Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. szeptember–október / „Az irodalom gyanúba keveredett”

„Az irodalom gyanúba keveredett”

Szócikkek egy Kertész-szótárból

   

     

A

 

Csak hogy ne a következő szó legyen az első szócikk.

 

AUSCHWITZ

 

„Auschwitzot korántsem Auschwitz volta miatt számolták fel, hanem mert fordult a hadiszerencse.” (Valaki más, 71) Ennél illúziótlanabb mondatot soha nem írtak Auschwitzról. Józanabbat sem. Mentes minden moralizálástól, ami Kertészt amúgy is magányossá teszi a holokausztról írók légiójában. Nem azt mondja, hogy a dolgok jobbra fordultak (ami különben nyilvánvaló), hanem hogy megfordultak. Azt sem mondja, hogy Auschwitz a zsidók elleni összeesküvés eredménye, s felszámolásával véget vetettek a zsidóüldözésnek. Nem, csupán annyit mond, hogy Auschwitz egy láncszem a háború menetében. A háború pedig maga is láncszem a 20. századi történelemben. Ami viszont az európai keresztény kultúra menetének kitüntetett láncszeme. Auschwitz ennek, az európai keresztény kultúrkörnek egy rendkívüli állomása. Kertész nem azt mondja, hogy Auschwitz a zsidóság tragédiája, és nem is azt, hogy a német történelem kisiklása. Hanem hogy Auschwitz az európai keresztény kultúra csődje és bukása.

A közkeletű vélekedés szerint Auschwitzcal a zsidókat rekesztették ki Európából. Kertész szerint viszont az európai civilizáció Auschwitz megteremtésével önmagát zárta karanténba. Új perspektívából szemléli a zsidóság tragédiáját. A hagyományos antiszemitizmus nem vezetett volna Auschwitzhoz, mondja. Ehhez előbb a totalitarizmus kellett, aminek létfeltétele a kirekesztés. Kirekesztendőeket pedig mindig lehet találni – adott esetben a zsidókat, akik azonban másokkal is helyettesíthetők (pl. a kulákokkal, az értelmiségiekkel stb.). Korunk Auschwitz kora – de nem antiszemitizmusa, hanem a totalitarizmusra való hajlandósága miatt. És miért jöhetett létre egyáltalán Auschwitz melegágya, a totalitarizmus? Mert kialakult a modern tömegtársadalom, állítja Kertész. S ebből nem kevesebbre következtet, mint hogy ahol tömegtársadalom uralkodik, ott Auschwitz lehetősége is ott lapul. Ahogyan egy interjúban mondja: „A modern tömegtársadalom mélyén ott rejlik Auschwitz lehetősége, mert ennek a társadalomnak az emberét nem kötik vallási értékek és erkölcsi mértékek.” (Az Auschwitzban rejlő kegyelem, 170)

Auschwitznak nem a zsidógyűlölet volt a lényege. Nem arról van szó, hogy gyűlölték a zsidókat, s ezért létrehozták Auschwitzot. Ellenkezőleg: a totális gondolkodásnak volt szüksége Auschwitzra, s ehhez kerestek megfelelő emberanyagot. (A holocaust mint kultúra, 95) Amiből az is következik, hogy a zsidóság Auschwitz révén megszűnt vallási vagy szellemi állapotnak lenni; a zsidóság a II. világháborúban s azt követően mindenekelőtt etikai helyzetet jelentett. (Az eltökélt pesszimizmus, 159)

„Miért ’trauma’? Nem azért, mert hatmillió embert meggyilkoltak, hanem azért, mert hatmillió embert meg lehetett gyilkolni.” (Gályanapló, 141)

Zsidókat 1945 után nem gyilkoltak többé – legalábbis nem tömegesen. De a tömegmészárlások a mai napig nem értek véget. S a koncentrációs táborok száma sincsen csökkenőben. Auschwitz tapasztalata nem maradt hatástalan. Ha úgy hozza a hadiszerencse, még azok is Auschwitz példáját követik, akik egyébként képtelennek tartanák magukat ilyesmire.

 

BILDUNGSROMAN

 

Sorstalanság. E mű a nevelődési regény (Bildungsroman) vége, miként a Wilhelm Meister a kezdete. Mégis, egy világ választja el őket. Pontosabban: Auschwitz ékelődik közéjük. Goethénél a végső cél az európai kultúra konszenzusának a megteremtése; Wilhelm ezt elfogadva talál rá önmagára. Kertész hőse ezzel szemben mindenfajta konszenzus kiürülésének az útját járja végig, odáig menően, hogy végül identitás nélküli lényként áll előttünk. Kertész az úgynevezett „én”-t egyre jobban redukálja és lemezteleníti, késői Peer Gyntként a történelem újabb és újabb hagymahéjait hántja le róla. A fiút előbb a nevétől fosztják meg, s azt egy számra cserélik fel. Később a teste is cserbenhagyja. Végül már csak egy lyuknak érzi magát. Az „én” helyén metafizikai űr tátong: „Egy lyukká, valami űrré változtam át, s minden igyekezetem, minden törekvésem ennek a feneketlen, ennek az egyre követelőző űrnek a megszüntetésére, eltömésére, elhallgattatására irányult.”

Wilhelm Meister beteljesíti önmagát, s a kultúrában hazára talál. Köves a koncentrációs táborban megtanulja a túlélés technikáit (ez lesz a „műveltsége”), de közben nem beteljesíti, hanem elveszti önmagát. Paradox módon mégsem üres kézzel megy haza Budapestre. Az „én”-je semmivé foszlik ugyan, ő maga mégsem vész el nyomtalanul. Eleinte naiv gyermek benyomását kelti; később, a koncentrációs táborban, úgy hat, mintha vastag üvegfal venné körül: igazából senkivel nincs kapcsolatban, s időnként olyan érzése is van, mintha más anyagból lenne, mint a többiek. Emiatt kissé együgyűnek is látszik – Miskin herceg kései leszármazottja. Amíg Goethe hőse a világon belül fogja megvalósítani magát, addig Kertész hőse kívül reked minden emberi közösségen. Az „én”-je, amit elvesztett, ott bukkan újra fel, ahol a legkevésbé várta volna: a kozmikus magányban, a személyen túliban. Simone Weil ezt az állapotot szentnek nevezte. Lehet, hogy így van. De Kertész hőse engem nem emlékeztet szentre; inkább olyan, akár egy bogár, mely emberi alakba bújt. Emberként mozog, de nincs köze az emberekhez. Egy ellen-Gregor Samsa.

 

ÉN

 

Én, én, én, kezdte Naplóit Gombrowicz, hívogatóan intve egyre növekvőbb Énjének.

Én, én, én, mondja Kertész is, búcsút intve egyre fogyatkozóbb Énjének.

A megrendült én-tudat („Én: ez valaki más” – Rimbaud) a 19. századi modernség egyik pillére. A 20. század ezt építette tovább, a totalitarizmus pedig ad absurdum vitte. „Hogyan teremtsek… összefüggést a tapasztalataim megformálta személyiségem és a személyiségemet lépten-nyomon tagadó, sőt megsemmisítő történelem között?... Hiszen mindnyájuk (ti. a láger-túlélők) életének volt egy szakasza, amikor mintha nem is a saját életüket élték volna.” (A boldogtalan 20. század) Vannak helyzetek, amikor az ember úgy érzi: ami történik, az már nem vele történik. Mint a Jegyzőkönyv hősével, aki egy jelentéktelen kis vámvizsgálat áldozata csupán, mégis, a koncentrációs tábort megjárva, majd a szocializmusnak nevezett rémálomban fölcseperedve egy pillanat alatt kiveri a hideg veríték: „Kezd elönteni az a biztonságos érzés, amit… oly gazdag élettapasztalataimból annyira pontosan ismerek: hogy egy bizonyos értelemben elhagytam a színteret, ami most zajlik, az már nem velem történik meg.” (Jegyzőkönyv, 18) Egy vámvizsgálatról van csupán szó, melynek nem nagy a tétje. Igazi tétje az ezt kísérő érzésnek van – annak, hogy az „én” illuzórikussága miatti döbbenet a legbanálisabb helyzetben is képes elfogni az embert, s olyan nagyra nőhet, hogy mindent árnyékba borít. Az embert végül saját Énjének dermesztő hiánya árnyékolja be.

Csábító lenne a tünékeny, egyre megfoghatatlanabb énnel a többes szám első személyt szembeszegezni, s a „közösben” keresni menedéket. Kertész művészetének egyik nagy tanulsága azonban éppen a „mi” arroganciájára vonatkozik. Lehet-e bízni a „mi”-ben, látva, hogy a 20. század két nagy diktatúrája éppen a „mi” nevében kebelezte be és semmizte ki az ént?

Se „mi”, se „én”? Maga a nyelv is cserbenhagyja azt, aki ragaszkodik személyességének ahhoz a magjához, ami minden ideológiának ellenáll és ezért megszólíthatatlan. „Nem mondhatom például, hogy nem vagyok – hiszen ez nem igaz. Állapotomat, hogy ne mondjam: tevékenységemet olyan szóval tudnám csak kifejezni, ami nem létezik. Megközelíthetném, ha például azt mondhatnám: nincsek. Igen, ez az ige, miközben magában foglalná létezésemet, egyszersmind e létezés nemleges minőségét is jelölhetné – ha, mint mondom, volna ilyen ige. De nincs. Némi mélabúval elmondhatnám tehát: elvesztettem az igémet.” (A kudarc, 87)

Talán ez a szabadság: az „érinthetetlen” és „megszólíthatatlan”, nyelvileg is bekeríthetetlen belső mag érzékelése és a hozzá való ragaszkodás. És ez az irodalom feladata is: szóra bírni ezt a szóra bírhatatlant. Kertész nagy teljesítménye, hogy a neki kiosztott életben nem végzetszerűséget lát, hanem különös próbatételt. Ez nyújt lehetőséget arra, hogy az „érinthetetlen” mag, a legszemélyesebb titok keresése során elmerészkedjen odáig, hogy akár el is veszítse az ént. Mi a szabadság? Olyasvalami, amiben elválaszthatatlan a teljes idegenség és a tökéletes beteljesülés. Könyveiben párját ritkító élességgel és kíméletlenséggel mutatja be, miként talál rá az idegenben az otthonra, a nem-azonosban az azonosra. S közben bennünket, olvasókat is ráébreszt valamire. Arra, hogy a rettenetben, sőt a rettenet fokozásában is ott lappang a misztérium lehetősége, s hogy talán az idegenség végtelen fokozása vezet el minket oda, hogy sejteni kezdjük azt, ami túl van az idegenségen. Mit is mond a Kaddis elbeszélője arról a remélt pillanatról, amelyben az ember láthatná, birtokolhatná önmagát? „ha… egyetlen ilyen meg nem valósulható pillanat megvalósulna, talán az szüntetné csak meg az »idegenségérzésemet«, az tanítana meg tudni, akkor tudnám csak, mit jelent lenni.” (107)

 

ISTEN

 

Nem Auschwitz az egyedüli borzalom. Auschwitz „csupán” kép. Isten képe, aki ezúttal saját hiányaként nyilvánult meg: létezik is meg nem is. Létezésének a borzalom a legfőbb bizonyítéka, miközben e borzalom éppen Isten tökéletes hiányának a jele.

„Auschwitz… nekem az apa képében jelenik meg, igen, az apa és az Auschwitz szavak bennem egyforma visszhangot vernek… És ha igaz az az állítás, hogy isten felmagasztalt apa, akkor isten nekem Auschwitz képében nyilatkozott meg.” (Kaddis, 182–3) És: „A mi modern mitológiánk egy gigantikus negatívummal kezdődik: Isten megteremtette a világot, az ember megteremtette Auschwitzot.” (Haza, otthon, ország, 16)

Vajon milyen az Isten, ha az ember tényleg a maga képére teremti meg Őt?

 

KÖVES

 

A nagy kaland: a Gorgó-fő megpillantása. „Jól tudom, hogy miféle kiváltságban részesültem: láttam ennek a szörnyű századnak az igazi arcát, belenéztem a Gorgó-fő szemébe.” (A száműzött nyelv) Megpillantani, azután kővé válni, végül mégis életben maradni. Eleven kő gyanánt létezni.

Mint Köves Gyuri a Sorstalanságból. Meg Köves A kudarcból. És Sziklai és Berg meg Steinerék. Keserű sem áll távol tőlük. Beszélő nevek. Ugyanannak a hegynek a szilánkjai ők, ami Tadeusz Borowski Kővilág című elbeszélésgyűjteményében is megjelenik.

Mágikus erejű nevek. „Mindig is gyűlöltem a nevemet. Már kora gyerekkoromban túl sok gyalázat tapadt hozzá. Ha pontos akarnék lenni: azt hiszem, féltem a nevemtől. Egy kissé most is tartok tőle. Olykor szinte ki kell rángatnom magam anonimitásom békés rejtekéből, ha a K. I. nevet kimondani hallom vagy leírva látom – azonosulni azonban sosem fogok vele.” (Valaki más, 15–16)

A sors hiányának is van súlya. Kertész szereplőinek még a neve is ballaszt. És a gondolataik is megemészthetetlen kődarabok. A kudarcban a főhős az iratszekrényében őriz egy szürke dossziét „Ötletek, vázlatok, töredékek” felirattal. Rajta nehezékül egy „úgyszintén szürke – noha sötétebb szürke – kődarab hevert… amelyről sosem tudhatni, hogy levált darabkája-e egy nagyobb kőegységnek, vagy ellenkezőleg, egy nagyobb kőegység megmaradt darabkája, amely nagyobb kőegység azonban – akár hegynek a szikla – bizonyára megint egy nála is nagyobb egységnek volt a része.” (22) Ötleteit, vázlatait, töprengéseit kőnehezékként tolja maga előtt az Öreg. Egy negatív Sziszüphosz. Lélekben ugyanazt tapasztalja meg, mint a mauthauseni kőtörő szakadékában raboskodó 340 holland zsidó, akiket a leguruló kövek pusztítottak el.

A botrány kövei.

Kőből van az élet? Már csírájában is? A Kaddis elbeszélője még saját meg nem született gyermeke pillantásában is a követ fedezi fel: „sötét szemű kislány lennél-e? orrocskád környékén elszórt szeplők halvány pöttyeivel? Vagy konok fiú? Vidám és kemény szemed akár szürkéskék kavics?” (49)

Vajon milyen pillantása lehet egy vidám kavicsnak?

 

MISZTÉRIUM

 

Érezni, hogy nem létezem, miközben mégis mindennél erősebb a létezés érzése: mi egyéb lenne ez, mint saját teremtményiségünk megtapasztalása? „Hirtelen ráeszméltem: úgyszólván teljes lehetetlenség, hogy ez a metsző, ez a szenvedő tudat egyszerre csak megszűnjön és eltűnjön a világból. Igen, és mintha ez a tudat egyáltalán nem az én tudatom, inkább a rólam való tudat lenne, és így tudok róla ugyan, de nem rendelkezhetem vele…” (Kaddis, 108) Mélységesen idegen tőlem ez a tudat, miközben nincs, ami ennyire közeli lenne. Ennek megértése Kertész számára az egyik döntő kihívás: megérteni azt, aminek modern szekularizált világunkban valójában minden ellene szól. Nem idegen ez a vallástól, noha az égvilágon semmi köze az egyházhoz, a hagyományos Isten-képzethez. A kozmikus idegenségbe való beágyazottság megtapasztalásának a misztériumáról van inkább szó: „egészen világosan éreztem, hogy ez a szenvedő tudat valójában mégsem boldogtalan tudat, és ha én, de csak mintegy e tudat tárgyaként, ebben a pillanatban boldogtalan lennék is, az inkább csak a saját tehetetlenségem tudata e tudattal szemben, e könyörtelen, örök, kínzó és, mondom, mindamellett egyáltalán nem boldogtalan tudattal szemben. Teljesen fölébredve… lehetetlen volt nem a misztériumra következtetnem, illetve lehetetlen volt legalább nem azon elmélkednem, hogy ez a tudat része valaminek, ami engem is magában foglal, hogy nem a testemé, de nem is teljesen az értelmemé…, hogy ez a tudat a legvégső magja talán a létemnek, amely ezt az egészet, mármint a létemet, létrehozta és kifejlesztette…” (uo. 109)

 

NEVETÉS

 

Nagy tabusértő benyomását kelti Kertész. Pedig nem tesz egyebet, mint korunkat, mely magát fennhangon a kereszténység és a felvilágosodás globális örökösének vallja, szaván fogja, s azzal leplezi le, hogy tényleg komolyan veszi a kereszténység és a felvilágosodás hagyományát. S közben mulat rajtunk. Csoda-e, ha minden elismerésünk ellenére titokban úgy tekintünk rá, mint egy idegenre, egy kiveszőfélben lévő embertípusra? Én legalábbis így vagyok vele. Ha meghallom jellegzetes, mindenen áthatoló nevetését, ami felszabadult, egy olyan emberé, akit már semmi nem tart fogva, akkor úgy érzem, kacagásának összehasonlíthatatlan csengése olyan messzeségekből visszhangzik, ahová én talán már soha nem fogok eljutni. Nevetés? Kacagás? „Nem vigyor ez, de nem is csak nevetés – írja Kertészről Esterházy Péter –, nyerítés az apja, hahota az anyja. E grandiózus hahotaszerűségről kéne beszélni, az egyszeriségéről és kozmikusságáról, az erejéről, a vidámságáról, a kétségbeesettségéről, a boldogságáról, a magányáról.” (Esterházy Péter: Az örömről)

És a bénító erejéről. A Kaddis hőse egy zsidóról szeretne írni egy kisregényt, aki lemondott mindenfajta identitásról, nem akar már sem zsidó, sem keresztény, sem hős, sem áldozat lenni, és ezzel jogot nyert a tisztánlátásra. „Utoljára a földön ülve látjuk emberünket, amint előre-hátra hajlítgatja és rázza őt a csillapíthatatlan nevetése. Címéül is ezt szántam: »A nevetés«”. (124–5)

Kereszténység és felvilágosodás, szekularizált józan ész és fénylő ráció. Mily tompán konganak Kertész nevetésének végtelen űrjében!

 

TANÚSÁGTÉTEL

 

Van, amikor az embert cserbenhagyja a nyelv. Ilyenkor nem a nyelv lesz száműzött (amint A száműzött nyelv cím sugallja), hanem a nyelv száműzi az embert. Legalábbis az irodalmi nyelv. „Ha megfogalmazásokat keresek, többnyire az irodalmon kívül keresem, ha megfogalmazásokra törekednék, valószínűleg tartózkodnék tőle, hogy e megfogalmazások irodalmi megfogalmazások legyenek, mert… az irodalom gyanúba keveredett. Félni kell tőle, hogy az irodalom oldószerében áztatott megfogalmazások soha többé nem nyerik vissza sűrűségüket és életszerűségüket. Olyan megfogalmazásokra kellene törekedni, amelyek totálisan magukban foglalják az élettapasztalatot (vagyis a katasztrófát); olyan megfogalmazásokra, amelyek meghalni segítenek, és mégis hagyományoznak valamit a túlélőkre is… mindinkább úgy látom, hogy csupán a tanúságtétel képes rá.” (Az angol lobogó, 32)

A szavak óhatatlanul az alany és a tárgy szerkezetébe gyömöszölik azt (a katasztrófa tapasztalatát), ami túl van alanyon és tárgyon. Persze a tanúságtétel is csak szavak használata révén nyilvánulhat meg. Ám ha ki tudja kerülni az alany és a tárgy Szkhülláját és Kharübdiszét, akkor metairodalomként áll előttünk. S mi az, ami túl van alany és állítmány kettősségén? Nemcsak az élettapasztalat és a katasztrófa, hanem a mértéktelen intenzitás.

Mi a tanúság? Egyfajta misztérium közvetítése – és ennyiben távoli rokona a misztikának. De azért nem azonos vele. Kertész regényei és esszéi e távoli rokonság körébe tartoznak.

Isten lenne hát a tanúságtétel végső iránya – és persze eredője? Lehetséges. Ám ez nem a Kertész által többször is Auschwitzcal azonosított Isten, hanem egy másik, távoli, ismeretlen isten. Akit akár a személyiség azon legbelső magjával is azonosítani lehet, amely Kertész írásainak makacsul visszatérő motívuma. Ez az Isten a lehető legszemélyesebb; olyan közel van az emberhez, hogy annak énjét is képes kitaszítani a helyéről. „Én úgy tudom, hogy Istenről nem lehet beszélni. Isten nem személy és nem is tárgy, attól kell tartani, hogy itt nyelvtani problémával állunk szemben. Amiről beszélek, az, hogy bizonyos állapotban az embernek Istent kell gondolnia, illetve Istenről kell gondolkodnia – puszta tanúságtétel tehát, emberi dokumentum, semmi más.” (Valaki más, 90–91)

 

ZSIDÓ

 

Mit jelent zsidónak lenni? Szembesülni a tiszta, leplezetlen rettenettel. A Kaddis híres jelenetében a gyermek kopogtatás nélkül benyit a rokon néni szobájába, ahonnan azonban egyből ki is fordult, „mert valami iszonyút láttam, ami úgy hatott rám, mint egy obszcenitás, melyre, már csupán a koromnál fogva is, nem érezhettem magam fölkészültnek: egy kopasz nő ült a tükör előtt, piros pongyolában”. Amikor később, még mindig gyermekként szembesül azzal, hogy ő maga is zsidó, ami érthetetlen okból önmagában is halálbüntetéssel jár, megérti, hogy ki is ő: kopasz nő a tükör előtt, piros pongyolában. És még később, már felnőtt korában, a béke világában, amikor társaságban egy ismerős nő arról kezd beszélni, hogy képtelen lenne szeretkezni egy négerrel, egy cigánnyal, egy arabbal vagy, teszi hozzá némi habozással, egy zsidóval, akkor „egyszerre… fordult velem egyet a világ, egy hirtelen, gyomorszorító és zuhanásszerű érzéssel, és gondoltam, ha ez a nő most rám néz, átváltozom: kopasz nő leszek a tükör előtt, piros pongyolában, ettől az átoktól, gondoltam, nincs menekülés”. A történet vége felé pedig ezt mondja: „a zsidóságom nekem semmit sem jelent, pontosabban mint zsidóság semmit, mint tapasztalat mindent, mint zsidóság: kopasz nő a tükör előtt, piros pongyolában.”

A gyermek előbb megpillantja a Mást, a leplezetlen rettenetet, mint „unheimlich”-et. Később azonosul ezzel a Mással. A legvégén pedig a zsidó lesz ez a Másik, az Unheimlich. Zsidónak lenni, legalábbis Auschwitzot követően, annyi, mint feltöltekezni a teljes idegenséggel, az identitást az elutasítottságban lelni meg. Zsidónak lenni a 20. században: egy ítélet áldozataként egzisztálni.

„Én sosem gondoltam arra, hogy zsidó vagyok – írja Kertész –, leszámítva a veszélyeztetettség pillanatait. A zsidóság azonban ilyenkor sem »belsőként« lépett fel, hanem mindig csak negativitásként… Ha tehát zsidó vagyok, akkor azt mondom, tagadás vagyok…” (Gályanapló, 43) Tagadásként létezni azonban nem választás kérdése. Ahogyan egy interjúban mondja: „…mivel a zsidók fölött kimondott ítéletet elfogadom, átélem a zsidó sorsot. Ez számomra nem morális kérdés, mert ha az embert bedugják egy vonatba és elviszik egy haláltáborba, az nem a saját választása. Tehát azt fogadom el, amit rám mértek, nem választom, csak elfogadom. De mivel nem vagyok zsidó, a sorsot azonban vállalom, teljesen szabad emberként cselekedhetem, és meg merem fogalmazni azt a negativitást, amelyet számos zsidó nem akar. Nem tud vagy nem mer.” (ÉS-interjú)