Magának –

kell több, nem mond ez eleget?

Szeretem, Daa úr, a lányát,

ahogy ő szeret engemet.

Nevelném lelkem cserepében,

szeretném minden szerepében,

sugárzana az áhitat

belőlem, ami átitat.

Szellőimmel úgy simogatnám,

hogy legyen mindig jó neki,

de nem is ezt a szót használnám,

hanem: hogy legyen isteni!

Daa úr! Itt nincs más feladat:

add hát nekem a lányodat.

Isten őrizz, hogy letegezzem –

tiszteletlen nem lehetek.

Suhogok itt e női kertben,

s megcsókolom a levelet,

és meg a törzset és az ágat,

mindent, amit a szél imádhat,

mindent, amit a szerelem

megszerettetett énvelem.

A fákról ha lekúszom én,

akkor Idára gondolok –

de mit beszélek! Mikor én

mindig, mindig rá gondolok –

arra kérem, higgyen a vágynak,

s a kigyúlt arcú, szép Idának.

Mert – látja, ezt is csak most mondom! –

lánya is szeret engemet.

Amennyi csillag az égbolton,

annyiszor mondja nevemet,

annyiszor susogja a vágyat

fülébe a süket világnak,

annyiszor rimánkodik hozzám

„ó, szél, te szél, tépd le a szoknyám”…

és mennyi más ilyen sóhajtás

hagyja el ajka bimbaját –

ó, nem is hinné, mennyi rontás

karcolja szíve pitvarát!

Szóval, Daa úr, itt nincs mese:

a lány szeret, ide vele!

És ha nem adná, vén pribék,

hulljon ki minden haja szála,

ne halljon többé semmiképp,

nőjön rozsda az aranyára,

úgy álljon meg a rossz szive,

hogy ne segítsen semmi se,

ne kapjon többé levegőt,

ahogy nem kaptam én meg Őt!

Dühöngjön, ahogy én dühöngök,

tombolva dúl a fájdalom,

s ahogy a vihartépte rönkök

gurulnak szét a vágyakon –

úgy szenvedjen! S ne értse többé,

hogy mit jelenthet ez: „örökké”!