Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. szeptember–október / Kis-ér-tés

Kis-ér-tés

Farkas Zsolt: Ér. Kalligram, Pozsony, 2004

         

Kezdetben volt az aforizma. Tömör, pontszerű, egyetlen gondolat felvillantása. A bölcselet sajátos ágazata, a bölcsesség esszenciája, mely mellőzött mindenfajta argumentációt. Az aforizma a legkerekebb egész, amit csak el lehet képzelni. A szállóige állhat ugyan valamely szövegkörnyezetben, mégis elválik attól, az olvasó felismeri az alakzatot, ceruzát vesz elő és aláhúzza a mondatot, vagy kiírja erre a célra rendszeresített könyvecskéjébe… Vagy lehet, hogy megfordítva van? Kezdetben volt a kiírogatás, egy-egy szerző, szövegtest vagy gondolatkör legizgalmasabb, legfrappánsabb gondolatainak kigyűjtése, és az ilyen naplók mintáját követte La Rochefoucauld? Nem, ez így nem lehet, hiszen a műfaj ókori példákat követ, Kritiaszt, Hérakleitoszt, Senecát, Epiktétoszt. Igen ám, de ezek az ókori bölcs gondolatok megint csak szinte biztosan valamely szövegkörnyezetben álltak eredetileg, legalábbis a görögök. A rómaiak aztán ezeket a töredékeket utánozták, ahogy szoborban is kedvelték a torzót. No persze, arra is tudunk példát, hogy az író agyában villámcsapásszerűen jelenik meg ez a bizonyos tömény bölcsesség, csak éppen úgy gondolja, hogy célszerű, hasznos, jó vagy erkölcsös eljárás lenne, ha némi feneket kerítene köré. Hosszú szónoklatok, költemények, drámák, regények keletkeztek mindössze azért, hogy egy fontos gondolat kimondódjék bennük. És akkor még nem beszéltünk a glosszákról és egyéb margináliákról, azokról az olykor aforisztikus, máskor inkább a főszövegen-főszövegtől függő gondolatokról, melyek egy nagyobb szövegtest, egy filozófus nagyobb munkája vagy eminensen a Biblia lapjainak szélére jegyzett kiemelésekből, magyarázatokból vagy éppen ellenvetésekből önállósodtak.

Röviden: nem tudom megmondani, hogy pontosan micsoda az a szövegféleség, amiből Farkas Zsolt Ér című könyve szerveződik. Ha tudjuk, hogy a szerző jobbára filozófusként ismert, akkor nyilván Nietzsche törmeléktömbjeire, A bálványok alkonyára, az Ecce homóra és hasonlókra asszociálunk, és ezek imitációjának, parafrázisának, paródiájának vagy dekonstrukciójának tekintjük. Más előzetes várakozások esetén mást gondolnánk, és a megítélés is változhatna. Jeles prózaíró tollából regény- és novellacsíráknak, elméleti matematikus nevével jegyezve a villódzó intellektus és a széles látókör bizonyítékának, közéleti személyiség, ad absurdum politikus szerzősége alatt a gátlást és önkontrollt nem ismerő, leküzdhetetlen locsoghatnék dokumentumának láthatnánk. Farkas ugyanis minden tekintetben egyszerre igyekszik elbizonytalanítani olvasóit. A könyv címe értelmezhetetlen, vagy még inkább annyiféleképpen értelmezhető, hogy valójában semmit sem jelent. Műfajmegjelölése: Aha. Ehhez tartozik egy hosszú lábjegyzet, amit nem idézek. A fülszöveg ál-ismertetője és valódi szemelvényei előítéleteket aktivizálnak és tesznek nevetségessé. Röviden: Farkas lemezteleníti, puszta önmagává teszi az olvasó és a szöveg találkozását. Megfosztja a szöveget könyvségétől, tárgyként való meghatározhatóságától. (Mert persze a könyvtárgy lehet műtárgy, használati tárgy, dísztárgy, médium és így tovább. Nem az a meghatározása, hogy könyv, még csak az sem, hogy zsebkönyv. Tárgyként is más La Rochefoucauld és Tabi László aforizmáinak gyűjteménye. Másként használható, hordcímerként más személyiségről hirdet tudnivalókat.) Nincs más hátra, mint maga a szöveg.

Harmadik bekezdés, harmadik kör: ugyanott vagyunk (vajon?), mint kezdetben: nézzük a szöveget, és nem tudjuk megmondani, hogy mi akar ez lenni. Akkor ezt talán hagyhatjuk is, és gondolkodjunk azon: mivé akarjuk olvasni ezt a szöveget? A tematikát, az írásmódot és a megmunkáltságot véve szemügyre leginkább az látszik kézenfekvőnek, ha a napló három válfaját: a jegyzetfüzetet, a vázlatfüzetet és a blogot választjuk az összehasonlítás alapjául.

 

* * *

Ha tematikusan szemléljük az Ér szövegegységeit, első benyomásunkat (totális káosz) második pillantásra az a felismerés váltja fel, hogy a fragmentumok viszonylag kevés szálra felfűzhetők: vannak jeltani/nyelvészeti (ezt kissé szélesebben értem, úgy, mint a nyelvi kommunikációval foglalkozó diszciplínák együttesét), lélektani (posztfreudista dolgok, Paul de Man, Foucault, Lacan és vidéke) és (tájékozott társalgási színvonalú) természettudományos témájú feljegyzések. Vagyis azt lehet mondani, hogy Farkast ezek a dolgok érdeklik – amikor eszébe jut valami, idevágó közleményeket olvas vagy effélékről beszélget valakivel, a fontosabb dolgokat beírja egy noteszba. Időközben a lapok beteltek, és a szerző megjelentetés céljából átadta a füzetet egy kiadónak, hogy mások is elmélkedhessenek a benne foglalt problémákon. Ebben a minőségében rokonművet is találhatunk a közelmúltból: Thomka Beáta Alföld-sorozatban megjelent Glosszáriumát. Sokkal szigorúbban szövegezett, „készebb töredékekből” szerkesztődött könyv Farkasénál, de ebből következően (biztos? nem biztos) kevésbé szerkesztett, ritkább az oda-visszautalások hálózata. Elmondó, előadó narrátoruk van, szemben Farkas kiismerhetetlen, hol szerepjátszó, hol motyogó, hol morfondírozó, hol kinyilatkoztató beszédhangjával. Thomka kész esszé-bekezdéseket ír, amik köré ezúttal nem írja meg magát az esszét. Konkrét problémái vannak, melyekkel foglalkozik, megoldja őket, megírja következtetéseit és újabb problémák felé fordul. Farkas ezzel szemben magát a problémakört vizsgálja, azon morfondírozik, és ezt a belső monológot rögzíti, a mellékszálakkal, kényszeres asszociációkkal és önreflexiókkal együtt.

Ha innen lépünk tovább a következő lehetőséghez (tehát hogy nem jegyzet- hanem vázlatfüzet van előttünk), mindez igaz marad, csak a szerzői attitűdöt kell újra átgondolnunk. Arról lenne tehát szó, hogy Farkas egy megíratlan nagy mű tematikus és szerkezeti előképét tette közzé, vagy azért, hogy a munka megkezdése előtt megismerkedjen a sarkgondolatokra érkező reflexiókkal, és a kidolgozás során ezeket majd figyelembe vehesse, vagy azért, mert belátta, hogy ezt a nagy művet sohasem fogja megírni: rövid hozzá az élete, illetve annyira időigényesnek látja, hogy úgy számol: mire elkészül vele, addigra a dolog egészében érdektelenné válik. De nem is kell feltétlenül ragaszkodnunk a kész mű potenciális létezéséhez, hiszen a vázlat maga is önállóan létező műfaj nemcsak a művészetekben – a grafikában, plasztikában, zenében, sőt az irodalomban, gondoljunk Rimbaud színvázlataira vagy a karcolat, a kroki önállósult fajtáira –, hanem a bölcseletben is. „Teleológiai vázlatok; Antropológiai és etikai vázlatok; Vázlatok a kortárs analitikus filozófia problémáiról; Vázlatok az antinomia-problémához” – a filozófiai irodalom tele van ilyen megjelölésű szövegekkel. Igaz, hogy ez az öndefiníció az esetek jó részében az álszerénység retorikai megjelenítése, hiszen ezek a munkák többnyire sokkal kidolgozottabbak és zártabbak, mint Farkas szövege.

Ami a harmadik kategóriát, a blogot illeti, ezt valójában metaforikusan használom, hiszen Farkas munkája nyomtatásban jelent meg, a blog legfontosabb vonása pedig éppen az, hogy olyan napló, amit az interneten tesznek közzé. Amiért mégis eszembe jutott, az az a sajátosság, hogy egyre több tematikus vagy alkalmi blogot lehet látni, vagyis jellemzővé válik az internetes naplónak az a fajtája, melynek csak az egyik fontos azonosító jegye a szerző személye, a másik, legalább ilyen fontos tényező a hely, az idő, az esemény, melyről tudósít: a híres autóversenyző naplója az ausztrál teniszbajnokságról, a híres színész naplója azokról a hetekről, melyeket a frontkatonák között tölt, a pornósztár feljegyzései egy lakatlan szigetről, ahol nem történik semmi. Ebben a tekintetben Farkas írása egy maga teremtette szellemi térben és időben történt tartózkodásról számol be, mintegy külső világszegmensnek tekintve önnön eszméletét.

Ha tehát egybevetjük a három naplóféle olvasási lehetőségeit, azt fogjuk tapasztalni, hogy az olvasó elhatározásától függően a szöveg nagyjából-egészében mindhárom eljárásnak átadja magát. Természetesen a három attitűd három különböző könyvet alkot, vagy három olvasat konstituálódik, illetve három architektúra strukturálja az olvasó tudását és nézetrendszerét a szöveg olvasása során, és természetesen ezzel együtt más és más részletek emelkednek kulcsfontosságúakká. A jegyzetfüzet-olvasatban nyilván az eredeti megfigyelések, illetve a kissé kibontottabb fejezetfélék, jelenetek lesznek izgalmasak; a vázlatfüzetként történő feldolgozásban azoknak az elemeknek szentelünk nagyobb figyelmet, melyek visszatérő motívumokon nyugszanak, tehát a szöveg egészén végigvonuló íveket alkotnak; a harmadik típusú olvasatban pedig alighanem a rövid, zárt, frappáns egységekre ügyelünk elsősorban. Ebben az olvasatban kapják a legnagyobb hangsúlyt egyrészt a személyes megjegyzések, másrészt az aforizmák.

Röviden rekonstruálok egy variánst ezekből az olvasatokból.

 

* * *

A vázlatkönyv-változatnak azt a címet adnám: A neurotikus társadalom elméletének vázlata. Az első fejezet arról szólna, hogy milyen szellemi kulisszák között kénytelen élni a 21. század embere. A világkép alapvetően két szegmensből épül fel: a nagy fizikai rendszerek együtteséből (ősrobbanás, kozmofizikai perspektíva, egyirányúan nyitott időtér; az atomfizikai, kvantummechanikai elképzelések, határozatlansági teória és vidéke; valamint a földi és a belátható térre kiterjedő ismeretek halmaza: a legegyszerűbb euklideszi geometria és a Newton/Galilei előtti fizika tapasztalati rendszere) és egy vulgárfreudista-vulgárdarwinista társadalmi működés hiedelemrendszeréből.

A második fejezet a társadalom funkcióinak szerveződését tárgyalná. A kultúra, a társadalmi lét értékvilága eszerint perverzitás és neurózis, vágy és gátlás összműködéséből fakad. „Vágygép és morálgép. Vágy: hogy jó legyen. Jóvá tesz. Jóvá hagy. […] A vágygép a többi vágygép szemeivel is lát. A morálgép kancsal: csak az egyik szemét használja. […] Mindig tanít, és a tan lényege, hogy ha mindenki az ő nyelvén beszélne, már felépült volna a bábeltorony: gőgje síremléke.” A fejezet végső tanulsága: „Mindenki ugyanazt titkolja, csak senki meg ne tudja.” Hogy mindenki tudja, teszem hozzá. Eleve. „Ismerj meg önmagad. Ismerd meg önmagam.”

Ebből következik, hogy mind megértjük egymást, annak ellenére, hogy kommunikálunk. Ez lenne a harmadik fejezet. Stílusos alcíme: a pénisz és a nyelv. „Hogy vered szemmel a japibombázót.” Azaz: hogy vered fel a magad árát a szexpiacon. Hogy? A szemiotika eszközeivel, természetesen. (Franciáknál szemiológia, R. Barthes iránti tiszteletből.) Evolúció és nyelvfejlődés paralelizmusai: legyen minél kisebb helyen minél nagyobb gubanc. Belsőleg artikuláció, külsőleg szétáradás. (Ezért nem mond ellent a dolognak pl., hogy lassan mindenki angolul beszél. Ezt is én teszem hozzá.) „Ami az érzékek számára megjelenik […], eleve jelszerű. […] Jelenség csak akkor van, ha van strukturáló lény.” Továbbá: „A jel mindig (a) testbe íródik”, valamint „Az erősen társas főemlősök érzéki-idegi rendszerének bonyolódása következtében előálló evolúciós ugrásra rátelepszik a jelek sűrűsödésének és bonyolódásának, nyelvszerűsödésének egy radikálisan újszerű rendszere.” A szexualitás kitüntetett hermeneutikai helyzetben van, már Móricka is mindig megérti, még akkor is, amikor szó sincs róla. Igaz, hogy mindig róla van szó. Elfojtásban is.

Elfojtás: a jajok eredete. Ez már a következő fejezet. A szex és az erőszak következetesen összekapcsolódik, és a szex mindig alulmarad. Párhuzamos idézetek (ezúttal sem Farkastól): „Húszat öljek meg egymagam? Dicsőbb, ha egyet nemzek”, dalolja Burns egy ritkán idézett, állítólag obszcén versében. „E drága föld szinét borítsák szerteszét a pártütőknek véres csontjai!”, fohászkodik hazafiasan Vörösmarty. Ajánlott költemény iskolai ünnepségekre. „Szex és erőszak szisztematikus összekapcsolásában meghatározó jelentőségű az az elképesztő legitimációs fölény, amit az erőszak vívott ki magának a hivatalos kultúrában a szexhez képest.” Ezzel szemben: „Az obszcenitás a tiltás tükörképe”. Ezeket már Farkas mondja. És azt is, hogy „az állatvilágban ismeretlen gyámoltalanság, másokra szorultság, amelybe az embergyerek vettetik, a természet nyomása kultúra létrehozására.” Szeretet, az arra érdemes dolgok és személyek gondozása, azaz öröm és jó az együttlétben, ez működteti a kultúrát. „Spinoza szerint nem lehetséges az öröm túlsága, a jó mindig jó, minden mennyiségben.” És itt a szeretetről való gondolkodás következik, majd körpályára állunk embertípusok, illetve szisztémák körül, melyek kibírhatatlanná, tehát működőképessé teszik a kultúrát. Ez már az utolsó előtti fejezet. A paranoid és a neurotikus mint az evolúció legfelső foka. „A neurotiko-paranoid szisztéma annyi külső-belső-kölcsönös akadályt támaszt az alanyai elébe, hogy eljussanak a másik élvezetéhez […], hogy reménytelenné és sötétté válik az érzéki tapasztalás maga.” Vagyis, teszem hozzá, mindenhez, a puszta élethez, lakáshoz-kajához-szexhez is csak a kultúra közvetítésével lehet eljutni. A kultúra anyaga pedig az, amit az aktuális kultusz kultivál. Tehát ha nem követed, benne maradsz a régiben, bezáródsz egy szubkultúrába. De Farkas nem ezt taglalja, hanem aprólékosan kidolgoz egy rendszert a különféle szado és mazo, offenzív és szorongó, agresszív és meghunyászkodó alkatokból és cselekvés-, illetve viselkedésmintákból. A zárófejezet tehát ezt a rendszert építi tovább – hogy lesz belőle nagy elosztórendszer, anyaföldkultusz stb. –, illetve efféle üdvtan vázlatát adja. Ahová ki lehet lépni: összebékíthetetlen narratívák pluralitása, buli, zene, mosolyogj szépen. „Ki ez a fasz, baszd meg, aki itt okoskodik? – Szia, Zsolt vagyok.” Végül: „Felelősség, mosoly a neved.” Nem nagyon eredeti tanulság, de rokonszenves. Az utolsó előtti fejezet sajnos nem készít fel rá, mert rendszerezni próbálja azt, amiben éppen a rendszeresség a legkevésbé érdekes, hiszen a para-neuro rendszereknek az a lényegük, hogy minden kihívásra, próbára önmagukat konstituálják feleletként. Erről pedig irodalomban lehet pontosabban és kellő távolságot teremtve – értsd: ironikusan – beszélni. Ahogy R. D. Laing teszi a Gubancokban és a Tényleg szeretsz?…-ben, vagy Fabó Kinga az Elég, ha én tudom verseiben. Szerkezetet állítva szembe az önmagát strukturáló burjánzással. A Farkas-féle szövegalkotás érdeme, hogy tág teret enged az olvasói kreativitásnak, ezzel azonban lesüllyeszti az értelmezői ingerküszöböt, és az ember már mindennek jelentést tulajdonít. (Egy példa a magam olvasatából: az utolsó oldalon a 100. lapszámot bekarikáztam, és mellé írtam, hogy „Vö.: Kukorelly.” Amiben az a vicc, hogy nem is hülyeség, ismerve Kukorelly 100-as mániáját, és azt a tényt, hogy Farkas monográfiát írt róla.) Mindennek aztán az lesz a vége, hogy a fontos dolgok is neutralizálódnak, és az egész megszűnik érdekes lenni.

 

* * *

A másik két értelmezést nem bontom ki ilyen részletesen, de azért azokra is vessünk egy pillantást.

Az Ér című jegyzetciklus természettudományos tiszteletkörökkel kezdődik. Rövid és félhosszú, összefüggéstelen eszmefuttatások, gondolatkísérletek sorakoznak azután, melyek megértéséhez hiányzik maga a keret, mely a gondolatmenetek horizontját és műveltségi bázisát rögzítené és az olvasói tájékozódást lehetővé tenné. De hát ezek jegyzetek, természetes, hogy vannak számunkra érdektelen részletek. Átugorjuk őket. Vannak olyan egy-két soros üresjáratok is, melyekből nem lehet kihozni semmit, és önálló gondolatként sem igazán mélyek. Ilyenek, mint: „Qúrni jó. Egyrészt nagyon, másrészt minden szempontból”, vagy: „A legtutibb kém, amelyik nem tudja, hogy kém”, illetve: „Egy faszt. Élesben nem foglak megütni, ne haragudj.” Így se füle, se farka, bár meg kell hagyni, hogy megfelelő kontextusban, esetleg párbeszédbe foglalva frappáns is lehetne. A leginkább azok az egy-két oldalas jelenetek, mikronovellák életképesek, melyek alig néhány szavas helyszínrajzból és nyúlfarknyi elbeszélésből vagy párbeszédből állnak. Ilyen A Nő és a Kísértet, a Qategorikus imperatívusz és az örömhír, a 2. Jelenet című rész, illetve azok a nem több mint egybekezdésnyi miniesszék, melyek egy-egy bölcseleti fogalmat pedzenek nagyon röviden, Nietzsche módján (Szenvedély; Bizonyíték), vagy ugyanezt szójátékosan szétírják (Részvét: vészrét). A jegyzetciklus-alapelv szerinti olvasatban az Ér fokozatosan a József Attila Szabad ötletek jegyzéke… közelébe sodródik és elsüllyed. Néhány roncs marad utána a felszínen.

A „blog”-szerű olvasat még kevesebb hozadékkal jár. Viszont ebben a változatban emelkednek ki legjobban az aforizmák („Például te is példa vagy valami egészen másra is”), és helyükre kerülnek azok a pár soros dolgok, amik emlékeztetőnek nem valók, mert nem emlékeztetnek semmire, de a vázlatról is lehullanak, mert nem kapcsolódnak a többi „fejezet” sarokgondolataihoz. „Azért vagyunk azon, hogy benne legyünk. Rajta vagyunk, nagyon. »Valahol otthol?« Szóismétlés”, vagy: „A szépség belülről jön és kifelé látszik. Vagy – felőlem kívülről jön és belülről érzik. (Vö.: »kisugárzás«.)” Tehát sok veszteséggel járó olvasásmód ez, viszont hamar megvan, még a boltban végezni lehet a könyvvel, megvenni már nem is kell.

 

* * *

Végezetül valami értékelésfélét kellene mondanom. Ettől azonban szívesen eltekintenék. Elismerem a könyv értékeit, a benne foglalt számtalan izgalmas gondolatot (melyeket azonban nem fog megérteni, aki nem értette őket már korábban), a nyílt mű széles spektrumú affinitását, ami alkalmassá teszi, hogy nagyon sokféle gondolkodásrendszer számtalan szegmenséhez kapcsolódjon. Mégsem olvasnék szívesen hasonló szövegeket. Számomra a könyvek olvasása mindig egy határozott karakterű narrátorral folytatott dialógust jelent, és erről nem szívesen mondanék le. Farkas Zsolt szövegének beszélője olyan, mint egy zsák molylepke. Én pedig, ha máskor nem, hát olvasás közben szeretném azt hinni, hogy emberlényünk ennél legalább egy kicsit egyneműbb és emberszerűbb.