Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. szeptember–október / Szapolyai János szoboravatója

Szapolyai János szoboravatója

 

1

   

VII. nap. VIII. novella: A Körszálló legfelső emeletén sem honolt igazi nyugalom, a géppuskaropogást Filostrato és barátai csak alig tudták megkülönböztetni a petárdáktól. Dioneo felemelkedett a pamlagról, megigazította a függönyöket, miközben a hölgyek kifejezték kívánságukat, hogy most egy, csak a szerelemnek élő, nemes hölgyet hallgatnának meg szívesen.

   

A költők mihez is hasonlítják a Duna hullámait? Fel-alá bukó, apró gyerekkoporsókhoz. Ez a képzettársítás el is rontotta kora reggel a kedvemet, pedig a legszebb, apró mintás selyemkosztümömet vettem fel. Ha távolról nézzük, rózsaszín, de ha közelről figyeljük, előtűnnek a kis, krémszínű vonalkák. De hát a tömeg nem láthat egyszerre közelről és távolról, gondoltam, és kicsit méláztam a világoskék ruha és a rózsaszín kosztüm között.

Sajnos felháborító a határvidékiek elmaradottsága. És nemcsak felháborító, hanem gusztustalan és illetlen. Mikor begomboltam a rózsaszín kosztüm kabátját – mert eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz, inkább a közelről látóknak, a fotósoknak öltözöm fel – eszembe jutott, hogy a tömeg talán elvárja, hogy talpig feketében legyek. Ez az ő napjuk, sóhajtottam, és elfogott a kísértés, hogy a nép kedvéért felvegyek valami fekete-fehéret.

Így rontja el szép lassan saját kedvét az ember. A primitívek – akármit teszünk – úgyis talpig feketében képzelik el az özvegyeket. Kibámultam a korzóra a szállodaszobámból: zuhogott a napfény, ugrándoztak a Dunában az apró gyerekkoporsók, minden nevetett, kacagott, szinte már sistergett, és ekkor eszembe jutott, egyáltalán nincs is gyászruhám. Tiszta feketét csak a cárnék hordanak, vagy a spanyol királynék, morfondíroztam, de már kopogtak is, és a szobalányom beterelte lakosztályomba a nemzeti és tudományos fogadóbizottságot.

Fenséges és méltóságos hercegné, nagyságos fejedelemné, kezdte az egyik öreg, aki talán valami történészprofesszor lehetett egy határvidéki egyetemen – ám nem a legjobb egyetemen, úgy véltem. Hatalmas az érdeklődés, a körutakon hullámzik az avatóra induló tömeg, a rendőrség lezárta a forgalmat, állnak a járművek a hidakon, a hatóság fellobogóztatta a várost. Én a kozmetikust vártam, aki késett egy kicsit, úgyhogy nem volt időm vagy kedvem az öreggel lelkesedni. A művész, maga a szobrász szeretné fenségednél az avatás előtt tiszteletét tenni, magyarázta egy titkárféle a nyitott ajtóból.

Bólintottam, de nekem nem volt kedvem több nagyképű alakhoz. Elmagyaráztam, kifárasztott a repülőút, elbágyasztott ez a hatalmas meleg, és idegesít a késlekedő kozmetikus is. Természetesen kisminkeltem magam, de szerettem volna, ha valami szakszerű kéz is igazít rajta. Rajta vagy rajtam – melyik lehet a helyes személyrag? Közben halkan, nyugodtan elmondtam, hogy a szobrász kénytelen lesz ma megbocsátani a gyengeségemet. Még körbevettek a professzorok, de leeresztettem a szemhéjam, ám csodálatos módon nem gyengének, hanem erőtől sugárzónak éreztem magam. Számomra ez nemcsak dicsőséges, hanem szomorú nap, mondtam az öregnek, a szobor, az avatás, az ünnepség engem szeretett férjem, János halálára emlékeztet.

A vén professzor végre értett a szóból. Mögötte láttam is a hidrogénezett hajú, szemtelenül körbe-körbe tekingető kozmetikusnőt, aki a professzorok vagy nemtudomkik háta mögött várakozott. Az öltözőszobámba jöjjön, intettem neki. A tükör előtt megnyugtattam magam, hogy Izabelláról még rózsaszín kosztümében sem gondolhatná senki, hogy közönséges – de úgy voltam vele, hogy magamra csak mint Izabellára, özvegy fejedelemnére tudtam gondolni. Semmi én, semmi felesleges. Rajta vagy rajtam – nem érdemes töprengeni. De hiszen gyönyörű a hercegnő, bánatos és fenséges, mondta a szállodai kozmetikus, ahogy a vonásaimat nézte a tükörben.

Szobámban a saját festményeim függtek. A tükörből most ezeket nézegettem: a Határvidék emlékezetes terei és csatái – na persze női szemmel. Nem is tudom, melyik csata, a férfiak egy várrom alatt véreznek, a Hölgyek imádkoznak szorongó arccal a Feszület előtt. Nem mindig tudom, melyik városban járok, de sehova sem utazom a képeim nélkül. Egy szép kis rézmetszet Gyulafehérvárról, egy finom, falra szögezhető kézimunka a Szapolyaiak ősi címerével és az ágyam fölött természetesen a melankolikus tekintetű Szapolyai János portréja. Ahogy a képeket sorra vettem, nem is jutott eszembe hirtelen, hogy ez a félős tekintetű öreg az én férjem. Politikusfeleség vagyok, gondoltam, így hát nem is engedi a kötelesség, hogy magamra gondoljak.

Köszönöm, Mariska, mondtam a szállodai kozmetikusnak, bár nem voltam biztos benne, hogy manapság Mariskának hívják a szállodai kozmetikusokat. Ne feledje, drágám, hogy tizenhét éve nem láttam a hazámat, meg kell bocsátania, ha nem emlékszem jól a szokásokra. Tudtam, hogy politikusok várnak a szálló halljában, de rá sem hederítve a mögöttem kullogó testőrökre, felemelt fejjel, gyászban elmerülve léptem ki a korzóra. Láttam, a verőfény jót tesz a kosztümöm színeinek, viszont a korzón egymást taposó határvidékiek arcbőrének nem.

Ráncok, mindenhol ráncok, gondoltam mélyen elszomorodva. Mintha összegyűrődött volna a korzó a délelőtti nagy tömegben. Régen, az én időmben még nem engedtek mindenkit a korzóra, jutott eszembe, de elszégyelltem magam, és próbáltam az arcok láttán meleg, emberi rokonszenvet érezni. Talán kamerák is figyelnek, nem szabad elégedetlen képet vágnom, gondoltam, és végigfutott egy gyenge kis remegés a gyomromon. Kesztyűs kézzel odaintettem a budai vár török helyőrségének, lehet, hogy távirányítós kamerájuk is van, lehet, hogy a magasból filmeznek, jutott eszembe. De nem integethettem olyan hosszan, mint egy vidéki színésznő. Latorczayné, az egyik jelentéktelen, menyéthez hasonló öreg udvarhölgy odaosont hozzá, és figyelmeztette, hogy a tömeg türelmetlen, a város lángol izgalmában, a szoboravató percek múlva elkezdődik.

Sehol sem látom a szobrot, mondtam méla mosollyal. Méltóságodat elkábította a tömeg, az illetlen meleg, válaszolt az udvarhölgy, akit nagyon-nagyon régen az öreg fejedelem rendelt kísérőmül. Elhaladtunk egy talicskás napszámoscsoport, aztán zajos iskolás lányok, majd a hajóvontatók sorfala mellett. Szelíd méltósággal elpirultam, ahogy a pillantások rám szegeződtek. Milyen furcsa, nem tudok magamra mint énre gondolni, úgy figyelem magam, mintha saját udvarhölgyem lennék.

Ez a rossz érzés nem tartott ám sokáig. Vágtattunk előre, vagyis meneteltek izzadt harisnyában, körömcipősen, hiszen rohanni a tömegben úgysem lehetett. Egy közepes szálló, az Intercontinental mellett megláttam a hatalmas lovas szobrot, és ez a fura, a hőségben lebegni látszó monstrum csak azért nem rémített meg, mert Latorczayné olyan erősen szorította a karom. A ráncos napszámosok, a rosszul öltözött kamaszlányok most már utat nyitottak engedelmesen. A hangszórókból nyávogásként szivárgó hangok, a határvidéki himnusz taktusai közben elfoglaltuk a helyünket, lehúzogattam a kosztümkabátomat, fejbólintással üdvözöltem Cimbalmossynét, Akarnokynét, Petneházay főasszonyt, vidoran láttam, az évtizedek alatt mennyire összementek.

Azonnal jobb kedvem lett, a török himnusz bevezető taktusai alatt felismertem a Határvidék tudományos akadémiájának elnökét, aztán a török nagykövetség elegáns, tiszteletreméltó attaséit, a portugálokat, a katalánokat, akik a lovas szobrot, ezt a melegben remegő hús- vagy vastönköt bámulták áhítatosan. Meg kell mondanom, a bronzlovas egy cseppet sem hasonlított Jánosra. Kissé dülledt szemű, eléggé beijedt flótás volt, aki riadtan bámulta a vár felől leskelődő török ágyúkat. Az oszmán fő-fő-attasé józanságra, toleranciára intette az egybegyűlt határvidékieket, és miközben a nap kis rombuszokat égetett Armani zakójára, újra engedélyezte az emlékbeszédeket, és ujjai pattintásával az emelvényre szólította a tudományos akadémia elnökét.

Özvegye színe előtt Szapolyai János emlékére gyűltünk össze, kezdte az elnök a forróságtól elgyötört hangon. A mi Jánosunkat, ezt a jeles, eddig kellőképp nem becsült államférfit a nehéz, sorsfordító változások késztették arra, hogy elfoglalja a fejedelmi avagy királyi széket. Nemcsak a változások, hanem a körülmények. Az elnök fuldoklott a hőségben, de csak folytatta hősiesen. A mi Jánosunk józansága, demokratikus, bölcs belátása tette lehetővé az oszmán–magyar unió harmonikus fejlődését, a mi jövőnket. Nem kockáztatta hadseregét Mohácsnál, noha ellenfelei – akik ma is számosan vannak, és a sötétben bujkálnak – azzal vádolják, hogy lekéste a mohácsi csatát.

Vajon akkora bűn egy meglett embertől, kérdezte az elnök, miközben a mikrofonok, hangszórók elárasztották öblös hangjával a teret, és úgy éreztem már nemcsak a szoboravatóra összegyűlt tömeg, hanem a szállodák ablakaiból a külföldi turisták is minket figyelnek. Vajon akkora bűn-e, ha egy idős ember csatába indulva útközben megpihen? Időben odaért, mondta az elnök, foglalkozása szerint történész, hogy kezet csókoljon a nagy Szulejmánnak, a mi jótevőnknek. Mert arra vagyunk rendelve, hogy nagy sokára, kompromisszumok árán ismerjük fel a küldetésünket, mondta, és úgy fuldoklott öltönyében, mintha egy láthatatlan kéz húzogatná hátul a nyakkendőjét.

A bronz Szapolyai János arca, ahogy figyeltem őt a tűző napsütésben, szinte a felhők közé emelkedett, mintha onnan meredne csodálkozva a tömegre, a szemközti ágyúkra, és rám, az özvegyére. Na persze, én az igazi fejedelmet is alig ismertem. Egy köhögő öregemberhez hoztak Budára, aki félt a törököktől, félt a határvidékiektől, a magyaroktól, az oláhoktól, a szlávoktól, de még a minden lépését követő svájci zsoldosoktól is. Bár tizenhat éves voltam, sokáig nem tudhattam, kinek adja papácska Lengyelországban a kezemet. Ez a köhögő vénember, Szapolyai János a három év alatt tizenötször a magáévá tett, s ha meglátott a budai palota parkjában, bűntudatosan mosolygott rám, míg aláírta a csekkjeimet, és azt kérdezgette, hogy bírom ezt a meleget.

Arra sem emlékszem, hogy bárki fejedelemmé vagy királlyá választotta volna. De hát minden lehetséges. Egy kis szellő szaladt végig a Duna-parton, az elnök magához tért, megigazította félrecsúszott nyakkendőjét, és itt, a „gyászoló özvegy színe” előtt tanúságba szólította Közép-Európa nagy államférfiait, hogy vajon a bölcs belátás, a józan kompromisszumkészség nem a legnagyobb politikai erény-e. Azt hittem, ez csak ostoba szófűzés, de egyszerre a szónokló elnök köré sereglettek a Jagellók, az Árpádok, a cseh Kázmérok, aztán a legújabb politikusok Zrínyitől a színpadiasan hajlongó, szakállas Kossuthig. Azt hiszem, káprázik a szemem, súgtam Latorczaynénak, az öreg udvarhölgynek. Latorczayné egy finom mozdulattal egy üveg repülősót csúsztatott a tenyerembe.

Még sokáig beszélt volna az Akadémia elnöke, de az egyik török konzul a kezében tartott lófarkas zászlóval ingerülten intett neki. Amíg a tömeg az érsekre várt vagy a bíborosi konklávéra, észrevettem, hogy újabb ünneplők érkeznek a Duna hullámain át sajkákon, tutajokon a szemközti partról. Rosszul vagyok a tömegtől, súgtam Latorczaynénak, de udvarhölgyem rá sem hederített a vízen át közeledő arcokra, bajszokra, fejfedőkre, parasztos kendőkre, ősz szakállakra. Egy potrohos főpap lépett a bronzlovas elé, először megáldotta a tömeget, aztán közölte, hogy – bármit is állítanak az ellenségeink – Jézus Krisztus a világi hatalommal való okos és bölcs együttműködésre int mindenkit. Hát nem maga a fényességes szultán az, aki a tolerancia nevében most Krisztus igéjét védelmezi, és olyan illetlenül csücsörített a lófarkas zászlókra, aztán a bronzlovasra, mintha a távolból meg akarná puszilni.

Néztem a körülöttünk nyüzsgő arcokat, és úgy éreztem, hogy az egész határvidéki történelem összes szegénye itt gyűlt össze, hogy eltaposson minket. És ekkor hallatlan skandalum történt. Egy fiatal lány odafurakodott a pódiumhoz, kikapta az agg és tiszteletreméltó főpap kezéből a mikrofont, és mint a bolond, óbégatni kezdett. Szapolyai János áruló, kiáltotta, az özvegye Franciaországban utazgat, hogy mindenkinek elmesélje, mennyi megértés, jóság szorult a törökökbe. Ám szerencsére résen voltak a török mesterlövészek. Egy kis Plurilingue 17-et spricceltem a halántékomra, míg Latorczayné odalépett hozzám, hogy támogasson a karjával. Mikor minden arc, és minden szakállas rémpofa felénk fordult a ráncaival, megéreztem, csapdában vagyunk.

Hiába vették körül a tömeget a parlament felől a törökök, hiába vigyáztak a legragyogóbb szpáhik a korzóra, hiába csendült fel a török himnusz minden hangszóróból, orromban éreztem a lázongás megveszekedett szagát. Bárhogy ócsárolják az elmaradott ellenfelek, kiabált az új vezérszónok, Szapolyai rendes, józan, közössége javát szolgáló határvidéki politikus volt. Csontos állát előreszegezve Latorczayné bólogatott, és én éreztem, hogy hogyan fut végig gerincemen a jeges hideg. Az elégedetlen hangok belekaptak a vállamba, belecsíptek az arcomba, és én rémülten gondoltam arra, a tömeg elzárja a visszautat a szállodába, a hőségtől a sminkem folyni kezd, a szemfestékem elkenődik.

Borzasztó erről beszélni, de a szállodai kozmetikust nem utasítottam, hogy egy kis porpúderrel rögzítse az alapozómat – ám ki számított többórás ácsorgásra. Nem tudtam most sem magam elé képzelni az arcom, csak abban voltam biztos, hogy Mariska valami opálos, könnyen folyó türkizt kent fel a szemhéjamra. Kislánykorom óta megnyugtat, ha találgathatom, milyen színű szemhéjfesték állna jobban, és mivel a szemem színe mindig alkalmazkodik az égbolthoz, amíg élek, nyugodtan töprenghetem ezen. Derűs, zöldeskék volt a szemem, mikor Szulejmán belépett budai rezidenciánkba, átvette a hatalmat, közben pedig elkápráztatott ódivatú bókjaival és porcelándobozba csomagolt marcipánszívekkel, amiről azt mondta, remekül megy a szemfestékemhez. Pedig az elefántcsontszín sápaszt.

Mogyoróbarna volt a szemem, egészen fiatalasszonyos, és meleg, mikor I. Ferenc udvarában a török és magyar konyha, a török és határ menti úrihímzések, az oszmán-török és határvidéki építészet természetes kapcsolatáról tartottam előadásokat. Sem főzni, sem hímezni, sem építkezni nem tudok, természetesen, a francia udvarba főzőnőknek, hímzőnőknek álcázott titkos ügynökök kísértek, nagyon elegáns, nagyon könnyed, nagyon kellemes megjelenésű emberek. A franciákban, akik megvesztegetett bérencnek tituláltak, nem lehet megbízni, természetesen, nevemet, a Szapolyait, Sápojának ejtették, ami teljesen nevetségesen és otrombán hangzik – de hiszen lengyel származású, mondogatták, mikor felhívtam a figyelmüket a helyes kiejtésre.

Általában mindig helyesen beszélek – de sohasem tudom, éppen melyik nyelven. Mikor kislánykoromban vőlegényt választottak nekem, bölcs és jó nevelőim szinte minden európai nyelvre megtanítottak. De most hiába hegyeztem a fülem, csak durva, otromba szavakat hallottam, nem is kellett visszaemlékezni jó nevelőimre, hogy kihalljam belőlük a tapintatlanságot, a gyűlöletet, a hagymázas indulatokat. Hét fiam veszett oda, kiabált egy tenyeres-talpas, durva kezű, rátarti asszony, rázva az öklét felém és a bronzlovas felé, te meg kvaterkáztál a szultánnal, kezet csókoltál, miután a csatatéren a holtakat összeszámolták. Nem tudom, melyik csatáról beszélt az asszony, de eszembe jutott Zsigmond herceg, a fiam, aki szekták és szabadkőművesek foglya lett. Hiába szajkóztam a fiamnak, mennyi óvatosság lenne kívánatos az ő helyében, az igazságot rá kell bíznunk a tudományos miniszterekre, nevetséges dolog, ha ő csak varázslók, félkegyelműek, prédikátorok mellett lebzsel, de ez a tökfilkó nem hallgatott rám. Összetörte a szívem.

De nemcsak öklüket rázó, ki tudja melyik századból szalajtott parasztasszonyok taposták egymást a téren. Vadsuhancok léptek elém, kezükben pattogatott kukorica, kecsapos üveg, savanyú uborka, amivel megcélozták a politikusok emelvényét, és kiabálták, miért nem a Black Sabbath zenél most. „Fekete szombat”, te Úristen, suttogott Latorczayné, de erre a Duna felől érkező rakodómunkások replikáztak, le ezzel a hazaárulóval, le ezzel a régi Görgeyvel, kiabáltak. A török hatóságok láthatólag nem voltak felkészülve ekkora csetepatéra, a török szpáhik a tömeg felé fordították irányzós puskájukat, a fényben megcsillant a sok vasveretes parabellum, veszélyes mocorgás hallatszott a Dunai Flotilla felől, ahol a naszádokat beborították a félholdas zászlók. Borzasztó volt a hőség, egyenesen rettenetes. A török rendőrség sem tudta, hogy mitévő legyen, míg a parancsra vártak, nagyon halkan a török himnuszt sugározták a hangszórókból, és aztán az „Izabella, táncolj még” kezdetű, néhány éve nagy sikerű slágert. Láttam, hogy a korzó jobb oldalán a törökök nemzeti szalaggal átkötött félholdas kifliket osztogatnak a tömegnek.

Ekkor egy szálas, egyenes ember lépett a dobogóhoz, és én felismertem teázó szalonom régi vendégét, Görgey Artúrt. A napfény megcsillant bátor halántékán, míg a nemes öreg bátran szembefordult a tömeggel. Igen, Világosnál én tettem le a fegyvert. De minden csatához időben odaértem, nem csókoltam kezet egyetlen uralkodónak sem, amikor győzött a túlerő, úgy döntöttem, nem áldozom fel az embereimet. Nem én vagyok a ti ellenségetek, és impertinens módon kiköpött Szapolyai János, a bronzlovas feje fölé. Jó nagy köpés volt. És a tömeg közben csoportokra szakadozva, indulatosan vitatta, hogy hogyan szabad vesztesnek lenni. A hajóvontatók ingyenes néptanfolyamot követeltek a hatóságoktól, ahol is kiképeznek a jó vereségre minden határvidékit, a parasztasszony rázta az öklét, és a kislányok rázendítettek, hogy „Izabella, táncolj még”. Latorczayné sápadtabb, öregebb és előkelőbb volt, mint eddig bármikor. De én régi, nemes határvidéki fejedelemasszony vagyok: éreztem, hogy a szpáhik, a mesterlövészek idegessége egyre fokozódik, már nem várnak parancsra, reszketnek a muskéták, a távirányítós puskák, a parabellumok a markukban… Lehunytam a szemem, nem akartam a vérfürdőt látni.

Nem is kellett látnom. A tömeg nem halálfélelmében, hanem ámulatában sikoltozott: a bronzlovas megindult az őt szidalmazó emberek felé, és bármily meghökkentő, bármilyen csodálatos, éppen felém, Izabella felé tartott. Meg akarlak védelmezni, kedvesem, és erős karjával lenyúlt, hogy felsegítsen a nyeregbe, olyan nagylelkűen, olyan bátran, olyan férfiasan, hogy a boldogság összeszorította a szívemet.

Szebb országot keresünk, Izabella, most már higgy nekem. Nem volt az arca ismerős, de én hittem. A szemhéja – csak nagyon picit látható módon – az én türkiz színű szemhéjfestékemmel volt kikenve.

   

Filostrato a lengyel származású fejedelemné története hallatán lebiggyesztette a száját, és megjegyezte, itt a Határvidéken az ostobaság sem menthet meg egy nemes hölgyet vagy nagyurat a politikától. Mert ez valami betegség, mondta sóhajtozva a társaságában levő hölgyeknek.