Négy séta az orosz regény erdejében

Négy orosz regény lép párbeszédbe egymással V. Gilbert Edit könyvében. Ezek közül egy, éppen a figyelem középpontjában álló, jól ismert, méltán nevezhető akár „bestsellernek” is: A Mester és Margarita. A többiről ez már nem mondható el, persze nem teljesen elfeledett művekről vagy szerzőkről van szó, de korántsem örvendenek olyan ismertségnek a szélesebb olvasóközönség körében, s nem rendelkeznek olyan impozáns recepciótörténettel sem, mint Bulgakov regénye. Jóllehet érdemes őket elővenni és elolvasni. Nem csak A Mester és Margarita miatt. Gilbert Edit sem a Nagy Könyv függelékeként kezeli őket. Utak A Mester és Margaritához – áll az alcímben. S valóban. Először Alekszandr Kuprin kisregényének, a Salamon csillagának elemzésével indít, majd Valerij Brjuszov Tüzes angyala következik, s csak ezek után kerül sor a M&M-ra – hogy aztán még egy „kerülő utat” követően (Leonyid Andrejev: Az iskarióti Júdás) összegezze csak e szövegközi párbeszéd eredményeit.

Hogy mi fűzi össze e műveket? A szerző illő szakszerűséggel válaszol e kérdésre, tulajdonképpen ez könyvének a tárgya; interpretációjával az mellett próbál érvelni, hogy e művek nem közömbösek egymás iránt, hogy közük van egymáshoz, sőt „szólítják egymást” (7.) – mindenekelőtt benne, de a könyv elolvasása után már bennünk, olvasókban is. Gilbert módszerét „intertextuális alapú narratív mitopoétikaként” jellemzi (9.). Ez azt jelenti, hogy a szövegek szoros olvasásából, poétikai és nyelvi megalkotottságuk vizsgálatából indul ki, ugyanakkor igyekszik rámutatni a regények közt kirajzolódó intertextuális kapcsolódásokra és átfedésekre, majd ezeket az orosz irodalom és kultúra tágabb összefüggéseibe helyezi bele, különös figyelmet fordítva bizonyos mitológiai szüzsék és irodalmi archetípusok újraírására. Az egyik ilyen összekötő hattérnarratíva a Faust-legenda, mely valamilyen módon – nem mindig teljes változatában (Kuprin) vagy csak közvetetten (Andrejev) – minden regény értelmezésébe bevonható. Ami a négy mű egymás közti kapcsolatát, pontosabban „egymásról való tudását” illeti, Gilbert óvatosan fogalmaz. A Kuprin-regény és a M&M esetében tapasztalható motívumegyezések ellenére sem állítható bizonyossággal, hogy Bulgakov ismerte volna a művet, s merített volna belőle, még kevésbé Andrejev Júdás-regénye esetében. A kötet szerzője azonban szerencsére nem bonyolódik bele hatástörténeti vélekedések spekulatív taglalásába; ettől sokkal produktívabbnak bizonyul azoknak az intertextusoknak az elemzése, melyek a szereplői típusok, a térszimbolika vagy a narratív szerkezet összevetését követően rajzolódnak ki.

Bár az ilyen jellegű és igényű szövegelemzéseknél ez természetes elvárás, mégis hangsúlyoznám azt a tényt, hogy Gilbert Edit behatóan ismeri az elemzett regényeket, a nagyobb kompozíciós egységek összefüggéseitől kezdve a cselekmény mikroszerkezetén át a stílus és a nyelv legkisebb jelentő elemeiig; érződik, hogy egy hosszabb ideje tartó értelmezői munka eredményeinek summázatát adja, sok szempontú – tágabb (mitopoétikai, kultúrszemiotikai) és szűkebb (etimológiai, szemantikai) kontextusokat mozgósító interpretációs megmérettetésnek vetve alá a műveket. Otthonosan mozog a szövegekben, kérdéseket intéz hozzájuk, cikázik, szörföl közöttük, különböző irodalmi, művészetközi és bölcseleti kerülőutakon cserkészi be őket. Ahogy a bevezető fejezetben meg is fogalmazza, könyvének tematikája az „individuális szövegtest és a kulturális általánosítások közti mezőben feszül” (25.). Ezenkívül folyamatosan reflektál a regények kritikai recepciójára is, idézi és kommentálja (nemegyszer bírálólag) a különböző olvasati javaslatokat, illetve rámutat a fordítás elkerülhetetlen veszteségeire is.

Ott ragadja meg a szövegeket, ahol azok a legbeszédesebbek a számára, mellőzi az életrajzi kitérőket (portré), nem bíbelődik a cselekmény zanzásított ismertetésével vagy a főbb szereplők jellemzésével, mindezeket tudottnak tekinti. A M&M értelmezését például Lévi Máté ellentmondásos figurája felől kezdi, őt teszi meg kilátópontnak, ahonnan a regényvilág eddig kevésbé vizsgált horizontjai nyílnak meg ellőttünk. S ő az, aki átvezet az Andrejev-regény világába, mivel alakja Júdáséval kerül párhuzamba...

Gilbert Edit könyve olyan mintaolvasót feltételez, illetve konstruál meg, aki maga is jól, közelről ismeri ezeket a műveket (s még jobb, ha eredetiben olvasta őket), tudja élvezettel követni a mintaszerző gondolatmenetét, s képes az együttgondolkodásra, valamint arra, hogy kísérletet tegyen a művek által felvetett poétikai, értelmezésbeli és bölcseleti kérdések tisztázására. Persze nem egyszer s mindenkorra, hisz olyan szövegekről van szó, melyekben mindig marad hátra valami értelmeznivaló. „Mindig kicsúszik a kezünkből, amint összeállni látszik, a megértő megoldás” – írja Andrejev regényéről. Az eredeti ismeretének szükségessége akkor válik igazán nyilvánvalóvá, amikor a – magyar russzisták, mindenekelőtt Kovács Árpád és tanítványai által színvonalasan művelt – poétikai szófejtő módszert követve Gilbert bizonyos kulcsfontosságúnak tekintett szóelemek szüzséképző és jellemfestő funkcióját világítja meg. A szavak (s ezáltal a jelöltjeik) közti jelentésteli összefüggéseket sejtető anagrammatikus és paranomázikus ismétlődések a magyar szövegben szinte teljesen elvesznek. Nem a gyenge fordítás miatt, hanem a nyelvek összemérhetetlenségéből adódóan.

Többlépcsős, rétegzett, különböző irányokba nyitó olvasónaplóként épül fel a könyv, az elemzett művek idézeteiből (eredeti és fordítás), meta- és intertextusaiból, s persze az interpretátor szólamát képviselő szakaszokból, „hangokból”. Olyan kommentár jön így létre, melyet a szerző egy korábbi tanulmányában „a kritika-esszé-értelmező tanulmány” határán megképződő szövegtípusként jellemzett, melynek egyik meghatározó vonása, hogy jelenetezi a megértés és a megértésre tett kísérletek egyes szakaszait, aminek része a „bolyongás a szövegben, képek nyitogatása, kapcsolatok teremtése” is. (V. Gilbert Edit: Gyújtópontban. Kalligram 2001/7–8, 34., 35.) Ez az írásmód viszont olyan szerkesztési, tördelési, tipográfiai eljárásokat von maga után ebben a könyvben, amikre érdemes kitérni, mivel nemcsak e kötet, hanem általában a szövegelemzői diskurzusformák lehetőségei szempontjából is jelentőséggel bír.

Úgy vélem, Gilbert Edit kötete olyan könyv, amely digitalizált feldolgozás után kiált, tehát egy, a hipertextualitás elvei szerint felépülő, de írott és kötött formában manifesztálódó szöveggel van dolgunk. Ebből adódnak aztán azok a szerkesztésbeli (nem pusztán formai) aránytalanságok, amik kissé zavaróan hatnak. Itt elsősorban a főszöveg és a jegyzetapparátus viszonyára gondolok. Az értelmezéstörténeti összefoglalók, irodalomtörténeti kitekintések, a mitológiai vonatkozásokat fejtegető és a fordítás problémáit érintő megjegyzések gyakran az apró betűs lapalji jegyzetekben kapnak helyet. Ezek terjedelme viszont nemegyszer meghaladja a törzsszöveg terjedelmét, sőt, előfordul az is, hogy szinte csak lábjegyzetek töltik ki az oldalt (98–100., 114–115., 134–136.). Az arányok ilyen mértékű elmozdulása aztán viszonylagossá teszi a főszöveg–kiegészítő szöveg oppozíció érvényességét, s ha a könyv nem is válik decentrált szerkezetűvé, lineáris és hierarchikus felépítettsége helyenként megkérdőjelezhető. Ez a kompozíció fellazulásához vezet, s megnehezíti a követhetőséget. A kiegészítő információkat és irodalmi adalékokat tartalmazó jegyzetek, amik a könyv – elképzelt – számítógépes változatában linkek segítségével egy jelzett, de „láthatatlan” jelenlétre tehettek volna szert, „papíron” a túlzsúfoltság benyomását keltik.

Nem állítom, hogy ez a könyv egészére jellemző, s azt sem, hogy szokatlan vagy nem kívánatos volna egy filológiai munkánál a szépírói gyakorlatból ismert intertextuális eljárások átvétele és háziasító hasznosítása. (Elég itt utalni a dekonstrukció némely képviselőjének, mindenekelőtt Derridának némiképp hasonló, sőt ettől radikálisabb szövegformáló műveleteire, vagy a magyar teoretikusok és kritikusok közül mondjuk Odorics Ferenc és Németh Zoltán némely „rendhagyó” szövegére.) Helyénvaló lenne az az ellenvetés is, hogy az aránytalanság kifogása a rosszul megválasztott olvasói stratégia folyománya, s e helyenként de-linearizált szerkezetű könyv egy hasonlóképpen nem-lineáris, a választáson és kombináción alapuló olvasásmódot kíván meg, és csak én ragaszkodom túlságosan az irodalmi tárgyú tanulmánykötetek hagyományos – egyenes vonalú, hierarchizált szerkezetéhez. Meglehet.

S mégis: inkább azt érzem, mintha a kötet szerzője nem tudott volna dönteni a tekintetben, hogy a saját szövegébe ágyazva parafrazálja-ismertesse, illetve véleményezze-e mások szövegeit vagy elégedjen meg csupán azzal, hogy rövid bibliográfiai lábjegyzetben utal rájuk. Az általa választott köztes megoldás – ami mögött az a szándék sejthető, hogy szeretne minél többet elmondani kedvenc regényeiről, minél több „linkre” felhívni az olvasó figyelmét – felemás eredményt hozott. A könyv kétségtelen előnye, hogy számos, magyarul nem hozzáférhető forrásról ad áttekintést, pozitívumként volna elkönyvelhető az is, hogy ezzel bizonyos értelemben utat nyit az interaktivitás felé (nem biztos, hogy ez tudatos törekvés), hátránya viszont, hogy a kompozíció szétfutóvá válik, az elemzés gondolatmenete pedig ennek következtében veszít feszességéből. Persze csak abban az esetben, ha a kommentárokhoz folyamatosan hozzáolvassuk a jegyzeteket. Mellőzhetjük ugyan őket, a terjedelmük viszont jelentőségük mellett szól.

Szükséges hangsúlyozni, hogy mindez semmit sem von le Gilbert Edit interpretációs teljesítményének színvonalából és hozadékából. Amit a szerkezet esendőségeként említettem, az más oldalról nézve előnyökkel is jár, mivel megteremti a továbblépés lehetőségeit a magyar Bulgakov-értés számára. A könyv olyan „adatbázis”, melyben számos későbbi, lehetséges elemzés csírája szunnyad. A séta folytatásra vár.