„Az író csupa eltűnt időből áll”

Regényt tartunk a kezünkben, Goretity József műfajmeghatározása szerint esszéregényt[1], de Bahtyin szellemében ehhez még hozzátenném: több más műfaj elemei szintén megtalálhatók benne. Önéletírás, emlékirat és vallomás is, sőt a pikareszk és a kémregény, a szovjet korszak politikai „katekizmusainak”, vallatásainak és háborús narratíváinak olykor szatirikus parafrázisaként is értelmezhető A jó Sztálin. A humor az elbeszélő hős személyiségének drámai szubjektív és interszubjektív konfliktusai feltárását enyhítő eszköz, mivel Viktor Jerofejev az önelemzés és a családi, társadalmi, politikai és szellemi hagyományokkal való szembenézés nehéz munkáját is elvégzi ebben az új könyvében, mely munka együtt jár az interperszonális kapcsolatok, az autonómia, a kompromisszum, a siker fogalmainak és az írói lét újragondolásával is.

Viktor Jerofejev az oly jól hangzó francia nyelvű ajánlást követően (A mon père) elöljáróban annak közlését is fontosnak tartotta, hogy „E könyv minden szereplője kitalált, beleértve a reális alakokat és magát a szerzőt is”. Ezek a mondatok indokoltak ugyan, de nem meglepőek, hiszen, mint erre Philippe Lejeune a Le Pacte autobiographique[2] című könyve előszavában felhívja a figyelmet, valamennyi önéletírás sajátos poétikával rendelkező irodalmi szöveg is egyben, és Proust, Joyce, Robbe-Grillet vagy Venyegyikt Jerofejev[3] fiktív önéletrajzi regényeinek ismeretében főleg nem csodálkozhatunk. A Jó Sztálin írójának az idei budapesti könyvfesztiválon tett kijelentése talán meglepőbb: „Joyce-szal szembeni kihívás ez a könyv, aki az Ifjúkori önarckép című regényében nem ábrázolta pontosan az íróvá válás folyamatát.” A könyvben enyhén pontosítja is, mi a baj Joyce-szal: „elragadta a szentség és a bujaság témája” (216. o.). Nyilván Joyce nem szorul a védelmemre, és a fenti mondatok is csak az orosz szerzőtől megszokott, a múlt irodalmával szakító, megütközést keltő kijelentések, annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a könyv egyik nagy témája – az íróvá válás folyamata – szervesen összefügg a másikkal: miként néz szembe a szerző a múlttal, a szülők világával? Főként a „teremtett én” és az apa figurája, illetve az apához fűződő bonyolult viszony drámai folyamatának dinamikája áll A jó Sztálin középpontjában. Ez indokolhatja a körkörös történetmondást is: a Metropol-botránnyal[4] kapcsolatos legsúlyosabb lelki teher, a virtuális apagyilkosság tényének megfogalmazásával indul a történet, hogy azután a gyermekkor és az ifjúkor, a szülők emlékezetének különálló, időrendben nem feltétlenül egymás után következő „kirakó kockáiból” állítva össze a könyv anyagát, a szöveg végén, újra a botrány immáron politikai következményeit taglalva, azt bizonyítsa be a szerző, miként „szabadította meg” a botrány „a hatalom kétségeitől”, miként vált „a »hatalom gyermekéből« szabad íróvá”, vagyis „senkivé” (416–417. o.). Ekkor tudatosodhatott benne, hogy „az író számára az élet célja a mű” – miként Proust írta Flaubert-ről[5]. Viktor Jerofejev is megfogalmazott ehhez hasonló gondolatot könyvében, csak a mondat fordítása kissé megnehezíti a párhuzam felismerését: „A szótól eltérően az író élete kevesebb, mint ő maga.” (215. o.)

Ha már a fordítás egyik problémás eseténél tartunk, itt teszek egy rövid kitérőt, hogy a szövegről, de nem az íróról szólva a fordító munkáját értékeljem. Goretity József évek óta sok izgalmas posztszovjet orosz író prózai művét ültette át magyarra és tanulmányokat is ír az újabb orosz irodalomról. Tiszteletet ébreszt fáradhatatlan tevékenysége, hogy a mai orosz kultúra színe-javát Magyarországra közvetítse. Becsülendő a fordító ez irányú elkötelezettsége. Épp ezért sajnálatos, hogy (sietség vagy fáradtság okán?) hibákkal jelent meg magyarul a Jó Sztálin nem különösebben nehéz szövege. Azért is gondolok a hamar munka átkára, mert egyébként olvasmányos a magyar kiadás, ám néhol megakasztja az olvasást az, hogy nem kapjuk meg orosz kifejezések magyar megfelelőjét. Így például a ’sorvadás, hanyatlás, bomlás, leépülés’ jelentésű „marazmus”, az oroszul „belső ellenzéki” jelentésben használt „disszidens” szó áll több helyütt a szövegben. Szórendi és egyeztetési problémákkal is találkozunk. Így például a 127. oldalon ez olvasható: „mert az írók számára minden könyve bűzlött a fennhéjázástól”, vagyis (az apa) „számára az írók minden könyve bűzlött a fennhéjázástól”. Vagy a „Lehet büszkének lenni rá” mondat áll a magyar kiadás 391. oldalán, „csupa fülek voltunk” a 280. oldalon.

Akad néhány magyarul furcsán hangzó kifejezés is a fordításban: „zavartalan arcot vágott”, a „szörnyű álmában” szintagma áll rémálmában helyett, „ruhaszalvéta” – asztalkendő, „repültem” – „szárnyaltam” helyett, „ez egyszerűen kínzás volt” – kínszenvedés helyett, „életszükséglet” – létszükséglet, „elfutamodás” – megfutamodás, „jólelkűen” – nagylelkűen helyett. Néhány idegen kifejezés, főleg francia szó helytelenül szerepel a szövegben (a „barette”-et nálunk svájci sapkának nevezik, és jelzőként – „barettes”, ahogy a szövegben olvasható – különösen idegenszerű, „Veronic” név pedig nem létezik franciául, csak Véronique). És vajon mit jelent az a félmondat, hogy „két művészeti forradalmár lány” (344. o.)? A „hibát vét” tévesztés kétszer is megjelenik a 119. oldalon. A 200. oldalon ezt olvashatjuk: „Odakúszok Kirilla Vasziljevnához, hogy ajkon csókoljam” – itt a stílust is fölöslegesen emeli meg a fordító, az egyszerűbb „hogy szájon csókoljam” jobban illene a kontextusba, a 368. oldalon pedig döcög ez a mondat: „Huszonöt évvel ennek az estének a lezajlása után.”

Visszakanyarodva Viktor Jerofejev szövegének értelmezéséhez, megfigyelhetjük, hogy a szembesülési folyamat bemutatása során a szerző olykor harmadik személyben említi a szövegvilágban fiktívvé váló múltbéli énjét, feltehetően annak érzékeltetésére, hogy a személyiség időbéli formálódása következtében mekkora távolság választja el a gyerekkori és a felnőttkori gondolkodásmódot és magatartásformákat. Ez az eljárás, valamint az apafigura véleményének felidézése és az elbeszélt történetekben ábrázolt magatartása, a szülőktől áthagyományozott emlékek, akárcsak a szerkesztés aktusa, az elbeszélés módja és gyakran gunyoros hangneme szintén relativizálják a szereplők világának igazság- és valóságtartalmát, annak ellenére, hogy valóban létezett, illetve még élő személyek a „regény hősei”. Az alakok megformálását az önreflexión, az emlékezésen, a dialógusokon, a vitákon kívül beszélgetések felidézése, levelek, szovjet és nyugati újságcikkek szövegbe emelése teszi összetettebbé. Így az elbeszélő fő szólamán kívül többféle nézőpont jelenik meg a könyvben, némelyikre reflektál a szerző, másokra nem.

A könyvfesztiválon azt is megtudhattuk Viktor Jerfojevtől, hogy szándékosan provokatív a mű metaforikus címe: egy olyan országnak és olyan országról szól ugyanis, ahol nem diadalmaskodott a liberális szemlélet, ahol a posztszovjet politikusokban, így Putyin elnökben is sztálini tulajdonságok rejtőznek, és ahol a megkérdezettek hatvanöt százaléka ma is úgy véli, hogy Sztálin sok jót tett. Így Oroszország legfájdalmasabb kérdéséről is szól a könyv, jelesül arról, hogy képesek lesznek-e az ott élők végre „normális” emberekké válni? A sztálini nómenklatúra tagjainak gyermekeként született Viktor Jerofejev bizonyára azért szól a megvetés hangján honfitársairól, és azért érezheti magát nem „szovjet”, hanem „normális” embernek, mert megadatott számára, hogy eszmélkedése idején, az ötvenes években, megízlelje Párizst, párizsi élményei hatására kritikusabb szemmel viszonyuljon hazájához. Édesapja ugyanis, miután Molotov közeli munkatársa, Sztálin tolmácsa is volt, követségi tanácsosként dolgozott Párizsban. Nemcsak a finomságok közvetítése és a csak később feldolgozott képzőművészeti hatások révén, hanem direktebb politikai módon is Párizsban érintette meg a kiskamasz Viktor Jerofejevet az ellenállás szelleme, a magyarországi ’56-os forradalom elfojtásával szoros összefüggésben.

Nem véletlenül használtam föntebb a „megízlelni” igét: Jerofejev hangsúlyosan számol be az ízekkel, illatokkal és az anyagi bőséggel összefüggő párizsi benyomásairól. „Ha Franciaország nem lett volna olyan finom, illatos, ha nem lett volna olyan otthonos ország, szovjet ember vált volna belőlem” – olvasható a könyv 178. oldalán.

A kultúrát kedvelő édesanya képe is főként érzéki benyomásokból bontakozik ki a szövegben, hogy azután Viktor Jerofejev igen szigorú megítélése alá essen. A szövegben több helyütt is tapasztalható nőellenes hangütés szinte hamleti drámává alakul át, amikor „áruló, női hálátlanságáról” ír, amiért csinovnyiknak merte nevezni férjét, azt a sikeres férfit, akinek nemcsak az anyagi biztonságot köszönhette, hanem azt is, hogy „tudatára ébredt az emberek és az események jelentőségének” (190. o.). Annak magyarázatáról is szó esik, miért készültek tudattalanul éppen 1968 óta a teljes szakításra édesanyjával: „Az európai szintű komfortért a tankok miatti hallgatással kellett fizetni” – ez volt a prágai bevonulásról a mama verziója, amit a fiú „gyávasággal” bélyegzett meg (329. o.). Galina Jerofejeváról azt azonban nem tudjuk meg A jó Sztálin című könyvből, hogy Dreiser, Capote és sok francia író tehetséges fordítója, sőt az Érdekes kert (’Nyeszkucsnij szad’) címen 1998-ban megjelent visszaemlékezései is csupán egy helyen, a 400. oldalon említődnek, csak azért, hogy az író az édesanyja szemére hányja, amiért nem vette észre férjének a Metropol-botránnyal kapcsolatos „hőstettét”. Ez az a „hőstett”, ami a szembenállás után mégis közel hozza egymáshoz az apát és a fiút, és aminek következtében valamelyest el is rendeződnek a kettejük között feszülő nemzedéki konfliktusok.

Viktor Jerofejev könyvéből kitűnik: nem könnyű családtagként a diktatúra politikai elitjébe tartozni, hiába biztosítja ez a kiemelt pozíció a külföld, Európa és Afrika városainak megismerését. De nem könnyű az ezzel a helyzettel kapcsolatos ellentmondásos ítéleteket bírálni sem, sem pedig élő szülőkkel kapcsolatos drámai konfliktusokról, egy virtuális/politikai apagyilkosság terhéről írni. Kérdés persze, vajon ezt a virtuális gyilkosságot valójában ki követte el? Viktor Jerofejev lélektani teherként hurcolt bűntudatának megnyilvánulásaiból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a korábbi viták ellenére a szüleit tisztelő írónak a Metropol-botrány idején nem állt szándékában véget vetni apja politikai karrierjének. 1978-ban ugyan nyíltan fellázadt a fennálló hatalmi viszonyok ellen, közvetve édesapja világa ellen is, aki akkoriban Bécsben volt nagykövet, de nem számolt az édesapjára váró súlyos politikai következményekkel. Ha értette is a rendszer működését, felülkerekedett benne a szabad publikálás, vagyis az írói szabadság tudatos felvállalásának vágya, és az önálló, felnőtt, szabad ember szerepét játszva nem gondolt rá, hogy szabad tettükért nemcsak ő és a Metropol többi szerzője/szerkesztője kapja meg „méltó” büntetését, hanem a hatalom az édesapját is felelősségre vonja. Pedig ez a megalázó politikai manőver – a személyes szféra megsértésével bűntudatot okozni és így megzsarolni valakit – a Brezsnyev-korszakban is sokszor alkalmazott eljárás volt. Gondoljunk csak Andrej Tarkovszkij esetére, akihez, miután emigrált, a hatalom hosszú ideig nem engedte ki a családját, hozzátartozói visszatartásával zsarolva meg – hatástalanul – őt morálisan.

Igencsak problémás dolog az is, ha a hatalom szolgálatában álló apa toleráns, jó szülő is egyben. Viktor Jerofejev láthatóan hálával vegyes, ellentmondásos érzéseket táplál az édesapja iránt. Nemcsak a diktatúrához és annak képviselőihez főződő viszonyát lehetett nehéz feldolgoznia, miközben élvezte a helyzetükből adódó jólét „áldásait”, hanem azt is, amikor a követségi iskola szűk lehetőségei miatt a szülők egy időre eldobták maguktól, elűzvén őt a paradicsomi párizsi lét színteréről is (Viktor Jerofejev francia iskolába nem járhatott, a követségen pedig nem működött orosz középiskola). A szerző ráadásul úgy értékeli, hogy a politikailag elkötelezett édesapjától tanulta meg a bátorságot. Ellentmondásos érzései és újonnan kidolgozott írói esztétikája miatt sem fogalmaz meg minden esetben nyíltan és határozottan erkölcsi ítéleteket édesapja világával szemben, szavai mögött azonban felsejlik valódi véleménye. Így, mint föntebb említettem, a Metropol-botrány idején tanúsított magatartása miatt az apa emberi-erkölcsi értelemben felmagasztosul a könyvben. Vlagyimir Jerofejev bármennyire „ragaszkodott (is) a karrierhez” (191. o.), hosszas töprengések után, negyven nap elteltével (!) végül is óva intette a fiát attól, hogy beleessen a hatalom által felállított csapdába és megírja a Metropol almanachhal kapcsolatos bűnbánó levelét: „Ha megírod azt a levelet, akkor már két halottunk lesz” – mondta (393. o.). Miután Viktor Jerofejev szembekerült a politikai rendszerrel, annak irodalmi intézményrendszerével, főként az Írószövetség képviselőivel, és a szabad publikálás jogát érvényre juttató tettével apját is rávezette arra, hogy válasszon és végre szembenézzen a rendszer korlátaival, mely rendszert addig szemrebbenés nélkül szolgált, és amelynek élvezte kiváltságait. Ez utóbbinak vetett véget a Metropol-ügy. A botrány leírása nemcsak az apa és a fiú személyiségének formálódása, viszonyuk alakulása szempontjából és nemcsak politikai értelemben érdekes, hanem azt is megtudhatjuk belőle, hogy kik voltak azok a neves szovjet írók, akik a moszkvai Írószövetség elnökségi tagjaként egyhangúlag megszavazták a Metropol-szerkesztők, szerzők kizárását (403–404. o.).

Az apával kapcsolatos „kései sajnálkozás keserűségét” (8. o.) Viktor Jerofejev nemcsak „a szabad íróvá válás” folyamatának ábrázolásával oldja fel, hanem azzal is, hogy őszintén feltárja kettejük értékrendjének korábbi feszültségét és – eufemisztikusan fogalmazva – igen önérzetesen alkotja meg felnőttkori énképét. Őszintesége néhol megrendítő, néhol azonban igencsak meglepő. „Az egyetem legszebb párja voltunk” – olvasható például a 334. oldalon. A könyv 11–12. oldalán a kezdeti megszorítás ellenére páratlanul pökhendi, a honfitársakat és az író elődöket lekezelő gondolatsorba ütközünk: „Lehetséges, hogy Oroszországban én vagyok a legszabadabb ember. Nem mintha ez olyan nagy eredmény lenne, hiszen e területen nem mutatkozik nálunk különösebb konkurencia. Mindenki más dimenzióban versenyez. Hogy mit is kezdjek a szabadságommal, nem tudom.” A továbbiakban a szerencsével hozza kapcsolatba a szabadságát a szerző, mintha azt nem kivívná a maga számára az ember. Feltehetően elsősorban a szerencsés liberális neveltetés, a franciaországi élmények és az olvasmányok hozták el számára ezt a kincset, miként erre a könyv más lapjain olvashatunk utalást. „Nem állok függőségben se pinától, se a Vörös Hadseregtől” – folytatódik a nőket is gyakran megvetéssel kezelő férfias író gondolatmenete. – „A legszabadabb embernek lenni a világ legnevetségesebb országában átkozottul mulatságos dolog. Más országokban komoly emberek élnek, akik úgy cipelik a felelősség terhét, mint vízzel teli vödröket, nálunk meg mi van? Nevetséges, más nyelvekre lefordíthatatlan pacákok és nyanyák, rendőrök, értelmiségiek, kolhozparasztok, sittesek, hibbantak, főnökök és egyéb szemét alakok. A nevetséges embereknek nincs szükségük szabadságra.” Vajon miért nincs? – kérdezhetnénk. Az orosz és a magyar irodalomból is ismert probléma a nemzetostorozás, de érvek hiányában, a túlzott általánosítások miatt megalázónak és indokolatlannak tűnik ez a szövegrész. Ráadásul a másutt élő „komoly emberek” világa sem problémátlan, és megfordítva, minden bizonnyal Oroszországban is élnek (Viktor Jerofejeven kívül is) felelősségteljes, szabad személyiségek. Persze Gogol leveleiből tudjuk, hogy ő is megvetette honfitársai egy részét, az ő megfigyelésükből alakította ki a maga – Nabokov által oly nagyra becsült – „posloszty” (’hitványság’) fogalmát és teremtette meg fantasztikus hőseit, még ha irodalmi szövegben az egyes szám első személyű lekezelő szólamoktól tartózkodott is. Ennek ellenére a Revizor és a Holt Lelkek befogadástörténetében mégis többen, így például Csaadajev, a száműzött Nagyezsgyin, Gogol korábbi kiadója, N. Grecs, K. Leontyev és az előző századfordulón élt (mindkét Jerofejev által oly nagyra becsült[6]), Vaszilij Rozanov megdöbbenésüknek adtak hangot Gogol e két műve olvastán, sérelmezték azt az erős kritikai megközelítést, amivel Gogol hőseit és közvetve, sőt „metafizikai szinten” Oroszországot ábrázolta – miként ezt éppen Viktor Jerofejev tárta fel Rozanov kontra Gogol című nagyszerű esszéjében[7].

Viktor Jerofejev nemcsak a honfitársairól ír gyakran megvetően, hanem orosz írókról is, akik „mindannyian az erkölcsiséggel bajmolódnak. De különben olyanok, mint az aztékok: vérszomjasak, szeretik az emberáldozatot.” (13. o.) Oroszországhoz hasonlóan ők is „a világméretű igazság” hirdetői A jó Sztálin szerzője elítélő véleménye szerint (179. o.). Külön megkapja a magáét az az író, aki még önéletrajzot is merészelt írni. Az érzéki benyomások megörökítésével róla így nyilatkozik A jó Sztálin szerzője: „Amikor egy orosz író, akit legyőzhetetlen (helyesebben elnyomhatatlan – V. E.) áporodott szag leng körül, leül önéletrajzot írni, egyetlen cél lebeg a szeme előtt: önmagát olyan karácsonyi csillagnak láttatni, amelyik a fenyőfa csúcsán ragyog.” (179. o.) Különösen Nabokovra csapkod Viktor Jerofejev a könyv 215. oldalán, szembeállítva Gorkijjal, és a szemére hányva, hogy Paradicsomnak láttatja oroszországi gyermekkorát, amit Gorkij a „Szologub-féle kilátástalansággal” ábrázolt.

Tény és való, hogy bár Viktor Jerofejev is „elveszett Paradicsomként” és kritikátlanul viszonyul kiskamaszkora Párizsához, az oroszországi gyerekkori-ifjúkori élményeket, a családi és a történelmi hátteret, iskolatársai nyomorult társadalmi helyzetét kíméletlenül boncolgatja. Ennek ellenére elismeri – a múltbéli és a regényt író „ént” ismét gondosan elkülönítve –, hogy korábban másként gondolkodott Oroszországról: „ifjúkoromban őszintén hittem az orosz népben, amelyet elnadrágolt a történelem.” (315. o.) Mint már említettem, a könyv megírása nem utolsósorban küzdelem a nómenklatúra „gyermeke”, az „úrfi” énképével is, aki gyerekként – még ártatlanul és magától értetődően élvezte a diplomata papa helyzetéből következő anyagi jólétet és a franciaországi hatásokat, és középiskolás korában maga is az osztály Komszomol-titkára lett, igaz, az életmód szintjén „bársonyos forradalmat” robbantva ki: „Johnny Holiday- és francia rock and roll lemezeket hallgattunk.” (304. o.) Ám a külvilág nem tolerálta a Komszomol-titkár forradalmát, így védekezésre volt szükség, akárcsak korábban: lélektani feloldásra vártak azok a frusztrációk, amiket a szülők romló házassága, a Paradicsomból való kiűzetés élménye, az egy ideig róla gondoskodó ingerült, örökösen morgolódó nagymama és a moszkvai iskola világa okozott. A megoldás: „Nem fogadtam el a valóság realitását. Átlendültem a látomások világába.” (316. o.) Vagyis: „Nem emlékszem, mikor tanultam meg hazudni. Azt hiszem, így születtem […] Úgy tartottam, hogy történeteim nélkül a világ unalmas és lapos, tele mindenféle ostobasággal. A hazugságaimnak én voltam a főszereplője. A hazugságból alakult ki a szóhoz való viszonyom.” (243. o.) Íme, az őszinte vallomások az íróvá válásról.

Viktor Jerofejev nemcsak a fő témájáról vagy a nőkkel kapcsolatos belső elégedetlenségéről, a szülők belső viszályáról ír meglepő őszinteséggel, hanem például a testvérféltékenység tényéről is: „A szüleimnek én már nem voltam elég. Azonnal kellett egy másik gyerek is.” (191. o.) Sőt ismét olvashatók keményebb mondatok is az író tollából: „A háború istene voltam” (176. o.), „a világ közepének érzékeltem magam” (nem inkább: „úgy éreztem, én vagyok a világ közepe”? – 231. o.). Másutt így ír: „Lényegét tekintve nem vagyok ellene a bosszúnak.” Majd így folytatja: „Visszatérve Ehrenburghoz, bevallom, hogy az a kép, miszerint a zsidók a háború végén 6 000 000 : 6 000 000 arányban gázkamrába küldik a németeket, aztán a zsidó krematóriumok kéményein át virtuóz zsidó dallamokra kergetik őket a levegőbe, számomra szórakoztató. Igazi zsidó humor. A Vörös Hadsereg, amely megerőszakol minden német nőt, számomra szintén érthető, sőt kellemes.” Itt Viktor Jerofejev könyvének arra a helyére utal vissza (124–128. o.), ahol Ehrenburg egy cikkét, valamint Ehrenburg és Molotov párbeszédét ismerteti, illetve meséli el édesapja emlékeire hivatkozva, aki sikertelen közvetítő szerepet játszott az ügyben. Arról is olvashatunk ugyanitt, milyen következményekkel járt a kudarcos „Hermész-szerep” (a papa valamennyi íróra neheztelni kezdett). Él bennem a gyanú, hogy talán valamelyest átszövi a fantasztikum is az Ehrenburg-történeteket, Ehrenburg és a papa alakját azonban mindenképpen árnyalják, és bizonyára jól érzékeltetik a világhírű író fölényét a hatalom képviselőivel szemben, aki azonban mégis kénytelen beadni a derekát, hiába álltak „a sértett nemzeti gyűlölet” azonos talaján. „A vérbosszút követelő Ehrenburg merészségét a gyűlölet pozíciója igazolta, mely oly kedves volt a hatalom számára is” – értékeli a szovjet író fölényes magatartását Viktor Jerofejev. A túlzó bosszúállás és az erőteljes „zsidó” attitűd miatt Ehrenburg cikke mégis közölhetetlennek bizonyult.

Az Ehrenburggal folytatott disputák felidézése azért is nagyon érdekes, mert bizonyságul szolgálnak arra, hogy a szovjet rendszer lényegében nem változott, csak bizonyos területeken enyhült a kín Hruscsov, illetve Brezsnyev idején: Ehrenburg és majd később, 1978-ban Viktor Jerofejev elhallgattatásának párhuzama arról tanúskodik, hogy a szovjet rendszer kultúrpolitikája lényegében ugyanolyan maradt.

És ha már újra a rendszerkritikai alapálláshoz tértünk vissza, megemlítem, hogy a könyv igen érdekes oldalai közé tartoznak azok a részek, amelyekben párbeszédes formában, vagy prózai narratívaként újramesélve a papa történeteit, Sztálinnal és munkatársaival kapcsolatos anekdotákat idéz fel a szerző, illetve Sztálin figurájával kapcsolatos vitáikat írja meg. Úgy tűnik, mintha a Sztálin-kép árnyalását részben elfogadná édesapjától, elismerve, hogy a diktátor nem minden esetben lehetett szörnyeteg, sőt ironikusan a papáját azonosítja a „Jó Sztálinnal”, azt is kimondva, hogy benne magában is, mint minden családfőben és minden orosz emberben, rejtőzik valamennyi Sztálinból. Az apa „szelektív látásáról” és kettejük eltérő értékrendjéről szólva nemcsak az édesapával folytatott politikai disputákat mutatja be Viktor Jerofejev, hanem „az állam szerepét meggyengítő” kultúrához fűződő eltérő viszonyukat (310. o.) és különböző italozási szokásaikat (160–161. o.) is. Igen élvezetesek azok az oldalak, amelyek a háborús szovjet irodalom parafrázisaként Voltaire Candide című regényének hangnemét és formáját is felidézik szintén a fikció, a fantázia szárnyára emelve az ifjú Vlagyimir Jerofejevet, amint „szolgálati útra ment” – még nem papaként, hanem nőtlen fiatalemberként. Parancsot teljesítve kalandos utakon jutva el Izlandra, Kollontáj mellett teljesített szolgálatot, hogy hamarosan, ellenkező parancsszót követve, ismét bonyolult kalandozásokat átélve, újra visszatérjen a Szovjetunióba.

Végezetül néhány mondat az elmúlásról. A másokról megvetéssel nyilatkozó, a bosszúállással szimpatizáló hiú és igen őszinte író gondosan felépített énképe bizonyára a mardosó haláltudat élményével is összefügg, azt ellentételezi. A halál élménye A Jó Sztálin egyik állandóan visszatérő motívuma, bizonyára nem függetlenül a sztálinizmus világától és a szülőkben rejtőzködő állandó szorongástól. Az emlékirat önmagában drámai műfaj a szerző szerint, mert múltbéli eseményeket idéz fel, az emlékezet pedig „hullára hasonlít” (260. o.). Talán ez a hullaszerűség is magyarázza Viktor Jerofejev ingerültségét azokkal az emlékiratot és önéletrajzot publikáló orosz írókkal szemben, akik véleménye szerint elkerülték az önvizsgálatot és a korabeli orosz világ kritikai vizsgálatát. Számára ugyanis a családi-történelmi eredet és önmaga megértése a tét. Kérdés persze, hogy a könyvében említett orosz írók vajon valóban elkerülték-e a tragikus szembenézést a szülők, a gyermek- és az ifjúkor világával. Talán nem mindannyian.

Jegyzetek

[1] Vö. Goretity József: Az esztétikai és etikai provokáció prózája (Viktor Jerofejev prózájáról). In uő: Töredékesség és teljességigény. Huszadik századi prózai művek elemzése. Palatinus, Budapest, 2005. 257. o.

[2] Philippe Lejeune: Le Pacte autobiographique. Seuil, Paris, 1996. 7. o.

[3] Venyegyikt Jerofejev (1938–1990) nem rokona Viktor Jerofejevnek, inkább irodalmi előde, aki iránt Viktor nagy tiszteletet érzett, de akihez – eltaszítottsága miatt – fájdalmas viszony fűzte őt. Venyegyikt Jerofejev ugyanis nem kívánt kapcsolatba lépni a „kádergyerekként” felnőtt fiatal íróval.

[4] A moszkvai Metropol almanachot szabadon, engedély nélkül, ám nyilvánosan jelentette meg 1978-ban Viktor Jerofejev, Vaszilij Akszjonov, Andrej Bitov, Jevgenyij Popov és Fazil Iszkander. A könyv alakban megjelent kötetben többen is publikáltak. A hatalom válaszként kizáratta a Metropol szerkesztőit és szerzőit az Írószövetségből, Viktor Jerofejevet pedig bűnbánó levél megjelentetésére szólították fel, miközben nagykövet édesapját visszarendelték Bécsből Moszkvába, és karrierje kerékbe törésével zsarolva meg arra kérték, vegye rá fiát a levél megírására. Az ügyről részletesen beszámol regényében Viktor Jerofejev. A Helikon című folyóirat 1993/2–3. összevont számában olvasható a hatalom oldalára állt irodalmár, Féliksz Kuznyecov 1979-ben a Lityeraturnaja Gazétában megjelent, az almanachot elítélő kritikája és Viktor Jerofejev Tíz év múlva című írása, amiben szintén az almanach megjelenésének előzményeit és következményeit mutatja be. Érdekesnek találom, hogy az író ebben az 1991-ben született publicisztikai írásában nem említi az édesapját ért retorziókat. Bizonyára a műfaj nem felelt meg az intim szférát is érintő téma kifejtésének.

[5] Marcel Proust: Sainte-Beuve és Balzac. In uő: Álmok, szobák és nappalok: (Contre Sainte-Beuve). Filum Kiadó, Budapest, 1997. 138. o.

[6] Itt jegyzem meg, hogy az elődnek számító Venyegyikt Jerofejev szépen ötvözte művészetében Gogol és az őt kritizáló Rozanov hagyományát. Ez az irodalomtörténeti probléma egy önálló tanulmány témája lehetne. Goretity József említett tanulmánykötetének egyik lábjegyzetében (a 263.oldalon) utal arra, hogy Viktor Jerofejev Két Jerofejev (’Dva Jerofejeva’) című szép esszéjében megírta kettejük bonyodalmas viszonyát, ám sajnálatos módon nem közli a megjelenés helyét. (Én magam még nem akadtam rá.) Ráadásul – újabb „kavarodásra” okot adva – Venyegyikt Jerofejev (már szintén elhunyt) második feleségének és Viktor Jerofejev édesanyjának is Galina Jerofejeva a neve a férje után, és mindkettőjüknek jelentek meg publikációi.

[7] Viktor Jerofejev: Rozanov protyiv Gogolja. In uő: V lavirintye prokljatih voproszov. Szojuz fotohudozsnyikov Rossziji, Moszkva, 1996. 12–39. o.